Végakarat

Apucikám, ugye, hallasz?

Mit szoktak kérni az emberek a halálos ágyukon? Hát, hogy szeressék egymást a családtagok, ne legyen viszály, veszekedés. Rendelkeznek az ingatlanokról és ingóságokról, meg a temetésről is, persze. Te ez utóbbiról már 2011 februárjában nyilatkoztál, jó okod volt rá. Nekünk meg szerencsénk, hogy akkor nem került rá sor. Még nem. Két és fél évet kaptunk ajándékba, Veled. Megismerhetted még a második unokádat, valamint találkozhattál egy másik fontos férfival a családunkban. Megnyugodva konstatáltad, hogy az élet rendben folyik tovább, akár nélküled is. Erre aztán sor is került, hamarabb, mint gondoltuk.

De volt még előtte pár napunk, két hetünk egészen pontosan. Minden nap bementem hozzád a kórházba és minden nap váltottunk pár szót. Erről, arról, amarról. Mivel nekem minden egyes porcikám tiltakozott a helyzet tragikussága ellen, időnként megpróbáltam ilyen kötetlen konverzációt is folytatni Veled. Például elmeséltem, hogy előző nap jártam egy olasz étteremben Ómátyásföldön, és ott dekoráció gyanánt láttam azt a könyvet, amiből a Te kedvenc filmed készült. "Azt jó volna megszerezni" - nyugtáztad Te a sztorit, eléggé reszketeg hangon. Nem akarom drámai jelentőségűvé emelni ezt az eseményt, de emlékezetem szerint ez volt az utolsó mondat, amit mondtál nekem. Minden fontosat megbeszéltünk már előtte.

Bevallom, én akkor még teljesen máshogy tekintettem erre az élményre. Úgy voltam vele, hogy ennek a könyvnek a felbukkanása egy teljesen valószínűtlen helyen és időben, na az bizony egy jel. Égi, méghozzá. Én mindig keresem az ilyen jeleket, nem tudtad? Szóval biztos voltam benne, hogy most is, mint akkor, 2011-ben, megússzuk és még minden rendbe jöhet. Jött is. Másnap az ágyad szélén ülve vártál. Anyuci lelkendezve mesélte, hogy lecsúszott egy fél pohár tápszer. Én szólni sem tudtam a döbbenettől. Dehát mi már tegnap elbúcsúztunk egymástól. Most akkor nem úgy volt, hogy Te..? Ez egy nagyon ambivalens dolog. Ha már minden idegszálunkkal felkészültünk a legrosszabbra...szinte nem is tudunk örülni a hirtelen jött jónak. Gondolom, ez valamiféle védekezési mechanizmus lehet. Végül aztán nem kellett megbirkózni azzal a nagy jóval.

Nekem pedig volt egy küldetésem. Idén februárban jutottam el újra abba a bizonyos étterembe, egy fogműtét friss emléke annyira akadályozott a rágásban, hogy egészen záróráig küzdöttem a pizzával. Akkor viszont én voltam az utolsó vendég, így bátran tártam a főnök elé a kérésemet. Mert a könyv még ott volt, pontosan ugyanott, mint pár évvel korábban. "Csak, ha visszahozza" - intett megadóan a seful. Egész éjjel olvastam. Be kell valljam, nem egy magas színvonalú mű, valójában inkább csak ponyva, helyenként élvezhetetlen. Csupán a a te fiatalkori emlékeid, na meg Ulla Jacobson emelte be a családi legendáriumunkba. Na, de a lényeg úgyis az, hogy MEGSZEREZTEM!

És, hogy mi történt velünk az elmúlt egy évben, milyen volt az elmúlt 365 nap? Azt kell mondjam, egész jó, sok jó dolog történt velünk, váratlanok is. A legjobb szerintem a három unokád egymásra találása, ahogy azok a gyerekek szeretik egymást! Szédületes! De sok örömöd lenne bennük! Egyedül Tóbiás az, aki még eleven emlékekkel rendelkezik Rólad, vele tartottunk is ma egy kis megemlékezést. Gyakran kérdez felőled, sokat gondol rád. És akire sokat gondolnak, nem is hal meg igazán, tudtad?

Na, megyek a fiúkért, mindjárt vége a kung-fu edzésnek. Tóbi kitartóan nyomja a felüléseket, mert "tudod Anya, én olyan kockás hasat akarok, mint Papinak volt". Flórika szerint "Bigyusszu!", mert ő így interpretálja a Kung-Fu Panda harci kiáltását. Na, de száz szónak is egy a vége (és DE JÓ VOLT A MOZI!), most tényleg megyek! Vigyázz miránk, mi pedig vigyázunk egymásra! Puszi!

Tóbiás 74

Könnyű volt kiszámolni. Tudjátok, mindig harminccal több, mint az öccse! Hogyan is jellemezhetném a szívem másik csücskét? A kis férfi! Persze, valójában gyermek még ő. De néha, igen, néha, amikor hirtelen ránézek, például az autóban tegnap, egy férfit látok magam előtt. Egy vakítóan kékszemű, szalmasárga hajú férfit, alul kis foghíjjal! Persze, neki még ez is jól áll! A Wackelzahn pedig presztízs minálunk, kérem szépen!

Szegény Tóbi! Hogy el volt kámpicsorodva augusztus 29-én reggel. Aznap mentek nálunk az elsősök először iskolába, innen az utcánkból éppen ketten, köztük a legnagyobb span is, naná, hogy! Mifelénk pedig népünnepély kerekedett ebből, mindenki ajándékot vitt neki, mi is, ahogy azt kell. Nevezett kisfiú mindössze három héttel idősebb Tóbinál, anyuka viszont kiharcolta: az ő fia iskolaérett. Nálunk nem volt harc. Mi tavaly szeptemberben úgy költöztünk ide, hogy Tóbi két év múlva megy iskolába. Áprilisban volt egy elég komoly értékelő beszélgetésem ezügyben az illetékes elvtársnővel, s vele együtt úgy határoztunk: maradunk az eredeti tervnél. Hadd tegyem hozzá, azon a beszélgetésen elhangzott: Tóbi mindenben nagyon jó!

