Tessék?

Edződik az ember. November 20-án még frankón azt hittem, az volt az apokalipszis. Pedig az ma volt. No lám! Nálatok minden nap világvége van? Olyasmi. Illetve szinte minden nap történik valami, ami bőven háttérbe szorítja és felülírja a múltkori élményeket.

Ma például megtudtam, milyen érzés négy nagyon kis korú kiskorúra vigyázni.

Néééégy??? Nem azt mondtad, hogy idén maximum három gyereket vállalsz?

De.

Csak már megint túl rendes voltam erre a világra. Történt ugyanis, hogy az egyik közeli Tagesmutter beteg lett és SOS helyettest kerestek neki erre a hétre, azaz annak az egy gyereknek, aki éppen nála leledzik. Na én lettem az a bizonyos helyettes. Ő meg a negyedik gyerek nálam.

A mai napot három fő két éves kislánnyal és egy másfél éves kisfiúval abszolváltam.

Aki úgy tippel, hogy már maga az anorákba rázásuk egy borzasztóan izzasztó művelet volt...az nem is tippelt annyira mellé! Veszettül verejtékezett a homlokom! Hát még a kicsi kocsit tolni hegyen-völgyön át, négy gyerekkel megpakolva! Arra viszont kifejezetten kérlek benneteket, ne firtassátok, hány pelenkát pakol tele négy gyerek, azt meg főleg ne, hogy mivel! Legyen elég annyi, hogy kukabővítést fontolgatok.

Na, szerintem minden okom megvan rá, hogy most rettentő fáradt legyek és eltegyem magam holnapra.

Csak akartam mondani, hogy élek.

Pedig itt minden nap apokalipszis van.

Eskü!

Apokalipszis most

Ez igazából a Tagesmutter Vol. 14, de már napközben megfogalmazódott bennem a fenti cím, úgyhogy marad.

A mai nap keretét igazából az a tény határozta meg, hogy itt a mi szipi szupi országunkban (tehát nem, nem Románia Kárpátok mögötti részén, ahol még divat az ördögűzés és olyan szegénység van, hogy a gyerekeket rabszolgának adják el) az iskolában szénszünetet rendeltek el! Na, csak nem?? Kifogyott volna a szén? Itt, ebben az országban, ahol a mai napig rendesen falvakat dózerolnak el, ha a szénkitermelő multi érdeke úgy kívánja? Na, de mielőtt energiapolitikai fejtegetésbe bocsátkoznék és még Greta Thunbergről is leszedném a keresztvizet...Terike írjad egyszerűen azt, hogy elromlott a fűtés a suliban és rendkívüli szünidőt rendeltek el (most van az, hogy a felettes - értsd fáradt - énem elragadta a billentyűzetet az irodalmi énemtől).

Azt már tegnap délben tudtuk, hogy ma lesz az első olyan nap, amikor nálam lesznek a pótgyerekek ÉS a saját gyerekeim is, nonstop. Ja, meg Jannak is támadt egy ragyogó ötlete és kivette szabinak a délelőttöt, mert az milyen jó móka! Meg mára jelentkezett be a decemberben kezdő kislány és az anyukája is egy kis délelőtti ismerkedős progira, azaz velünk közös sétára. Mindez eléggé csalóka illúziókat keltett bennem. Hogy majd mennyit fognak segíteni nekem, az a plusz két felnőtt. Csak valahogy a plusz három gyereket nem vettem számításba. Meg azt sem, hogy ha megvan a kialakult rutinom a délelőtti gyereköltöztetésre-sétára-játszóterezésre-gyerekvetkőztetésre-játékra...akkor abba bárki kívülálló csak belezavarhat és nem segíthet.

Amúgy az indulás még tök idilli volt. Jan tolta a kicsikocsit nagy büszkén (néhány szomszédnak azért az utcán elújságolta, hogy ez igazából neki a szabadnapja). A kocsiban három gyerek szeme csüngött a Tagesvater szokatlan látványán. A kocsi egyik oldalába Flórika kapaszkodott, gördeszkán gurulva (Back to the future remake), a másik oldalába Tóbi csimpaszkodott, rolleren gurulva. Mögöttük haladtunk mi az anyukával, kedélyesen kvaterkálva. Mindez kb. így is maradt, egészen a játszótérig. A káoszba fulladás első mérföldköve az volt, hogy most akkor ki kivel és melyik játékon játszik...mennyivel egyszerűbb ez egyedül! Egy gyerek játszik velem, a többi a kocsiban ülve nézi. Kész. Nincs apelláta. Most persze a legelképesztőbb kombinációk jöttek létre...talán csak olyan nem volt, hogy az összes kicsi ült a hintakosárban, mi felnőttek meg csúszdáztunk ezerrel. A másfél éves kisfiú mondta be először az unalmast, kezdetben hangos szipogással, majd egyre erősödő bömböléssel adta tudtunkra: neki ez a népsűrűség nem kóser. Ja, aztán meg az összes többi is. A fiaim is. A vége az lett, hogy ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal bekötöttem az összes kisgyereket a kicsikocsiba és szélsebesen hazatoltam őket. Nem érdekelt, hogy Tóbi mellettünk beleesett a sárba a rollerével, hogy Flórika sírva húzatta magát az apjával, hogy az anyuka kissé megilletődve lépkedett mögöttünk. Nem érdekelt. Egyetlen célom volt: haza!!! De gyorsan!

Itthon aztán egy kis zongoraszóval (főleg a mély hangokkal) sikerült megnyugtatni a kisfiút...akinek a sírásán azért voltam főleg kiakadva, mert a lufis malőr óta nem hallottam sírni és teljesen meg voltam győződve róla, hogy őt semmivel sem lehet kibillenteni a lelki nyugalmából. Hát de.

Na aztán szépen mindenki elpályázott erre vagy arra (a két kislányt haza vitték, Jan pedig megszánt és elvitte az egyik gyereket vásárolni, a másik leült olvasni), a kisfiút lefektettem...és elszörnyedve tapasztaltam, hogy mennyivel nagyobb rendetlenséget tud csapni öt gyerek a nappaliban mint kettő...szóval a szokásos heverészés helyett óriási rendrakás majd főzés, terítés, etetés, búcsúzás, újabb rendrakás, kicsi takarítás...úgy fél három tájban értem el a mélypontot. Sajnos ekkor éppen egy kedves anyukával telefonáltam, aki valami nagyon fontos dolgot mesélt nekem 28 percen keresztül...de meg ne kérdezzétek mi volt az, mert szerintem képes voltam nyitott szemmel, állva, telefonnal kézben, a dramaturgiailag lényeges részeknél ahát horkantva bealudni arra az időre...

Aztán vásárlás és irány az ovi, mert ma ikres napunk volt. Az ikerkislány sírva fogadott....ő igazából az anyukáját várta. Végül azért haza jöttek velem, itthon pedig ment minden a szokásos rend szerint...kivéve, hogy a fiaim egész végig az utcán rendetlenkedtek a haverjaikkal. Na, ez miből állt? Tehát 2019 van és kisiskolásokról beszélünk. Kishaver kiteszi az utca közepére a play boxot (21. századi táskarádió), Tóbi a hordozható diszkólámpát, majd pedig közösen nézik, ahogy a másik kishaver kicsomagolja a vadonatúj Pokémon kártyáit...

Azért az éhség őket is beűzte, megvacsoráztunk, és még sor került húsz perc féktelen rabló-pandúr játékra is... nesze nekd play box meg zsebszörnyek!!!

És amikor az ikreket haza vitték te megkönnyebbülten hátradőltél? Úgy dőltél el, olyan szelíden, akár a fák? Aha. Nyilván. Egy óra alatt helyre rántottam a nappalit, az étkezőt meg a konyhát, közben a fiúk odafönt teszteltek valami új fürdőjátékot. Az apjuk délután dolgozott, este pedig szülői munkaközösségi ügyben ülnökösködött az iskolában.

Aki úgy tippelt, hogy olvasás helyett ma inkább elmentem fürödni és a gyerekeim közben mesét néztek...annak így legyen ötöse a lottón!

Apokalipszis most...hát már így is elment a hangom.

PS: Januárban lesz öt olyan nap, amikor még téli szünet van, de én már dolgozom. Az ötből az egyik munkaszüneti nap (vízkereszt!) abban a tartományban, ahol Jan dolgozik. Komoly stratégiai tervezéssel talán túlélhető.

PS2: Vagy nem. Meglátjuk! Már a vak is mondta!

h

Tagesmutter Vol. 13

Híreink következnek!

Na, ma felmondták az egyik szerződésemet! A török család! Nem, nem vesztünk össze Jumurdzsák gyűrűjén. Csak annyi történt, hogy meglepetés szerűen helyet kaptak abban az óvodai csoportban, ahová a kislány bátyja is jár. Logisztikai, pénzügyi és általában mindenféle szempontból jobb nekik így, szóval nincs harag. December 20-án jön hozzám utoljára. Eredetileg 2020 szeptemberében búcsúztunk volna el. Hát, ez így alakult. Érdekes tapasztalat volt! És még nincs vége! Még 28-szor jön (kiszámoltam!), szóval még sokat fogok tanulni, fejlődni általa.

Amiért sajnálom, hogy elmegy: négy hét leforgása alatt nagyon szépen beszokott hozzám, pedig abból egy egész hetet beteg volt. Már egyáltalán nem sír, szívesen jön, láthatóan jól érzi magát nálam. Jó lett volna megélni, ahogy elkezd beszélni szépen németül (vagy én még több szót megtanulok törökül...egyelőre csak az elefánt, a tea meg a ló megy).

Amiért örülök, hogy elmegy: decembertől jön egy szintén két éves kislány, január 13-tól pedig egy 11 hónapos kislány beszoktatásába vágok bele. Ez utóbbitól eléggé fázom, vélhetően kemény dió lesz. Szóval egyáltalán nem bánom, hogy nem három másik, hanem csak kettő másik gyerek (az új két éves kislány és a jelenlegi másfél éves kisfiú) fog ricsajozni a háttérben.

Új gyereket leghamarabb március 1-től veszek fel, a helyet már hirdetem, jelentkező még nincs. De lesz! Tuti!

Amit az egész ügyből tanultam: ezzel a családdal kapcsolatban már az első találkozás alkalmával volt valami fura érzésem...ami végig megmaradt...szóval ha legközelebb ilyet érzek, nem szerződök. Most már tudom, hogy megtehetem!

Múlt héten vigyáztam először az ikrekre! És azóta már több ízben is! Ötre mentem értük az oviba, fél hétre jött értük az anyukájuk. Nagyon aranyosak, hamar elfogadtak, jó velük lenni! A fiaim azonnal hatalmas játékba kezdtek velük, mintha már mindig is itt laktak volna. Ez még úgy is meglepett, hogy tudom: a fiaim fantasztikusak! Miközben néztem őket, ilyen gondolatok suhantak át a fejemen: jé, nekem most három éven át négy gyerekem lesz...ha nem is minden este, de párszor a héten igen! Elég furi lesz majd elbúcsúzni tőlük, ha már suliba mennek. Nagyon jól nevelt, nagyon önálló gyerekek, akik vevők a humoromra. Ez nyilván a leglényegesebb!!!

Megtartottam a családi napközim első barkácsolását, majd az első rendezvényét is! Múlt hétfőn barkácsoltunk a szülőkkel szép lampionokat Szent Márton napjára. A barkácsolás nagyjából abból állt, hogy az anyukák az asztalnál ülve ügyeskedtek, trécseltek, én meg a földön kúszva-mászva hülyéskedtem a gyerekekkel. Ja, business as usual! Az a vicces ebben, hogy számomra már régóta (mindig) élvezetesebb a gyerekek társasága, mint a felnőtteké. Csak ez most már a szakmám is. Persze azért füleltem ezerrel! Úgy kb. negyedóra leforgása alatt jutottak el az anyukák a "ki hol dolgozik" kérdéskörétől a "gyerek mellett hogyan oldjátok meg a nemi életet" problémakörig. Egymásnak vadidegen emberekről beszélünk. Ha nekem még egyszer azzal jön valaki, hogy a német nők karótnyelt, prűd népség...hát azt majd jól elhívom hozzám barkácsolni.

De az eddigi szakmai pályafutásom igazi csúcsponjta az tegnap érkezett el. Tegnap volt az a nap, amikor először éreztem igazán, hogy teremtő erő van a tevékenységemben! Ugyanis Szent Márton napi lampionos felvonulást rendeztem! Én! Egyedül!!! Hagyományteremtő jelleggel! A közeli erdei parkolóban gyülekeztünk az összes családdal, meg még pár ismeretlen ismerős is csatlakozott, mert azt mondták, ilyen bulit kár lenne kihagyni. A hosszabb, erdei úton keresztül dalolva, világítva (Tóbi részéről gitározva!) vonultunk el hozzánk, ahol gondos kezek (én:-) mindenféle finomságot készítettek az ebédlő asztalra. a munkából éppen betoppanó Jan pedig hatalmas tüzet rakott az udvaron a nagyobb testvérek (és a saját fiaink) örömére! Ezután evés-ivás-beszélgetés következett, a magam részéről persze megint földön csúszós-mászós játékba torkollott az egész ramazuri...de hiszen ismertek! Aki pedig arra tippel, hogy este kilenckor félholtként ájultam be az ágyba...mert a vendégek uátn még ki is kellett takarítani...mindezt egy munkanap után....az nem is tippelt annyira mellé!

