Bizony hevertünk, aztán jól el is késtünk az oviból. Ja, azt találtam ki, hogy indítok egy hétrészes sorozatot, amiben naponként leírom, hogyan is élünk mi!
Szóval ma egy cseppet elaludtunk, ludas volt ebben az is, hogy pont az éjjeliszekrényemen nem állítottam át az órát. Ebből eredően hét órakor azt hittem, hogy hét óra van, valójában pedig nyolc volt. Tudni kell, hogy én gyűlölök rohanva készülődni, valamint a gyerekeket abajgatni, hogy siessenek már. Inkább vállalom az óvónénik lesújtó pillantásait, de a reggel, na meg főleg a reggeli az legyen ráérős. Így is beértünk negyed tízre, szóval igazán nincs ok az aggodalomra. Holnap mondjuk jobban résen leszek, mert a kedd reggeli tornaóráról lemaradni vétek lenne!
Búcsút vettünk tehát Tóbikámtól, Flórikámmal a karomon hazafelé indultam, persze csak az autóig vittem a karomon. Hazaúton még beugrottunk a postára egy ajánlott levélért (a postára kötelező legalább egy - jó esetben ordító - gyereket vinni, sokkal gyorsabban sorra kerülsz. Ha teheted, vigyél kettőt, nálunk a nagyobbik feladata a polcok lepakolása!). Illetve még útbaejtettük Marika nénit, aki hobbiból varrogat, nekem is megfoldozgat ezt-azt, s most megint volt mit vinnem hozzá. Tíz óra is elmúlt már, mire hazaértünk. Beparkoltam, majd Flórit a kocsiból egyenesen a kertbe vittem, hadd legyünk egy kicsit a jólevegőn ebben a kissé korai nyárban. Némi homoklapátolás és freestyle kardozás után befelé vettük az irányt, ahol pici fiam jóízűen (és önállóan!) bekanalazott egy joghurtot. Ma úri dolgom volt amúgy, mert mind magamnak, mind Flórinak megvolt az ebédünk tegnapról, tehát felszabadult legalább egy órám. Volt tehát időm ágyat húzni, benyomni egy mosást, rendet rakni, valamint az ajánlott levél folyományaként telefonálgatni hivatalos ügyben. És ami a legfontosabb: volt legalább egy órám Florimorival intenzíven játszani, almagerezdeket tologatni és a végtelenségig kukucsolni a függöny mögül. Ez eléggé eseményszámba megy nálunk, hogy csak vele és csakis vele foglalkozom. Élveztük is nagyon mind a ketten.
Hamar elrepült a délelőtt, egy gyors ebéd(eltetés) után fél egykor már indultunk is az oviba Tóbiért. Hazafelé beugrottam a fiúkkal vásárolni, de gyorsan kellett őket tolnom a bevásárlókocsiban, mert Floró már majd elaludt (ezt onnan lehetett észrevenni, hogy nem akart kimászni:-) Hadd jegyezzem meg, hogy az én fiaimmal öröm a vásárlás, annyira édesen-aranyosan viselkednek, nem követelőznek, nem veszekednek, persze azt értékelik, ha nem töketlenkedek egy-egy polc előtt túl sokáig. Lista előnyben! Hazaértünkkor Tóbi a homokozó felé vette az irányt, én pedig a kisebbiket azonnal vízszintesbe tettem, úgy ájult be az ágyikójába őkegyelme. Na ekkor volt már háromnegyed kettő. Gyorsan vízbe tettem a szép kis tulipánokat, elpakoltam az egyebeket, adtam inni Tóbinak, majd a saját ebédemet is megmelegítettem. És persze, hogy Tóbinak is főztem külön, hisz az óvónéni elmondása szerint ma csak kenyeret és vizet volt hajlandó ebédelni. Börtönkoszton meg csak ne éljen szegény...a kolduló rendekről meg most inkább ne is beszéljünk!