Szóval ment itt a nagy búslakodás reggel a részéről, az óvodában délután viszont már óriási, ám egy kicsit ferde mosollyal várt: Anya, megmozdult az egyik fogam! Nem kellett külön utánanéznem, rögtön tudtam: az, amelyik először kibújt! Hogy örültünk anno, amikor koccant a kiskanál a kilenchónapos kisfiú ínyén! Uzsi közben, babaúszás után! Most meg már távozik is! Egészen október 9-ig vártunk, izgultunk, amikor is egyszer csak, fagyievés közben kiesett! Huh, majdnem lenyelte csórikám, annyira nem érzett közben semmit! Szép kukásautót ért ez a mutatvány a fogtündérnél!

Közben ráeszméltünk: az augusztus végi születésnap annyit tesz, hogy jelenleg Tóbi a legidősebb gyerek az oviban. Ez két hét nettó depressziót jelentett. A haverok mind elballagtak, az iskolaelőkészítősök pedig legalább fél évvel és fél fejjel kisebbek nála. Már most mihez kezdjünk ezzel a szituval? Eltartott egy darabig, de ma már élvezi a helyzetet. Részt vesz például a parnterprogramban, vagyis aktívan segít a háromévesek beszoktatásánál. A könnyem is kicsordult, amikor megláttam, hogyan tanítgatja, pátyolgatja, gyámolítja a kicsiket, főleg a lányokat. Istennek érzi magát, levágott fejekkel játszik! Nagyon otthonosan mozog az okos és nagy szerepében, nagyon jól is áll neki. Türelme is van, rengeteg, na, ezt mondjuk nem tőlem örökölte. Ráadásul van az iskolaelőkészítős státusznak egy marha nagy előnye: végre játszhat az iskolaelőkészítősök legójával (amit külön dobozban tartanak, egy elég magas polcon). Igaz, hogy csak pénteken, igaz, hogy csak fél kettőkor, de akkor is: játszhat! És még a polcot is eléri!

Persze, nem csak a polcot. Bármit, főleg nálam. Egészen elképesztő akarata van, ráadásul nagyon találékony, mindig tudja, most melyik kártyát kell kijátszani: a sírósat, az önsajnáltatósat, esetleg az "Unfair!!!"-t ordítósat. Netán a bújós-puszilgatósat, ezt sajnos csak ritkán. Szerencsére mindemellett nagyon okos is, és nagyon megértő. El lehet neki magyarázni sok mindent, meg is érti, el is fogadja, ha úgy akarja. Azért érvelni már nagyon tudni kell nála, meg magyarázni. A sima nem, az azért, meg a csak, szóval az már nem menő. Tudni akarja, érteni, máskülönben feszültség adódik.

Roppant sok törődést igényel Tóbifiam. Imádja, ha olvasunk neki, egészen pici kora óta ez a kedvenc közös program, a tökéletes minőségi idő. Összebújva olvasás, ezt még nem írhatta felül semmi. A legeslegnagyobb kedvencünk Rumini, immár egy éve. Ez a téma külön bejegyzést érdemel majd a napokban. Most legyen elég annyi, hogy nincs még egy olyan katartikus élmény, mint amikor Tóbival egy könyv végére érünk. Amikor megoldódik az összes rejtély, feloldódik az összes feszültség, együtt sírunk, együtt nevetünk és együtt számolgatjuk, hányat kell még aludni a következő kötetig! Nagyon remélem, hogy lesz kilencedik rész! Különben komolyan írnom kell egyet! Na!

A könyvmolyság mellett nagyon mozgékony is őkelme. Múltkor kérdezte a főovónéni, hogy szoktunk-e Tóbival itthon az iskolára készülni. Ühümm - mormogtam az orrom alatt és gondolatban végigpörgettem a délutánjainkat, úgy kb. augusztus vége óta. Kezdjük ott, hogy itt erősen belelógott a nyár a szeptemberbe, 15-én még vígan strandoltunk, mert valahogy elfelejtették bezárni a helyi élményfürdőt. Utána pedig jó egy hónapon át játszótereztünk. Minden nap, kifulladásig. Egészen elképesztő itt a kínálat a környéken, ráadásul én nem átallok akár húsz percet is autózni egy jó kis óriáscsúszdáért. Kényeztetés? Fenét! Élmény- de főleg mozgás alapú nevelés! Szerintem nincs annál nagyszerűbb érzés, mint leteríteni a farmerkabátomat a porba, leülni rá a fiúkkal, teát inni, kekszet enni és az arcunkat a nap felé fordítani. Bocsi, óvónéni, az iskolaelőkészítő munkafüzetet elfelejtettük magunkkal vinni!! Ma volt amúgy az első esős nap idén ősszel, de komolyan! (ma pedig szintetizátoron komponál a szentem:-)
Biciklizni is imád szerencsére, nálunk azt ugyanis korlátlan mennyiségben szabad és lehet is. Nyáron elkápráztatott bennünket egy 25 kilométeres kerékpártúrán, két szünettel és elhanyagolható mennyiségű nyekergéssel végigtekerte. Az én büszkeségem!