Na, de akkor lássuk, hogy is néz ki így az ötödik héten az a bizonyos munkanap!

5:45-kor csörög az ébresztő, rutinos vagyok, nem alszom vissza, tudom, hogy kell az az egy és negyed óra, hogy formába hozzam magam! Meg a háztartást! Meg a gyerekeket! Meg mindent, amire ezután fél kettőig már nem lesz időm, se alkalmam, se lehetőségem!

Miket csinálok? Hát ilyeneket: felvágok jó sok gyümölcsöt-zöldséget, mert ez nagyon fogy. Kiparkolom a kicsi kocsimat a garázsból. Teát főzök. Helyére tolom a játékokat. Ellenőrzöm a padlót, nincs-e valami apró tárgy széthányva. Ilyesmi.

7 órakor jön a török kislány, 7 óra 20-kor a másfél éves kisfiú. Részletekben reggelizünk, játszunk, aztán megint eszünk-iszunk.

9 órakor szigorúan kimegyünk sétálni, akkor is, ha mindkét gyerek végigordítja az öltöztetést, mint például ma is. Ebben nem ismerek tréfát.

Fél tizenegyig sétálunk, játszóterezünk, egy járni tudó és egy járni nem tudó gyerekkel ez kőkemény kihívás, de megoldom. Decemberben egy gyerekkel nő a tét...hát majd belerázódunk abba is! Egyelőre többet ülnek a kicsi kocsiban mint amennyit kijöhetnek belőle, de lesz ez az arány még fordítva is! Lényeg a szabad levegő beszívása!

Amikor a sétából haza esünk..hát...akkor következik egy legalább öt perces szieszta. Mindhárman elnyúlunk a játszószivacson...a kisfiú végez valami alibi kocsitologatást...a kislány nyomogatja a beszélő kutyus hasát...én pedig örülök, hogy élek! Aztán valamikor nagy nehezen összeszedjük magunkat és játszunk a csengőszóig, török kislány és mamája jobbra el.

Olyan 11:15 tájban viszem fel a kisfiút aludni. No, és akkor most jön az a forgatókönyv, amit másnak nem hinnék el. Pedig így van, szóról szóra így! Kap tiszta pelust, feladom rá a hálózsákját, együtt leengedjük a redőnyöket egy emeleti szobában, beteszem az ágyába, kimegyek az ajtón...és már alszik is. Így, ilyen egyszerűen, az első pillanattól kezdve! Majd izé, írja már meg valaki, hogy ezt a bombasztikus nagy mázlit hol kell megköszönni, köszi!

És itt jön az én szünetem! Ha nagyon rendes vagyok, akkor kicsit pakolok, rendezkedek, ha nagyon nem vagyok rendes, akkor elnyúlok a kanapén és átadom magam a teljes csend élvezetének. Sok időm nincs, eddig még nem hódoltam az előre főzés élvezetének, szóval azt le kell tudni, meg kell teríteni, stb. Mire megjönnek a fiaim, no meg mire felébred a kisfiú, már az asztalon kell gőzölögnie a finom haminak!

Kb. egykor eszünk, aztán úgy fél kettőre már a kisfiút is haza viszik. Ekkor én felteszem a Feierabend CD-t (most éppen Gipsy Kings Best of), lehet féktelenül rohangálni, énekelni, ordítozni...tehát mindent, amit a kisfiú alvásidejében nem...az én fegyelmezett fiaim eddig elég jól tudtak együttműködni, remélem, ez így is marad!

A délután a legkülönbözőbb tennivalókkal telik, ha kell menni az ikrekért, akkor az még duplán borítja a napirendet. De azért teljesíthető!

Annyi bizonyos, hogy én este hét körül érem el a holtpontot, akkor legszívesebben azonnal mennék aludni. Ha viszont azon túllendültem, akkor még pörgök vagy két órát. Tehát kilencig. Vagyis mostanáig. De most már igazán muszáj rápihennem a holnapra. Mentem is!

Mert holnap megint akarom másfél órát vidáman tolni a kicsi kocsit és közben teli torokból énekelni azt, hogy:

Alle Kinder lernen lesen,

Indianer und Chinesen,

Selbst am Nordpol lesen alle Eskimos,

hallo Kinder jetzt geht los!!!

Csocsesz!!!

Tagesmutter vol. 12

Ha lenne valaki a világon, akit nagyon érdekelne az életem, (szerintem) a következő kérdéseket tenné fel nekem:

- Na, milyen volt a heted?

- Rettenetesen megerőltető, egyben frenetikusan fantasztikus!

- Bővebben?

- Mire vagy kíváncsi? Azt nem fogom elárulni!

- Hogy zajlott a héten egy napod?

- Reggel 5:45-kor csörgött a vekker, energikusan pattantam ki az ágyból (kivéve, amikor nem), nyitott ablaknál végeztem a térdhajlításokat és a karkörzéseket (ezt igyekszem minden nap), öltözés és rendrakás után pedig irány a konyha! Zöldségek és gyümölcsök apróra vagdosása után megfőzöm a teát, majd kimegyek a ház elé és az eget kémlelem. Fog-e ma esni? Nem! Akkor kiparkolom a kicsi kocsimat a garázsból, ezzel se kelljen vesződni, ha itt lesznek a gyerekek és sétálni akarunk menni. Biciklilánccal lakatolom le a ház előtti paddal egybekötve, még itt Németben is lopnak kérem szépen (a magyarok:-).
Hát előtt két perccel már izgatottan toporgok a bejárati ajtó belső oldalán, hiszen mindjárt megszólal a csengő! Hozza a török kislányt az apukája! A kislányt, aki igazából későn kelő, s mint ilyen, kissé nehezen viseli, hogy hajnalok hajnalán kirángatják az ágyból. Ez tisztán látszik az arcán, amikor beesnek hozzám, no meg a hangulatán is. Bömbölve toporzékolva int búcsút az apjának (utóbbi becsületére legyen mondva, nagyon gyorsan távozik)...de van ám olyan pillanat, amikor minden nő (még a kétéves is) a legjobb formáját szeretné hozni. Amikor megjelenik a színen két férfi. Akkor a könnyek nyom nélkül elapadnak, a száj csücsörít, a szempillák rebegnek...egészen elképesztő hatása van a fiaimnak, mondtam már? Először csak az ölemből figyeli őket, aztán közös játék kezdődik! Jó nézni őket! Péntekre odáig fajultak a dolgok, hogy már egyáltalán nem sírt az apja után! Boldog vagyok!

- És a kisfiú mikor érkezett?

- A kisfiú szerencsére meggyógyult, hétfőn nyolckor ő is megérkezett. Nem felejtett el, még a nevemet is tudta! azért persze még nagyon bújt az anyukájához. De azért már velem is játszott valamennyit. Szerdán ejtettük meg az első elválást tíz percre, ebből lett csütörtökön fél óra. Minden a legnagyobb rendben zajlott, nem sírt a kisfiú, nagyon jól elvoltunk. Annyira, hogy vettem a bátorságot és felolvastam neki egy egész könyvet! Egy bagolyról és egy lufiról! A lufi kiváltképp tetszett neki, többször is megmutatta a könyvben! No, gondoltam én, hát ha ennyire tetszik neked a lufi, felfújok egyet, van itt a szekrényben több is! Fújom fújom lelkesen, amikor is a gyerek elkezd olyan kétségbeesetten és teli tüdőből ordítani, mint én, amikor belerúgok az éjjeliszekrénybe a kis lábujjammal a sötétben (vagy amikor csak szimplán legóra lépek). El nem tudtam képzelni, mi lehet a probléma. A lufit gyorsan a szemétbe vágtam, éreztem, valahogy összefügg a sírással. A sírással, ami most nem akart csillapodni. Mert közben eszébe jutott ám, hogy mégis csak jobb lenne a mamával lenni és ennek hangot is adott. Legalább öt percet keringőztünk a zenélős kutyussal, mire jobb kedvre derült. De sikerült! Sikerült megvigasztalnom! Óriási sikerélmény!

- Akkor ez volt a legnagyobb sikerélményed a héten?

- Koránt sem! A legnagyobb sikerélményem az volt, amikor megteremtettem a harmóniát az örökmozgó, nyughatatlan és kötekedésre hajlamos kislány és a végtelenül nyugodt, a koncentrált játékra kifejezetten hajlamos és boldogan szemlélődő kisfiú között. Erre pénteken került sor, ez volt az a nap, amikor egy egész órát tölthettem el velük hármasban, mindenféle szülői kontroll nélkül (végre végre yess yess yessss!!!). Amire én már nagyon régóta vártam...arról nagyon hamar kiderült, hogy végtelenül sok odafigyelést igényel...és az óramutatók mintha ólomlábakon vánszorognának:-)) Minden egyes percet, amíg sikerült életben tartanom őket, óriási sikernek könyveltem el! Végül a következő jelenetre lettem figyelmes: kislány kipakolja az összes plüssállatot a kerekes tárolódobozból. Segít belemászni a kisfiúnak. Majd szépen körbetolja a kisfiút a lakásban! A könnyem is kicsordult a nevetéstől, a meghatottságtól, de főleg a megkönnyebbüléstől! Hát sikerült! Sikerült őket összebékíteni!

- Mennyire fáradtál el a műszak végére?

- A műszak ezen héten (és Tagesmutterként utoljára) reggel héttől délelőtt tizenegyig tartott. Borzalmasan rettenetesen kimondhatatlanul elfáradtam.

- Hogy hoztad formába magad?

- Háromszor voltam a helyi sóbarlangban meditálni húsz percet, délutánonként pedig feküdtem, aludtam, amennyit csak tudtam (beteg is voltam egy kicsit, szóval azért...de múgyis roppant mód jól esett). Ja, és este tízkor legkésőbb villanyoltás!

- Milyen lesz a jövő hét?

- Jövő hét hétfőn lesz a nagy alkalom, amikor a kisfiú már itt is ebédel és itt is alszik! A kislány nem, ő csak reggel héttől délelőtt tizenegyig jár mostantól, így sikerült elhelyezkednie az anyukájának. Ja, és végre jönnek az ikrek is, jövő héten három délután fogok rájuk vigyázni. Hoppá, meg lesz közös barkácsolás is a szülőkkel...huh...csak bírjam idegekkel:-)))

- Milyen érzésekkel indulsz neki a jövő hétnek? 

- Hadd idézzek most a Domján László féle meditációból:

Lelkesült izgalommal gondolok képességeimre és lehetőségeimre!!!!!!

Tagesmutter Vol. 11

Ha két szóban kéne összefoglalnom az elmúlt munkahetemet, ennyit írnék: jó volt! Bővebben? Nem volt jó! Azaz, hogy volt benne nem jó dolog is. Kicsit sietek, ezért most próza helyett pontokba szedem a legfontosabbakat:

- Hétvégén jelezte a másfél éves kisfiú anyukája, hogy ő is és a gyerek is lebetegedtek, egész héten nem fognak jönni...és nem is jöttek.

- A héten tehát csak a kétéves török kislány jött. Hétfőn-kedden-szerdán még közös reggelivel indítottunk az anyukával, de már egyre több időre intettünk búcsút neki. Sírás nuku.

- Csütörtökön engedtük meg magunknak azt a mókát, hogy anyutól már az előszobában elköszöntünk. Az ajtó becsukódása után kezdődött a bömbölés. Teljes hangerőn, krokodilkönnyekkel dúsítva. Húsz perc alatt csengett le. Ilyen érzések kavarogtak bennem közben: nyugalom, béke, derű, kétségbeesés, düh, félelem, reszketés, bizakodás, szomorúság. Gyanítom, valami ilyesmit érezhetett a kislány is. Próbáltam én mindenféle játékkal és léhasággal elterelni a figyelmét, de semmi sem használt. Semmi. Sírni akart és kész.

