Papucspróba!

Emlékeztek, milyen ellenállhatatlanul harsogta ezt a szót a Haumann Péter alakította hoppmester a Hamupipőke mesekazettán? Nem? Akkor nektek igen sanyarú gyerekkorotok volt. Vélhetően annak a nagyon kedves eladónőnek is, aki jelen posztot ihlette. Mert engem szinte minden nap megihlet valaki. És ilyenkor sürgős írhatnékom támad. Íme:

Régóta foglalkoztat már a gondolat, hogy be kéne ruháznom néhány új papucsba. Mert az a fertelmesen szakadt, szürkébe hajlóan koszos ám eredetileg fehér, apró lyukacsokkal díszített, (nyitott orrú!) kórházi klumpa, amit még anyukámtól örököltem, na meg az a lakkját darabokban elhullató kínai szépség, amit még kórházi (igényes, nem fürdős!) papucsnak vettem Flórikám érkezésekor, hát...egyik sem az a tipikus darab, amiben szexi mami várja az urát az előszobában (még akkor sem, ha az én uram home office-ban csücsül egy ideje...illetve annál inkább szükség van egy szemrevaló házi topánkára!).

A mai programom úgy alakult, hogy elvetődtem településünk egyik komolyabb cipőboltja felé. Oda, ahol az igényes házi papucs kínálat olyan terjedelmes, hogy a belépő rögtön megállapíthatja, Dr. Batz-on túl is van még élet! Mivel egyetlen gyerek se férj sem volt a közelemben, úgy döntöttem, ez az ügy nem tűr halasztást, vásárolok, s mivel a kínálat igen szemrevaló volt, kiötlöttem, hogy mindjárt kettőt is veszek az említett lábbeliből.

Az üzletbe beljebb lépve örömmel konstatáltam, hogy gyerekcipőkből is óriási a választék, rögtön találtam is a fiaimnak egy-egy megfelelő szandált. No, ezzel a sok bevezető gondolattal csak azt akarom sugalmazni, hogy komoly összegeket szándékoztam elverni ebben az első ránézésre igényesnek tűnő eladótérben. Az hamar feltűnt, hogy rajtam kívül vásárló egy szál se, de én ennek kifejezetten örültem. Hiszen így minden kedvesség, előzékenység és udvariasság csakis énrám, az én megragadó személyemre fog záporozni!

Szemlélődtem, nézelődtem pár percet, próbáltam megadni a kedves eladószemélyzetnek a lehetőséget, hogy magához ragadhassa a kezdeményezést. Legnagyobb meglepetésemre még a köszönésemet sem nagyon fogadta. Érdeklődve léptem közelebb az eladó asztalkához, hátha itt is ki van írva nagybetűkkel (mint az Auchan-ban néhány pénztárnál), hogy hallássérült, esetleg egyenesen süketnéma ÉS mozgássérült eladóval van dolgom. De nem, semmilyen tábla nem igazít el hallgatás és babérokon való üldögélés ügyben.

Még közelebb lépve látom ám, hogy az eladóhölgy igen nagy munkában van, a pénztár tartalmát számlálja át épp. Zárás előtt két órával ezt én nem tartom indokoltak, dehát engem nem úgy neveltek, hogy holmi papucspróba okán megzavarjak bárkit is pénzszámlálás közben. Csendben álldogálok tehát. Közben megrohannak az emlékek. Hirtelen tisztán látom nyolc évvel ezelőtti énemet, amint egy marha nagy vállalat kantinjának kisboltjában, műszakváltáskor nyálazzuk át libanoni kollégámmal az euróbankókat, és félhangosan számolunk közben. Ő arabul, én magyarul. Nem egyszerű meló ez, na, még bábeli zűrzavar nélkül sem!

De az én türelmem is véges, Flórikám ma kapott oltást, sietnék hozzá haza. Óvatosan megkérdezem, hogy tudok-e most vásárolni, vagy jöjjek vissza pár perc múlva. Erre komolyan lett volna lehetőségem, mert még mást is el akartam intézni a közelben. A válaszreakció akár azonnal bekerülhet a "Kiskereskedelemben akarok érvényesülni, adjanak tanácsokat" című OKJ-s képzés tananyagába, a "Hogyan NE viselkedjünk SOHA vevő jelenlétében" címszó alá. Nevezett eladóhölgy ugyanis egy hangos csattanással az asztalra vágta a leszámolt aprót, s egy "most már teljesen mindegy, úgyis elszámoltam magam" arckifejezéssel várta, hogy közöljem, mi kéne, ha vóna. Igen, tudom, itt kellett volna gondolkodás nélkül menekülőre fogni a dolgot. Dehát én nagyon akartam azt a papucsot, na meg az ezzel elválaszthatatlanul összekapcsolódó igényes otthoni megjelenést. Szóval elmondtam, hogy melyik papucsból szeretném a hanyas méretet felpróbálni. A próba meg is történt, bár a hölgy beszédstílusa és mozgáskultúrája továbbra is bicskanyitogató volt. Próba közben magamban eképpen morfondíroztam:

"Vajon itt az a policy, hogy délután négy után már nem adunk el cipőt, ha elértünk egy bizonyos bevételt? Ja, hát ezért akart akkor mindenáron a számolás végére jutni, mielőtt hozzám szólt volna. Meg egyébként is! Ő is csak ember! Talán magánéleti problémái vannak! Jé, most látom csak, szegény, fekete ruhában van, tehát biztosan gyászol. Vagy csak simán menstruál. Esetleg ezt a kettőt egyszerre. Mint annak idején Weiner elvtárs, akit Kern András próbált elérni hiába 1985-ben, abban az elhíresült rádiókabaré jelenetben. Tudjátok, Weiner elvtárs, aki nem tud a telefonhoz jönni, mert ebédel, szabadságon van ÉS a másik vonalon beszél. De miért van nekem olyan szerencsém, hogy csak menstruáló-gyászoló eladónőkbe futok bele?"

A papucs ránézésre kicsinek tűnt, kérdésemre ezt az eladónő is megerősítette. "Lehet, hogy másik papucsot kéne próbálnom?"- gombolyítottam tovább a beszélgetés fonalát én. "Mármint hogy értve?"- tartotta magát a "ma már nem adhatok el semmit" policy-hez ő. S ha eddig nem is, de innentől kezdve már egészen biztosan egy időutazáson vettem részt. Egészen pontosan abba a korba csöppentem vissza, amikor az emberek minimális mobilitással rendelkeztek, NEM lehetett Kínából közvetlenül cipőt rendelni, egyetlen cipőbolt volt közel és távol, Ali baba pedig csak egy mesebeli lény volt egy távoli civilizációból. Mert a hölgy ahelyett, hogy azonnal hozott volna egy számmal nagyobbat ugyanabból a típusból, esetleg egy másik, hasonló papucsból, újra belevetette magát a pénzszámolás tébolyító műveletébe, s lelkesen nyomogatta hozzá a telefonját (és innen legalább azt is tudtam, hogy minden látszat ellenére a 21. században vagyunk.)

Ahogy vettem vissza a cipőmet, valami iszonyú gyomorremegéssel kevert frusztráció kezdett környékezni. Komolyan akkor éreztem magam így utoljára, amikor mentem haza hatodikos koromban, már befordultam a mi utcánkba és még mindig nem döntöttem el, hogy bevallom-e otthon a matekhármast, vagy sem. Tudom, kissé túlérzékeny reakció ez egy sima papucsvásárlás közben. De hadd említsem meg, hogy én meg egy nagyon kemény PMS-től szenvedtem éppen, amiről csak a második szülésem óta tudom, hogy mire képes a szervezetemmel igazán. Szóval kihúzkodtam én a cipőm nyelvét igen rendesen, vállamra akasztottam a kis szütyőmet, s illa berek, nádak erek, úgy léptem a távozás hímes mezejére, mintha negyven rabló kergetett volna a netes cipőrendelés birodalmába!