Na, de mekkora is ő? Magasságra már legalább 120 centi, nekem úgy kb. a vállamig ér, és ezzel időnként a frászt hozza rám. Mikor lettél ekkora te gyerek?? A legnagyobb fles az, amikor hátranézek az autóban..öööö..te mikor nőtted ki a babahordozót?? Döntően 122-es ruhákat hord, de még jó rá néhány 116-os darab is. A lába 32-es, de téli bakancsot már 33-as méretben vettünk neki. Takarékos gyerek amúgy, még mindig jó rá a két éve vásárolt pufidzseki...ami legalábbis fizikai képtelenség, de nem ez lenne az első eset, hogy dacolunk a természet törvényeivel.

"Nem kell békén hagyni a Szaturnuszt!" - ordította két évesen és négy hónaposan, a bolygómánia kezdetén.

Sírni például legalább annyit tud, mint egy lány. Ha valami nem sikerül. Ha valamit nem kap meg. Ha nem teljesül az akarata. Ha valami UNFAIR! Fülsértően, vörös fejjel megy az üvöltés, mint egy versenyautó, 0-ról 100-ra néhány másodperc alatt, bárhol és bármikor. Közel építették a vízhez - mondja a német. Bőgőmasina - mondom én. Kinövi - legyint az apja. Alles gut - mondja Flóri. Hát, reméljük, elmúlik mielőbb. Máskülönben is nagyon érzékeny a szentem. Kevéssé értékeli az izgalmakat, se filmen, sem könyvben. Az rázósabb részeknél fülét szorosan befogva menekül a takaró alá. Ebben annyira, de annyira hasonlítunk!

Tóbika főleg az okos kérdéseivel és megjegyzéseivel, az összefüggésekre való tűpontos rávilágításaival tűnik ki a tömegből, s vesz le engem a lábamról. Szédületes memóriájú, kiváló megfigyelőképességű ember, aki imád elveszni a részletekben. Ő az a gyerek, akit örömmel ültetek bármiféle ismeretterjesztő műsor elé, mert tudom, hogy megérti és pontosan megjegyzi azt, amit lát. S tökéletes pontossággal hívja elő a memóriájából amit s amikor kell (hónapokkal később is akár).

Nagyon szeretem őt eksztatikus állapotban látni. Nem véletlen, hogy a névnapomon, merő altruizmusból az ő kedvenc helyére kértem az ünneplést lokalizálni: a Fürth-i modellvasút múzeumba! Csupán harminc perc autózással elérhető tőlünk, ráadásul a legnagyobb ilyen jellegű műintézmény Dél-Németországban. Jóval 2000 négyzetméter feletti alapterületű hodályról beszélünk, ahol a fűtéssel meg a világítással elég csínján bánnak, viszont száznál is több vonat robog a több kilométer hosszúságú sínhálózaton. Minimum négy-öt órát kell itt eltöltenünk alkalmanként, azalatt egyszerűen nem lehet betelni a látvánnyal. Tóbi a vonatokat nézi, én meg őt. Azt a boldogságot a gyerek arcán! Imádok elmerülni a gyönyörű vonásaiban! A finom metszésű szája, pisze kis orra, picit vágott szeme, az Opa-tól örökölt két forgója, ami miatt négyhetente kötelező program a fodrász, ha nem akarom, hogy ördögszarvak díszítsék azt az őrületes sűrűségű hajzuhatagot...én ezt még nem néztem eleget! A vonatőrület 14 hónapos korában kezdődött, akkor örökölte meg az apja Brio-síneit. S, hogy meddig tart? Ahogy elnézem a vonatmúzeumban őgyelgő félőrült figurákat, akik nem átallják Tóbit arrébb lökni az interaktív gomboktól....hát, szóval legalábbis remélem, hogy felnőtt korában már más fogja érdekelni. Persze, szívesen ülnék az üvegfal mögött, amikor az ICE10-et vezeti...vagy a Shinkanzen-t, ez már csak ízlés dolga!

Lokschuppen über alles! -előtte meg a mozdonyfordító!

Na jó. De mit szeret a vonatokon kívül? Imádja a Star Wars-t és nem kicsit. Féketelen imádatával az egész családot megfertőzte. A hetedik rész előzetesét néha egyedül is meg szoktam nézni, éjszaka, titokban. Flóri is, nappal is, ha megtalálja a telefonomon. Az pedig nálunk egy tök normális reggeli párbeszéd, hogy Tóbi megkérdezi reggeli közben:
-Wer bist Du?
- Ich bin niemand - feleli Flórián.
A különböző főcímzenéket pedig bármikor és bárhol elzümmögik neked, sőt, már a szintetizátoron is megy, majdnem hiba nélkül. Szépen bővül a Star Wars Lego készletünk is, a születésnapjára megkapta a létező összes alacsonykategóriásat a kis barátaitól. Még szerencse, hogy feltalálták a Geschenkkiste intézményét!
Star Wars-os ruhát is hordana szívesen, de itt kivételesen kemény maradtam. A Kylo Ren-es zokni volt a maximum, ameddig elmerészkedtem. Pedig abba a hapsiba magam is belehabarodtam egy kicsit. Félelmetes, hogy tudok a fiaim hülyeségeiért lelkesedni és túlzásokba esni.

Mi maradt ki? Ja, az evés! Múltkor kérdezte tőlem egy anyuka, hogy miért engedem a gyerekeimet az oviban enni, hát az nem valami jó. Csak azért, kedves anyuka (akinek halvány lila gőze sincs a magyar valóságról, honnan is lenne), mert az óvoda valahogy kívül rekedt a tér-idő kontínuumon, de legalábbis a természet törvényei ott nem érvényesek. Tóbika mindent, de tényleg minden megkóstol és nagyon sok esetben úgy dönt, hogy ízlik neki. A párolt hal, a lencseleves, de még a borsó is. Szóval ezért. Ezért esznek a fiaim az oviban. Én ezt a kísérletező kedvet itthon még nem tudtam  előcsalogatni belőle. Megnyugtató érzés, hogy legalább heti ötször változatosan és egészségesen táplálkozik. Hétvégén meg próbálkozunk töretlenül:-)

Öntörvényű, kimagasló intelligenciájú gyerek az én Tóbikám, aki legalább annyira szeret más gyerekek mint a saját maga társaságában lenni. Mindig is irigyeltem, mennyire könnyen és gyorsan ismerkedik és barátkozik, kisebbekkel és nagyobbakal egyaránt. Bárkihez bármikor odamegy játszani, ebben nem ismer gátlásokat. Nagyon büszke vagyok rá ilyenkor. Ha úgy adódik, az irányítást is átveszi gondolkodás nélkül. Persze, továbbra is szívesen beszélget önamagával és képzeletbeli játszótársaival, lézerkardozósat játszik a szobájában többnyire, mi mást? Összetett egy személyiség, én mondom nektek!