Egyszer olvastam erről (jó tudom, azt ígértem, hogy nem lesz próza, de ezt most muszáj). Azért írom le, mert nekem ilyen paradigmaváltós volt a cucc, és tegnap konkrétan segített. Első olvasatra persze baromságnak tűnik. Pedig! Na. Szóval valami szakértőnő itt Németben, aki évek óta ordítós csecsemőkkel foglalkozik, azt találta ki, hogy nem jó reakció az, ha rögtön meg akarjuk nyugtatni a gyereket. Inkább köszönjük meg neki! A sírást??? Azt. Hogy ránk meri bízni a búját, bánatát, és hozzám fordult vigaszért. Mert ugye egy felnőttnek se mondjuk azt, hogy jaj, hagyd már abba a sírást. Hanem mit mondunk? Gyere, sírd ki magad, a sírás jót tesz, felszabadít, stb stb. Ja, és hogy mondja ezt Jimmy??? Hát persze, hogy így:

Sírt is a vállamon a kislány eleget. Amúgy tökre bejött ez a sírásra való biztatás. Átölelte a nyakamat, hozzám bújt, úgy zokogott. Tisztán lehetett érezni, hogy itt most összekovácsolódás van folyamatban. Végül egy zenélős kutyussal kezdtünk táncolni...és akkor valahogy rájött, hogy az minden szipákolásnál nagyobb buli. Aztán meg boltosat játszottunk egy réges-rég kidobásra ítélt pénztárgéppel, amit még millió éve hozott át csak úgy jófejségből a kistarcsai szomszédasszonyunk...óriási sztár most nálunk miatta Éva néni!

- A mai napnak azért kissé szorongva indultam neki, akármennyire is sikerült a legjobbat kihozni a tegnapi katasztrofális napkezdésből. (Egyébként mondjak valamit? Az anyuka kifejezetten megnyugodott a hír hallatán, hogy sírt a gyereke. Hiszen az okos könyvek szerint az a biztos kötődés jele!!) Volt is vagy két percnyi nyöszörgés az elválás után, de hamar rájött a kislány, hogy nem kéne sírással elhalványítani a pénztárgép csipogását....amikor pedig habszivacs elemekből házat építettem neki, azt hangos JAAAA!!! üvöltéssel díjazta (először váltottam ki belőle ennyire heves pozitív reakciót). Eszegetés és játszogatás után kimentünk egy kicsit sétálni, szappanbubikat fújdogálni, ismerős kutyákat és lovakat lesni, mittomén.

- Mert múlt szombat óta van ám kicsi kocsim! Kicsi? Hat bölcsis gyerek belefér! Biztonsági övvel! 200 euróért vesztegették tőlünk 50 kilométerre, naná, hogy lecsaptunk rá!

- Jaj, és nem is mondom, hogy szerdán kaptam egy nagyon jó hírt: januártól mégsem kettő, hanem csak egy gyereket kell beszoktatnom! Az akkor 11 hónapos kisfiú szülei ugyanis inkább mégis bölcsibe viszik a gyereket. Ezt a tényt sűrű bocsánatkérések közepette közölték velem. Fogalmuk sincs, mennyire iszonyatosan megkönnyebbültem! Így a második héten ebben a szakmában már elég világosan látom: óriási meggondolatlanság volt az ötödik gyerekre igent mondani! Még négy is nagyon combos lesz! Nagyon.

- Csütörtökön volt itt szerződést kötni az a kétéves kislány az anyukájával, akit december másodikán kezdek beszoktatni. Ő heti három napot fog járni, szobatiszta és elég tisztességesen tud beszélni. Bizakodó vagyok!

- A jövő hét kihívásai: a török kislány az eddigi reggel nyolc óra helyett hétre fog érkezni, szóval lesz húsz olyan perc, amikor itthon lesznek a saját gyerekeim is...meglátjuk! Flórika lelkes:-) A kisfiúval pedig újrakezdhetjük a teljes beszoktatást...ettől nem vagyok túl boldog, nov. 11-én kezd dolgozni az anyukája, bele kell húznunk!

- Tegnap voltam csoportterápián, speciálisan Tagesmuttereknek! Frankón van ilyen, havonta egyszer, itt a szomszéd településen! Minden gondomat-bajomat elmondhattam, húsz nálam jóval tapasztaltabb szakmabeli ember sírt-nevetett velem együtt és egy csomó jó tanácsot is kaptam! Ebből rendszert fogok csinálni!

Vegemite sandwich

Mit csináltál tíz éve ilyenkor? Így ősszel, úgy értem. Nem napra pontosan. Én nagyon sok időt töltöttem egy teljesen reményvesztett belső udvarban, Budapest egyik teljesen reményvesztett kerületében. Szép ősz volt a 2009-es. Meleg, napos. Néhány kósza napsugár még abba a boltíves, gangos udvarba is befurakodott. Rázta lefele az érett gesztenyéket a rakoncátlan szélgyerek.

Én, amennyi időt csak lehetett, inkább az épületen kívül töltöttem az udvaron. A pszichiátriai gondozó egyes számú nővérkéje rádiózással dobta fel a napját, emlékszem, egyszer ez a teljesen elborult zene szólt (a dal, amit MINDENKI ismer, de senki se érti a szövegét, nekem pedig természetesen az a rész a kedvencem belőle, hogy vegemite sandwich!):

Ülök ma az autóban, túl egy kifejezetten sikeres munkanapon, ügyintézés után, kisvárosunk piacterén éppen azon tűnődöm, hova tovább, amikor megszólal ez a dal a rádióban. Elgondolkodom. Mennyi minden történt már azóta!

Pont a napokban ecseteltem valakinek részletesen, micsoda elképesztő akaraterőről tettem bizonyságot azokban a napokban, hetekben, hónapokban, amikor buldózerként törtem át magam a magyar egészségügyön, valóságos hegyeket mozgattam meg a tesóm gyógyulásáért, nem fogadtam el a lehetetlent, a nemet, az elutasítást. Iszonyatosan akartam. Meg se fordult a fejemben, hogy opció lehet a feladás.

Nagy tanulság volt ez nekem. Ezt végiggondolni. Hogy micsoda gőzerővel tudok dolgozni, gürizni, gürcölni valamiért, amiben feltétel nélkül hiszek. Talán, mert előtte volt egy olyan munkahelyem, ahol megtanulhattam két dolgot egész életemre:

• lehetetlenek nincsenek
• sokkal többre vagyok képes, mint hinném

Szerintem sokkal, de sokkal gyakrabban kéne gondolnom 2009 őszére. Iszonyatosan sok erő lakozik benne(m).

Tagesmuter Vol. 10

Túléltem! Túléltem az első munkahetemet! És nem mondom, hogy könnyű menet volt! Ma például teljes 38 teljes percet töltöttem a török kislánnyal kettesben, mamit elküldtük shoppingolni! A kisfiú belázasodott, így ők végül nem jöttek.

Az elválást ma is a tegnapihoz hasonlóan alakítottuk, pár percig klimpíroztunk, aztán pedig elkövetkezett az egész eddigi szakmai pályafutásom fénypontja: a VADSZAMÁR üzemmód!

Hahahahahahahahahahahaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! 

Tudtam, hogy nagyon jó lesz, de nem is sejtettem, hogy ENNYIRE! Semmi sírás nem volt, helyette csupa móka és kacagás!!! Ja, és végre megszólalt a kislány a jelenlétemben németül (amikor az állatneveket tanítottam neki duplófigurákkal demonstrálva): KROKKÓ!!!

Óriási örömmel és lelkesedéssel várom a jövő hetet!

ps: Egy kedves barátnőmtől kaptam ma jófejségből ingyen és bérmentve tíz azaz tíz darab dupló járművet!!! Köztük két autószállítót, egy kombájnt és egy iskolabuszt is!!! Az élet szép!!!

ps2: Ja, és aki azt hiszi, hogy nagyon örült az anyuka, hogy nem sírt utána a gyereke még ma, a hosszabb elválásnál sem...szóval az nem is lehetne nagyobb tévhitben! Kifejezetten csalódott volt! Elmondása szerint percenkén nézegette a telefonját...és nem értette, miért nem hívom már kétségbeesetten, hogy azonnal jöjjön vissza a vigasztalhatatlanul bömbölő csemetéjéhez! Persze, mert fogalma se volt, hogy kire bízta a gyerekét...igen, jól olvassátok, máris határtalanul elbíztam magam...és joggal!!!

Tagesmutter Vol. 9

Győzelem!!! Győzelem!!! És nem azért, mert ráakadtam egy sajtraktárra,benne egy kocsikerék nagyságú ementálival (és amiben lakik egy szürke egér család, de ezt most hagyjuk)...

Hogy miért is úszom ma győzelmi mámorban? Hát csak azért, mert különösebb sírás, ordítás és toporzékolás nélkül lezajlott az első elválás a szülőktől. Egészen pontosan mindkét gyerek kiválóan vette az akadályt, egyik sem sírt, egy kicsit sem! És én sem...a saját bevallásuk szerint az anyukák sem, de erre azért nem vennék mérget:-)))

Az úgy volt, hogy szépen megreggeliztünk, énekeltünk, körjátékoztunk és utána vettem egy nagy levegőt. Mert eddig mindig csak asszisztáltam a pelenkázáshoz. De úgy döntöttem, hogy ma átesek a tűzkeresztségen, szépen átpelenkázom mindkét gyereket. Szerencsére elég jól hagyta mindkettő...én pedig megtapasztaltam, hogy bizonyos fogásokat egyszerűen képtelenség elfelejteni (Flórika utolsó pelenkáját 2016. augusztus 17-én cseréltem...kérdezd bátran a dátummániást:-)))

Ezután megadtam a jelet a török anyukának, hogy mehet! Az okos könyvek azt írják, hogy nem szabad titokban lelépni az anyukának, szóval mi is szépen elbúcsúztunk annak rendje s módja szerint és megbeszéltük, hogy anyuka most kimegy tíz percre az utcára sétálni. Kell a friss levegő! Külön kértem, hogy ne álljon meg az ajtó előtt, mert az egy esetleges ordítóroham esetén senkinek sem jó. Szentül megígérte, hogy tesz egy kört az utcánkban és nem rohamléptekben. A kislányt végig az ölemben tartottam, úgy búcsúztunk el.

Amikor becsukódott az anyukája mögött az ajtó, akkor ugyan egy pillanat tört részére eltorzult az arca, de sírásig már nem jutott el...ugyanis előhúztam a mellényzsebemből a jolly jokert! És aki most arra tippel, hogy a telefonomon néztünk mesét...az nagyon rosszul tippel (pedig az anyuka külön javasolta, hogy élhetek ezzel a lehetőséggel vészhelyzet esetén...én viszont úgy vagyok vele, hogy csak a halott testemen keresztül...és igen, anno a saját gyerekeim lenyugtatására én is alkalmaztam a telefonos mesenézést nem is egyszer, de most nem fogom, mert, ha csak egyszer is megneszelik a gyerekek, hogy ez itt nálam nyugtatási opció, akkor a büdös életben nem fogom tudni megnyugtatni őket mással)! Van nekem egyéb csodaszerem is itt!

Valami, ami nagyon érdekli a gyereket, de eddig nem engedtem őket a közelébe! Igen, ez a valami a ZONGORA! Ezerszer is áldottam Frigyes bácsit, a gyerekek ükapját, aki még százöt éve vásárolta ezt az ormótlan hangszert! Ja, meg apósomat, aki 11 éve restauráltatta. Szépen leültem hozzá a kislánnyal az ölemben és végigjátszottam a teljes repertoáromat, mindent, amit Flórikától sikerült ellesnem titokban. Nem sok, de arra a tíz perces anyahiány pótlásra tökéletesen elegendő volt. Mindkét gyereknél ezt a bombabiztos módszert alkalmaztam és mindketten le voltak nyűgözve. És persze, volt amikor négykezes üzemmódban játszottuk a Liszt rapszódiát:-)

Miután ilyen csodálatosan vettük ezt a - számomra még egészen ma reggelig leküzdhetetlennek vélt - akadályt, szépen kimentünk össznépileg sétálni. A gyerekek egyenként a saját babakocsijukban, caplattunk vagy egy órán keresztül a környéken. Az egyik anyuka megjegyezte, hogy bizony jó sokat voltunk kint! És ha tudná, hogy ez még semmi, a jövőben két-három órát tervezek kint lenni a gyerekekkel, ugyanis FRISSLEVEGŐMÁNIÁS vagyok!!!

Holnap már egyenként fél órára intünk búcsút az anyukáknak...annyi dalt viszont nem ismerek a zongorán...szóval szerintem kénytelen leszek bekapcsolni a vadszamár üzemmódot!!!! VÉGREEEE!!!

Tagesmutter Vol. 8

Na, eltelt a harmadik nap is. Tegnap és ma már mindkét gyerek itt volt és mindkét anyuka is. És aki most arra tippel, hogy az anyukákkal van a legtöbb gond...az nem is tippelt annyira mellé. Sőt:-))) Pillanatnyilag minden energiámat az őrli fel, hogy villámhárítóként tevékenykedjek a gyerekek, de főleg a szülők között. A konfliktusokba nem mennék bele részletesen, piszlicsáré dolgokról van szó, amik nekem elsőre fel se tűnnek....talán hagyjuk is.

Pedig én igyekszem nagyon jó hangulatot teremteni. Például közös reggelivel indítunk. Gyönyörűen megterített asztal mellett diskurálunk, mindenféle égi és földi jót felhalmozok a vendégeimnek. Ha belegondolok, hogy más Tagesmutterek simán odavágnak egy karéj lekváros kenyeret a gyerekeknek "nesze nektek faljátok!" alapon...hát, szerintem én is vissza fogok venni ebből a nagy vendéglátósdiból.