Papucstalanul, ám egy igen finom ebéddel a hasamban, meg valamennyi frissen vásárolt élelmiszerrel a karomon hazafelé újra a nevezett cipőbolt előtt vitt el az utam. Puszta kíváncsiságból bekukkantottam, vajon még az aprópénzzel bíbelődik-e a nagyon kedves hölgy, vagy már áttért a papírpénzekre. Mire ideértem, egy egészen elképesztő bosszú képe bontakozott ki az agyamban (valahogy úgy, mint amikor Böbe baba akart bogáncsot gyűjteni Liba Leontinnal a legelőn, hogy beledobálja Csilla baba hajába). Valamelyik nyári délután megjelenek itt két kialvatlan, éhes porontyommal, és mézédes mosollyal az arcomon hagyom, hogy az antiautoriter nevelés jegyében lepakolják az ÖSSZES cipőt a helyükről.

Benézéskor óriási örömmel állapítom meg, hogy legalább tíz vásárló szemlélődik, próbálgat, pakolászik, KÉRDEZGET és érdeklődik a boltban. Jé, hát nem is kellek én ide, de a gyerekek sem. Ennek a nőnek nem lehet rosszabbat kíváni, mint hogy LEPJÉK EL a vásárlók az üzlethelyiséget, lehetőleg KOMOLY vásárlási szándékkal, ám annál problémásabb rüsztökkel és lúdtalpakkal! Hiszen neki akkor is itt kell ülnie este hatig, ha a fene fenét eszik. Én pedig hajthatok haza, megcsodálhatom a hegyek mögött lebukó Nap utolsó fényeit, a pipacstengert, amelynek monoton pirosát csupán néhány katángkóró kékje szakítja meg, s otthon két csodálatos gyermek ugrik a nyakamba, akármi is van a lábamon (többnyire semmi).

Na, megint sikerült megállapítanom, hogy én milyen fasza gyerek vagyok, más meg milyen nyomorult. Pedig esküszöm, én csak papucsot akartam venni.

Buszos kirándulás

Kezdjük azzal, hogy egész életemben imádtam a buszos kirándulásokat. Mehettünk felőlem Albertirsára a nyugdíjasklubbal, Székesfehérvárra az általános iskolai osztályommal, esetleg Németországba mint cserediák, vagy csak a kistarcsai usziba Almási Sanyikával a szomszédos ülésen. Lényeg, hogy busszal menjünk! Persze nagyon lényeges kérdés volt, hogy hol is fogok ülni (csak a kerék fölé ne! intett nagymamám), kikkel, és vajon mit fogunk enni! Ez utóbbi egyébként az egész buszos túra alfája és omegája. Az evés! A különböző falatkák, szendvicsek, kekszek, cukorkák, csokikák, sajtos tallérok, roppanó és csurranó ízmorzsák, zizik és almagerezdek, járnak kézről kézre, előlről hátrafelé és vissza a feladóhoz.

Éppen ezért a túra megszervezése már legalább egy héttel korábban az ABC-ben (a.k.a. Laci boltban!) elkezdődött. Az elemózsia gondos és körültekintő beszerzése döntő volt a kirándulás sikerének szempontjából. Csak úgy, mint a megfelelő ülések időben való lefoglalása. A rendes turistabuszok öt azaz 5 darab üléssel rendelkeznek a leghőbben áhított hátsó részben. Hogy miért ide vágyakoztam éppen? Hát csak azért, mert innen lehetett a legkiválóbban integetni. Bizony, az autósoknak való integeteés volt ezidőtájt (főleg általánosban) a legeslegkedveltebb elfoglaltságunk. Tehát igazi presztízskérdés volt, hogy ki ülhet hátulra, kivel és ki viszi a citrompótlóból kevert limonádét? Csakis sárga Olympos-os üvegben természetesen!

Na, de miért is térek ki minderre ilyen részletesen? Csak nem egy újabb buszos túrára adtam a fejem? Én nem! Ellenben Tóbi igen! Bizony, a héten túlestünk élete első buszos kirándulásán, természetesen az ovi szervezésében. A cél a szentendrei skanzen volt, ami tőlünk kb. fél órányira van. Busszal, naná! A fentiek okán én sokkal nagyobb lázban voltam már hetekkel korábban, mint az egész ovis csoport együttvéve. Tóbikát már napokkal korábban elráncigáltam a Coop-ba, hogy "na, most fiam, azonal válaszd ki, milyen kekszet/üdítőt/rágcsálnivalót akarsz magaddal vinni AZ útra!" Szegény, egyáltalán nem értette, mit akarok tőle. Hiába, még sokat kell tanulnia az életről, s annak jelentős dolgairól! Végül vagy három különböző háztartási kekszet, néhány üveg kubut meg egy csomó sajtos kiflit kért, mert "Anya, hideget fogunk ebédelni!!!"

Jellemző módon a kaja-pia beszerzése annyira lekötötte az energiámat, hogy a megfelelő szállító eszköz (értsd: hátizsák) hiánya teljesen elkerülte a figyelmemet. A kirándulás ELŐTTI napon döbbentem rá, hogy Tóbika kis plüss békát formázó hátravalója egyáltalán nem rendelkezik elegendő űrtartalommal. Pedig még egy pulóvert is be kellett szuszakolnom valahogy. Na, felpakoltam Flórikát és irány az Örs vezér tér, ahol biztosan kapunk majd valami megfelelő hordozó eszközt. Hiszen mi sem egyszerűbb, mint ovis hátizsákot kapni. Az ám, csakhogy nem május végén! Ez a használati tárgy ugyanis főként az iskola/óvoda kezdéskor igazi slágertermék, olyankor aztán halmokban áll még nálunk az Auchan-ban is. De most! Kezdtem a Sugárban, egy eléggé bejáratott táskaboltban (gyerekbőrönddel együtt van hátizsák Anyuka, úgy 20 ezer forint, jó lesz?), folytattam a Galaxy játékboltban (plüssöket tartunk, az megfelel?), végül egy mazochista rohamomban megcéloztam a Cédrus piacot.

Kívülről akár az Árkád kistestvérének is nézhetné a gyanútlan járókelő. Csupa üveg, csupa csoda. Na, de belülről. Végtelenségig lepukkant standok, üresen tátongó üzlethelyiségek és jellemzően hamisított mosóporral ellátott mindenes boltok váltják egymást, amíg a szem ellát. Hosszú, hosszú ideje nem utaztam már olyan lifttel, amiben nem volt tükör (talán utoljára az Avason). De legalább működött, és felvitt az első emeletre. Itt terveztem ugyanis pontot tenni a flúgos futamom végére táskaügyben. Itt terül el kérem szépen Budapest egyik leghatalmasabb, s egyben leglehangolóbb kínai áruháza. A bajáratnál rögtön megkapom a sokat sejtető eligazítást: "ha van gyerekhátizsákunk, akkor az ott hátul van." S amit találok, attól elsírom magam. Gyorsan, el innen, keresztül-kasul vágtázok a flitteres és trendi(nek szánt) feliratos (New York Home Team!!!) tunikák végeláthatatlan során, s tolom magam előtt a bámulatosan nyugodt fiamat, amerre a kijáratot sejtem.

Istenem, végre megérkeztem. Hát miért nem ide jöttem rögtön? A hely, ami olyan nekem, mint Holly-nak a Tiffany's. Mindig megnyugtat, mindig kisimít. Ahol már előre köszön a biztonsági őr. Ahol gyerekruhára a többszörösét költöttem már el az éves gyesemnek. Két betű, köztük egy nemzetközi írásjel. Amikor ide belépek, mindig eszembe jut az az idős hölgy, aki így győzködte a lányát a bejáratnál egykoron: "Marika, a legjobb ruhákat akkor is a CBA-ban lehet kapni!" Ja, meg a legjobb hátizsákokat is! Igaz, hogy csak egyetlen egy van az egész gyerekosztályon, de az méretre, színre, ízlésvilágra PONTOSAN olyan, mint amilyet elképzeltem az én drága kisfiamnak. S ha már itt vagyunk, veszek még néhány nyári pizsomát, trikót és alsógatyát az én szemem fényeinek. Hiába, tudnak valamit ott, a düsselfdorfi marketingosztályon! (Tóbi egyik legjobb kisautója is innen származik amúgy.)