Ja, meg közlékeny is. Főleg a felnőttekkel. Imád mindent mindenkinek elmesélni. Kérdezz tőle bármit és az igazat fogja mondani. Mint például múltkor a fogorvosnál. Kedves anyuka, szokta maga tisztítani kis speciális kefével a gyerekek fogközeit? Öööööö...igen...úgy hetente...De Anya! Már legalább egy hónapja nem csináltad! Köszi a falazást kisfiam! Azóta minden este csináljuk, mindkét gyereknél, ők kérik, külön!

Nagyon sokat tanulok Tóbitól és Tóbi által. Unatkozni pedig életem végéig nem fogok mellette, úgy hiszem! Megéri az a milliónyi óra szeretet, odaadás és figyelem? Azt meghiszem!

Flórián 44

Tóbiról írtam már ilyet, amikor pont ennyi idős volt. Eldobtam az agyam, amikor erre rájöttem. Hogy már ilyen rohadt régóta létezik ez a blog! Közben felnőtt a második fiam is! De legalábbis 44 hónapos lett!!! Nézzük csak, milyen is ő!

Első ránézésre tüneményes angyalka, és lássuk be, másodikra is. Hatalmas, mandulaformájú babaszemei (az egyik apai ükapjától örökölte őket!) bárkit levesznek a lábáról, de nyilván elsősorban az anyukáját.

Kértem, hogy ne hülyéskedjen közben...

Azt a kis aranyszínű fürtöt a feje tetején pedig képtelenség nem meg-megsimítani olykor-olykor. Mindezt kombinálva azokkal a kis egérfülekkel (Papitól örökölte őket!), hát jaj nekem! Az arcát egészen biztosan puszilgatásra teremtette a Jóisten...a sors fintora, hogy két gyerekem közül éppen ő állhatja kevésbé a csókolgatást, dédelgetést, babusgatást..pedig olyan jólesik belecsippenteni időnként abba a kis pofazacskóba!

A külcsín persze mit sem ér a belbecs nélkül! Flórián személyisége elképesztő, már belegondolni is szédítő, hát még leírni! De azért megpróbálom!

Kéne valami, Mutter?

Céltudatos, akaratos, és ő tényleg soha nem adja fel. Ha egyszer valamit a fejébe vett...már többször volt alkalmam megfigyelni például elmélyült legózás közben. Tudja, hogy várok rá az ágy szélén, tudja, hogy itt a mese ideje, de ő még akkor is megépíti azt a tornyot. Én meg figyelem, azaz megfigyelem. Az a torony ugyanis egy meglehetősen ingatag építmény, úgy percenként-két percenként fogja magát és összedől. Én ilyenkor már toporzékolnék és tuti minden kockát kihajítanék az ablakon. Nem így Flórika. Neki a szeme sem rebben. Egy szitokszó el nem hagyná a száját. Neki nincs ideje ilyesmire. Helyette valami iszonyatos elszántsággal az arcán fog bele az építésbe...újra és újra és újra. Van, hogy kísérletképpen hagyom, hadd próbálkozzon, és várom, mikor unja meg végre. Jelentem, eddig még mindig én fújtam takarodót. A gyermek elszántsága nem ismer határokat se korlátokat. Kíváncsi vagyok, megmarad-e ilyennek majd kamaszként ill. felnőttként is. Kívánom neki, hogy igen. A környezetének (khm..magmanak) pedig kötélidegeket hozzá. Mert tisztelem és becsülöm én a gyermekemet, de azért képzeljétek el ugyanezt a szitut valami olyan céllal, ami kevésbé ártalmatlan, mint legózás lefekvés helyett (pl. hogyan érjük el, hogy anya adjon egy gumicukrot ebéd előtt...meg ilyenek).

De ami talán még ennél is fontosabb: Flórián a sztár! A körülrajongott idol! Hogy honnan tudom mindezt? Természetesen az óvodából! A kisebbik fiamnak elég csak egy pillanatra megjelennie a csoportszoba ajtajában, s odabent megáll az élet. Abbamarad a játék, a reggeli, az anyuka után sírás. Csak egyetlen nevet kántál az ovisok hada: F-L-Ó-R-I-Á-N!!! Meg vannak érte kergülve, de komolyan. Ha belegondolok, alig egy éve még hogy kapaszkodott belém...most meg nekem kell könyörögnöm legalább egy pusziért, úgy kb. a stage diving előtt. Arról pedig ne is álmodjak, hogy búcsúzásként integet nekem az ablakból. Persze, majd pont ő. Van neki fontosabb dolga is...autogramosztás, ilyenek.

