Amikor elmentél tőlem

Majdnem meghaltam. Pedig nem is én haltam meg, hanem Te.

Pont ma olvastam, hogy Csonka Pici a blogján keresztül beszélget a halott édesanyjával. Valami miatt bírom azt a fickót. Meg az ötlet is tetszik. Szóval íme az én verzióm. Azért nyugodjatok meg, rendszert nem csinálunk belőle. De most írnom kell. Pontosabban szólva: most erről kell írnom.

Drága Édesapám!

Pontosan ma egy éve láttalak utoljára. Akkor már két hete feküdtél a kórházban. Egész nap halogattam a látogatást. Utáltam az egész látogatósdit, de rettenetesen. Azt a kórtermet, a szagot, az elviselhetetlen meleget. Meg a tényt, hogy már hárman meghaltak abban a szobában két héten belül. Pedig nem is elfekvő volt. Persze erről most eszembe jut az egyik kedvenc Kohn bácsis vicced, de most hadd ne írjam le. Úgyis tudod, melyik az. Szóval délután ötkor szántam rá magam, hogy bemenjek Hozzád. Persze még vagy egy órát tökölődtem a parkolóban. Gyűjtöttem az erőt. Aztán vettem anyucinak egy bécsi krémest a kórház cukrászdájában, meg egy Szeretlek Anya! feliratú csokit. Adtam borravalót a liftesnek s irány az ötödik emelet.

A kórterembe lépve rögtön láttam, hogy már nagyon rossz állapotban vagy. Anyuci mondta is, hogy fogjam rövidre a látogatást. Rövidre fogtam. Nem kellett nagyon noszogatni. Odalent a parkolóban újabb szerencsétlenkedés. Aztán csak beláttam, hogy ennél jobban már úgysem leszek, így elhúztam az Auchan-ba. Ajándékot kellett vennem a másnapi vendégeinknek. Ennek örömére ma is voltam az Auchan-ban. Gondoltam Rád, ott, a könyves polcok között. Úgy, mint akkor. Na!

Másnap hétfő volt, sokáig fetrengtünk az ágyon a gyerekekkel. Jan már korán elment a vendégekért vidékre. Az egyik gyerekülést is magával vitte, így az ovit aznap kihagytuk. Aztán csak leűzött a konyhába az éhség, ott szembesültem vele, hogy van egy nem fogadott hívásom. Anyucitól. Ezután kissé felpörögtek az események. Gyorsan áthívtam a szomszédot, hogy vigyázzon Tóbira, Flórikával pedig sebesen a kórház parkolójába hajtottunk. Anyuci már várt. Nem, nem akartam egy utolsó pillantást vetni Rád. Haza is hajtottunk elég tempósan, csak anyucit támogattuk egy kicsit.

Aki aztán átjött hozzánk néhány órára. Meg persze a vendégek is megérkeztek időközben. Nem lehetett lemondani a találkozót, átutazóban voltak, szállást nyújtottunk nekik a másnapi reptéri transzferrel egybekötve. Persze kicsit (rohadt) nehéz volt ám a szitu. Pedig akkor még nem is voltam szomorú. Csak sokkos. Meg megkönnyebbülést is éreztem, azt hiszem. Az már tényleg nem volt élet neked, ott a kórházban.

Másnap, a vendégek távozása után következett a már jól bevált forgatókönyv. Szorongás ellen irány Gödöllő! A gyerekekkel és anyucival elmentünk egy jót ebédelni, játszóterezni, szökőkutazni. Sötétedéskor értünk haza. Meg is kerestük Tóbival az égen a Papicsillagot. Minden este megkeressük azóta.

Még azon a héten történt, hogy Anyuci keresett valami miatt. A Te telefonodról. Három nappal a halálod előtt vettem neked a készüléket amúgy. Nem mondhatod, hogy nem vagyok elég bizakodó alkat:-) Szóval látom a kijelzőn: Apuci hív. Szerintem az volt eddig a legfájdalmasabb pillanat. Amikor ki kellett törölnöm a nevedet a telefonomból. Akkor speciel elég sokat sírtam. Most is. Na!

A következő napok eseménydúsan teltek. Már hónapokkal korábban be volt tervezve ekkorra anyósom, majd két héttel későbbre apósomék látogatása. Nem nyújtottak különösebb támaszt se vigaszt, gondolhatod. De legalább történt valami.