S elérkezik a nagy nap estéje. Tóbit már idejekorán ágyba dugom. S nem is ellenkezik. Ő is tudja, erre rá kell pihenni. Én pedig a konyhába lopózom és elkezdek tervezni, szervezni. Szépen összekészítek mindent a hátizsák mellé, amit másnap be kell pakolni. Majd pedig listát írok azokról a dolgokról, amiket másnap reggel kell elkészíteni. Ilyen a három szendvics és a frissen főzött tea. Gondosan összekészítem Tóbi másnapi ruháját is (ilyet azt hiszem most csináltam életemben először). Két vekkert is beállítok az éjjeliszekrényemen, nehogy ezen múljon! Végül Jan pittyegésére ébredek, jóval korábban, mint kéne. Olyan elánnal ugrom ki az ágyból, mintha legalábbis én magam mennék kirándulni. Régen éreztem már magam ennyire elememben! Tóbit csak egy óra múlva ébresztem, szegény, olyan álomittas, majd elsírom magam. Folyamatosan mantrázom neki, fiam, szépen készülődj, ma tényleg be kell érnünk időre. Indulás előtt tíz perccel, öltözés közben szakad nála el a cérna, s szakad át a könnyek gátja. Ordítva közli velem, hogy ő majd holnap megy kirándulni, most hagyjam békén legózni. Hm. Lehet, hogy kicsit ráfeszültem erre a kirándulósdira? Szinte erőszakkal kell betennem az autós ülésébe, olyan hisztit vág le szegény. De aztán valahogy csend lesz. Már a parkoló felé kanyarodok épp, amikor közli velem: anya, olyan szép lesz a kirándulás! Na, akkor csak múló hangulat volt szerencsére!
Egy gyors napkrémezés után búcsút veszünk, bár még előtte a lelkére kötöm, hogy vigyázzon a napsapkájára (ez már a második, amit a héten vettem neki, az előzőt "lefújta a fejemről a szél!"). Érezd magad nagyon jól kisfiam! Anyuka ne aggódjon, vigyázunk rájuk - mondja a dajka, s én alig hiszem el, hogy ez a perc is eljött. Indul a busz!

Egész nap ők járnak a fejemben, hol vannak, mit csinálnak, mit esznek vajon?? 14:31-kor érkezik a közösségi médián keresztüli üzenet, most indultunk haza a skanzenből. Hiába pattanok szinte azonnal az autóba, lemaradok arról a pillanatról, amikor az én sokat látott kisfiam lekászálódik a buszról. Az udvaron találom meg őket, óriási játékba bonyolódva persze. Csak nagyon nehezen indulunk haza. Útközben, s az este folyamán persze sok minden kiderül. Hogy pl. a skanzenben nem is a kisvasút tetszett neki a legjobban, hanem a játszótér. Meg nem volt eper fagyi, csak tuttifrutti. Annak viszont olyan íze volt, mint a fogkrémnek. A buszos utazás viszont nagyon jó volt, csak a visszaútra nem emlékszik egyáltalán. Az óvónéni kamerás mobiljának hála már másnap láthatom, milyen édesdeden aludt hazafelé az én drága kis(nagy)fiam. Aki mostanában nagyon büszke magára, mert "képzeld, anya, én erősebb vagyok, mint a Gézuka! Már az autós dobozt is le tudom emelni a polcról!"

Remek a hangulatom

Tom! Tom! Tom! Ma van a szülinapom! Azaz csak volt, tegnap. De csak ma jutok oda, hogy meg is írjam. Azaz leírjam nektek. Meg magamnak. Szóval az utókornak.

Kezdjük ott, hogy én egész életemben imádtam a születésnapomat. Dehát ez nem természetes? Nem. Számomra is teljesen érthetetlen, de a közvetlen környezetemben is van olyan, aki utálja a születésnapját. Sőt, olyat is ismerek, aki ezen a nevezetes napon kikapcsolja a telefonját, nehogy elérje őt a grtaulálók hada. Hogy miért? Egyikük úgy magyarázta nekem, hogy őt ugyan ne ünnepeljék, hiszen ez nem az ő dicsősége, hogy éppen ezen a napon született meg. Hívjam talán a kedves édesanyját? Netán a szülészorvosát? Na, de hagyjuk is, ez a fejtegetés csak annyira értelmes, mint a szobabicikli meg a kondenzcsík.

Én viszont, mint már említettem, imádom a születésnapomat, egészen koragyerekkoromtól kedzve. Emlékszem, 1989-ben korántsem a forradalmi változások kötötték le a figyelmemet. Május közepétől kezdve a kertünk végén, a szőlőültetvényünk egyik csücskében üdögéltem, és bottala porba írkálva számolgattam, hányat is alszunk még a nagy napig. Ez a tevékenység roppantul lekötött. Főleg, ha arra gondoltam, hogy édesanyáméj tollasütő-készletet helyeztek nekem kilátásba ajándék gyanánt. Mert hogy a tollasozást még a szülinapomnál is jobban szeretem! Hú, de régen űztem már ezt a jó kis sportot! Utoljára talán Bükkszentkereszten úgy igazán, száz ütás volt egy menet!!!

A tegnapi napot is gondos tervezés előzte meg. Azt hamar leszögeztem, hogy a legszűkebb családi körben (férj+gyerekek) szeretném tölteni a napot. Aki családos, tudja, hogy miért. Aki még nem, majd megtudja. Egyszerűen így az igazi! Persze családanyaként szinte kizárt, hogy csak rólam szóljon a nap. Tettem én egy kicsit (nagyon) a fiaim kedvére is. A cél mondjuk az én kedvemért volt Gödöllő, ahová ezer szállal kötődöm, ráadásul közel is van. Az eljutás eszköze Tóbi fiam kedve miatt volt nosztalgia-HÉV (egy 125 éves szépséget képzlejetek el, ami NEM különbözik nagyban a jelenleg futó kocsiktól), ami évente párszor jár felénk, különdíj fejében lehet felszállni rá. S pont az én születésnapomon indította a BKK!

Délben cihelődtünk fel rá, a legnagyobb melegben. Nyári időnk volt tegnap ugyanis, még a megállóban is kentem a fiúkat, Flórika nyaka így is lepirult. 125 éve persze nem volt légkondi, viszont szigorú biztonsági előírások sem. Így az eblekokat derékig le lehetett húzni, áramlott be a kellemes, bodzaillatú levegő, főleg Mogyoród és Gödöllő között libegtette a hajamat a szél. Ez volt az egész nap legeslegszebb öt perce, nem vitás. Imádok tömegközlekedve utazni, bámulni, ahogy összeérnek a horizonton a Budai-hegyek, a Pilis, na meg a Börzsöny, s közben arra gondolni, hogy az élet szép. De amint azt a világ vezető heppiológusa már megállapította, ez az állapot sem tarthat örökké (kiülönben már nem is lenne olyan boldogságos).

A kedves egyetemi városom Szabadság tér elnevezésű megállójánál szálltunk le, s gyors lépésekkel a legkedvencebb éttermünk felé vettük az irányt. Azért legkedvencebb, mert itt volt a meglepetésbulim négy évvel ezelőtt, s azóta már igazi törzshellyé nőtte ki magát ez a hely. Kellemes belső tér, nagyon szuper kerthelyiség. Sajnos a kiszolgálás minősége nem áll arányban az ételek páratlan ízvilágával. Dehát itthon vagyunk, szóval ne lepődjünk meg. Tegnap is egy jó negyedóra múltán tűnt fel a pincérnek, hogy mi még nem kaptunk étlapot (néha komolyan hátrány, hogy a fiaim nem rohangálnak üvöltve körbe-körbe). Így aztán a desszertet nem is itt, hanem a főtéren fogyasztottuk el, igaz, kissé különös feállásban. Mert amíg én bementem a cukiban rendeltem, addig a fiúk kint szökőkutaztak. S mivel éppen ott és akkor szakadt le az ég, egymáshoz közel, ám mégis oly távol vészeltük át a hirtelen jött zivatart (a fiúk egy kapualjaban, én pedig az üvegpult előtt a kezemben egy piskótaroládot morzsolgatva zümmögtem el magamnak a happy birthday to yout-t). De aztán csak  emgtörtént a családegyesítés, az összeborulás, illetve Flórika részéről aze lborulás, mert már nagyon álmatag volt szegény. Tettünk még egy gyors kitérőt a kedvenc játszóterünkre, de újabb záporeső áztatta a gumitéglákat, így még éppen elkaptuk a vissazfelé tartó nosztalgia járatot.