A legszebb mégis az, amikor megyek érte délután, ilyenkor kórusban kiabálják neki: Flórián abgeholt!!! (azaz ásd ki magad a homokozóból, itt van érted anyukád, el akar vinni fagyizni!). Aranyosan szalad felém, MAMMMAAA!!! ezt kiabálja, átölel, megpuszil. - Flórikám, mehetünk? - kérdezem én. - Igen, anya, csak még elköszönök a barátaimtól. És elkövetkezik a búcsúceremónia, amiről én óvodásként, iskolásként, meg azt hiszem, egész életemben csak álmodhattam. Körbeállnak, összeölelkeznek, aztán középen egymásra halmozzák a kis kezeiket és felkiáltanak: FREUNDE FÜR IMMER! Ettől nekem kicsit (nagyon) sírhatnékom támad és elmegyek megkeresni Tóbit...szóval szociális a gyerek, na! Olyannyira, hogy a csoportjából kb. mindenkit meghív hozzánk játszani. Időnként hárman-négyen is lógnak a lábamon és kérdezgetik: én mikor mehetek hozzátok? És az én anyukámmal beszéltél már? Hiába, a népszerűség az otthonunkba is beszivárog...heti egy gyerek jöhet, de tényleg. Olyankor aztán muffint sütünk, Spiderman-ruhába bújunk, minden a barátságért!

Hol van már a kis szótlan Flórika? Csak úgy ömlik belőle a szó. Nem mondom, hogy mindig tökéletes mondatokat alkot, a szavak sorrendje időnként felborul...mindez viszont teátrális mozdulatokkal, drámai hanghordozással és némi szemforgatással megspékelve máris tökéletesen érthető. Állítólag vannak olyan gyerekek, akik arra a kérdésre, hogy mi történt veled az óvodában?, azt válaszolják, hogy semmi. Én speciel a kérdésig sem szoktam eljutni, a fiaim kórusban ecsetelik a történéseket abban a pillanatban, ahogy beülünk az autóba. Flórika rögtön elénekli az aktuális dalt (tilos beleszólni Tóbinak, akkor is, ha elakad), elmondja, mi volt az ebéd, ízlett-e vagy sem, illetve, hogy melyik barátjával mit játszott és az óvoda melyik részén. Végtelenül közlékeny a kicsike, Tóbinak nagyon kell pedálozni, ha szóhoz akar jutni mellette. Persze, sikerül neki, anyuka meg legyen a talpán, hogy befogadja, feldolgozza és elraktározza a hallottakat.

Annyira nyáriak azok a térdek!

Én azt szeretem Flórikában amúgy, hogy mindig reagál a dolgokra, mindent rögtön szóvá tesz. Ebédkor biztos megállapítja, hogy az étel most "jó, fimon"...ez az egyetlen és utolsó szó, amit kissé nyakatekerten mond...az én Drágám! Máskülönben is ő a nők álma, hiszen rögtön észreveszi, ha új frizurával/ruhával/sminkkel hódítok, ilyenkor jön a "Szép vagy, Anya!" én pedig elalélok a gyönyörűségtől. Dícsérni amúgyis egyszerűen imád. A futóverseny után például többször odajött hozzám, megsimogatott és azt mondta: "Nagyon ügyes vagy anya! Ügyes vagy a futásban!" A hízelgés nagymestere ő. A legváratlanabb pillanatokban (főként akkor, amikor tudja, hogy nagyon sietünk/nagyon stresszes vagyok) képes odajönni, megölelni, hozzámbújni, puszilgatni és biztosítani engem az örök és múlhatatlan szeretetéről. "Kis bubuskám"- így becézget engem. Pontosan tudja, hogy nincs az a vonat, amit ne lehetne lekésni, nincs az az ovi, ahonnan ne lehetne elkésni, csak adjon még abból a pusziból egy utolsót!!

Határozott fellépésű, főnökösködésre igen erősen hajlamos kisgyerek, aki még a nagyapját is simán elkommandírozza: gyerünk Opa, indulás ki az utcára biciklizni, hopp, hopp, hopp! Az eszem megáll tőle! A legtöbb ember az ellenállás legkisebb jele nélkül behódol neki, egyszerűen uralkodásra termett a kicsike. Kivéve Tóbit, ő bármikor zsigerből ellentmond neki, ha az érdekei úgy kívánják. Van is ebből sírás meg verekedés elég, az agyamra tudnak menni ők ketten, de rettenetesen. Éppen ezért különösen nagy öröm számomra, ha meg tudnak egyezni. Mint például ma reggel. Tóbinak szép kukásautót hozott a fogtündér az első fogacskáért cserébe. Bár Flórián iszonyatos lelkesedéssel fogadta az új játékot, eszébe sem volt kitépni azt a tesója kezéből. Sőt! Megkérdezte, melyik részével játszhat! Ebből lett az, hogy ő szerelte össze a kukákat, rakta össze a kukásembereket s (saját ötlet alapján!) ő töltötte fel a kukákat aprószemű legóval, szemét gyanánt. Hamarosan harmonikus játék zajaira lettem figyelmes...mindez reggel fél nyolckor, öltözés és reggeli helyett, naná! De akkor is, nagyon büszke vagyok rájuk!

Néhány szót a képességekről, készségekről: mozgás, mozgás és mozgás mindenek felett. Néhány héttel ezelőtt gyakorlatilag egyedül megtanult biciklizni az én kicsikém, azóta pedig szinte megállíthatatlan. Gyakorlatilag egyedül??? Igen! Másfél éves kora óta futóbiciklizik, az kezdettől fogva jól ment neki. Nyáron ültettük fel pedálos biciklire, ahol is a pedálozás nagy kihívásnak bizonyult, ezért kapott pár hétre pótkereket is. Miután belejött a tekerésbe, a pótkerekek is lekerültek. Egyszer eltoltam az oviig (lumbágó!!), meg vissza, időnként elengedtem, nem vagy csak ritkán dőlt el. Aztán egy hétig elő se vettük a biciklit. Egyik nap viszont kinyitotta a garázst, kitolta magának, felült rá és köd előttem, köd utánam, elszáguldott mellettünk. Ezért mondom, hogy gyakorlatilag egyedül tanult meg biciklizni, szerintem jórészt álmában. Egy héttel azelőtt még se elindulni, se megállni, se kanyarodni nem tudott!