Ja, igen, a két látogatás között elbúcsúztunk Tőled. Úgy, ahogyan Te kérted. De erről majd máskor.

November közepére már igencsak érett a kiborulásom. November 30-án meg is tettem, amit megkövetelt a haza. A pszichológusom, a személyi edzőm és persze a férjem, meg a szűk családom kellett hozzá, hogy felálljak a padlóról. De erről szintén majd máskor bővebben. Hosszabb történet.

A november még arról is nevezetes volt, hogy jelentkezett rajtam egy elég komoly testi tünet. Kéz- és ujjzsibbadás, ezekből az utóbbi volt a komolyabb. Végül egy nagyon fasza gyógytornász kikezelte. Rohadt sokáig jártam hozzá Csepelre. De legalább megtanultam közben vezetni. Hát persze, hogy zsibbad az ember keze, ha nagyon szorít valamit. Ha nem akarja elengedni. De aztán csak sikerült. Persze kellett ehhez egy nagyon titkos túra is, amit Neked ajánlottam. Lehet, hogy holnap megint arra járunk!

December közepén Tekintet-díjat kaptál. Volt ott egy-két ember, akit szívesen felrúgtam volna. De nem engedtem érvényesülni a családi virtust. Még akkor sem, amikor az egyik, számomra legkedvesebb írásodat (szerintem) teljesen rosszul, modorosan hangsúlyozva olvasta fel egy ürge. Állítólag színművész. Mindegy.

A karácsony az valami rettenetes volt. Egész végig azt vártam, hogy gyere le a szobádból. Ahol éppen honfoglalózol. Vagy valami nagyon fontos cikket írsz. Esetleg recenziót.

Amúgy ez az érzés azóta is fogva tart. Mindig, amikor belépek a péceli házba. Ezért megyek oda csak nagyon ritkán. Többek között ezért.

Aztán valahogy csak eltelt az a nyomorúságos tél, a Te kedvenc fád is kizöldellt a templom kertjében. Eljött a nyár, s vele egy nap, amikor nagyon, de nagyon különösen fájt, hogy már nem vagy velünk. Július 13-án világbajnok lett a német futballválogatott. Istenem, ha azt a döntőt együtt nézhettük volna! Szinte napra pontosan tíz évvel azután, hogy új életet kezdtél. Ne félj, a második születésnapodat ezután is megünnepeljük majd. Büszkék vagyunk Rád!

És igen, most is hiányzol. Hiányzik, ahogy kergeted az unokáidat a lépcsőházban, s közben azt ordítod: Firpó Papi! Meg amikor egy Viktoros HVG-címlappal a fejeden ijesztgeted a gyerekeket. Ha élnél, én tuti minden nap felhívnálak, csak azért, hogy megnyugtató hangon közöljem veled: Mindenre van Transit! Te tudod, miért:-)

Na, összefoglalva, kurva nehéz volt ez az egy év, és nincs illúzióm, kurva nehéz lesz a következő is. De azért nem felejtünk el közben élni. Élni, írni, mesélni, és tudni, hogy nem éltél hiába. Képzeld el, nemsokára Hazám-díjat kapsz! Majd készítek Veled egy képzeletbei életinterjút, oké? Ha nem is az Értékteremtőkbe, de legalábbis ide, a blogomba.

Hú, de késő lett hirtelen. Talán ideje búcsúzni. Egy szép, nem is olyan régi fényképet kotortam elő erre az alkalomra az archívumból. Amikor ott ülsz a Csobánc tetején, 2013 júliusában. És felhívsz engem telefonon. Borzasztó viccesnek képzeled magad, mert úgy jelentkezel be, hogy a Gombában ülsz és ott iszik melletted Barcsik ember. Akkor én ezen rettenetesen begurultam. Azóta persze csak röhögök rajta. Ja, és még megüzened Bíró doktornőnek, hogy élsz és virulsz, még legalább 100 évig. Hát majdnem.

Sokat nézegettem mostanában ezt a képet. Rájöttem, hogy épp telefonálás közben kaptak lencsevégre. Vélhetően épp velem beszélsz. Ez egy nagyon szép gondolat. Jó lesz ezzel elaludni.