Szűkebb pátriánkba érve újra hétágra sütött a nap, így hazafelé útbaejtettük a mi igazi jó kis hazai cukinkat, hogy egy asztalnál ülve (illetve körülötte futkározva) együnk egyet az egészségemre. Én itt már a sósra szavaztam, pogácsát ettem rétegenként, s egészen belefeldkeztem a hajtogatott tésztába. Túlzás nélkül állíthatom, ez volt a nap harmadik legszebb pillanata. (a második az volt, amikro Tóbi egy bodzavirággal a kezéven köszöntött reggel).

Haza érve a fiúk a trambulinon kerestek választ az örök kérdésre: leről fe vagy feről le? Én pedig eléggé el nem ítélhető módon mosogattam közben. De higgyétek el, nyugodtan, csendben, koncentráltan házimunkát végezni...ez nekem mostanában igazi ajándék!

74 nyáron át táncolt

Édesapám holnap lenne 74 éves. Őt szeretném köszönteni a következőkben, méghozzá a valaha született legjobb írásának közlésével. Szerintem ez volt írói pályája csúcsa. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy nekem ez a kedvencem Tőle. Szóval ez:

Ulla Jacobson

Moziba nagyon ritkán jártunk. Részben, mert javarészt nézhetetlenül rossz szovjet filmeket játszottak, részben, mert nem volt rá pénzünk. A mozijegy ugyan nem került sokba, de nekünk minden fillér számított. Ha azt mondtam, három forint kellene, mert meg akarok nézni egy filmet, összeült a családi kupaktanács. Apám legelőször is arra figyelmeztetett, hogy vannak, emberek, akik kétszázhatvan forintot keresnek egy hónapban, azoknak nem telik ilyesmire. Erre én azzal érveltem, hogy éppen az ilyenek gyerekei néznek meg minden filmet válogatatlanul. Igaz, ők egy forintos jegyet váltanak az első sorokba. – Neked az persze nem jó, neked páholy kell – így ő. – Nem éppen páholy, csak egy kicsit hátrább szeretnék ülni, mert azok egész idő alatt napraforgó magot zabálnak meg kiabálnak, úgyhogy semmit sem érteni a filmből, vágtam vissza, persze nagyon óvatosan.

Ez megfelelő érv volt, arra utalt, hogy én a moziban figyelni, művelődni akarok, és apám bármire hajlandó volt áldozni, ha úgy gondolta, köze van a tanuláshoz. De azért még tovább kellett vívni a küzdelmet. Ugyancsak apám szerint, amióta ők nem járnak moziba, nincsenek is olyan filmek, amiket érdemes megnézni.

• Hol vannak már azok a színészek? – tűnődött el.

És anyám mindjárt kontrázott is neki:

• Csortos, Kabos, Karády Jávor, ilyenek nem lesznek soha.

Azután közösen bizonygatták, hogy amikor még érdemes volt, ők is jártak moziba. Ez pedig mindig úgy végződött, hogy az egészen apró részletek felidézésében versengve mesélték el életük nagy élményét, hogyan is történt, amikor még fiatal házasok voltak és apám, mint péksegéd, heti huszonnégy pengőt keresett (erre tudott megnősülni), s nyári öltönyt csináltatott, amit egy kánikulai vasárnap délutánon vett fel először. Kabos híres filmjét, a Papucshőst nézték meg. Végtelenül jól mulattak. Még akkor is nagyokat nevettek, amikor a moziból kijöttek. Csak az tűnt fel nekik, hogy az emberek igen furcsán néznek rájuk. Kiderült, hogy a mozi üléseit frissen festették, nem száradtak meg időre. Legalábbis az, amelyiken apám ült. Hiába kaptak kártérítést, az öltönyt soha többé nem sikerült kifogástalan állapotba hozni.

Erre visszagondolva mindig nagyon elkeseredtek, így azután várható volt, hogy az egykori veszteség levét nekem kell meginnom. Ámde anyám titkon feltétlenül pártolta az én mozi látogatási terveimet és a segítségemre sietett.

– Azt beszélik, hogy most valami Latabár-filmet adnak.

– Hát ez az, kontráztam én. Nem is nagyon lehet rá jegyet kapni.

1952-őt írtunk akkor és az Állami Áruházat játszották. Miután pedig én végül is megnézhettem, rábeszéltem anyámat, hogy menjenek el ők is. Apám hallani sem akart róla, neki nincsen ilyesmire ideje, meg amúgy is csak pénzpocsékolás az egész. De amilyen vadember volt, anyám úgy tudott vele bánni. Megnézték és nagyon tetszett neki. Nem annyira Latabár, hanem inkább Feleki Kamill. Aki Glauziusz bácsit, az öreg könyvelőt játszotta és énekelt egy dalt, aminek ez volt a refrénje: "Ember lesz az én kis unokám". Nem tudom, volt-e valaha nagyobb sikere slágernek Magyarországon. Olyan korban éltünk, amelyben az emberek csak a gyerekeik meg az unokáik jövőjében, majdani emberségében reménykedhettek.

Apámnak is ez tetszett végtelenül, hogy "ember lesz az ő fia", méghozzá sokkal különb – gondolta –, mint sajátmaga, és ezután már soha nem volt kérdéses, hogy mehetek-e moziba, ha akarok. Amikor pedig 1954-ben gimnazista lettem, már voltak bizonyos filmtudományi ismereteim is, olyannyira, hogyha valamit meg akartam nézni, ilyesmiket mondtam: ez nagyon fontos darabja az olasz neorealizmusnak, ez hozzátartozik a műveltséghez. Magabiztosan, a helyes kiejtésre ügyelve emlegettem Vittorio De Sica, Luchino Visconti, Pietro Germi és a többiek nevét. Apám ennek a számára imponáló tudásnak nem tudott ellenállni, mert ebben ő az én nagyon fényes jövőm zálogát látta. Így bármit megnézhettem, ami csak tetszett. S tény, hogy nem akármit néztem meg. Volt bennem bizonyos arisztokratizmus ezen a téren is, mint már korábban az olvasásban. Hamar tudni véltem, mi az igazi érték és nagy lenézéssel nyilatkoztam azokról, akik az előző rendszerből itt maradt filléres regényeket vagyis ponyvát – például Nick Cartert – olvastak. Én akkor már túl voltam Gárdonyin, Jókain, Mikszáthon és éppen Krúdy Gyula Boldogult úrfikoromban és Hét bagoly című regényeinél tartottam, sőt átrágtam magam Sőtér Istvánnak a kötethez írt tanulmányán.

Hasonlóképpen álltam a mozival is. Önérzetesen állapítottam meg, hogy a kortársaim még így osztályozzák a bemutatott – nagyrészt szovjet – filmeket: harcos vagy nem harcos. Még csak nem is így: háborús vagy nem háborús, hiszen valójában erről volt szó És ha harcos egy film, jó, ha nem, rossz, de persze azt is megnézték. Ők mindent megnéztek, s a Bátor emberek című szovjet filmet tartották a legjobbnak, mert abban volt egy jelenet, amelyben a főhős vágtató lóról ugrott át a robogó tehervonatra, s az szerintük "olyan volt, mintha kobbojos (így mondták a cowboy-t) lenne". Én pedig azt bizonygattam az első gimnáziumban egy kötetlen magyar irodalom órán, hogy a világ legjobb színésznője Anna Magnani, aki a Róma nyílt város című filmben játszott, a legjobb férfiszínésze viszont Raf Vallone a Nincs béke az olajfák alatt-ból.