A szobatisztaság nagyon hasonlóan alakult, nyár végén egyik napról a másikra történt a nagy áttörés (a füredi strand WC-jében, mert hol máshol?), bármiféle különösebb előjel nélkül. Erről megint eszembe jut egy régi posztom: vannak dolgok, amikre neked semmi, de semmi ráhatásod nincsen, egyszerűen maguktól megörténnek, és kész. Nagyon vicces volt a minap a Rossmann-ban sétálgatni a pelenkás és bébiételes polcok előtt és rájönni, hogy nekem itt már semmi keresnivalóm. Akkor azért egy pillanatra bevillant: ezt a pelenkás dolgot inkább én engedtem el nehezen és nem ő, azt hiszem. Na, mindegy is, túl vagyunk rajta!

Ja, ez volt a jutalom a szobatisztaságért!

 Imádom még, ahogy Flórián alkot, szerintem egészen elképesztő a kézügyessége. Adj neki egy ollót, egy ragasztót és némi színespapírt! Tuti, hogy pár perc múlva előtted áll egy elefánttal/repülővel/Yoda mesterrel a kezében. Végtelenül kreatív a kicsike! Igen, valamivel kisebb, mint Tóbi volt ilyenkor. Nem kenyerem a hasonlítgatás, de azért belekukkantottam a régi posztomba: Flóri még csak most nő bele igazán a 104-es ruhákba, a bátyja ilyen idősen már a 110-eseket koptatta. Ami csak azért meglepő, mert a súlyuk (17-18 kg), magasságuk (100+ cm) és lábméretük (28) ugyanakkora.

A végére hagytam, hogy mit szeret Flórika: a gumimacit! Bármikor és bármennyit, pedig nagyon kell vigyázni vele, mert könnyen elrontja vele a hasát. Máskülönben pedig mindenevő, zöldség, gyümölcs, leves, bármi jöhet. Ja, a gomba nem! Olvasás terén még mindig jobban szereti a képeket, mindig a terjengős szövegeket, de azért egyre hosszabb történeteket hallgat már végig figyelmesen. Figyelmesen, hiszen belekérdez, ha valamit nem ért, illetve időnként összefoglalja a hallottakat (a róka nem tudja, hogy mi a elyzet:-).

Másfél-két éves kora óta rajong a puzzle-kért, a harmadik születésnapjára már 60-80 darabosakat kellett neki vennem, azalatt unja. Kedvence a Larsen-féle Dél-Amerika puzzle, nyilván, hiszen azon meg tudja mutatni, hol van Florianópolis! Itt kell megjegyeznem, hogy a bonyolultabb puzzle-k kirakására kifejlesztett egy saját módszert: egyben ledönti a keretből a darabokat, aztán szépen sorban visszarakja őket. Mindezt kétszer-háromszor egymás után, így valamennyire megtanulja, mi hova való (ahogy Papi mondaná: nézd meg Terike, milyen módszeresen játszik ez a gyerek!!!). Ezután pedig már villámsebességgel ki tudja rakni, versenyezni vele nem érdemes (bár néha azért szoktam, csúnyán ki is kapok, pedig én még olvasni is tudok!!)

Imádom azt az okos kis fejét! Nagyon nagy örömmel tölt el, hogy minél jobban tud beszélni, annál jobban kitűnik: nem csak egy kis zseni van a családunkban! Anyuka, gatyát felkötni!

Ne komolykodj már, Anya!

 Bónusz: egy nyári fotó, ami tökéletesen megmutatja, milyen is ő! Anyuka kéri apukát, fotózza már le ilyen izé, romantikus strand-pózban. Mi történik? Jön a fotóbomba! Na, ez ő! Pontosan ő!

Jól csinálom?

Egy anyuka számára ez az egyetlen és örök kérdés. Nem az, hogy szeret-e a gyerekem, és nem is az, hogy vajon én jól szeretem-e őt. Hanem ez: jól csinálom? Aztán hol jól, hol jobban, hol meg kevésbé. Rosszul - remélem - nem vagy csak ritkán.

Aztán eltelik hat év és a fiad egy este fogmosás közben (mert nyilván mindig ilyenkor a legközlékenyebb) odafordul Hozzád:

- Anya, én szeretem ezt a mostani életemet. Nem akarok másikat.

Olvad, boldog, sír...mindezt az anyuka, persze, mert a nevezett fiúgyerek már rég gondtalanul öblöget.

És, vajon hogyan képzeli el a jövőt? Hogy találjam ki? Van erre egy jó módszer. Vigyük el a gyereket egy skanzenba, tereljük be az első útszéli kápolnába, aztán hagyjuk magára (ja, és ne felejtsünk el hallgatózni!)..a többi már jön magától! Ilyenek:

- Édes Istenem! Azt kívánom, hogy legyen nekem egy kedves feleségem! És három gyerekem!

Eddig jó, eddig tetszik.

- És még azt is kívánom, hogy a munkai autóm egy BMW legyen!

Hmmm...kicsit sok időt töltött mostanában Lőrinckével, az unokatesóval...sokat, de nem eleget!

- És ha nyugdíjas leszek, legyen naponta 60 euróm!

Most megnyugodtam! Az előtakarékosság a vérében van! Jól csinálom!