Ja, meg tegnap megpróbáltunk mindannyian együtt sétálni egy kört. Sajnos nincs ikerbabakocsim, így az a nagyszerű ötletem támadt, hogy a kis kézi kocsiba ültetem be a gyerekeket. Hát, vagy öt percig ülve is maradtak...aztán kimásztak...visszamásztak...sírtak, ordítottak...teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy ekkora gyerekekkel szemben vasszigorral kell fellépnem, tehát be kell szereznem egy olyan kocsit, amiben mindenkinek megvan a stabil helye, bekötöm őket és indulás, tolom őket, arra megyünk, amerre én akarom, amíg én akarom, nincs apelláta. (És ez annál igazabb, minél több gyerekre kell vigyáznom.) Na, majd lesz olyan is, csak kell még egy kis pénzt gyűjtenem. Addig max. a kertbe megyek ki velük.

De most már elég legyen a picsogásból, koncentráljunk a jó dolgokra, engem mindig azok szoktak továbblendíteni, feldobni, stb.

Tehát:

- Ma már a kislány magától befészkelődött az ölembe és végignézegetett velem egy könyvet. Nekem ez a saját gyerekeimmel egy teljesen hétköznapi dolog, sőt, voltak/vannak napok, amelyek kizárólag olvasással teltek/telnek el....vele viszont most éltem át ezt először és óriási sikernek könyvelem el! (értitek!!! könyvelem el!!!!)

- A kisfiú sokat mosolygott rám és egyszer még meg is akart puszilni! És amíg anyuka a WC-n volt, szépen eljátszott velem, nem sírt. Nevezett anyuka négyszemközt bevallotta nekem, hogy én az első pillanattól fogva nagyon szimpatikus vagyok neki, érezni rajtam, hogy nyugodt és magabiztos vagyok a gyerekekkel, ezért is meri rám bízni a szeme fényét. Ez nagyon jól esett és megerősített a döntésemben. Jó helyen vagyok!

- Ma kézműveskedtünk! Ujjfestékkel festettünk őszi fákat!!! Az én ötletem alapján! Nagyon jó képek születtek, holnap ki is teszem őket a falra!

Három órát voltak itt ma is, tegnap is, iszonyatosan leszívták minden testi és lelki energiámat. Tegnap délután ledőltem egy pillanatra olvasni...egy óra múlva úgy rázott fel a fiam, hogy indulnunk kell ügyeket intézni...addig öntudatlanul feküdtem. Na, majd csak beáll az energiaháztartásom!

A konfliktusokat pedig kezelem, hát azért vagyok itt! Holnap lesz az első próbaelválás, tehát először az egyik anyuka, majd a másik anyuka megy ki az utcára tíz percre. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy reagálnak a gyerekek!

Beszámolok mindenképp!!!

Tagesmutter Vol. 7

Na, megvolt az első munkanapom! Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a rengeteg drukkoló üzenetet, nagyon jól esett olvasni őket reggel!

A napom amúgy elég hamar indult ma, már 4:30-kor éber voltam mint a fene. Egy ideig forgolódtam, aztán szépen betettem az egyik kedvenc meditációmat (Domján: Tükörképem). Ebben ilyeneket mondanak, hogy értékes és fontos ember vagyok, létem alapvető építőköve a világmindenségnek. Hú, ez nagyon kellett ma reggel. Meg minden reggel, de ezt most hagyjuk.

Aztán felültem szépen az ágyban (még mielőtt megszólalt volna a vekker!) és az alábbi mantrát mondogattam:

Boldog vagyok. Hálás vagyok, amiért azt csinálhatom, amihez a legjobban értek. Szeretem a munkámat. Munkámnak értelme és célja van.

És a legjobb ebben, hogy ez a szöveg nem a The secret című pszichovideóból van, hanem én magam találtam ki és még igaz is! Na!

Forgószélként sepertem végig a házon, keltettem mindenkit, gyorsan felöltöztem, bevetettem az ágyat (egy volt amerikai tengerészgyalogos motivációs videójában láttam ezt, hogy reggel fel kell gyorsan öltözni és be kell vetni az ágyat, különben nem lesz elég produktív a nap! Rám nagyon igaz! A pizsomás lébecolás demoralizál.). Amikor mindenki elment itthonról, én is elmentem vásárolni.

Kilencre érkezett a török kislány az anyukájával. Sajnos hamar éreztem, hogy nem tett jót a két hét szünet. Eléggé tartózkodó volt a kislány. Leült ugyan velem játszani, de kb. két perc után feltűnt neki, hogy elment az anyukája WC-re. Nem sírt, csak beállt a WC-ajtó elé és el nem mozdult onnan nyitódásig. Az anyukán is határozottan érzem az aggódást és a nagyon erős ragaszkodást a gyerekhez. Biztos vagyok benne, hogy velük csak akkor jutok egyről a kettőre, ha már nem lesz itt az anyuka. A szép időre való tekintettel sétálni is voltunk, de nem mentünk túl messzire, nyűgös volt a kicsi lány nagyon. Fél tizenegykor már el is búcsúztunk, anyuka ment állásinterjúra. Nem voltak itt sokáig, mégis hullára lefáradtam.

Elmondom, mi ebben a fázisban (azaz a beszoktatásban) a borzasztóan fárasztó. Két irányba próbálok megfelelni. Egyrészt igyekszem a pompás játszótárs szerepében tündökölni, másrészt felnőtt módra, kulturáltan társalogni. Ez nem lehetetlen, csak leszívja az agyamat a multitasking. El is határoztam, hogy holnaptól a gyerekekre figyelek, ha a fene fenét eszik is, akkor is. Nekik kell első sorban megfelelnem, a többi csak sallang.

Ezután főztem, mostam, takarítottam, haza jöttek a gyerekek, Flórika kabátját ellopták, Tóbi leizzadt focin...szóval business as usual. Baromi hamar belapátolták az ebédet, mert ezután következett a másfél órás kihívás. Sikerül-e megjárnunk a szomszéd város gyerekkönyvtárát, mielőtt megérkezik a másfél éves kisfiú a mamájával és nekem megkezdődik a délutáni műszak (ez ma csak kivételesen alakult így, mert reggel fontos dolguk volt). Na, gyorsan kellett nagyon hajtanom hozzá, a kocsit is meg a fiúkat is, de sikerült! Fél négykor már tiszta pólóban vártam az én kis szöszi haveromat! Játszottunk, ettünk almát, aztán még az erdei játszótérre is kimerészkedtünk. Anyuka itt is meglehetősen tapad a gyerekére, nehéz mellette játszópajtiként érvényesülnöm. De azért igyekszem! Ez a délutáni móka, ha lehet, még a délelőtti felállásnál is kimerítőbb volt, hiszen a saját fiaim is részt vettek rajta. És Flórikánál bizony eléggé megjelent a féltékenység árnya, sírt is valamennyit az ölemben. Na, majd túl leszünk rajta! Öt után mentek haza, én a magam részéről roppant megkönnyebbülten lobogtattam a búcsúzsepit.

Hatra ért haza Jan, bennem addigra megérlelődött a döntés: most azonnal sportolnom kell. Sokat és keményen, különben kiég az agyam. Biciklire pattantam és elkezdtem őrülten tekerni, különösebb cél és értelem nélkül. Nagy segítségemre volt ebben a szokatlanul enyhe idő (kb. 20 fok), a szinte későnyári, ámde mégis őszi illatoktól terhes levegő és a tudat, hogy csak viszonylag későn sötétedik. Fél nyolcra estem haza, addigra sikerült lemozognom magamból a nap összes feszültségét.

Holnap új nap, új kihívások, először fog találkozni a két - egymástól teljesen eltérő habitusú - gyerek...de én nem esem kétségbe, mert egyrészt nem szokásom, másrészt meg holnap van a névnapom, és Teréz napkor legendásan jó szokott lenni a hangulatom, szóval holnap sem lesz másként, sőt.

Befejezésül még hadd mondjam el, hogy rengetegen próbálnak elbátortalanítani és eltántorítani a környezetemben ettől a munkától, néha egészen hajmeresztő dolgokkal jönnek, de tényleg, igazán. Szegények, nem tudják, hogy engem életemben először valami olyan földöntúli nyugalom és magabiztosság szállt meg, amilyet még soha, egyetlen munkám során sem éreztem. Talán mégiscsak van előnye annak, ha az ember közelít a negyvenhez és van már egy-két jólsikerült gyereke!!!

Tagesmutter Vol. 6

Van ember, aki még tudja követni ezt a Tagesmutter bizniszt? Én már nem. Meg sem próbálom. Kb. naponta változik a felállás.
Például mit is mondtam legutóbb? Nálam aztán nem lesz öt gyerek. Erre most...

...történt pedig, hogy tegnap érkezett egy telefon. A legkedvesebb osztálytársam volt az, még a Tagesmutter suliból. Babát vár. Ez a jó hír. Viszont van egy szerződése februártól egy családdal, amit átadna nekem. Ez meg a másik hír. Hogy jó-e vagy rossz? Döntse el ki ki maga. Innentől kissé felgyorsultak az események. Tíz perc múlva már hívott is a kérdéses család, ma reggel pedig kilenc előtt itt teáztunk az ebédlőasztalunknál. Flórika kísért minket zongorán. Hatalmas szemű kisfiú nevetett rám az apukája öléből. Egy nappal később lesz egy éves, mint az a kislány, aki szintén februártól jön. Szintén? Akkor ez a kisfiú is jön? Hát izé.

Ez egy nagyon érdekes dolog. Mert ez volt az első család, aki nem úgy jött be, hogy na vajon ez a Tagesmutter megfelel-e nekünk? Hanem úgy jöttek be, hogy oké, ez van, ez a Tagesmutter megfelel nekünk. Und Punkt, aus, Ende. Első perctől tegeztek, magázás szóba se került. Hamarosan velük is a szőnyegen kötöttünk ki, mint a családokkal eddig mindig. Mindenki heppi, hú de jó, mikor jön már a télapó?

Huh gyerekek. Nagy lesz nekem ez a kabát. De szerintem belenövök.

Majd készítek egy új táblázatot, hogy ki mikor és hány órát lesz nálam. Különben el fogom veszteni a fonalat. Vagy már el is vesztettem? Ja, mert közben a török család rájött, hogy az anyuka mégsem megy vissza a régi munkahelyére, hanem akkor inkább keres egy újat, de akkor máshogy jönne a kislány, mint amit eddig megbeszéltünk....izgalmas és változatos ám a Tagesmutterek élete, mondtam már?

Óriási tanulság: mostantól az második találkozó napján megkötjük a szerződést, ami kötelező érvényű. Nem lesznek tiszteletkörök. Se ingyenebéd.

Megyek, mert ordít odalent valamelyik gyerek. Egyelőre az enyém. Lesz ez még másként is!

Flórián háromszor

Flórikáról napi rendszerességgel tudnék írni, olyan aranyos kis dolgai vannak. Kiválasztottam most a három legjobbat, ezeket a sztorikat mindenképp szeretném megőrizni az utókornak:

1. Szótagolás

Nem tudom, otthon hogy megy a nyelvtantanítás a gyerekeknek. Itthon úgy megy, hogy az elején rengeteget szótagolnak, aláhúzzák a szótagokat, tapsolnak hozzá, stb. Én anno Tóbinál azt hittem, már nem érhetnek meglepetések a német nyelvvel kapcsolatban. Aztán kiderült, hogy nagyon is. Például az autó az nem három szótag, csak kettő. Az AU ugyanis csupán egy szótag. Hogy miért, miért nem, azt nem firtattam. Próbáltam (magam előtt is) úgy tenni, mintha én ezt már réges-rég tudtam volna.
Flóriék ugyanabból a könyvből tanulják a nyelvtant mint a tesóék. Én már rutinosan vettem kézbe, magyaráztam is Flórikának nagy fölényesen, hogy tudom én ám, hogy a Maus az egy szótag és nem kettő! Majd hozzátettem roppant tudálékosan: a magyar nyelvben ez bizony két szótag lenne! Mire ő:

- Anya! Hát persze, hogy két szótag! Hiszen: E-GÉR!!!

Hát merek én még ebben a családban fölényeskedni? Megszólalni?

MY OWN PRIVATE NINJA

2. Olvasás

Nem szoktam világgá kürtölni, hogy mekkora egy zseni a fiam. Főleg az tanítóbácsija előtt titkolom. De azért borzasztóan érdekel, már feltűnt-e neki a fiam olvasástudománya például! Így kérdezősködök:

- Flórika, a tanítóbácsi tudja már, hogy te tudsz olvasni?
- Igen, tudja.
- És akkor szokta is kérni az egész osztály füle hallatára, hogy olvass fel valamit? (izgulok!!!)
- Jaj, anya, hogy jut ilyen eszedbe? Dehogyis! Csak néha odajön titokban, és halkan megkérdezi: na Florian, mi a feladat, el tudod olvasni?