Egy tök, két tök

Nem tökölök, öntök!

Kiöntöm nektek a szívemet! Hátha akkor nem fáj annyira! Na jó, senki se meneküljön, megkíméllek benneteket a lelki szemetesláda rettenetes szerepkörétől. Ja, a fenti locsolóversikét apukám farigcsálta annak idején, amikor még járt locsolkodni. Az a szép benne, hogy most, Halloween-kor is rohadtul aktuális. Amit végre mát itthon is teljesen legálisan megünnepelhetünk. Miért, volt, amikor nem? Volt!

Éppen apukám tiltotta óriási vehemenciával, hogy kísértetnek öltözve huhogjunk a kapunk előtt a járókelők idegeit borzolva emígyen. Még valamikor a kétezres évek elején eszeltük ki ezt a mókát. A tesóm még azt is kifundálta, hogy egy seprűnyélre kötött tököt lóbáljunk hirtelenszerűen az arra elhaladók arca előtt. Na, apukámnál itt telt be a pohár. Kegyeletsértés gyanújával állított elő mindannyiunkat, s kobozta el az összes seprűnyelünket meg lepedőnket. Pedig már lyukakat is vágtunk beléjük. Hogy jobban lássunk. Egy év múlva már rutinosabbak voltunk, a szomszédot is bevontuk a nagy összeesküvésbe. Van is erről egy prímán sikerült csoportfotó valahol.

Szóval idén már legálisan ünneplünk. Tegnap például a Hősök terén, többezren, töklámpást szorongatva. Féltem is nagyon, nehogy elsodorja a tömeg a futkározó gyerekeinket. De ahogy az éjszakai röhögés is akkor élvezetes igazán, ha vigyázni kell, nehogy felébresszünk vele valakit ( a párnába röhögj!!!), legálisan, nagydobra verve már ez sem az igazi. Bozótharcos lennék? Meglehet! De azért mi faragunk, dzsamálunk lankadatlan lelkülettel. Ti meg csak borzongjatok!

Felszállott a Páva

4 azaz négy gyönyörű napot töltöttünk el Pécs városában. Miért éppen Pécsett? Ez a történet a maga virtuális valójában már 2012 őszén elkezdődött. Akkor vettem meg ugyanis Tóbinak Bartos Erika remekművét, a Hoppla meséit. Aminek az az alcíme, hogy: Vendégségben Pécs városában. Szokás ezt az írónőt pocskondiázni (én is kitérek majd rá egy másik posztban), de ez a műve tényleg remekbe szabott. A könyv ugyanis tökéletesen alkalmas arra, hogy beizzítson egy óvodáskorú gyereket egy alapos városnézésre. Na meg az anyukáját. És az apukáját is, persze. Az igazi Pécs-Hoppla-Dzsámi láz nálunk az én nagyterhes koromban tombolt, akkor még a családi-terhes fotózásra is magunkkal vittük az irományt. A városlátogatásra viszont csak az elmúlt hétvégén került sor. És milyen jól tettük, hogy így időzítettünk! Miért? Figyeljetek csak, sorolom:

Amire a legkevésbé sem volt szükségünk, mégis egy csomót vittünk: különböző vastagságú és esőbiztos kabátok, dzsekik, pulóverek, hosszúnadrágok, bélelt nadrágok, magasszárú cipők

Amiből jó sok kellett volna, de csak egyet-egyet vittünk és csak a gyerekeknek: rövidnadrág!

Amire igazán szükség lett volna, de egyáltalán nem vittünk: szandál!

Amiből a négy nap alatt egyetlen egyet sem láttunk: felhő!

Amit a legtöbbet csináltunk a hétvégén: izzadtunk:-)

A fentiekből ki lehetett találni, hogy most az egyszer tényleg telibe találtak az időjósok: visszatért a nyár! Nem kicsit, nagyon! Kb. 26-27 fokot mondtak. Budapestre. De arra elfelejtették felhívni a figyelmünket, hogy Pécs már bőven mediterrán, szóval ott legalább 30 fok tombolt, délben a napon talán még ennél is több. Nagyon vicces volt október közepén folyton az árnyékot keresni (napsapka és napkrém persze nem volt nálunk) és arra várni, hogy mikor jön egy kis frissítő szélfuvallat!