Spirót csak esőben

Mennyit nézegettem annak a könyvnek a gerincét, te jó ég! Borzasztóan érdekelt, mi lehet az! Az ikszek! Annak meg mi értelme? Többször nekifutottam, de nem jutottam az első féloldalnál tovább, rettenetesen rosszhangulatú, unalmas volt. Aztán egyszer, egy rettenetesen rosszhangulatú, unalmas és esős napon, pont, mint magában a regényben, nekiálltam. Túlzás lenne azt állítani, hogy egyszuszra kiolvastam, ugyan már. De csakazértis átrágtam magam rajta! Nem értettem, dehogy értettem, és valahogy úgy voltam vele, mint az egyszeri gyorsolvasó a Háború és békével: Oroszországról szólt. (Vagy mégsem?) 12-13 éves voltam úgy kb.

Rengeteget olvastam akkoriban, bőven a szellemi kapacitásom felett választottam írókat és könyveket. Csehov-összes a nagyteraszon, Maupassant az iskolaudvaron...és amire csak az én drága Detti barátnőm emlékeztetett nemrég, mert nekem már tökre kiesett: valami osztálybulin ki sem mozdultam egy sarokból, mert annyira belefeledkeztem a Doktor Zsivágóba (az Aranyembert meg a fürdőszobába húzódva olvastam, az ajtó mögött a viaszosvásznas hokedlin, kötelező jelleg ide vagy oda). Amikor pedig a középiskolai felvételin a legutóbbi olvasmányomról kellett értekeznem, nem átallottam Michele Tournier Rémkirályát elemezni. Nem, nem, ezért nálunk otthon nem járt vállveregetés. Nálunk ez volt az alap. Ugye, érti már a kedves olvasó, miért kellett anno hét lakat alatt rejtegetnünk a Denise-füzeteket????
Vagy még egy jellemző sztori azokból az időkből: '90 vagy '91 nyarán rohadt büszke voltam magamra, mert kiolvastam a Nagy Indiánkönyvet! Újságoltam is gyorsan anyukámnak! Mire ő: "Terikém, hogy vagy képes olvasni azt a tündérmesét?" Tízévesen, hát szégyelld magad! Pedig hol volt az még a csillámpónitól???? Jó, persze, hozzánk is betört a ponyva, a fóliasátor mögé bújtam Leslie L. Lawrence-t olvasni, aki az én képzeletemben csakis egy menő amerikai író lehetett. A frászt hozta rám apukám, amikor egyszer lerángatott a felhők közül ezügyben (ráadásul szobatársak voltak a Ménesi úton!!!! Jurtaszagos sztori megvan, ugye???).

Idén rám tört a nosztalgiázhatnék, a fejembe vettem, hogy ha törik, ha szakad, újra Spirót fogok olvasni, hátha nem épültem még le szellemileg teljesen. Szövetségesem volt ebben Detti (immáron harminc éve társam jóban-rosszban), aki megvette a születésnapomra az idevágó esszégyűjteményt. És jött a déjà vu. Napsütésben álltam neki....és undorodva löktem el magamtól. Esőben viszont! Maga a felüdülés!

De nem amolyan irodalmi ajánlót szántam most ide! Hanem egy nagyon is személyes dolgot. Három évvel ezelőtt ezen a napon, október 14-én került apukám kórházba, s következett el életem legborzalmasabb két hete, egészen a haláláig. S, hogy mit jelent nekem a halála? Hadd idézzek most Spirót, úgyis esik minálunk:

"Meghalt, és azóta ez a világ nekem nem az a világ többé. Sokan ismerték, majdnem ugyanannyian szerették - és mélyen gyászolom mindazokat, akik nem ismerték, és akik már nem ismerhetik meg. Nagy író volt, és nagy ember."

Az eredeti mű 1997-ben keletkezett és Kardos G. Györgyről szól. De néhány mondata annyira tökéletesen illik apukámra, hogy egyszerűen nem tudom nem ide írni. Tessék:

"...elkövetett mindent, hogy bújkálhasson az irodalom elől.....Sokan voltunk, akik önző, élveteg célból megpróbáltuk rávenni az írásra, mert hiszen mesélt ő folyton, csodaszép, kerek, nyomdakész történeteket próbált ki rajtunk, amilyeneket csak ő tudott volna megírni."

Hányszor, de hányszor kértük, hogy írja meg az apai nagyapja, s vele együtt a századforduló történetét. Úgy tudom, konkrét kiadói (és nem kis kiadói) megbízása is volt már erre. Vagy legalább nekünk mondja tollba a családunk történetét, hiszen hol van nekünk olyan memóriánk, mint neki. De nem, erre sem került sor. Apukámmal "rengeteg csodálatos halott halt meg másodszor is, most már örökre." Fájdalmas ez nagyon. Rohadtul le kéne menni Gyöngyösre családfát kutatni, csakhogy...

"Mély, megingathatatlan, még csak nem is lázongó szomorúság van bennem azóta."

Aztán született még Spirónak egy írása a témában 1999-ben. Hihetetlen, de ebből is tudok idézni, mintha csak a saját lelkemből merítenék:

"Úgy vagyok vele, gondolom, teljesen normális módon, hogy akiket nagyon szeretek, azokat igyekszem összeterelni, szeressék meg egymást ők is. Aránylag gyakran előfordult, hogy ebbéli igyekezetemben sikerrel jártam, szeretteim mély barátságot kötöttek, ezek a barátságok sokszor évtizedek megpróbáltatásait is kibírták."

Apukámat "már nem tudom személyesen megismertetni az újabb szeretteimmel. Pontosan tudom, mennyire imádnák egymást.....Látom magam előtt, amint a gyerekeimmel is elhülyéskedik, akiket csak egészen kicsi korukban látott...egyre gyakrabban kapom rajta magam, hogy ilyen jeleneteket elképzelek, vele a főszerepben." Úristen, hogy imádná a három fiúunokáját, hogy sütkérezne, sziporkázna a jelenlétükben! Na!

Szóval megéri időnként (de legalábbis esőben) a magasabb irodalomhoz fordulni. Magunkra ismerhetünk benne.