Mindezt suttogja a végén...annyira cukifalat!!!!! Egyszerűen zsugabubus!!!!

3. Csokitelefon

Flórikának van ám okostelefonja. A nagymamájától kapta. Belga csokiból van! Nem számít, így is imádja nyomkodni a fiam. Megenni eszébe se jut! Amúgy tökre élethű, méretre, színre, formára tökéletesen megegyezik az enyémmel. Még gombok is vannak rajta, képzeljétek! Az egyik gombra az van írva, hogy GAMES. Flórika nézi, nézi meredeten, betűzi, majd így szól:

GAMES...GAMES...GAMES-PARTENKIRCHEN!!!

Tagesmutter Vol. 5

Na, megvolt tegnap a találkozóm az ötödik családdal is! Ők egyébként úgy találtak rám, hogy az egyik iskolatársam ajánlott nekik (egészen pontosan azt mondta nekik az illető, hogy ha valaha Tagesmutterhez kellene adnia a gyerekét, hozzám adná be! ez milyen jó már??? na erre mondják a tengerentúlon, hogy networking is not working!!!). Reggel két órán keresztül takarítottam őrülten az alsó szintet, hogy frissen, tisztán, illatosan hasson rájuk a környezet, amint belépnek! Még gyertyát is gyújtottam, de komolyan, tényleg! Meg forró mentatea is gőzölgött asztalon, azt a mindenit neki! Piros szívecskék a teás csészéken...Úristen!!!

Persze a két éves, hatalmas szemű kislány első kérdése az volt, hogy hol vannak a játékok? Szerencsére már abból is van bőven, az anyuka szerint talán túl sok is. Kicsi lány szépen eljátszott, mi meg beszélgettünk. Hamar megvolt az összhang, anyuka a harmadik percben letegezett, ezzel minden eddigi rekordot megdöntött. De már meg sem lepődtem. A könyvek szeretete és a friss levegő imádata közös vonásunk, úgy érzékeltem.

Szeretem amúgy sokkolni az embereket, mondtam már? Kifejezett élvezettel szoktam ecsetelni, hogy én a környékünkön öt azaz öt darab gyerekkönyvtárnak is a tagja vagyok...ez nálam már nem hobbi, mánia. Fanatizmus. Ja, egyébként ezt a működési koncepciómba (aka diplomadolgozat) is beleírtam. Valahogy így: küldetésemnek tekintem, hogy tájékoztassam a szülőket az olvasás fontosságáról. Ezt aztán a tanárom pirossal jól aláhúzta. Szerinte a küldetés szó elijeszti a szülőket...hát, így jártak.

Küldetéstudatom vaaaaaaan!!!

Nyakamon a csacsika család!!!!!!!!!!!!!

Na, szóval család. A kislány heti három napot fog jönni, decemberben kezdjük a beszoktatást. Ez elvileg (de tényleg csak elvileg) azt jelenti, hogy a hét másik két napján fogadhatok még egy gyereket...de nem fogok. Nem őrültem meg. Kiteszem a megtelt táblát. A legközelebbi helyet 2020 augusztusától fogom meghirdetni.

Hát így. Ilyen jól fut a szekér. Csak le ne essek róla! Kapaszkodok erősen!

Tagesmutter Vol. 4

Na, túl vagyok két újabb családlátogatáson (hú, ez milyen komolyan hangzik!), gondoltam, megosztom veletek!

Pénteken az ikrekhez voltam hivatalos. Ja, róluk csak annyit, hogy a szülők nagyon nincsenek megelégedve az óvodával, így komolyan felmerült az ötlet, hogy egész nap hozzám járjanak. Ennek rengeteg akadálya van sajnos. Kezdjük ott, hogy Németországban (legalábbis mifelénk) van elég óvodai hely, így nem jár utánuk olyan komoly állami támogatás, mint a három év alatti gyerekek után. Ez már elég komoly érv a deal ellen. Ennél sokkal fontosabb, hogy nem tudnék velük rendesen foglalkozni, a sok kis pelusos-gagyarászó mellett. Szóval végül mindenki rosszul járna. Tehát hagyjuk is. De azért megtisztelő, hogy gondoltak rám!
Ovi után hozzám fognak járni azonban heti egy-két napot, tehát itt volt az ideje, hogy megismerjem, milyen körülmények között is élnek ők! Kezdjük ott, hogy a kert az valami bitang nagy, őrülten gyerekbarát, a fiaim azonnal belakták a csúszdát, a várat, a trambulint..persze csak, amikor nem éppen a kutyát hergelték:-) Anyuka közben végigvezetett a házon. Megint azt éreztem, amit már a török családnál is: minden olyan üres, olyan letisztult, és fájdalmasan kevés a könyv. Lehet, hogy az én otthonom túlzsúfolt igazából (főleg könyvekkel:-)))??? Na mindegy, ízlések és pofonok. Amúgy jól megvagyunk, a gyerekek kezdenek megbarátkozni velem, bár még messze nem fogadtak a bizalmukba. Viszont már tartottunk festő délutánt, vízfestékkel és ujjfestékkel...szóval megvan bennünk a best friends forever potenciál!!!

Ma meg annak a 16 hónapos kisfiúnak az otthonában jártam, aki október 14-től jár majd hozzám. Nagyon nehéz elvonatkoztatnom attól a ténytől, hogy egy az egyben úgy néz ki, mint Tóbi fiam ilyen idősen. Szöszi, majdnem fehér lobonc, hatalmas, csodálkozó szemek....igen, jól gondoljátok, ez ilyen szerelem volt első látásra. Legalábbis részemről. Az ő részéről még nem vagyok teljesen biztos. Első emeleti lakásban laknak, két macskusszal osztják meg a kb. 75 négyzetmétert. Az apuka olasz, de igazából már csak a nevében él a nemzet...a nyelvet nem beszéli. Pedig az apja még Olaszországban született, viszont anno otthon csak németül beszéltek. Engem az ilyen történetek mindig borzasztóan elszomorítanak. Máskülönben viszont megcsókolom a férjem lába nyomát is, hogy vette a fáradságot és megtanult magyarul. Anélkül igen döcögősen menne itthon a kétnyelvű nevelés. Az otthon barátságos és kellemes, ahogy az emberek is, akik fogadnak. Az én ízlésemnek megint csak túlságosan letisztult és igen, itt is hiánycikk a könyv...de nem baj, hiszen ez csak még több teret biztosít a missziós tevékenységemnek. Mondtam, már hogy minden rám bízott gyerekből könyvmániást fogok nevelni???

Ami mindkét otthonban nagyon tetszett, hogy nem volt egymillió elmebeteg játék. Mivel nálam sem lesz. Minek is lenne? Ahol már van egy életnagyságú vadszamár, ugye...Istenem, bárcsak már ott tartanánk!

A héten csütörtökön lesz még egy kihívás, eljön hozzám ismerkedni egy család a kétéves kicsilányukkal, januártól keresnek neki heti húsz órás gondozást. Még egy család??? Igen. Vállalom? Fogalmam sincs. Meglátom.

Amúgy csak most kezd kb. körvonalazódni előttem, micsoda iszonyatos felelősséggel jár ez a munka. Meg mennyire előre kell tervezni. Ma (szeptember 23-án!) például meg kellett terveznem a teljes jövő évi szabimat (30 nap), egyeztetni és elfogadtatni Jannal, valamint az ő munkahelyével...majd pedig az egész tervet átküldeni a szülőknek, akik nyilván ahhoz fognak igazodni. Huh! Azt hiszem, ezt nevezik felelős pozíciónak, öt család élete fog függni az enyémtől...

A legnagyobb parám most a beszoktatás...hiszen ilyenről én eddig csak könyvben olvastam. Igazából ettől (tőlem!) függ, hogy az anyák el tudnak-e menni szépen nyugodtan a munkahelyükre vagy egy ordító gyereket kell visszahagyniuk borzasztó lelkiismeretfurdalással. Próbálom nem agyondrámázni a helyzetet, de ez azért nem tréfadolog és semmiképpen nem vehetem félvállról (ezt sem). Viszont kurva jó érzés lesz, ha sikerül, főleg, ha jól sikerül! Aztán januárban jöhet az újabb menet, hogy akkor is dupla bevetés lesz-e...csütörtökön kiderül!

Ja, és akkor még van egy halom papírmunka, amihez igazán nem fűlik a fogam, de egyszerűen muszáj, meg izé, hétvégén matekoznom is kellett, hogy akkor melyik gyerek után mennyi támogatás jár, mennyit kell fizetnem, ha kilépek a családi betegbiztosítási csomagból...gyerekek, a fejem zsongott a végére, de rendesen! De kénytelen leszek felnőni a feladathoz...ehhez is.

A nappali szobánk 80%-os készültségben, ráment a teljes hétvégénk, de nagyon szépen alakul az én kis családi napközim!!! Hála és köszönet érte Jannak, aki átgondolta, elképzelte, megtervezte és a megvalósítás oroszlánrészét is magára vállalta (értsd bútorokat vásárolt, pakolt, szerelt, fúrt és faragott). Én főleg ilyen támogató tevékenységet végeztem, mint porszívózás, pakolás...meg még egy kis pakolás! Állólámpák, cserepes virágok, CD-állvány...ők most mind száműzetésbe kényszerültek szegények!

Megyek is, mert hulla vagyok, holnap délelőtt ketten is jönnek ismerkedés céljából, jó lesz bevezetni őket a megújult nappaliba, remélem, ők ugyanúgy el fognak ájulni tőle mint én (tegnap késő este egyszerűen csak leültem és néztem:-)))

Tagesmutter Vol. 3

Soha nem látott méreteket ölt a Tagesmutter biznisz dübörgése drága olvasóim!

Amúgy sokszor érzem azt, hogy sokan felületesen vagy még úgy sem olvassák e sorokat, illetve valahogy nem tudják megemészteni az én barokk körmondataimat (rohanó világunk, ugye).

Ezért most felsorolom a leggyakoribb kérdéseiteket és választ is adok rájuk, gyorsan, egyszerűen, talán így emészthetőbb. A végén lesz majd kispróza is, az főként az érzelmi világomat próbálja tükrözni, szóval azt csak az erősebb idegzetűeknek!

1. Most akkor hány család jelentkezett és mikor jönnek és egyáltalán mi vaaaan???

jelen állás szerint:

október 14-től négy gyereket fogok beszoktatni:

egy két éves török kislányt reggel 7 és délután 3 között, minden nap

egy 16 hónapos német kisfiút reggel 7 és délután 3 között, minden nap

egy 3,5 éves kislányt és egy kisfiút (ikrek) délután 5 és 7 között, 1-2 nap a héten

január 6-tól egy gyereket fogok beszoktatni:

egy 11 hónapos kislányt reggel 7 és délután 3 között, minden nap

2. Szóval akkor perpill ölbe tett kézzel ücsörögsz otthon?

Nem, nagyon nem. Már múlt héten elkezdtük az ismerkedést az összes családdal, szóval gyakorlatilag napi szinten van egy-két gyerek itt nálunk, szülőstül, testvérestül, kutyástul...vagy éppen én náluk. Ez így elsőre nagyon buli, igazából borzasztó kimerítő, testileg-lelkileg...ugyanakkor nagyon, de nagyon feldob.

3. Meg lehet őrizni a szülőkkel és a gyerekekkel a három lépés távolságot vagy akkor most már van egy csomó új barátod és pótgyereked?

Nyilván az utóbbi. Nézzétek, én az elején hősiesen megpróbáltam mindenkivel magázódni. Merthogy ez nekem a szakmám, a munkám és jaj nehogy túl közel kerüljünk egymáshoz. Aztán a második találkozónál az összes anyuka zsigerből letegezett, kb. mintha ez itt Németben a világ legtermészetesebb dolga lenne (NEM AZ). Az egyik Mutter felvilágosított, hogy az a tény, hogy ugyanannak a gyereknek a popóját töröljük naponta többször is, az olyan erős köteléket hoz létre köztünk, mint a régi magyar vezérek között a vérszerződés. Na ennyit arról, hogy nem kerülünk közel egymáshoz. Hogy ez jó-e vagy sem, majd elválik.

4. Milyen lelkiállapotban vagy most?

Durva endorfin- és/vagy adrenalinlöket árasztotta el az agyamat a millió új és valljuk be pozitív impulzus nyomán. Egy apró kis sztori máról: még hetekkel ezelőtt bejelentkeztem egy workshopra "szobatisztaságra nevelés a családi napköziben könnyen gyorsan egyszerűen" témában. Nagyon, de nagyon érdekelt a dolog, mindenképpen részt akartam rajta venni. Ma este hétkor kezdődött itt a szomszéd városban. Nekem ma este fél tízkor, blogírás közben jutott el a kósza gondolat az agyamhoz, hogy jé, mintha nekem ma este lett volna valami programom....na, csak ennyire lebegek egy totálisan más dimenzióban:-))))

5. A fiaid féltékenyek a pótgyerekeidre?

Szeretném azt hinni, hogy nem, de ez nyilván önáltatás. Meg még rájuk is hat az újdonság varázsa. Lett egy csomó új játék a nappaliban például (bolhapiacon vettem potom pénzért!). Ma pedig elmentünk együtt kirándulni az erdőbe az egyik családdal, a fiúk vezethették pórázon a blökit. Ilyenek. Majd amikor már rutinná válik az egész, azért biztos adódnak bajok. Eddig jó.