Már erősen fél három felé közelített a mutató, amikor csöngettek: megérkezett a bébiszitter. Ez nálunk egyértelmű jel arra, hogy anya tűnjön el sportolni. Ezt meg is tettem, személyi edzőm segédletével egyórás súlyemelgetésben volt részem. Nyújtás-zuhanyzás-szépítkezés, de már rohanok is tovább, mert vár a körmös! Hoppá, de jól állok időben, már úgyis jelez egy ideje a műszerfal, talán ejtsünk meg előtte egy tankolást.
Gyönyörű, új géllakkos körmeimmel nyitottam ki a bejárati ajtónkat este fél hétkor. Várt rám egy cseppnyi troubleshooting, lévén, hogy kisebbem épp torkaszakadtából üvöltött, nagyobbikom pedig megsértődve ült a földön. Apa lakonikusan mosolyog a kanapén. De hamar lenyugodtak a kedélyek és hétkor már asztalhoz is ültünk. Ettünk-ittunk-beszélgettünk, de Flórika ismét a kidőlés jeleit mutatta magán, meg sajnos azt is, hogy egy betegség, fogzás, esetleg mindkettő közelít. Én őt, míg apa a nagyobbat altatta el fél kilencre. Gyors rendrakás a konyhában (én), vasalás (apa!) és már le is ülhettem blogot írni. Hátravan még a fogmosás meg egy kis olvasgatás.
Hát így, nagyjából eképpen telik nálunk egy hétfő, bár körmöshöz nyilván nem megyek minden héten. De a többi stimmel. Találkozunk holnap!
Montag, 31. März 2014
Samstag, 29. März 2014
Ez az a nap!
Állítólag a legszebb nap az életünkben az esküvőnk napja. Vagy a gyermekünk születésének a napja. Nekem már mindkettőben volt részem kétszer is (polgári és templomi esküvőről beszélek, nem két férjről), és persze, szépek voltak. Nagyon is. De! Mégis úgy gondolom, hogy életem legszebb napja tegnap volt.
Na, ez miből állt? Azt már csütörtökön tudtuk, hogy másnap nagyon szép idő lesz. Meg azt is, hogy jobb, ha házon kívül tartózkodunk, mert nagytakarítást fog végezni az arra hivatott személy, aki nem én vagyok (tudom, luxuséletem van). Apa továbbra is az Államok földjét koptatja, el kell ütnünk az időt valahogy, ugye.
Nagyfiam már rágja a fülemet egy ideje, hogy szálljunk vonatra Rákosrendezőn. Azon az állomáson, amin rengeteg vonat hajt keresztül (meg tologatják, azaz rendezik őket ide-oda), de csak ritkán lehet felszállni is. Végül nem maradt más választásom, csütörtök késő este beírtam a keresőbe: VÁC! A virtuális séta és a bemutatkozó kisfilm meggyőzött mindkettőnket, ezt a várost látni kell (botrányos, de életemben nem jártam még ott)!
És lőn: péntek reggel szikrázó napsütésre ébredtünk, s már hajnalok hajnalán volt vagy tíz fok (mi lesz még itt délben?) Irtózatos sebességgel összekészítettem magamat, a gyerekeket, a gyerekek holmijait. Szerencsére már rutinos pakoló vagyok, egy ilyen kis kiránduláshoz listát sem írok, max. fejben. Tíz órakor azzal a szent elhatározással hajtottam ki a nagykapun, hogy 45 perc múlva már az egyik legrövidebb nevű településünk felé fogunk zötyögni.