Ami igazán kellemes volt: estére sem hűlt le a levegő, tehát este nyolckor még simán futkároztunk-szökőkutaztunk a főtéren, pólóban!

A legjobb pozíciója: a szállásunknak volt, a dzsámi közvetlen közelében foglaltam szobát ugyanis. Így aztán tényleg benne voltunk Pécs éjszakai életének sűrűjében, közvetlenül a főtéri rohangászás után vittük a fiúkat az ágyba.

A legnagyobb csalódást: a szállásunk okozta. Mert igaz ugyan, hogy jó helyen volt városnézés szempontjából, de ilyen lepukkant szobában nagyon régen volt már szerencsém éjszakázni. Nos, magamra vessek, hiszen ők nem árulnak zsákbamacskát: már a honlapjukon is Magyarországon legrégibb szálláshelyeként hirdetik magukat. Vélhetően az a Rökamié is megjárta már Lajos király udvarát, amin az első éjszaka nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Humanitárius okokból most nem írom le a hotel nevét. A reggeli rendben volt amúgy. Tudjátok, engem könnyű lekenyerezni.

A legsürgősebb névváltoztatást: Pécsnek javaslom. Még mindig Európa kulturális fővárosaként hirdetik magukat, pedig már nyugodtan átkeresztelhetnék a Vizek városának. Soha életemben nem láttam még ennyi szökőkutat/csobogót/mesterséges kispatakot egy négyzetmkilométeren belül, mint Pécs belvárosában. Hangulatosak, az biztos. Pláne ilyen melegben. Izzadtam én is minden egyes alkalommal, amikor megpróbáltam visszatartani Flórikámat a teljes megmerítkezéstől. Jellemző módon Tóbin kellett cipő-zoknit cserélnem, amikor nem figyelt a lába elé a nagy levélúsztatás közepette.

Életem legszuperebb játszóterét: Pécs Tettye nevű városrészében/pihenőparkjában találtuk meg. Komolyan, több mint négy éve figyelem-keresem-kutatom a jobbnál jobb játszótereket hazánkban és Európa-szerte. De ilyet, mint itt, még soha nem láttam. Pedig nem is volt olyan hatalmas. De olyan elképesztően színes volt a kínálat, hogy egy nap nem volt elég a felfedezéséhez. Kisgyerekes ismerőseimnek ajánlom, hogy mielőbb keressétek fel! Pluszpont, hogy van WC is a közelben, illetve az egésznapos hidegélelmet beszerezhetitek a közeli pékségben. Ambíciózus apukáknak ajánlom a focipályát!

A legkomolyabb tériszony: a TV-torony legtetején kapott el a Misinán. Régen remegtem már ennyire. Ezt a csodálatos érzést csak fokozta, hogy a fiaim okvetlenül szükségesnek látták, hogy körbe-körbe szaladgáljanak a kilátóteraszon. Persze, volt kerítés meg minden. De akkor is. Úgy megnyugodtam, amikor már lefelé vitt a lift. Jó, a kilátás pazar volt, naná! De most egy ideig földhözragadtan szeretném tengetni mindennapjaimat.

A legjobb hírt: közvetlenül a pécsi főtérre érkezve kaptam meg, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem a mailjeimet (hot spot!). Erről a hírről nektek is be fogok számolni, ha eljön az ideje! Méghozzá nagyon részletesen! Csak győzzétek kivárni! Annak a bejegyzésnek amúgy az lesz a címe, hogy: "Na, ki a fasza gyerek?" Izguljatok! (és nem, most nem egy újabb unokatesó érkezéséről fogok írni!)

A legkellemesebb meglepetést: számomra Pécs Zsolnay-negyed nevű látványossága okozta. Rengeteget hallottam már erről az ingatlanfejlesztésről, írtak róla sok jót, meg persze sok rosszat is, ahogy az Magyarországon szokás. Én mégis főként arra hagyatkoztam, ahogy Hoppla, ez a kis megrajzolt nyuszika látja és láttatja: van játszótér, labor, planetárium, bábszínház meg boltok utcája. És ez tényleg volt. Ez mind. És mi mindent ki is próbáltunk. Elképzehetitek, egy egész napot töltöttünk el itt, az egykori gyár területén, a szupercsodás, szupermodern környezetben, ahol mégis minden igazi Zsolnay. Nem tudom, mennyi pénzt ölhettek bele ebbe a pár épületbe, de szerintem minden fillért megért az az egészen különleges atmoszféra, ami itt fogadja a látogatót. És igen, itt is szuper a játszótér. Hatalmas, sőt, még annál is hatalmasabb. És az a rengeteg program. Óvodás korú gyerekeknek kötelező!

