Bebábozódtunk

Van az úgy, hogy annyira kínos dolgot látsz, hogy inkább nem nézel oda. Nagyon rosszul esik, ha mindezért még fizettél is. Jó, minden filmben van ilyen rész, amikor zavartan tekergetsz az orrod előtt egy pattogatott kukoricát. Jó, de hogy egy egész előadás alatt kínosan bámuljak magam elé? A 3. sorból??? Nem, nem a széles vászonhoz ültünk ilyen közel, hanem a színpadhoz. Szenvedéseimben hű társam volt Tóbikám, az ő részéről ez volt az első látogatás a Budapesti Bábszínházban. Neki amúgy tetszett a Boribon, merthogy ezt néztük meg. Csak egy pár dolgot - hozzám hasonlóan - nem értett. Pl. ha bábszínházban vagyunk, akkor miért van egy csomó ember a színpadon? Egy csomó ember, akik közül néhány megpróbál nagy üggyel-bajjal elbújni valamelyik bútor mögé s onnan bábozni. De mivel a bábszínházban főként gyerekbútorok vannak, csak valamilyen vállalhatatlan földönfetrengésben merül ki az a nagy elbújás.Anninpanni meg miért énekel fülsüketítő fejhangon? Ráadásul többnyire szólóban? És akkor Boribon most egy maci vagy a bácsi, aki mozgatja? Persze vannak azért jó dolgok is. Például amikor felkel a Hold, az nagyon szép. Többször is felkel a darabban szerencsére. És azok a gyertyák a tortán, azok igazából égtek? És képzeld Anya, Boribon autójának a lámpája belevilágított a szemembe! Erről persze eszembe jut a Világirodalom legszebb elbeszéléseinek idevonatkozó része ("Láttam a lámpát!") és minden meg van bocsátva. Vagy ahogy Kriszta barátnőm mondja (mert persze ők is velünk voltak Kristóffal): a csillogó szemük mindent megér!

Na, most már ne szörfölgessetek, menjetek fürdeni! Üzeni Flórika:-)