És tényleg: rekordgyorsasággal értük el az igen magas vágánysűrűséggel, rettenetesen lepukkant MÁV-épületekkel és horrorfilmbe illően elrozsdásodott sorompókkal rendelkező állomást, ahol valami olyan áporodott fémes szag terjeng, ami minden vasútmániás (én+Tóbi) szívét megdobogtatja. Jaj, ha mindenről ilyen részletes leírást adok, soha nem megyek aludni. Na! Szélsebesen megváltottuk a családi kedvezményes jegyeket, lefotózkodtunk az állomásnévtáblánál (2013 karácsonyán szűnt meg az az áldatlan állapot, hogy nem tudtam bárhol-bármikor-bármit a telefonommal fotózni...haladok a korral, kérem szépen!), két idősebb hölgy segítségével feltuszkoltuk a cseppet sem (kis)gyerekbarát lépcsőfokokon a babakocsi+futóbicikli+nagyfiam szentháromságot, és végre zakatoltunk a célunk felé!
Útközben kellemesen elcsevegtünk a délceg és ellenállhatatlan illatú kalauzzal, ettünk sok-sok almát és kekszet, Tóbi kezébe cukorkákat csempésztek az idős nénik, Flórika pedig megpróbált kimászni az ablakon...kb. 41 perc után csak megérkeztünk Vácra, ahol most a pályaudvart ne keresd, szétverték ugyanis teljesen, csupán a falak meredeznek, közöttük fú a szél! Mi kisebb nehézségek árán lekászálódtunk, majd elfutottunk a néhányszáz méterre leledző sétálóutcáig. Ekkor nekem sürgős pisilhetnékem támadt.
És itt jön a bizalomjáték. Mert állati vagány ám az, hogy anyuka egyedül felpakolja a két kicsit és elmegy velük kirándulni. De a testi szükségletek csak nem várhatnak, amíg hazaérünk este (a gyerekek e szempontból is előnyben vannak, hiszen pelenka van nálunk, egy fa meg csak akad mindig...). Szóval a feladat adott: keressük meg a legbizalomgerjesztőbb vendéglátóipari egységet (cukrászda), szemeljünk ki egy barátságosnál is szimpatikusabb női hölgyet (pincérnőt, ne vendéget) és kérjük meg, hogy ugyan felügyelje már két csemeténk életét, amíg mi dobunk egy sárgát. Ilyenkor jön a versenyfutás az idővel, de ezt hadd ne részletezzem.
Legyen elég annyi, hogy egy valószínűtlenül lila színű eperfagyi elfogyasztása (Tóbi) s némi galambkergetés (Flóri) után elküzdöttük magunkat a főtérig, minden gyermek álmáig és minden szülő rémálmáig, a talajjal egyszintű (walk-in), rendkívül impozáns, ámde valójában csak vegyvédelmi ruhában látogatható szökőkútig. Ahol a gyermekeim rendesen megleptek engemet. Tóbika ugyanis megelégedett azzal, hogy vagy százszor körbefutotta, Flórika pedig még véletlenül sem akart belegyalogolni, csak nézte merően sokáig. A tér kialakítása szuper, bár az kissé aggasztott, hogy egy sétatér viszonylatában teljesen váratlan helyen bukkant fel időnként a Volánbusz menetrendszerinti járata, hogy a szlovák rendszámú Porsche Cayenne-t már ne is említsem. Szóval anyuka ugrásrakészen áll, mikor melyik gyerekét kell kommandíroznia a biztonságos túlélés reményében. A tűző napon ekkor már kb. 25 fok volt, ezt a tarthatatlan állapotot csupán a szél játékossága folytán a nyakunkba zúduló vízpermet szakította meg időnként...végül aztán csak továbbindultunk az Esterházy utcán a Dunához, épp a kompállomáshoz vezet ez a lejtő.