És akkor, 1954 őszén híre kelt, hogy bemutatnak egy filmet, amiben meztelenül játszik a főszereplőnő. Eddig ilyesmi nem fordult elő. Állítólag voltak ugyan olyan filmek, amelyekben lettek volna meztelen jelenetek, de ezeket kivágták, mert sértették a szocialista erkölcsöt. Tény, hogy meztelen nőt azokban az években Magyarországon nem mutattak a moziban. A legpikánsabb dolognak akkoriban a Királylány a feleségem című példátlan sikerű darabnak az a jelenete számított, amikor Gérard Philippe Gina Lollobrigida valóban mély dekoltázsába pillantva valami ilyesmit mondott: két szép domb között egy völgy, de jó volna ott megpihenni. Már ettől is valósággal megőrültek az emberek. És akkor jött a hír, hogy lesz itt egy film, amiben majd meztelen nőt lehet látni.

Hamarosan azt is beszélték, hogy svéd filmről van szó és az természetes, hogy lesz benne meztelen nő, mert a svédeknél rengeteg az erdei tó, azokban pedig kizárólag meztelenül fürödnek, a fürdőruhát még csak hírből sem ismerik. Hogy náluk például az sem probléma, ha egy fiú egy lánynál akar aludni. Ott a szülők ezt a legtermészetesebbnek veszik. Náluk ez az egész teljesen másképp van, mint nálunk. Szóval mielőtt a film megérkezett, már egész legendáriuma alakult ki Gyöngyösön, de gondolom, így volt ez egész Magyarországon. Mert valami leírhatatlan sikerrel játszották, később is számtalanszor vetítették. A címe pedig ez volt: Egy nyáron át táncolt.

Csak éppen egyetlen problémája volt vele a magamkorú kamasznak: tizenhat éven aluliak nem nézhették meg. És ez megdöbbentett bennünket. Mert ilyen korábban nem volt. Nem volt korhatár. Ami érthető, hiszen nem is játszottak olyan filmeket, amiket bárkitől tiltani kellett volna. Ezt a filmet meg, amit annyira vártunk, nem lehet majd megnézni. S ahogy az lenni szokott, megindult a presztízsháború a kamaszvilágban. Aki már elérte a tizenhatodik évét, az büszkén mutogatta a személyigazolványát:

– Én annyiszor nézem meg ezt a filmet, ahányszor akarom, de te pajtás nem fogod látni.

Azután elérkezett a nap, amikor – egy héttel az előadások megkezdése előtt – kiderült, hogy a két gyöngyösi mozi közül csak az egyikben, a Puskinban fogják bemutatni az Egy nyáron át táncolt című filmet. Ott voltak a kezdetleges tárlókban a gyönyörű színésznő képei, akiről akkor már valamelyik újságból tudtam, hogy Ulla Jacobsonnak hívják. Azt is megtudtam, hogy azért jó, hogy ezt a filmet Magyarországon vetítik, mert leleplezi a klerikális reakciót: a mű valójában arról szól, hogyan teszi tönkre egy falusi pap a fiatalok boldogságát.

Ulla Jacobsont fényképen meglátni és beleszeretni egy pillanat műve volt számomra. Tudvalévő, hogyha az ember a szerelembe szerelmes, könnyen talál magának médiumot. Igaz, Ulla a legkevésbé sem volt svéd típus. Nem volt magas, hanem középtermetű, sőt inkább alacsony, nem volt szőke, hanem sötétbarna, hullámos hajú. Annál jobban vonzott. Korhatár ide, tilalom oda, ezt a filmet én meg fogom nézni, döntöttem el. Hogy hogyan, azt még nem tudtam.

Hanem amikor az első előadást tartották, ott várakoztam az előcsarnokban. Megfigyelhettem, hogy a jegyszedő nénik a feladatuk magaslatán állanak. Még a tizennyolc évesektől is kérték a személyigazolványukat. A mozi vezetője személyesen felügyelte az ellenőrzést. Persze a gyöngyösi fiúkat sem kellett félteni. Amint felismerték a helyzetben rejlő lehetőséget, a huszonkét-huszonhárom éves, katonaviselt, nősülés előtt álló legények is elkezdtek toporogni: – Jaj, tessék várni, nem találom az igazolványomat, nem is tudom, vagyok-e már tizenhat éves vagy csak otthon felejtettem a személyimet.

Emiatt azután nagy torlódás keletkezett, úgyhogy a mozi vezetője már a rendőrök kihívásával fenyegetőzött. A lényeg azonban az, hogy úgy látszott, reménytelen dolog az én lányos képemmel a bejutással próbálkozni.

Ámde szerencsémre nem csupán az irodalomnak, hanem a futballnak is bolondja voltam. Nyár óta szorgalmasan jártam a Gyöngyösi Építők ifjúsági csapatának edzéseire.

Ez a Gyöngyösi Építők-név természetesen a Rákosi éra találmánya volt. Ugyanaz történt nálunk is, ami Budapesten, ahol akkoriban a Fradit Kinizsinek, az MTK-t Vörös Lobogónak hívták. S ahogyan a pestiek a Fradinak meg az MTK-nak drukkoltak, ugyanúgy a gyöngyösiek a GYAK-nak. Mert ez volt a mi sportegyesületünk becsületes eredeti neve: Gyöngyösi Atlétikai Klub. A derék szőlőtermelő nép számára persze túlzottan távoli lehetett ez a klub-dolog, valójában feledésbe is merült, mit jelent a betűszó. A GYAKK viszont (így, két kával ejtve, mert a palóc logika ezt követelte) fogalommá vált. Ha például vasárnap délután egy asszonyt a férje felől kérdeztek, valószínűleg így válaszolt: ki tudja, hol töri a franc, ilyenkor a GYAKK-on szokott lenni. Szóval a GYAKK korántsem csupán az egyesületet jelentette, hanem a futballpályát, a meccset, magát a futballt, sőt sok más egyebet is. Például azt a két-három korsó sört, amit szinte kötelezően fogyasztott el egy-egy meccs alatt a drukkerek jó része. S e drukkerek nem voltak kevesen, mert akkoriban a férfiak egyetlen szórakozását jelentette a futball. A fiataloknak meg a fényes pálya lehetőségét. Minden második fiú úgy gondolta, belőle is lehet Puskás, Kocsis, esetleg Czibor. Én megelégedtem kevesebbel is: Grosics helyét néztem ki magamnak a válogatottban.

Amikor csak lehetett, kint voltam a GYAKK-on, ha nem a pályán, akkor a klubháznak nevezett söntésben, ahol a rex nevű biliárdjátékkal nyertem akkor tekintélyesnek számító összegeket nehéz kezű parasztdrukkerektől. E nyereségekkel vetettem meg a könyvtáram alapját. Itt, a söntésben jutott eszébe valakinek egy edzés után, hogy a csapatnak együttesen kellene megnézni a híres svéd filmet. Az ötletet rövidesen követte a tett. A csapat nagytekintélyű edzője személyesen telefonált a moziba, hogy tegyenek félre a szombat esti előadásra harminc jegyet. Így történhetett, hogy szombaton este néhány hozzám hasonlóan kiskorú sporttársammal én is ott várhattam a mozi előcsarnokában az előadás kezdetét. A mozi vezetője nagy reverenciával köszöntötte trénerünket, örömét fejezte ki, hogy a város futballistái ennyire érdeklődnek a kultúra iránt és személyesen vezetett bennünket a helyünkre. Szó sem volt semmiféle korhatárról, tilalomról. Ennek megfelelően, igen önérzetesen terpeszkedtem el a legutolsó sorban lévő ülésen és vártam a filmet. Ulla Jacobson szépsége pedig minden várakozásomat felülmúlta.