A legnagyobb csönd, azaz a társas magány: akkor lepett meg engem, amikor Flórikám a napközbeni alvását abszolválta. Általában másfél-két órát töltöttünk így édeskettesben. Ő a maga részéről vízszintes helyzetben a babakocsijában, én pedig közvetlenül mellette ülőhelyzetben. Tóbi és Jan valahol máshol aktívkodtak többnyire. Szóval nekem maradt az a szép, elmondhatatlanul szép program, hogy gyönyörködhettem az alvó kisfiamban. Meg csináltam magamról kb. száz darab selfie-t. A legújabb mániám, bocs!

A legnagyobb kerülőt: mi tettük hazafelé. Pécsről ugyanis nem autópályán tértünk haza, hanem a 65-ös úton előbb még beugrottunk Siófokra. Mert olyan szép az októberi Balaton. Ja, előtte meg voltunk még Orfűn is!

A legüresebb autópálya: az M6-os. Péntek délután volt olyan, hogy percekig nem volt autó a közelünkben. Se előttünk, se mögöttünk, de még csak mellettünk sem. Jan kérte, hogy szórakoztassam, nehogy a fiainkat követve ő is bealudjon ettől a nagy egyhangúságtól.

A legnagyobb élmény: egyértelműen az volt, amikor Tóbival kézműveskedtünk egyet a Kerámia Festöde nevű műhelyben, a Zsolnay negyedben. Ő egy tojást és egy tengeri csillagot festett ki, én egy müzlis tálat Jannak, persze Tóbi segítségével. 3 napon belül ki is égetik és felhozzák a műveinket Pestre! Nekünk már csak át kell venni!

A legillatosabb erdő: a Mecsek, októberben. Tettünk egy minikirándulást, persze szigorúan hegynek lefelé. Káprázatos volt!

A legjobb tanács, amit adhatok nektek: irány Pécs! Persze, sokat adott a városhoz ez a fantasztikus, és tényleg minden elképzelést felülmúló jó idő, amely csak erősítette a város amúgyis meglévő mediterrán hangulatát. Eszembe nem jutott, hogy október kellős közepén ilyen élet tombol az utcákon este, ennyi kiülős hely van és ennyi utcazenész próbál majd bennünket szórakoztatni. Ja, ehhez kapocsolódik még valami:

A legviccesebb pillanat: este nyolc óra, a főtéren egy szakállas hippi bácsika aprócska bendzsóját pengeti veszettül, a fiaim pedig pingvintáncot járnak féktelenül....

Mertünk nagyot álmodni!!!

Így élünk mi!

Hétfő, hajnali négy óra. Arra ébredek, hogy annyira fáj az arcüregem, hogy már feküdni sem bírok. De felkelni sem. Kicsit feljebb tolom a párnát a fejem alatt. Két órányi agonizálás következik. S mire végre elalszom s úgy igazából álomba merülnék, már szól is a vekker. Hét óra van. Leírom, hogy mi történt ezután. Pontokba szedve, úgy jobban követhető. Sacc per kb. időpontokat is rendelek a pontokhoz, hogy legyen ritmusa is a dolognak! Szóval:

7:00 Flóri rohan be, hogy most aztán keljek fel. Flórikának orrszívás, tiszta pelenka és tiszta ruha is jár.
7:10 Elkezdem ébresztgetni Tóbit, minimális sikerrel. Épp csak a másik oldalára fordul. Telik az idő.
7:15 Egy alvajáró Tóbit élesztgetek a nagypapafotelban, hogy ne érje sokként az orrszívás. aztán csak leindulunk reggelizni. Valamikor útközbenén is felöltözök. Tóbi még pizsomában
7:30 Valamilyen formában mindneki ül az asztalnál, és eszik valamit. A macska a tegnapi maradékot szedegeti az asztal alól (sárgarépa+hal!)
7:59 Kezdem Tóbit noszogatni, hogy öltözzön fel, mert ma tényleg időben el kell indulnunk, nincs lacafaca!
8:10 Jan felöltözteti Tóbit, Flórika autókat tologat
8:15 Bepakolom a sportcuccomat, felseprem az étkezőt (a macska innentől kedzve akár éhen is halhat). Jan a fiúkkal legótornyot épít
8:25 Alkut kötök Tóbival. Ha szépen felveszi a cipőjét és beül az autóba, az ovi parkolójában még olvasok neki egy mesét. Közben a tesó is jelzi, hogy szívesen kimenne az udavarra motorozni, így felöltöztetem
8:30 Szól a csengő, megjött a bébiszitter. Jan jobbra (a dolgozószobába) el.
8:35 Puszi-puszi, én és Tóbi őrületes sebességgel hagyjuk el a kapukijárót
8:45 Érkezés az ovi parkolójába, ígéretemhez híven felolvasom a Glugy-glugy szörny című aktuális kedvenc mesét
8:50 Tóbit bekísérem a csoportszobába, ahol máris nagyhangon ecseteli a tengap bábszínházas élményeinket!
8:55 Ugrás az autóba, irány az edzőterem, szerencsére nagyon közel van az ovihoz!
9:15 Fitten, frissen, fiatalosan, a szükséges bemelegítést elvégezve fogok kezet a személyi edzőmmel
10:25 Izzadtan, csatakosan, de kirobbanó formában veszek búcsút izmaim őrétől
10:30 Nyújtás, zuhany, hajmosás
11:00 Betérés a konditerem melletti gyerekruhaboltba, tornazokni és melegítőnadrág vásárlása Tóbi részére
11:15 Leváltom a bébiszittert, kiszívom Flórika orrát, megeszünk közösen egy almát (az első gyümölcs, amit meg tud nevezni, ezért többet is eszünk belőle egy nap..AAAAALMA!)
11:30 Pakolás, takarítás, rendrakás
12:15 Indulunk Tóbiért az oviba
12:25 Csendben várunk Tóbira a csoportszoba előtt, még meghallgatja a mesét alvás előtt. A többiek alszanak, ő jön haza velünk.
12:45 Érkezés haza. Flórika elfogyaszt egy banánt. Újfent kiszívom az orrát. Átpelenkázom, átöltöztetem, elaltatom.
13:15 Nekiállok ebédet főzni.
14:30 Kész az ebéd. Flórika ébred. bepakolom Tóbi sprotcuccát, Flórika ebédjét, irány az ovi, immáron hármasban
15:15 Tóbi szépen átöltözve rohan be a tornaterembe Peti bácsi után a többiekkel, kezdődhet a foci. Flórikával az udvaron élvezzük a jóidőt, meg be is vásárolunk a kisábécében
16:00 Vége a fociedzésnek. Tóbi visszavedlik játszóruhába. Irány az Auchan. Kisebb bevásárlást csapunk. A fiúk nagyon szépen viselkednek. Jutalmul 5 azaz öt egész percet töltünk a halas pult előtt. Pontyokat bámulunk. Hátha kiugrik egy a padlóra. Volt már rá példa. Közben veszettül kerülöm az eladó tekintetét.
16:30 További jutalom a fiúknak az Auchan-ban: beszállhatnak a helikopterbe és a gombaházba. Pénzt nem dobunk be, csak úgy élvezzük a miliőt. Aztán még a játszóházban is tombolunk egy cseppet.
17:10 Indulunk haza, de kerülővel. Útközben megnézzük a frissen átadott játszóteret az új lakónegyedben. Tényleg lehet már játszani rajta. De mi nem szállunk ki. Szigorú anya haza hajt.
17:25 Érkezés haza, kipakolás, gyerekek bepakolása a kádba (higgyétek el, olyan állapotban voltak)
18:15 Önfeledt pancsi, törölközés, öltözködés
19:00 Jan haza ér, kezdődik a vacsora.
19:45 Autótologatás, legózás, a gyerekek felfelé cipelése lóháton
20:00 Vonatozás, fogmosás, orrszívás, olvasás, altatás, tente-baba-tente!
21:00 Jan már ágyben, én meg leslisszolok ide mindezt leírni nektek. Valamikor valahogyan még egy adag ruhát is bevágtam a  mosógépbe, ami azóta is türelmesen vár. Szóval megyek teregetni! Csőőőő!