Valami belső hang azt súgta, hogy még egyszer tekintsem meg valamely kiskocsma mellékhelyiségét, mielőtt kiérünk a vízpartra. Választásom a Révkapu étteremre esett, s hamar kiderült, hogy innen nem szabadulunk egykönnyen. Mert hiába akartam én egy kósza csurrantással elintézni a helyet, amikor mosolygós(!) pincérek hada fogad bennünket belépéskor, s terelik Tóbit azonnal egy direkt a kisgyerekes családok számára (egyébként nagyon igényesen) kialakított játszószoba felé. Tóbi üdvrivalgás közepette balra el. Kiderül közben, hogy van családi illemhely is, pelenkázóval, kisgyerekcsappal, ahogy azt kell. Csak ámulok és bámulok. Egyáltalán nem álmodoztam arról, hogy én ma terített asztalnál, nyugodtan(!) fogok ebédelni, ez otthon is csak igen ritkán adatik meg. Legjobb esetben is néhány szikkadt Fornetti pogácsa rágás nélküli nyeldeklésére ácsingóztam ebéd gyanánt. Erre fel! Gyermekeim óriási játékba bonyolódva tombolnak, én meg egy osztályon felüli brassóit csipegetve bámulom a dunai körpanorámát. Időközben az ajtót is behúzta a roppant előzékeny pincér, nehogy Florcsikám kiszaladjon a japán turistasereg nevetése közepette, illetve gyanítom, hogy valamely (vélhetően gyermektelen?) vendég panaszkodott a ricsajra, amikor kigyulladt a fókaiskola...ezt most a fantáziátokra bízom. Mindenesetre vagy jó húsz percig zavartalanul étkezhettem, kicsit olyan érzésem volt, mintha kibéreltem volna egy különtermet cseppnyi családom részére. Pedig ennél kevesebb tervezést nem is fektethettem volna ebbe a napa. És még csak ezután jött a java.
Némi emésztés után felcihelődtünk, megtekintettük a híres promenádot, meg az új játszóteret is persze, amit már a neten is kinéztünk előző este (bevallom, ezt nem bíztam a véletlenre). Időközben picikém elszunnyadt a babakocsiban, kicsikém elszórakoztatta magát az épp aktuális ellenség (krokodil) üldözésével , így én néhány percre hátradőlhettem (az elég szélesre tervezett csúszdának hála). És akkor történt meg a csoda. Olyan nyugalom, olyan boldogság szállt meg ott a zöldben, mint talán még soha. A lassan hömpölygő folyó és a kékben-zöldben fürdőző hegyek látványa, a fülsüketítően csöndes kisvárosi közeg vagy a természetközeli állapot okozta-e, nem tudom. De ekkor már éreztem: ez az a nap! Lefelé hajlik a nap, virágzó fák aromáját sodorja felém a szél, én pedig a gyermekeimben gyönyörködöm. Második fiam születése előtt pár héttel, egy éjszakai csetelés során kaptam meg az idevágó jelmondatot: két gyerek - dupla öröm! És milyen igaz!
Cseppnyi játszóterezés, ismételt szökőkutazás, gyorshajtással vonatelérés és újabb zötykölődés után a késődéutáni nap fényében tetszelgő Rákosrendezőn találtuk magunkat, ahol.. Istenem, leírni is túl szép ez...szóval boldog órák szép emléke képpen nem rózsafelhők, hanem egy Boeing 747-es, az én kedvenc repülőtípusom úszott át az égen...ami azért is különleges, mert mindössze heti kétszer jár Budapestre, és kell hozzá némi mázli, hogy megpillantsam, ráadásul ilyen közelről (utoljára októberben sikerült retinavégre kapnom, akkor is csupán egy felhő mögött). De ekkor én már térden állva estem egyik transzból a másikba, nem hittem el, hogy ennyi boldogság beleférhet egy napba! Ráadásul hazafelé a London szólt a Bermudától a rádióban, amit mindannyian nagyon szeretünk, szóval ment a buli ezerrel. Otthon aztán rettenetesen fáradtan, de annál nagyobb kötelességtudattal pörgettem le az esti menetrendet, s nem győztem újra és újra megdícsérni az én szuper, fantasztikus, okos, értelmes és nem utolsósorban szófogadó gyermekeimet, akikkel öröm minden nap, ez meg pláne!