Pár perc múlva már terveket szövögettem. Tudtam, hogy négy év múlva Svédországban rendezik a következő futball-világbajnokságot. 1958-ban tizennyolc éves leszek, éppen érettségizek – számolgattam – akkorra biztosan kiszorítom Grosics Gyulát a válogatottból, de a legrosszabb esetben tartalékként is kijuthatok Stockholmba. Ott pedig már nem lesz nehéz összejönni Ulla Jacobsonnal. Aziránt meg kétségem sem volt, hogy ugyanúgy fogok majd neki tetszeni, mint ahogyan ő nekem.

Így, párhuzamosan haladtak előre a történetek. A vásznon az filmbeli diák, Göran került egyre közelebb Kerstinhez vagyis az én Ullámhoz, ott hátul, az utolsó sorban pedig számomra közeledett mind gyorsabban az 1958-as stockholmi találkozás. És végre elérkeztünk ahhoz a részhez, amiért az emberek látni akarták a filmet. Végtelenül ártatlan jelenetről volt szó: egy falusi mulatság után az egymással betelni nem tudó fiatalok a holdfényes éjszakában egy tó partjára mennek, ahol levetkőznek, a fiú a karjába veszi a lányt és begyalogol vele a vízbe. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét attól kezdve, hogy ott hagyták a mulatságot, hiszen sokan már többször is látták a filmet és mesélték, mi várható. Ám amikor a partra ért a két fiatal, valami borzalmas dolog történt a Puskin moziban. Borízű üvöltés harsant bele a levegőbe:

– Fogadjunk, basznak!

Elsötétült a vászon, majd felgyulladtak a villanyok. Füttyögés, hujjogás, ordítozás, káromkodás kezdődött, mindenki a bűnöst kereste. Hamar meglett, csak éppen elégtételt venni nem mert rajta senki. Csányi Jóska volt a szentségtörő, a város hírhedett nehézsúlyú boxolója, aki majdnem a válogatottságig vitte, és aki nem először tett tönkre mozielőadást. Amikor például a Királylány a feleségem-et játszották, Gérard Philippe és Gina Lollobrigida legintimebb jeleneténél egy óriásit szellentett és közben ezt ordította: tarka bab, háromhúsz. Így kívánta valamiért a közönség tudtára adni, hogy az előadás előtt általa fogyasztott hüvelyes kilója három forintba és húsz fillérbe került.

Az Egy nyáron át táncolt előadása a szörnyűséges intermezzo után nem folytatódott. A mozivezető fontoskodva rohangált a kivilágított teremben, s ezúttal tényleg jöttek a rendőrök, de a boxolót ők sem merték bántani, mert belügyi sportegyesületnél versenyzett és valószínűleg jóval magasabb volt a rangja, mint nekik. Viszont arra hivatkozva, hogy kezdődik a következő előadás, a mozivezető kiüríttette a termet. Mivel pedig futballcsapatunk még egyszer nem nézte meg közösen a filmet, akkor nem láthattam újra Ulla Jacobsont. Persze nem lettem válogatott futballista, így 1958-ban nem jutottam ki Stockholmba a világbajnokságra. De nem ez volt az én legfőbb bajom akkor. Hanem az, hogy mivel apám 1956-ban forradalmárkodott valamennyit, az érettségi évében tilalmas lett számomra az egyetem. Később felvettek ugyan és akkor Pesten megint játszották a híres svéd filmet. De mint az egyetem, úgy Ulla Jacobson sem tűnt már az igazinak.

Eddig a történet. Amikor én a fenti írást olvastam (jó pár évvel ezelőtt), azonnal beindult a fantáziám. Egészen pontosan azt képzeltem el kb. kismilliószor, hogy majd édesapám 70. születésnapjára kibérelek egy mozitermet (valahogy mindig az Uránia ugrott be), meghívom az összes barátját, rokonát, ismerősét és egy magánvetítés keretében levetítem neki A filmet! Még azt is részletesen kidolgoztam, hogy apukámmal mi ketten majd szándékosan elkésünk, így már sötétben botorkálunk be a nézőtérre, aholis valahogy mindig ismerősbe botlunk botladozásunk közben. Aztán hirtelen kigyúlnak a fények, kitör a tapsorkán és.....

Ez az álom végül meg is valósult, csak nem pont úgy, ahogy én elképzeltem. 2010 februárjában ugyanis az Örökmozgó Filmmúzeum valami különös okból műsorra tűzte A filmet. (A Berlinale hetében olyan filmeket adtak, amelyek valaha már díjat nyertek a német fővárosban.) Én pedig teljesen véletlenül tudomást szereztem róla (jó helyen lapoztam fel a Pesti Estet, ennyi kellett hozzá csupán). Hamar beláttam, hogy szép és jó az én álmom, de ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el. Lelkes kis csapatot verbuváltam családom néhány tagjából (és persze édesapámból) majd pedig irány a mozi! Óriási élmény volt a fentiek ismeretében végignézni ezt az amúgy meglehetősen szomorkás és "már az elején pontosan tudod, hogy nagyon rossz lesz a vége" típusú filmet. Az a bizonyos jelenet amúgy teljesen ártatlan volt, mert a felirat tökéletesen eltakarta azt a nagyon keveset is, ami az ötvenes évek fiataljait annyira lázba hozta. Nem baj, mi nem is azért mentünk moziba! Utána még valami állati finom sütit ettünk a Szamos cukiban, tényleg, mint egy igazi születésnapon...jaj, de szép volt! Talán igaz se volt!

Száguldás

Avagy éljünk veszélyesen!

A mai napunk úgy alakult, hogy többször is volt szerencsém településünk helyi buszán utazni. S ez olyan élmény volt, hogy azonnal meg kell osztanom a nagyérdeművel.

A reggel még a szokásos módon indult. Kissé késői ébresztő után elzsuppoltam Tóbit az oviba. Itt viszont nem várt fordulatot vett a napunk. Eszembe jutott ugyanis, hogy pár napja hibaüzenet jelent meg a műszerfalon. Igaz, hogy azóta már kihunyt, de azért nyugtalanított a dolog. Két gyereket csak tökéletesen megbízható járművel szeretek szállítani, na! Szóval félretettem minden averziómat (lásd Vezetésmódszertan III című bejegyzésemet) és az oviból egyenesen az autószerelőhöz hajtottam. Na jó, tudtam én már induláskor is, hogy így fogok tenni. Éppen ezért lelakatoltuk Tóbi futóbiciklijét az ovi udvarán, és a babakocsit is behajítottam a csomagtartóba. Valami azt súgta, hogy délelőtt még nem lesz kész az autó. Kedvenc szakikám óriási örömmel fogadott, bár érzésem alapján nem ismert meg, nem azonosított be visszajáró ügyfélként. Mindegy is, hamar megtörtént az átadás-átvétel, üdvözült mosollyal az arcomon toltam haza Flórit vadonatúj napkalapjában a szomszéd utcába.

Az igazi kaland 11 óra 20 perckor kezdődött. Ekkor toltam ki ugyanis a könnyen összecsukható babakocsit a helyi busz megállójába, ami szerencsés módon éppen a szomszédunk előtt áll meg, menetrendszerűen! (Van abban valami végtelenül megnyugtató, hogy óránként elrobog előttünk egy busz. Azt hiszem, ilyenkor kerülök igazán közel az élet örök körforgásához.) Nem is kellett sokáig várni, a kb. 10 személyesre tervezett, ennél azonban valójában sokkal több embert szállító kisbusz hamarosan megérkezett. Ezen a vonalon (azaz az egész településen) két sofőr dolgozik váltásban. Egyikük igen csendes fajta, vezetés közben többnyire fülhallgatóval zenélget magában, a szavát nem nagyon hallani. Ma szerencsére épp a másikuk volt szolgálatban. Szerencsére, hiszen valójában ezt az egész posztot ő ihlette. Az ő személyisége nélkül ez a nap sem emelkedne ki a többi közül. De vele!