Once upon a time in the west...csak ennyit mondhatok!

Bebábozódtunk

Van az úgy, hogy annyira kínos dolgot látsz, hogy inkább nem nézel oda. Nagyon rosszul esik, ha mindezért még fizettél is. Jó, minden filmben van ilyen rész, amikor zavartan tekergetsz az orrod előtt egy pattogatott kukoricát. Jó, de hogy egy egész előadás alatt kínosan bámuljak magam elé? A 3. sorból??? Nem, nem a széles vászonhoz ültünk ilyen közel, hanem a színpadhoz. Szenvedéseimben hű társam volt Tóbikám, az ő részéről ez volt az első látogatás a Budapesti Bábszínházban. Neki amúgy tetszett a Boribon, merthogy ezt néztük meg. Csak egy pár dolgot - hozzám hasonlóan - nem értett. Pl. ha bábszínházban vagyunk, akkor miért van egy csomó ember a színpadon? Egy csomó ember, akik közül néhány megpróbál nagy üggyel-bajjal elbújni valamelyik bútor mögé s onnan bábozni. De mivel a bábszínházban főként gyerekbútorok vannak, csak valamilyen vállalhatatlan földönfetrengésben merül ki az a nagy elbújás.Anninpanni meg miért énekel fülsüketítő fejhangon? Ráadásul többnyire szólóban? És akkor Boribon most egy maci vagy a bácsi, aki mozgatja? Persze vannak azért jó dolgok is. Például amikor felkel a Hold, az nagyon szép. Többször is felkel a darabban szerencsére. És azok a gyertyák a tortán, azok igazából égtek? És képzeld Anya, Boribon autójának a lámpája belevilágított a szemembe! Erről persze eszembe jut a Világirodalom legszebb elbeszéléseinek idevonatkozó része ("Láttam a lámpát!") és minden meg van bocsátva. Vagy ahogy Kriszta barátnőm mondja (mert persze ők is velünk voltak Kristóffal): a csillogó szemük mindent megér!

Na, most már ne szörfölgessetek, menjetek fürdeni! Üzeni Flórika:-)

Thousand broken mirrors I can't hide

Avagy az ezer darabra tört álom. Hogy majd én egyszer folytatásokban közlöm az életemet. Hehe. Akkor június 4-e óta semmi sem történt velem? Jaj, dehogynem! Például voltunk egy szuper nyaraláson az Északi-tengeren, amiről a posztot azóta már ezerszer megírtam. Fejben, persze.
Szóval lehet, hogy stílust, esetleg műfajt kell váltanom. Ha röviden is, de gyakrabban kell jelentkeznem.

A mai napról ennek az új elhatározásnak a jegyében pl. így számolhatnék be:

elegendő volt eltűnnöm egyetlen kósza csurrantás erejéig a nappaliból, a kisebbik fiamnak mégis sikerült egyetlen jólirányzott mozdulattal (és az apjától örökölt helikopterrel) darabokra törni a dohányzóasztal üveglapját. Szegény lap. Élt 6 azaz hat évet. Flórikának nem esett bántódása. Ez az, ami számít!

Ja, és voltunk még Ági néni játékos tornáján, mert Tóbi megtanulta az anyukájától, hogy fontos a sport! (Anya, most én megyek sportolni, és te vársz rám szomorúan!!!) Nevezett anyuka kicsit csodálkozott, hogy az egészségre (meg a rendszeres mozgásra) nevelés jegyében a jól végzett gyakorlatok fejében cukorkával a kézben (és baromi hamar a szájban) távozhattak a résztvevők. Hétfőn meg ovifoci volt! Ahol Peti bácsi piros és kék köröket tett le a földre, és ezek voltak a mókusfészkek! És mi voltunk a mókusok Anya!! Jövő héttől meg indul keddenként a zeneovi, szóval nem, idén sem fogunk unatkozni. Csütörtökön hittan, pénteken taek-won-do...persze, mindez csak opció! A lényeg, hogy megtehetném!

De most befejezem, tartom magam az elhatározásomhoz, csak röviden! Holnap újra itt!

Csókoljon meg benneteket a Nyári Mikulás!