Na, ez miből állt? Azt már csütörtökön tudtuk, hogy másnap nagyon szép idő lesz. Meg azt is, hogy jobb, ha házon kívül tartózkodunk, mert nagytakarítást fog végezni az arra hivatott személy, aki nem én vagyok (tudom, luxuséletem van). Apa továbbra is az Államok földjét koptatja, el kell ütnünk az időt valahogy, ugye.
Nagyfiam már rágja a fülemet egy ideje, hogy szálljunk vonatra Rákosrendezőn. Azon az állomáson, amin rengeteg vonat hajt keresztül (meg tologatják, azaz rendezik őket ide-oda), de csak ritkán lehet felszállni is. Végül nem maradt más választásom, csütörtök késő este beírtam a keresőbe: VÁC! A virtuális séta és a bemutatkozó kisfilm meggyőzött mindkettőnket, ezt a várost látni kell (botrányos, de életemben nem jártam még ott)!
És lőn: péntek reggel szikrázó napsütésre ébredtünk, s már hajnalok hajnalán volt vagy tíz fok (mi lesz még itt délben?) Irtózatos sebességgel összekészítettem magamat, a gyerekeket, a gyerekek holmijait. Szerencsére már rutinos pakoló vagyok, egy ilyen kis kiránduláshoz listát sem írok, max. fejben. Tíz órakor azzal a szent elhatározással hajtottam ki a nagykapun, hogy 45 perc múlva már az egyik legrövidebb nevű településünk felé fogunk zötyögni.
És tényleg: rekordgyorsasággal értük el az igen magas vágánysűrűséggel, rettenetesen lepukkant MÁV-épületekkel és horrorfilmbe illően elrozsdásodott sorompókkal rendelkező állomást, ahol valami olyan áporodott fémes szag terjeng, ami minden vasútmániás (én+Tóbi) szívét megdobogtatja. Jaj, ha mindenről ilyen részletes leírást adok, soha nem megyek aludni. Na! Szélsebesen megváltottuk a családi kedvezményes jegyeket, lefotózkodtunk az állomásnévtáblánál (2013 karácsonyán szűnt meg az az áldatlan állapot, hogy nem tudtam bárhol-bármikor-bármit a telefonommal fotózni...haladok a korral, kérem szépen!), két idősebb hölgy segítségével feltuszkoltuk a cseppet sem (kis)gyerekbarát lépcsőfokokon a babakocsi+futóbicikli+nagyfiam szentháromságot, és végre zakatoltunk a célunk felé!
Útközben kellemesen elcsevegtünk a délceg és ellenállhatatlan illatú kalauzzal, ettünk sok-sok almát és kekszet, Tóbi kezébe cukorkákat csempésztek az idős nénik, Flórika pedig megpróbált kimászni az ablakon...kb. 41 perc után csak megérkeztünk Vácra, ahol most a pályaudvart ne keresd, szétverték ugyanis teljesen, csupán a falak meredeznek, közöttük fú a szél! Mi kisebb nehézségek árán lekászálódtunk, majd elfutottunk a néhányszáz méterre leledző sétálóutcáig. Ekkor nekem sürgős pisilhetnékem támadt.
És itt jön a bizalomjáték. Mert állati vagány ám az, hogy anyuka egyedül felpakolja a két kicsit és elmegy velük kirándulni. De a testi szükségletek csak nem várhatnak, amíg hazaérünk este (a gyerekek e szempontból is előnyben vannak, hiszen pelenka van nálunk, egy fa meg csak akad mindig...). Szóval a feladat adott: keressük meg a legbizalomgerjesztőbb vendéglátóipari egységet (cukrászda), szemeljünk ki egy barátságosnál is szimpatikusabb női hölgyet (pincérnőt, ne vendéget) és kérjük meg, hogy ugyan felügyelje már két csemeténk életét, amíg mi dobunk egy sárgát. Ilyenkor jön a versenyfutás az idővel, de ezt hadd ne részletezzem.