6. Hogy fog kinézni egy napod Tagesmutterként?

5:45-kor kelek, baszakodok

6:20-kor keltem a fiúkat, készülődnek (kómásan turkálják a müzlijüket, ilyesmi)

7-kor érkeznek a pótgyerekek, játszunk, reggelizünk, lovagolnak a hátamon, mittomén

7:20-kor a fiaim elmennek iskolába, mi a pótgyerekekkel szépen elvagyunk (remélem)

12-re megebédelünk, következik a pótgyerekek altatása az emeleten

12:35-kor érkeznek a fiaim az iskolából, esznek, tanulnak, nem hangoskodnak..nyilván:-))

14-re mindenki pompásan kialussza magát, játszunk szépen közösen

15 óra: haza viszik a pótgyerekeket

15-17: kómában fekszem a padlón

Igazából itt vége is a munkanapomnak, kivéve heti egy-két alkalommal, amikor is így folytatódik:

17 óra: megyek az ikrekért az oviba, játszunk, vacsorázunk

19 óra: haza viszik az ikreket

Hát, így. Ilyesformán!!!!!! A változtatás joga fenntartva!!!



Ennyi akkor legyen is elég a tények rövid összefoglalásából, a hatékony időgazdálkodók most csukják be a blogot. 

Mert most színtiszta lelkizés következik.

Igazából azért ültem le most blogot írni, mert ma annyi hatás, annyi élmény ért, hogy majd szétrobban a fejem. Muszáj kicsit könnyíteni a lelkemen. Mert igazából ez az egész Tagesmutter buli egy hatalmas önismereti utazás. Ki vagyok én? Mit akarok? Honnan jöttem? Hova tartok? Mennyire vagyok elfogadó más kultúrákkal, életvitelekkel szemben? Most akkor van szárnya az unikornisnak vagy nincs?? (Lényeges kérdés, amikor egy három és fél éves kislánnyal rajzolsz, nekem speciel life changing experience volt.)

Kezdjük ott, hogy ma voltam családlátogatáson a török családnál. Ez volt életemben a harmadik török otthon, ahova bebocsátást nyertem. Én mindig azt hittem, hogy ők ilyen bulis mediterrán nép és tele lesz aggatva a lakás mindenféle csecsebecsével. A három eddigi tapasztalatom pont az ellenkezőjét mutatja: letisztult formák, sok fehér falfelület, díszítés alig. A mai otthon is steril volt leginkább, igen, azt hiszem, ez a jó kifejezés. Nem rossz ez, csak más, nagyon más, mint amit én otthonosnak hívok. Ráadásul fájdalmasan kevés volt a könyv. Volt viszont hatalmas udvar, ami olyan gyerekbarát módon volt berendezve, hogy azonnal elfogadnám a családi napközim meghosszabbításának. Ja, meg volt ám BMW X6-os is, elektromos változat, gyerekméretben:-) De ne hozzunk túl hamar ítéletet, ugye! Azt eddig is határozottan éreztem, hogy elég más a kislány temperamentuma, mint amit én eddig a gyerekeknél (főleg a sajátjaimnál, de másoknál is) megszoktam. És eddig még nem is láttam az egy évvel idősebb bátyjával veszekedni...huh! A fiaim lába nyomát is meg fogom csókolni ezek után...de ezt meg ne mondjátok nekik.

Az anyuka nagyon aranyos, kedves, barátságos, de...hmmm...kissé aggódik. Hogy mi van akkor, ha ordít nálam a gyereke és én nem tudom megnyugtatni. Mert eddig mindig csak nála nyugodott meg, senki másnál. Mi lesz, ha nem sikerül beszoktatni? Komolyan nem tudom, honnan származik bennem ez a buddhai nyugalom és bizakodás. Én teljesen biztos vagyok benne, hogy meg fogom tudni nyugtatni...utálom, ha beültetik a bogarat a fülembe. Annyi bizonyos, hogy eléggé bizalmatlan velem szemben a kislány, egészen pontosan nem nagyon létezek a számára. Csak a mami, ő viszont über alles! Pedig ma már negyedszerre találkoztunk. Egészen a végén, talán az utolsó öt percben azért volt egy aranyos jelenet: kiesett a hajcsatja. Észrevettem. Odajött hozzám, odaadta a csatját és megengedte, hogy megcsináljam a haját. Fiús anya létemre egész ügyesen. A többi csat is meglazult, azokat is visszatettem. Engedte. Pici reménysugár gyúlt bennem ezek után! Következő tali most pénteken! A megbonthatatlan török-magyar barátságért, pardon kulturális megértésért előre!

Ezután téptem haza, már az ajtó előtt toporogtak a gyerekeim, öt perccel később érkezett az ikres család. Míg a fiúknak ebédet rögtönöztem (vajas zsemle), az ikrekkel szépen leültek a szüleik (és a kutya!) gyurmázni, ez utóbbit én készítettem szépen elő ma délutánra. Nem egy, nem kettő csiga és gomba született, mire a fiaim elnyammogták az ebédet, utána végre irány az erdő! A kislány az én kezemet fogta, a kisfiú Tóbiét, Flóri vezette a kutyát...idilli, idilli, de ezért mégis fura! Ezek az emberek pillanatnyilag vadidegenek számunkra! Jól megértjük egymást meg minden...de nekem frankón ez a munkám? A friss levegőn, a ragyogó napsütésben, a finom friss avarillatú erdőben csatangolni, míg mások güriznek? Nagyon furi. Persze, most hogy így leírtam...igazából tök jó!

Vacsora után jött egy hívás, Tagesmuttert keresnek, de azonnal! Összesen 16 perces hívás volt. Egy vidéki anyukával a szomszéd településről. Mégis úgy estem össze a végén, mintha Donald Trumppal és Kim Dzsong Unnal lett volna egy maratoni konferenciahívásom a világbékéről. Koreaiul. Miért is? Mert amikor életemben először beszélek valakivel, aki által jó eséllyel fogok pénzt keresni, szóval akkor megpróbálom a létező legjobb oldalamat megcsillantani. Kurva jó fej, rugalmas, kedves, aranyos, rokonszerves, gyerekmániás Tagesmutter...egyébéként említettem már, hogy színtiszta keresleti piacról beszélünk? Szóval igazán kár a gőzért...de én egyszerűen képtelen vagyok egy ilyen helyzetben máshogy viselkedni. Meg nem is akarok. Csak a végére rettenetesen elfáradok. Pedig meg kell tanulnom gazdálkodni az energiámmal. Az érzéseimmel. No meg az időmmel.

Megyek is csucsukálni, Darlingot mindenkinek!

PS: Igazából én már azt a pillanatot várom, de rettenetesen, amikor végre minden szülő szépen haza pályázik, egyedül maradok a gyerekekkel és vadszamárként iázva rohangálhatok a tengelyem körül! Perpill még végtelen hosszúnak tűnik odáig az út sajnos! De azonnal beszámolok majd, amint megtörtént. Mert meg fog történni! Meg kell történnie! Tuti! Máskülönben visszaadom az oklevelemet!

Tagesmutter Vol. 2

Ha egy üzlet beindul!!! És itt beindult! Az ikrek szülei másnap este felhívtak és megbíztak a gyerekeik felügyeletével, ezen a héten írjuk alá a szerződést! Amitől nem kicsit fázom, mivel az ilyen hivatalos ügyek intézése ellen genetikailag vagyok kódolva...dehát azért jönnek szembe a kihívások, hogy megugorjuk őket, nemde? Fejlődni sose késő, még közel negyven évesen sem!

Közben pedig van egy új család is a láthatáron, máris mondom, milyen a

Mutter No. 4.

Múlt csütörtökön jött a hívás, hogy nagyon, de nagyon kéne nekik egy Tagesmutter, lehetőleg október 14-től. Nosza, mondom, ismerkedjünk meg! A nagy összeborulásra tegnap este került sor, akkor tettek látogatást tisztes hajlékunkban. Apa, Anya és a két éves kicsilány. A bátyót nem hozták, állítólag szétszedte volna a házat. Jobb a békesség. Én mér rutinosan vezettem a társaságot a szőnyeg irányába...majd hamarosan megtudtam, mi a különbség egy fél éves, egy három és fél éves és egy két éves gyerek között. Míg egy féléves csecsemő főként a mami karjai közül leseget rám, s míg egy három és fél éves roppant jól eljátszik egy doboz duplóval...addig egy két éves azonnal felfedezőútra indul, dehogy vesztegeti ő a drága idejét a szőnyegen való céltalan ücsörgéssel, ugyan!

Nagyon hamar megtudtam, melyik szekrényre, melyik fiókra, no meg lépcsőfeljáróra kell majd gyerekzárat helyeznem, szóval köszi igazán! A beszélgetés így kissé zaklatottan, de azért sikerült, keresztül-kasul járkáltunk a házban, mire minden apró részletre fény derült. Például, ha a kislány elkezd sírni és az anyját hívja, akkor csak az anyja tudja megnyugtatni. És ha nem jön az anyja, akkor annyira belelovallja magát a sírásba, hogy azt élő ember elviselni nem bírja...szóval kihívás a javából. Ja, amúgy ez egy török család volt, említettem már? A legfőbb gondjuk az volt, mennyire szeretek disznóhússal főzni. Erre a kérdésre nyilván csak a SOHA lett volna a jó válasz. Hasonlóképpen válaszoltam én is, de azért bevallottam, grillszezonban szoktam látogatni a sertéspultot.

Őszintén? Vegyesek voltak az érzéseim, már a látogatás alatt is, hát még utána. Nem volt meg velük úgy elsőre az összhang, mint az előző két családdal. Főleg apuka nézett rám nagyon szigorúan eleinte. A könyvespolcot egyetlen pillantásra sem méltatta. A találkozó végére azért sokat oldódott a hangulat, mosolyogva ráztunk kezet búcsúzáskor. Igazából megsaccolni sem tudtam, ők hogy döntenek felőlem. És én sem felőlük. Aludtam rá egyet.

Ma délben hívtak, hogy hú, de nagyon szeretnék, ha én lennék a lányuk pótanyja naponta pár órára. Zsigerből mondtam igent, eddigre már jó alaposan átrágtam magam a témán. Én október 14-én akartam kezdeni dolgozni és ők pont akkor jönnének hozzám. Ez nem lehet véletlen! No, hogy mi sül ki ebből, az a további bejegyzésekből bizonyára ki fog derülni!

Tanulság: 150 év közös történelem az igenis számít!

PS: Ma volt nálam ismerkedni a fél éves kislány és az anyukája (Mutter No. 1 az előző bejegyzésből). Terveink szerint kb. hetente talizunk év végéig, hogy majd januárban jól sikerüljön a beszoktatás. Anyuka két korty kávé között közölte, hogy teljesen meglepetésszerűen mégis csak kaptak egy bölcsődei helyet februártól. Meg egy Tagesmutter is hívta őket, hogy lenne egy hely a kicsinek. DE ŐK ENGEM VÁLASZTOTTAK!!!!!

Tovább is van, mondjam még? Mondom! Hoztak ma három szuper babajátékot eredeti csomagolásban ajándékba, még régen kapták őket, de eltették, hátha jók lesznek valamire! És most éppen az én szent családi napközim az a valami! Ja, és említettem már, hogy apuka Németország legnagyobb online játék- és babafelszerelés csomagküldőjénél dolgozik, ahol alkalmazottként időnként príma jó kondíciókkal vásárolhat...és októberben magával visz????

La vie est belle.

Tagesmutter Vol. 1

Nagyon régóta kerestem már egy olyan állást, amelyben hódolhatok a duplózási szenvedélyemnek, a végtelenségig rakosgathatom a BRIO-síneket, valamint nagyra értékelik az ügyfelek, hogy magamat vadszamárnak tettetve iázva rohangálok négykézláb a saját tengelyem körül. Mert hogy már kilenc éve főként ezeket a tevékenységeket űzöm. Profi szinten. No, mit ad Isten, kiderült, hogy létezik ilyen állás! Németül úgy mondják, hogy Tagesmutter, ami magyarul kb. az egyszemélyes családi napközinek, amolyan one-man-show-nak felel meg.

Let me entertain you!

Tavaly novemberben kellett pályázni a képzésre, volt mindenféle alkalmassági teszt, januártól júniusig pedig heti háromszor jártam fejtágításra..vagyis egy tanfolyamra, ahol elmondták, amit már addig is tudtam: hogyan kell szakszerűen duplózni, vonatozni meg vadszamárként iázva rohangálni...na jó, szóval majdnem ez volt tananyag (én így értettem, hogy ez volt). Sikeresen levizsgáztam, leadtam a "diplomadolgozatot" is, júliusban pedig a működési engedéllyel örvendeztetett meg a postás. Egyszerre öt idegen gyerek lehet nálam (plusz a sajátjaim), korukat tekintve nullától tizennégyig bárki jöhet.