Képzeljünk el egy jó negyvenes pasast, akit olyan magassággal áldott (vert?) meg a sors, hogy szerintem neki valóságos kínszenvedés hetente többször is bepréselnie magát egy kisbusz vezetőülésébe (nem fülkéjébe, ilyen itt nincs). Ráadásul hiú is, hiszen amikor mondtam a fiamnak, hogy "nézd csak, kinyitja nekünk az ajtót a Józsi bácsi", rögtön jött a felhorgadás, hogy ő bizony nem bácsi! Komolyan, mintha a játszótéren lettünk volna (lásd előző posztom), minden egyes szóra vigyázni kellett. Viszont miután ezt tisztáztuk, rendkívül előzékenyen felsegített a már kissé tömött buszra (pedig csak a harmadik megállónál voltunk, s következett még kb. húsz). Légkondi, na az nem volt, így időnként nyitott ajtóval haladtunk, csakis a jobb átszellőzöttség végett.

Hétköznap délelőtt lévén főként a 70+-os korosztály zötykölődött végig kisvárosunk főbb útvonalain, mégis nagyon hamar került nekem azaz nekünk ülőhely. Egy nagyon aranyos, otthonkás néni pattant fel azonnal, amikor látta, hogy gyerekkel vagyok. A mögötte ülő pedig azonnal felajánlotta, hogy majd ő tartja a lapra csukott babakocsit, mert Józsink kissé lendületesen szokta bevenni a kanyarokat. Egyébként is általános eufória tört ki a buszon, hogy végre két olyan ember szállt fel, akik jelentősen csökkentik az átlagéletkort. Magyarul kitört az unokázhatnék a döntően női utasok között. S akkor itt most hadd említsem meg, hogy nem úgy van ám, mint volt rég. Talán jó húsz éve olvastam róla, hogy a mi nyugdíjasaink mennyire különböznek a nyugati kortársaiktól, s ez a különbözőség főként a ruházatban mutatkozik meg. Míg a Lajtán túl a szivárvány minden színében pompáznak az öreglányok, nálunk főként a fekete dívik. Jelentem, ha a nyugati nyugdíjszínvonal nem is, de a nyugdíjas divat már hozzánk is begyűrűzött. Olyan színkavalkád tombolt kedves utastársaimon, hogy a fejem is beleszédült a sok citromsárga körbe és eperszínű háromszögbe! S akkor még a bizsuk színárnyalatait nem is említettem! Hol vannak már azok a szép fekete kendők!

Miután mindenki kiörömködte magát az én gyönyörű, csillagszemű kisfiam láttán (18 hónaposnak nézték amúgy!!!), a társalgás visszatért a szokásos medrébe. Tehát igen hamar megtudtam, hogyan kell bombabiztosan elültetni a paradicsompalántákat (jól be kell iszapozni Irénke!), melyik főorvoshoz érdemes menni szűrésre a belosztályon (mert olyan Jávor Palis), valamint az a pletyka is megerősítést nyert, hogy újra leakciózták a kínai sírköveket. A beszélgetés hangjait többször is elnyomta Józsink egészen elképesztő aláfestő zenéje, a mai napon mulatós adta meg az utazás ritmusát. Beszálláskor az Aranyeső című örökbecsű opusz ordított a hangszórókból, a HÉV-nél pedig már azt is tudtam, hogy "vigyázz Géza, tanulj sokat/ne csak bámuld a lányokat!" Kifinomult ember ez a mi Józsink! Korra, nemre és arcszőrzetre való tekintet nélkül mindenkit csak egy nagyon hangos és rettentően elnyújtott "CSÓKOLOM"-mal köszöntött a megállókban. Ja, és ugyanígy búcsúzott a leszálló utasoktól. S hogy mennyire köztiszteletnek örvendő állás az övé, azt jól mutatja, hogy szinte minden kertből, minden boltból kiintegettek, kikurjantottak neki elhaladás közben. Az egyik sarkon őgyelgő figura kiemelten jócimbora lehetett, ő elég nemzetközi jelzésekkel még azt is Józsink tudtára adta, hogy milyen mellbőségű nőt látott az imént, s mit tenne vele, ha tehetné.

Hát így, ilyen családias hangulatban érkeztünk el az óvodához, ahol ugyancsak az utasok és a buszsofőr egyesítették erejüket, hogy zökkenőmentesen le tudjunk szállni. Pedig esküszöm, maradtunk volna még. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy esküvőről kellett volna ideje korán haza indulnom. Sebaj, holnap reggel 8 óra után nem sokkal újra száguldunk a Dupla Kávé ritmusára, a kocsim nem lett készen ugyanis!

Közösségi terek I.

A (kisgyermekes) szülői lét megköveteli, hogy olykor-olykor találkozzunk más hasonszőrűekkel is, esetenként szervezett keretek között. Lássuk, hogy hogyan viszonyulok ezekhez én!

Játszótér

Gyerekkoromban hatalmas, vadregényes kertünk volt, egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy a szüleink játszótérre vittek volna bennünket. Nem is nagyon volt ilyen a településünkön. Pedig a játszótér alapvetően jó dolog, van ott mindenféle jó kis játék, meg aztán lehet barátkozni is. Amíg csak a gyerekek akarnak barátkozni, nincs is semmi probléma. A probléma ott kezdődik, amikor a szülők érzik úgy, hogy ha már így egymás mellé sodort bennünket az élet, mi, felnőttek is váltsunk néhány (sok) szót egymással. Mert hát a közös téma adott: a GYEREK! És aki azt hiszi, egy ilyen beszélgetés közben igazán nem lehet nagyot hibázni, az nem nagyon volt mostanában játszótéren.

Kezdjük ott, hogy mivel indítsak egyáltalán. Lehet pl. így: "jaj, de aranyos ez a kislány!" De vigyázzunk! Biztos, hogy kislány? Csak azért, mert vállig érő göndör haja van, és hatalmas kék szemekkel mered ránk, még simán lehet kisfiú. Illetve a (véhetően örökölt) fiús cuccokba öltöztetett, rövid hajú ördögfióka is lehet kislány is akár. Szóval talán a: "milyen aranyos, mennyi idős?" kezdés a legkevésbé rizikós. És ilyenkor áldhatjuk a magyar nyelvet, hogy a személyes névmás (amit még csak nem is kötelező használni) nem vonatkozik külön a nemekre. Na, következő pont: akivel beszélgetünk, vajon a gyerek apja vagy az anyja? Na jó, ezt talán már egész nagy biztonsággal megállapíthatjuk. De vajon az apja vagy a nagyapja? Ugye, ugye, van itt ám turpisság bőven! És akkor még az önérzetes óvodásokat nem is említettem. Mert ha én simán csak annyit mondok a fiamnak, hogy: "te majd csak a kisfiú után csúszhatsz le!", máris jön a felháborodott szólam: "én már nagyfiú vagyok!" Szóval vigyázni kell nagyon.

Ha lehet, én ugyan nem elegyedek szóba senkivel. Szerencsére Flórika még olyan korban van, hogy folyamatos felügyeletet igényel. Persze van, akit ez egyáltalán nem zavar. Ökoapu például gátlás nélkül leáll mellém, s egyszuszra elmeséli a fia orrmandulaműtétjét. Játszótéri apukákkal egyébként is nagyon vigyázzatok! Főleg hétköznap délelőtti felbukkanásuk esetén gyanakodjatok! Lehet, hogy valójában ő a nagymama. Én életemben egyetlen egyszer kezdeményeztem beszélgetést, emígyen: "jaj, de aranyos kisfiú!" A válasz minden további beszélgethetnékemet belém fojtotta (egy életre), mert emígyen reagált az anyuka:
"igen, pedig most fáj neki a kukija!" Köszönöm, kedves anyuka, erről most ANNYIRA szeretnék hosszasan elbeszélgetni!!!!!