Legyen elég annyi, hogy egy valószínűtlenül lila színű eperfagyi elfogyasztása (Tóbi) s némi galambkergetés (Flóri) után elküzdöttük magunkat a főtérig, minden gyermek álmáig és minden szülő rémálmáig, a talajjal egyszintű (walk-in), rendkívül impozáns, ámde valójában csak vegyvédelmi ruhában látogatható szökőkútig. Ahol a gyermekeim rendesen megleptek engemet. Tóbika ugyanis megelégedett azzal, hogy vagy százszor körbefutotta, Flórika pedig még véletlenül sem akart belegyalogolni, csak nézte merően sokáig. A tér kialakítása szuper, bár az kissé aggasztott, hogy egy sétatér viszonylatában teljesen váratlan helyen bukkant fel időnként a Volánbusz menetrendszerinti járata, hogy a szlovák rendszámú Porsche Cayenne-t már ne is említsem. Szóval anyuka ugrásrakészen áll, mikor melyik gyerekét kell kommandíroznia a biztonságos túlélés reményében. A tűző napon ekkor már kb. 25 fok volt, ezt a tarthatatlan állapotot csupán a szél játékossága folytán a nyakunkba zúduló vízpermet szakította meg időnként...végül aztán csak továbbindultunk az Esterházy utcán a Dunához, épp a kompállomáshoz vezet ez a lejtő.
Valami belső hang azt súgta, hogy még egyszer tekintsem meg valamely kiskocsma mellékhelyiségét, mielőtt kiérünk a vízpartra. Választásom a Révkapu étteremre esett, s hamar kiderült, hogy innen nem szabadulunk egykönnyen. Mert hiába akartam én egy kósza csurrantással elintézni a helyet, amikor mosolygós(!) pincérek hada fogad bennünket belépéskor, s terelik Tóbit azonnal egy direkt a kisgyerekes családok számára (egyébként nagyon igényesen) kialakított játszószoba felé. Tóbi üdvrivalgás közepette balra el. Kiderül közben, hogy van családi illemhely is, pelenkázóval, kisgyerekcsappal, ahogy azt kell. Csak ámulok és bámulok. Egyáltalán nem álmodoztam arról, hogy én ma terített asztalnál, nyugodtan(!) fogok ebédelni, ez otthon is csak igen ritkán adatik meg. Legjobb esetben is néhány szikkadt Fornetti pogácsa rágás nélküli nyeldeklésére ácsingóztam ebéd gyanánt. Erre fel! Gyermekeim óriási játékba bonyolódva tombolnak, én meg egy osztályon felüli brassóit csipegetve bámulom a dunai körpanorámát. Időközben az ajtót is behúzta a roppant előzékeny pincér, nehogy Florcsikám kiszaladjon a japán turistasereg nevetése közepette, illetve gyanítom, hogy valamely (vélhetően gyermektelen?) vendég panaszkodott a ricsajra, amikor kigyulladt a fókaiskola...ezt most a fantáziátokra bízom. Mindenesetre vagy jó húsz percig zavartalanul étkezhettem, kicsit olyan érzésem volt, mintha kibéreltem volna egy különtermet cseppnyi családom részére. Pedig ennél kevesebb tervezést nem is fektethettem volna ebbe a napa. És még csak ezután jött a java.