Én még ugyan sehol sem hirdettem magam, hiszen ilyen-olyan kézműtétek okán még el sem jutottam a helyiségek berendezéséhez, de Bürstadt város honlapján már fent van a számom, így a napokban hárman is hívtak, hogy akkor felügyelnék-e a porontyra! Lássuk, kik is ők:

Mutter No. 1.

Angol-fizika szakos tanárnő, januárban megy vissza dolgozni. A kislánya februárban lesz egy éves, az apuka fogja beszoktatni. Úgy tartják azonban, hogy a Tagesmutter nem tréfadolog, mielőbb el kell kezdeni az ismerkedést. Múlt héten voltak nálam először, egészen pontosan anya a babával. Előtte mérgezett egér módjára takarítottam, közvetlenül az érkezésüket megelőzően még egyszer kiporszívóztam a nappali szőnyegét...hiszen tapasztalataim szerint a babás életnek éppen ez a központja.

És tényleg! Érkezésükkor letelepedtünk a nevezett szőnyegre...és csak három és fél óra múlva álltunk fel róla! Ennél a pontnál több ismerősöm is fájdalmasan csóválni szokta a fejét: mit tudtatok beszélgetni három és fél órán keresztül?? Öregem!!! Én a saját tükörképemmel prímán elbeszélgetek bármikor, akár négy órát is! Hát ha még van is hozzá hallgatóság! Sőt! Az igazán jó beszélgetés minimum 4 óra 44 perces!

Szóval volt témánk bőven. Közben szépen lassan ismerkedtem a picivel, nagyon aranyos volt. Olyan igazi kis Michelin-baba, a reklámokban szoktak ilyenek szerepelni. Nagyon hamar megajándékozott egy mosollyal, nagy élmény volt az első találkozás! Amit természetesen második is követett, éppen tegnap! Ezúttal már az egész család átjött, apa, anya, a négy éves tesó, no meg a főszereplő baba. Ja, és az én fiaim is itthon voltak ám, lévén délután és Schule aus. Nyilván nem tartott három és fél óráig a móka, közel két óra alatt lezavartuk a nagy családi ismerkedős bulit. Azon a bizonyos szőnyegen ültünk és duplóztunk össznépileg, naná!

Apuka feltűnően sokat stírölte a könyvespolcainkat, majd úgy félidőtájt így szólt: "na, eddig már legalább harminc olyan könyvet találtam itt, ami otthon is megvan. Asimov, Heinlein, Huxley...nagyon hasonló az ízlésünk!" Hasonlóan jó! - de ezt már csak én tettem hozzá magamban, meglehetősen önelégülten. Ennél a pontnál már félig-meddig kezdtem magam nyeregben érezni, annál a mondatnál pedig, hogy "gyere kisbabám, ülj ide szépen a jövőbeni Tagesmutter ölébe" teljesen biztosan éreztem, hogy nyert ügyem van! Papírom még nincs róla, de szóban ott helyben megegyeztünk, hogy a következő fél évben időnként összejárunk, szigorúan ismerkedési céllal! Aztán pedig még gyakrabban!

Tanulság: vesszenek az e-könyvek, a könyvespolc faktor még mindig számít!

Mutter No. 2.

Múlt pénteken reggel, egy perccel azelőtt, hogy elindultam volna a fogorvoshoz, ismeretlen szám csörrentette meg a mobilomat. Mivel én most eléggé a Tagesmutter biznisz beindító frászban vagyok, még ebben a teljesen valószínűtlen pillanatban és lelkiállapotban is felvettem. Jól tettem? Nem tettem jól? A végére kiderül!

Mert tényleg egy anyuka hívott, méghozzá gyerekfelügyelet ügyben. Sajnos borzasztóan törte a németet a hölgy, de annyit sikerült kihámoznom, hogy neki a következő hétfőtől, heti öt nap reggel hét órától délután kettőig szüksége van Tagesmutterre. A 15 hónapos kisfia mellett csakis így tud bejárni dolgozni. Beszoktatásra s egyéb úri huncutságokra nincs idő. Ennél a pontnál minden normális ember sietősen elköszönt volna és letette volna a telefont. Mondom minden normális ember! No de hát ismertek! Nekem mániám a nehéz helyzetek megoldása, meg a gyerekek mentése. Ott helyben megígértem, hogy ha törik, ha szakad, meg fogunk egyezni, a kiskrapek nem marad árván odahaza. Abban egyeztünk meg, hogy délután újra telefonálunk, addig mindennek utánajárok.

Rajtam nem is múlt a dolog. A fogorvosi székből energiabomba módjára pattantam ki, felhívtam az összes létező hivatalos és nem hivatalos helyet, hogy vészhelyzet van hello, hétfőtől munkába állnék, ugye, lehet, bitte bitte bitte! Igazából mindenki rábólintott, s bár én csak október közepétől szándékoztam belecsapni a lecsóba, úgy voltam vele, a Tagesmutter intézményét pont az ilyen lehetetlen helyzetek kezelésére találták ki, hiszen ezerszer rugalmasabbak vagyunk mint pl. egy bölcsőde, ami olyan mint a Bolondok uzsonnája, vagyis: nincs hely! nincs hely! nincs hely! (és akkor ott aztán hiába okoskodik Alíz, hogy "de én úgy látom, nagyon is van hely"!) Ja! De hol is tartottam?

Délután öt tájban, amikorra már rendesen rápörögtem az ügyre, szépen tárcsáztam a hölgyet, probléma megoldva, találkozzunk, ismerkedjünk meg!
Legnagyobb meglepetésemre a férj vette fel. Ha lehet, még törtebb németséggel közölte, hogy a Frau nincs otthon, dolgozni van. Ezen már eléggé meglepődtem, hiszen délelőtt még azt állította, hétfőn kezd. Jó, ezen az apróságon hamar túltettem magam. Főneveket egymás mellé pakolva, hangosan és tagoltan próbáltam magyarázni hapsikámnak a telefonhívás okát: Tagesmutter, Kindergarten, Kind...minden volt már ott, csak kölcsönös megértés, na az nem, nagyon nem. Határozottan éreztem, hogy halvány lila gőze nincs az ipsének, miért zavarják az ő szent péntek délutáni szunyáját. Nagyon hamar rám is csapta a telefont. Még most is látom magam, ahogy ott állok teljesen leforrázva és kémlelek erősen körbe, hátha előugrik valamelyik bokorból Jáksó László meg a kandikamera. Azóta -  ezt könnyen kitalálhatja a kedves olvasó - se kép se hang az állítólagos babáról.

Tanulság: mostantól ha valakit nem értek tökéletesen a telefonban, annak kapásból azt mondom, hogy nincs nálam több hely (valamint a jövőben nagyon erősen megzabolázom az általában mindent felülíró segítő szindrómámat).

Mutter No. 3.

Tegnap estefelé érkezett a hívás, hogy három és fél éves ikrekre kéne vigyáznom heti pár alkalommal, 17 és 19 óra között. Ez az az időszak, amikor az ovi már bezárt, de a mami még dolgozik a tőlünk öt kilométerre lévő dunyhaboltban. Nem minden nap, de néha igen, a beosztástól függően. Apuka meg mindenféle gépeket rak össze valahol az országban, netán külföldön. Mindez szeptember 16-tól lépne érvénybe, a megbízás úgy kb. a következő három évre szólna.

Tudni kell, én eleve úgy határoztam meg a munkaidőmet, hogy reggel fél héttől délután háromig vigyázok a csöpikre. Utána a fiaimé vagyok. Egy kezdő Tagesmutter viszont szerintem nem engedheti meg magának, hogy zsigerből elutasítson egy lehetséges ügyfelet, esetünkben ráadásul kettőt. Még akkor sem, ha pillanatnyilag keresleti piacról beszélünk, vagyis jóval több gyerek szaladgál a városban, mint amennyi hely van a pillanatnyilag üzemelő négy azaz négy darab Tagesmutternél (abban már én is benne vagyok).

Azt mondtam maminak, találkozzunk össznépileg, ebben a szakmában úgyis a személyes szimpátián áll vagy bukik minden. Meg is érkeztek ma délután négyre a két szép kisgyerekkel, egy nagyon aranyos kislányról és egy még aranyosabb kisfiúról (fiusanya, tudjátok!) beszélünk. Én már rutinosan a szőnyeget jelöltem ki a meeting helyszínéül, hamarosan fel is csendült a fülemnek oly kedves szimfónia (borul a duplókocka tömegestül egy hatalmas dobozból), utána pedig máris mén az indulás, olajozottan haladt a beszélgetés, nem voltak kínos csöndek igazán.

Lényeg, hogy megint csak kiválóan egymásra hangolódtunk, bár a könyvespolc tartalmával ezúttal vajmi keveset bíbelődtünk. Az hamar kiderült, hogy ők is természet- és szabad levegő mániások, örömmel hallották, hogy szívesen kiviszem a gyerekeket bármelyik játszótérre. Meg egyebekben is eléggé hasonló nézeteket vallottunk. A gyerekeket kezdettől fogva önálló játékra szoktatták, ikrek mellett különben nem lehet egyről a kettőre jutni. Ez a beszélgetés közben be is igazolódott, a gyerekek szinte végig szó nélkül építkeztek mellettünk. Tényleg, mintha naponta járnának hozzánk duplózni! Jó két órát töltöttünk együtt, a végén az "alszunk még rá egyet és hívjuk egymást" frázissal búcsúztunk, és valami azt súgja, nem örökre. Na, majd beszámolok, lesz-e ebből valami!

Tanulság: a duplózás igenis egy szakma!

Folyt. köv.!!!!!!!!!!!!!!!!!

Flórián 78

Igen, igen, még mindig (és élete végéig) pont harminccal kevesebb, mint a bátyja!

Kezdjük ott, hogy Flórián hozott az életembe egy nagyon fontos tudást (talán a legfontosabbat). Nevezetesen azt, hogy simán lehetek egyszerre két emberbe szerelmes. Nocsak, vénségemre poliamúr hívő lettem netán? Hát, majdnem! Annyi bizonyos, hogy én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak egy, hanem mindjárt kettő fiamon is lóghatok majomszeretettel!

A témában egy korábbi írásomat lásd itt.

Flórián szellemi képességeivel sokáig nem voltam tisztában. Túl sokáig. Ebben többek között Tóbi a hibás. Elhomályosította volna ragyogásával az öcsit? Olyasmi! Mivel bátyus már két éves korában nyomta mindkét anyanyelvét elég jó színvonalon, teljesen kiment a fejemből az ősi intelem: a kétnyelvű gyerekek később kezdenek el beszélni. Tehát én Flórián kezdeti szóbeli lemaradását simán elintéztem annyival, hogy hja kérem, nem lehet mindenki zseni! Ha belegondolok, hogy a három éves státuszvizsgálatán egyetlen egy szót sem szólt (tudott volna, csak éppen nem kérdezték), így csak egy évvel később jutottunk el hallásvizsgálatra...majd a műtőbe és a logopédushoz...no, de spongyát rá, az orvosok mindenhatóságába vetett hitem nem akkor rendült meg (azt a gyerekorvost meg már úgyis rég ott hagytuk a sunyiban).

Lényeg, hogy Flórika úgy kb. öt éves korában kezdte igazán a tudtunkra adni, vagyis ékes szóval kommunikálni, micsoda egészen elképesztő gondolatok forognak az agyában. Amikor pedig hat éves korában rájöttünk, hogy megtanult MAGÁTÓL olvasni...kérem, engedtessék meg nekem, hogy efelett a tény felett soha ne térjek napirendre és életem végéig minden nap elájuljak tőle. Meg a gyerekemtől. Mert micsoda iszonyatos akaraterő kellett neki egy ilyen komplex tudás teljesen önálló elsajátításához??? Amit apósom elintézett annyival, hogy "jó, hát ő egy zseni unokája", és csak a tekintetéből olvastam ki, hogy nem magára gondol.:-) Az már csak Tóbi szülinapi buliján derült ki számomra, hogy némelyik harmadikos gyereket simán lekörözi folyékony olvasás terén...no nem ám a tesót...bár ami késik, ugye:-)

No, de hadd fényezzem még tovább a fiamat! Flórika az a gyerek, aki az iskolában már az első napon sztárrá avanzsált. Míg az osztálytársai színes ceruzákkal bíbelődve lerajzolták, mit kaptak az évnyitón a rokonoktól ajándékba, Flórika simán leírta. Hibátlanul! Nutella, Haribo, ilyenek. A tanár csak lesett. Aztán a második hét végére odáig fajult a dolog, hogy Flórika helyettes tanítóbácsivá lépett elő. Na ez miből állt? Ha a gyerekek nem értették valamelyik feladatot, jelentkezhettek és Flóri ment oda hozzájuk elmagyarázni. Csak ámulok és bámulok még mindig. Soha soha, nem nem soha, nem, nem, soha nem, nem, én nem leszek sohasem az az anyuka, aki megszokja, hogy ilyen bámulatosan jó képességű a gyereke (azaz mindkettő, de ez a poszt most a kisebbikről szól).