100 szó a Népszabadságról

Apuci
főszerkesztő-helyettes
sajtószékház
Blaha Lujza tér
gombaalakú, rézsszínű szökőkútfejek
páternoszter
gépírónők
sűrített tej
cigarettafüst
büfé
benzinszag
EMKE
fényreklámok
olvastad
apád
írását
a hétvégi
mellékletben?
nem.
miért?
kellett
volna?
úgysem
értem.
Csigaszezon
Macskás ember
Bodega
itthon
melléklet
csütörtökönként
na
azt
olvastam
Íz-lelő
Bächer
Veres Mari
rágyújt egy banánra
fuss!
a pinpong asztal körül
Nagyszékely
Uj Péter
szerda
azt
mindig
olvastam
aztán
vagy
értettem
vagy
nem
Efehér
Friss Robi
Tripolszky
Fegya
Bécsi út
az
már
nem
is
volt
az
igazi
Régen
láttam
apád
írását
hogyhogy
nem ír
?
ír
csak
nyugdíjas
írna
csak
már
meghalt
most
meg
már
nincs
is
hova(nyecz)

Mi bánt?

Tóbika forgolódik, fészkelődik, jóval lámpaoltás után vagyunk már pedig. Láthatóan nagyon nyugtalan. Végül megkérdezem: mi bánt? Három válasz is érkezik:

- Hát csak az bánt, anya, hogy Papi már nem él.

Honnan jutott az eszébe pont most? Szerintem onnan, hogy van neki egy kis akut betegsége, ami naponta több kezelést igényel, viszont nem túl kellemes, így, hogy jobban teljen az idő, a nagyapjáról mesélek neki közben. Főként Papi gyerekkorából merítek, ami Tóbi számára szinte felfoghatatlanul izgalmas és kalandos. Ahogy a nagyapja négyévesen megszökött az óvodából és az utcán puskaport gyújtogatott ('44-ben ez viszonylag normlisnak számított)...ahogy a rokonoknál cseresznyefáról cseresznyefára ugrált...ahogy egy temetésen lecsúszott róla a rokongyerek túlméretes gatyája...ahogy az unokatestvére (véletlenül!) fejbe dobta dinnyével és csorgott le az arcán a piros lé, mint a hapsinak az Unicum-reklámban...a sztoriknak se szeri se száma, gyorsan eltelik az a kis kezelés!

- És még az is bánt, anya, hogy karácsonykor nem lehet itt mindenki, minálunk.

És ekkor felsorolja az EGÉSZ nagy családot, pedig nálunk már a szűk család is nagyon nagy. Külön szívfájdalma, hogy az apai nagyapja és nagyanyja nem látogatnak meg bennünket egyszerre (lévén, hogy külön élnek). Az első és egyetlen ilyen közös karácsony 2010-ben volt, és higgyétek el, elég is volt belőle. Nem kell a hamis nosztalgia. Majd ő is megérti egyszer.

- Bánt még az is, anya, hogy olyan nagy a világ, és nem lehet beutazni egy nap alatt.

Múltkor összeszedtük, mely országokban járt eddig, zsenge kora ellenére (legalább átutazás jelleggel) - én, a szocializmus gyermeke, csak hüledeztem: Szlovákia, Csehország, Ausztria, Horvátország, Írország, Anglia, Franciaország, Hollandia, na meg a két Heimatland. Uncle Misel hatására elkezdett most buzgón érdeklődni az angol nyelv iránt, szóval a világutazó státusz megalapozva!

Miután mindezt megbeszéltük, átbeszéltük, lassan megnyugszik és elalszik. Álmában tuti Papival állnak a karácsonyfa alatt és dinnyével dobálóznak! Inkább, mint hogy puskaport gyújtogassanak!

Begyütt!

Elképzeltem. Nagyon sokszor elképzeltem. Tudtam, hogy egyszer (2008 után) újra sikerülni fog, írtam is róla itt. Csak azt nem tudtam, mikor! Mert érezni akartam azt az eufóriát, amit kizárólag egy futóverseny rajtja adhat meg. Aztán meg azt az önkívületi állapotot, ahogy rovod az utcákat, miközben vadidegenek kereplőznek, csörögnek, dobolnak, tapsolnak, vizet és kezet nyújtanak neked. Amit nem tudtam: milyen érzés lesz az, amikor az egyik kanyarban felbukkan a családom és lekezelek az engem őszintén csodáló fiaimmal. Akik meg vannak győződve róla, hogy anya ma itt mindenkit legyőzött. Hát, ha mindenkit nem is, egyvalakit igen. A legfontosabb ellenségemet/ellenfelemet. Önmagamat, nyilván.

Na, akkor gyorsan egy flashback, 2008 júniusában, Darmstadban, melegítés közben:

 Ez ma, nyolc évvel később, Bürstadtban (25 km-re délre) így nézett ki:

Élesszeműeknek mondom, hogy igen, a póló az ugyanaz, a rövidgatya is megvan, jó is rám, de az időjárási viszonyoknak ma ez a hosszabb jobban megfelelt. A cipő meg a zokni szerencsére nem ugyanaz, ott már szintet ugrottam! A futó app meg a telótartó pedig csak hab a tortán! Ja, a mosoly is ugyanaz!

És akkor most lássuk, hogy nézett ki mindez in situ! 2008-ban:

Illetve 2016-ban:

Ja, meg a bónusz (ügyes legyél anya!):

Számszakilag pedig: 5 km két egyéni csúccsal, vagyis 33:12 és 6:30/legjobb kilométer!

Mert megérdemlem! Itt pedig már a finisher pólóban, egy kis extrával:

A győzelem utáni pillanatok (taktikai megbeszélés a mental coach-csal):

Áprilisban újabb kihívás vár, majd figyeljetek!