Némi emésztés után felcihelődtünk, megtekintettük a híres promenádot, meg az új játszóteret is persze, amit már a neten is kinéztünk előző este (bevallom, ezt nem bíztam a véletlenre). Időközben picikém elszunnyadt a babakocsiban, kicsikém elszórakoztatta magát az épp aktuális ellenség (krokodil) üldözésével , így én néhány percre hátradőlhettem (az elég szélesre tervezett csúszdának hála). És akkor történt meg a csoda. Olyan nyugalom, olyan boldogság szállt meg ott a zöldben, mint talán még soha. A lassan hömpölygő folyó és a kékben-zöldben fürdőző hegyek látványa, a fülsüketítően csöndes kisvárosi közeg vagy a természetközeli állapot okozta-e, nem tudom. De ekkor már éreztem: ez az a nap! Lefelé hajlik a nap, virágzó fák aromáját sodorja felém a szél, én pedig a gyermekeimben gyönyörködöm. Második fiam születése előtt pár héttel, egy éjszakai csetelés során kaptam meg az idevágó jelmondatot: két gyerek - dupla öröm! És milyen igaz!
Cseppnyi játszóterezés, ismételt szökőkutazás, gyorshajtással vonatelérés és újabb zötykölődés után a késődéutáni nap fényében tetszelgő Rákosrendezőn találtuk magunkat, ahol.. Istenem, leírni is túl szép ez...szóval boldog órák szép emléke képpen nem rózsafelhők, hanem egy Boeing 747-es, az én kedvenc repülőtípusom úszott át az égen...ami azért is különleges, mert mindössze heti kétszer jár Budapestre, és kell hozzá némi mázli, hogy megpillantsam, ráadásul ilyen közelről (utoljára októberben sikerült retinavégre kapnom, akkor is csupán egy felhő mögött). De ekkor én már térden állva estem egyik transzból a másikba, nem hittem el, hogy ennyi boldogság beleférhet egy napba! Ráadásul hazafelé a London szólt a Bermudától a rádióban, amit mindannyian nagyon szeretünk, szóval ment a buli ezerrel. Otthon aztán rettenetesen fáradtan, de annál nagyobb kötelességtudattal pörgettem le az esti menetrendet, s nem győztem újra és újra megdícsérni az én szuper, fantasztikus, okos, értelmes és nem utolsósorban szófogadó gyermekeimet, akikkel öröm minden nap, ez meg pláne!
Sonntag, 23. März 2014
csokinyuszik
10 évnyi rapszodikus blogírás (lefogyunk.freeblog.hu, ha emlékszik még valaki) után ma este úgy döntöttem, hogy új blogot kezdek. Fő inspirátorom (van ilyen szó?) ebben Mona (ő létezik!), aki három pici mellett vezet egy őrülten izgalmas blogot (és életet is, de erről majd máskor). Nálam is lesz szó a picikről (egyelőre kettőről), ki fogom elemezni a világ nagy eseményeit (ezt csak röviden), és tudósítani fogok, hol tartok éppen az életmódváltásban (ennek időnként nekifutok:-) Nő maradni két fiúval...fiús anya vagyok...na, ezt is kifejtem majd, jó bőlére eresztve. Most legyen elég egy rövid helyzetjelentés: a két fiú safe&sound szundizik (apró szépséghiba: egyikük ruhában-cipőben a kanapén már este hat óta, szóval bármikor ébredhet ..és nagyon éhes lesz!), férjecském biztonságos távolban (lehetne Canberra, de most csak Chicago-ig futotta, azaz reptette a Lufi), én pedig őrült luxusban fogyasztom a csokinyuszikat (holnap újakat kell vennem...már ki volt porciózva a családtagoknak), a 10 dolog, amit utálok benned című filmet nézem (kb. ez a huszonharmadik nekifutás az elmúlt két hétben, de már csak 9 perc van hátra!). Igen, szerintem is ilyenkor kéne mosogatni, rendet rakni a hivatalos papírjaim között (állapotuk a férjem szerint már válóok!), esetleg hajat moshatnék (körmök, szőrök kivételesen rendben!), dehát nem én lennék a világ legnagyobb időelszúrója (enyhe kifejezéssel élve hedonistája), ha nem itt legeltetném a szemem Joker ifjúkori mosolyán...folyt.köv.!
Abonnieren
Posts (Atom)