Ezek után azt hiszem, érthető, miért nem szoktam vele itthon egyáltalán tanulni. Házi feladatot az első két évben nem kapnak, írni, olvasni, számolni tud, mi a jó francnak abriktoljam (kedvenc szavam a Tüskevárból...amúgy a német abrichten igéből származik, tudtátok?:-)? No, nem mindenki látja így. Az egyik kishaver mamája a lelkemre kötötte, hogy igenis, minden nap üljek le a fiammal iskola után és legalább egy oldal feladatot oldassak meg vele. Kell az otthoni tanulás, anélkül el lesz veszve. Az én fiam? Elveszve? Az én fiam, aki a saját mérhetetlen tudásszomjától és becsvágyától fűtve MAGÁTÓL megtanult olvasni? No, de nehogy azt higgyétek, hogy én ezt itt bárkinek elmondom. Hallgatok, mint sülthal a szatyorban. Majd a Nobel-díj átadást úgyis közvetíti minden csatorna, minek tépjem a számat feleslegesen.

(Apró kitérő: nevezett mama azt mondta, hogy ő mindkét fiát azonnal leülteti tanulni ebéd után minden nap, akár van lecke, akár nincs, különben szétszedik a lakást. Erre nyilván nem mertem előhozakodni azzal, hogy jé, az én fiaim meg ebéd után beteszik a Bud Spencer-Terence Hill filmzenei CD-t, táncolnak rá egy fél órát, utána meg leülnek olvasni. Már így is UFO vagyok, mert nincs tévém, pedig "kell a gyerekeknek a kikapcsolódás a nap végén, hát miért, te hogy szoktál kikapcsolódni???" ....én kérlek szépen mostanában speciel Hemingway-vel...de igazán nem akarok geciskedni, pedig én egy icipici sperma voltam, sperma voltam, sperma voltam....trállllálá.)

Vagy említhetném azt az idei, februári estét (Flórika hat éves és óvodás, csak a rend kedvéért mondom), amikor eljöttek Jan topmenedzser kollégái és nekiálltak kirakni vacsora után valami logikai fejtörőt (ilyen cikkcakkos habszivacs kockáról van szó, nem rubik). Rakták, rakták, aztán feladták. Flórika leült közéjük, aztán kirakta. Igazából azt akartam írni, hogy bal kézzel...de azért ennyire nem szedném le a keresztvizet az említett kollégákról, jófejek. A fiam meg zseni.

A fiam, aki az összes létező kiváló szellemi képessége mellett még elképesztően vicces, aranyos és szociális is. Érett, de nem koravén. Pompázatosan el tud játszani Tóbi osztálytársaival, akik gyakran vendégeskednek nálunk. Bámulatos, mennyire nem lóg ki közülük, viszont a kortársai közül sem. Ahogy a másfél évvel kisebbekkel is iszonyatosan jól szót ért. A szociális kompetenciái szinte már félelmetesek. De komolyan, tényleg.

Azért van ám annak hátránya is, ha valaki ekkora zseni. Én például mindig mindent komolyan veszek, akármit is mond. És baromira meglepődök, amikor kiderül, hogy csak viccelt. Ez úgy kb. naponta előfordul (ennyit arról, hogy mennyire nőttem fel a "Nevelj zsenit!" feladathoz). Lássunk egy nagyon tipikus párbeszédet köztünk:

Ülünk az autóban, én vezetek, megyünk valahova.

F: Anya, bepisiltem!
A: Jaj kisfiam, tényleg? Miért nem szóltál? Megálltam volna! Úristen, nincs nálam váltóruha! Várj, majd ott a sarkon megfordulok és haza megyünk átöltözni...
F: Anya! Vicc volt! Jó vicc volt???
A: Pompás....

Ez, hogy pompás, ez a standard válasz arra a kérdésre, hogy jó vicc volt?. Ő találta ki, hogy mindig, minden esetben ezt kell válaszolnom. Ha nem ezt válaszolom, ha merem nem ezt válaszolni, esetleg kijelentem, hogy ez kifejezetten szar vicc volt és én hülye, miért  veszek mindig mindent komolyan...nos, akkor addig sír és toporzékol, amíg be nem ismerem, hogy jó, igen, egyébként pompás volt. Aztán másnap belefutok ugyanebbe a csapdába...a tanulási képességem - a fiamétól eltérően - még erősen csiszolandó.

Igen, tud Flórika rettentően kötekedő és krakéler is lenni, képes a testvérét a robbanásig bosszantani, amikor az csak nyugiban olvasni akar egy kicsit (de Tóbi gyere már labdázni naaaaaaaaaaaaaaaa)...viszont minden negatív tulajdonságát a négy fal között csillogtatja meg. A bejárati ajtó küszöbét átlépve ő az a kisangyal, akiből simán lehet még egyszer a lányos mamák álma...de ne rohanjunk annyira előre.

Egyelőre szépen zongorázik itthon (augusztus közepe óta jár zongoratanárhoz és minden nap gyakorol), tegnap belépett az iskolai énekkarba, elkezdett bejárni a tesó pingpong edzésére (anya, én már igenis felérem az asztalt!), úszásban és merülésben bárkit leköröz és senkivel nem lehet esténként lefekvés előtt annyit röhögni csak nekünk vicces apró marhaságokon mint vele. Csak vele. Pont vele.

Imádlak drága kisfiam!

Tóbiás 108

Egymillió éve nem írtam Tóbiásról, a kilencedik születésnap talán jó alkalom arra, hogy számba vegyem, milyen is ő! Az elsőszülött! Fiú! Tehát egyértelműen a mama kedvence, szívszerelme, miegymás!

Kezdjük ott, hogy anno sokszor hallottam anyukámtól, hogy nagymamám majomszeretettel csüngött apukámon, és hogy ez mennyire nem helyes. Buzgón bólogattam én is minden egyes alkalommal. Hú, bizony, nem helyes. Aztán született egy fiam. Nagyon helyes. Hogy is szerethetném én őt bármi mással, mint majomszeretettel? Az anya-fia kapcsolat nálam a legforróbb szerelemmel egyenértékű, aki bármi mást állít, hazudik.

Borzalmasan nehezen megy nálunk az elengedés, a leválás, és ez természetesen főként az én bűnöm. Legszívesebben állandóan babusgatnám, becézgetném. Pedig ő már nagyon önállósodna. Ha hagynám. És én egy csomó mindenben hagyom is egyébként. Kezdettől fogva egyedül jön-megy a suliba, hol busszal, hol rollerrel, hol meg gyalog. Biciklivel majd csak jövőre, az csak a negyedikesek kiváltsága, megfelelő iskolai tréning és vizsga után. Felőlem már simán mehetne, jól tud bringázni, esze is van hozzá. Viszont az iskolai (azaz az iskolába vezető úton érvényes) biztosítás így írja elő, hát mi is betartjuk. Egyedül készülődik reggel és este, a táskáját csak azért én pakolom (a ceruzáit meg azért én faragom), mert egyrészt nagyon ráérek, másrészt meg ez a heppem. Ja, meg imádom az iskolai dolgokat forgatni, lapozgatni. Tud önállóan vásárolni meg a pénzre ügyelni, az iskolában figyelni, mindig mindent tud, mindent megjegyez, nem volt még gondunk soha. Ahogy a tanulmányi eredményével és a magatartásával sem. 

Amit nagyon utál, az a házi feladat. Az első két évben nem volt, így ez most múlt héttől kezdve egy új móka. Ha már nagyon nagy a kínkeserv, megcsinálom helyette (ezt Vekerdy kifejezetten ajánlja a könyveiben, szóval papírom van róla!). Bal kézzel majdnem pont úgy írok mint ő! A tegnapi német háziját mondjuk Flóri csinálta meg nagy örömmel...annyira könnyű volt vagy Flórika annyira okos? Ezt döntse el mindenki maga!

Tóbi nagyon szeret a természetben játszani, talán, mert a születése óta erre szoktattam. Ha játszótéren vagyunk, hamar és könnyen köt új ismeretségeket, kedvence a vizeskedés, sarazás, gátépítés, bárkivel szívesen együttműködik és kompromisszumra is hajlandó. Hol van már az a két éves kis Tóbika, aki a játszótéren legszívesebben egyedül játszott, és ha valaki közeledett, azonnal lejött a mászókáról és az ölembe ült? Szerencsére ilyesminek ma már nyoma sincs! Nagyon szereti a növényeket és az állatokat, ha az erdőben kirándulunk, sétálunk, az összes létező bogarat, hernyót, százlábút, csigát meg kell mentenünk az ösvényről, nehogy véletlenül összetapossák. Az időtényező ilyenkor nem számít. Békamentésben is nagyon nagy ász, márciusban esténként 20-30 példányt fogott meg, és segített át a veszélyes autóút egyik oldaláról a másikra. No, de nem ám kesztyűs kézzel, hanem csak úgy, csupaszon! Óriási kutya- és macskabarát, hiszem és tudom, hogy meg fogja törni az ellenállásomat ebben a témában (is). Hamarosan!

Arra most nem pazarolnék leütést, hogy mennyire elhatalmasodott rajta az olvasásmánia, volt már erről több bejegyzés is. Csak így tovább, merem remélni, hogy ez nem csak valami múló hóbort (bár ahhoz már túl régóta tombol a betűláz). Múltkor az Az öreg halász és a tengeren rágta át magát önszorgalomból, a Pál utcai fiúkat viszont félbehagyta, mert "Anya én nem bírtam tovább olvasni annál a résznél, ahol tudtam, hogy Nemecsek meg fog halni". Amúgy olvasás terén nem egy kiváltképp türelmes gyerek, szeret előrelapozni, leskelődni, kifürkészni. Ebben egyáltalán nem hasonlítunk. Aztán újra és újra előveszi a már kiolvasott könyvet, a kedvenc részeit akár ötvenszer is újraolvassa. Ebben mondjuk nagyon hasonlítunk. Óriási mánia most a Lustiges Taschenbuch, ami igazából a Kacsamesék képregény változata, puhafedeles könyv formában. Van már itthon vagy húsz-harminc kötet, illetve lesz még több is, a nagyapjától ugyanis éves előfizetést kért a szülinapjára...ami kapóra is jött, hiszen a nagypapa nem hajlandó több legót venni...szerinte a legómániának egyszer véget kell vetni...hát izé, szerintem erről sógoromnak más a véleménye:-)

Ja, és ha már mánia, akkor pokémon. Soha semmi nem érdekelte és kötötte le ennyire. Talán még a Harry Potter meg a Ninjago sem. Számomra egészen elképesztő, ahogy pillanatok alatt és örökre magába szippantja ezt a (valós életben vajmi kevés gyakorlati hasznot jelentő) tudást. Vagyis: melyik pokémon hány centi, hány kiló, mire képes, mi az első, a második és a harmadik fejlettségi szintje, milyen harcmodort képvisel, ki a fő ellensége és hogyan lehet legyőzni. Kapcsolódik ehhez a mániához egy nagyon komoly kártyagyűjtő szenvedély, jelenleg a teljes zsebpénzét erre költi. Venni nem veszek neki, mert szerintem abnormálisan drága az a pár nyomorúságos papírlap. Ami neki az élet értelme. Jelenleg legalábbis. Ma például pokémon témájú lesz a születésnapi bulija, ahová öt olyan gyereket hívott meg, akik osztoznak a szenvedélyében...lesz kincsvadászat is az erdőben, a dobozt már elástam...s hogy mi van benne? Százezer pikacsu!!!!!! Bármekkora elmebetegségnek is tartom a pokémonmániát, egyet azért el kell ismernem: engem soha életemben semmi nem érdekelt ennyire. Soha, semmi. Szóval ezt azért becsülöm a fiamban. A kitartást és a lelkesedést. Ami egyébként ugyanúgy igaz még a vonatokra is, 16 hónapos kora óta...108-16...na ki lehet számolni, mennyire kitartó!

Na, és akkor hibája nincs is??? Szerintem egyébként nincs. Inkább csak olyan jellemvonásai vannak, amelyek kissé megnehezítik vele a békés együttélést. Dehát azért vagyok az anyja, hogy kezeljem. Például borzasztó gyorsan felhúzza magát. Bármin. Akármin. És akkor kő kövön nem marad. Sírás, ordítás, törés-zúzás, minden van. Legyen az a legapróbb baromság, egy számomra érthetetlen marhaság. Még tanuljuk az indulatkezelést. Ő is, én is.

Órákig tudnék még írni Tóbiról, és főként szuperlatívuszokban. Fogok is majd! Hamarosan! Most legyen elég annyi, hogy én immár kilenc éve boldog és büszke anyuka vagyok!

Nagyon szeretlek drága kisfiam!