Na, de ha meg is úsztunk egy mélyrehátóbb (vagy egyáltalán bármilyen) beszélgetést, még akkor is ott van az a kényszer, hogy hallgatnom kell, miről beszélgetnek a többiek. De ezen talán még túlteszem magam. Sokkal rosszabbul érint az a tény, hogy végig kell néznem, némelyik (a legtöbb) szülő milyen elme- és/vagy idegbeteg módon kezeli a gyerekét. Az még hagyján, hogy szinte percenként felhangzik a rettegett(nek vélt/szánt) mondat, mely szerint: "ha nem viselkedsz rendesen, azonnal megyünk haza!" Egyet kéne felfogni csupán kedves anyuka/apuka: ha folyamatosan ezzel fenyegetőzünk, de valójában legalább vérnek kell folynia ahhoz, hogy fel is szedelődzködjünk, hát egy lyukas garast nem ér az egész. Max. annyit, hogy mi, többi szülő látjuk, milyen erélyesen is tud kiabálni apu/anyu. Utálom a verekedő, fülcibáló, hajtépő szülőket, az agyonfegyelmező szülőket (nézz a lábad elé, vigyázz a kicsire, ülve egyed a kekszet, utána mosd meg a kezed, lassan hajtsd a biciklit...). Ilyenkor magamban mindig a Skatulya bácsit dúdolgatom a Belgától.
A legjobban azt rühellem, ha valaki nem engedi szaladozni/hangoskodni a gyerekét a játszótéren/parkban/erdőben. De akkor hol, könyörgöm hol szaladozzon, hangoskodjon az a gyerek?????

Jó, nem is dühöngök tovább, szerintem átjött az üzenet. A játszótér egy szükséges rossz, főleg, mert nekünk egy közepes séta célját jelenti ( a hosszú séta végén a cuki van!), így sokszor megfordulunk ott. Annak ellenére, hogy egy komplett játszótér van a saját kertünkben is. Szerencsére a gyerekeim már egész jól elsajátították a társas viselkedés szabályait, sőt, kifejezetten igénylik más gyermekek társaságát. Arról meg csak nem tehetnek, hogy az anyjuk egy antiszociális barom.

A következő részben a baba-mama klubok szépségeit fogom ecsetelni!

Hurrá, nyaraltunk!

Nem a lustaság, de még csak nem is az időhiány miatt nem írtam az elmúlt napokban, hanem azért, mert nekem is jár olykor-olykor egy kis kikapcsolódás a szürke hétköznapokból. Mondjuk ez vicces, mert két kisgyerekkel vélhetően a Föld bármely pontján kb. ugyanúgy teln(né)ek napjaim, ugyanúgy kell róluk gondoskodnom, etetnem-altatnom őket, bárhol is vagyunk éppen. De azért a nyaralás más, mégiscsak más. Nézzük a legeket az elmúlt tíz napból, amikoris a Kistarcsa-Dachau-Darmstadt-Frankfurt-Darmstadt-Köln-Darmstadt-Prága-Kistarcsa vonalon jártuk Európát!

A legnyugisabb pillanatok: nem meglepő módon számomra mindig azok voltak, amikor mindkét fiú aludt. Mivel a tíz napból elég sok időt töltöttünk úton, autóban, amint a gyerekek elszunnyadtak, úgy én is rögtön elbóbiskoltam. Állati megnyugtató volt arra gondolni, hogy a gyerekek szuszognak, a férjem szépen vezet, így én is hunyhatok egy keveset...ha még eső is verte a szélvédőt, hát csak annál jobb volt! (utólag tudtam meg, hogy a kedves vezetőnk az ilyen pillanatokat - amikor végre mindhárman aludtunk - használta ki az egetrengető száguldásra, legalábbis a német autópályán)

A legnagyobb meglepetés: akkor ért, amikor Intercity-n utaztunk Kölnből Darmstadtba, Flórika pedig nem bírván a mozgásigényével az ülések alatt kúszott oda-vissza, majd egy üres pezsgős üveggel a kezében bukkant elő! Ettől kezdve feltűnően nyugodt volt...

A legnagyobb ijedtség: akkor támadt bennem, amikor Tóbika elkezdett száguldani a biciklijével egy olyan lejtőn, ami egy forgalmas autóútba torkollott. Talán nem is kell ideírnom, hogy ehhez az élményhez kapcsolódik a nyaralás (és az egész életem) leggyorsabb futása is. Anyuka, tessék rendszeresen sprintelni!

A legviccesebb pillanat: kétség kívül az volt, amikor Tóbika egy tanyán félmeztelenül, a pólóját lóbálva kergette a szabadon kóricáló szárnyasokat, mondván: "Anya, most megviccelem a tyúkokat!" Nem ismerem a baromfik humorérzékét, lehet, hogy az a kétségbeesett kotkodácsolás valójában nevetés volt?

A legszebb esti séta: akkor adatott meg nekem, amikor vacsorabeszerzés címén elszabadultam egy órára a családtól és a vendéglátóktól, és végignyargaltam Darmstadt legeslegszebb városrészén, totális virágillatban.

A legfinomabb fagyikelyhet: anyósom és kiscsaládom társaságában fogyasztottam el, vaníliafagyi volt benne és sok-sok friss málna!

A legnehezebben a darmstadti Hugendubel könyvesbolt gyermekosztályáról szabadultam, és NEM a gyerekek miatt! Képtelen vagyok betelni azzal a választékkal és azzal a fantasztikus hangulattal, ami ott fogad bennünket minden egyes alkalommal. Amíg anyuka a könyvek között válogat, addig a gyerekek egy hatalmas kalózhajót mászhatnak, tombolhatnak! Ja, és a polcokat is pakolhatják lefele, nem szólnak rájuk! Csak győzzem kifizetni, ugye.

A legtöbb pénzt természetesen a fenti műintézményben adtam ki, s persze innen távoztam a legnehezebb csomaggal (és szívvel) is.

A legnagyobb meglepetés szintén a vásárlás témaköréhez tartozik, ezért most itt gyorsan megemlítem. Ez volt életem első olyan németországi útja, amikor egyetlen ruhadarabot sem vásároltam, nem hogy magamnak, de még a gyerekeknek sem! Ellenben A könyvesboltban kétszer is jártunk (és vásároltunk is persze).

A legfinomabb étel természetesen most is a döner volt, a Taksim büféből, amitől én évekig csupán 281 lépésnyire laktam... a könyvesbolt mellé ezt is szívesen importálnám Kistarcsára. Ahogy már a Sült zöld paradicsomban is mondták: a titok a szószban rejlik! Ja, meg persze abban a fenomenális kenyértésztában, amit még senki másnak nem sikerült reprodukálnia! S mivel egy dönert nem lehet megenni kulturáltan (azaz lehet, de akkor meg feleannyira sem élvezem az ízét, annyira ügyelek, hogy ne csurranjon-csöppenjen-freccsenjen), hát egyedül ettem meg a csillagos ég alatt! Tudjátok, akkor én néhány percre egyesültem az Univerzummal, úgy hiszem!

A leggyakoribb időtöltésünk természetesen a játszóterezés volt, ebből éppen 103 darab van Darmstadtban. Ebből nyolcat sikerült abszolválni. 5 nap alatt elég szép teljesítmény szerintem. S bár nagyon pöpec helyek vannak itt is, a messze a legjobbat mégiscsak Prágában találtuk meg! Jók voltak a játékok is, persze, és még ingyenes, kulturált(!) WC is tartozott hozzá, a legjobb jelzőt azonban az indokolta, hogy közvetlenül a játszótér mellett haladtak el a helyi vasút szerelvényei, valamint két villamosvonal is! Tóbika szerintem bármikor szívesen odaköltözne! Kajára se lenne gond, csak egy ugrás a Tesco Expres!

A legnagyobb bosszúságot számomra a játszóterek vizeskedő elemei okozták, amiket biztosan a legjobb szándékkal helyeztek el szinte minden egyes játszótéren a kedves várostervezők. Értsd: hatalmas kutak, vízimalmok, kerekek, vályúk, vízgyűjtők. Kánikulában nyilván én is pártolom a pancsolást (Flórika részéről egészen pontosan a teljes megmerítkezést), de 18-20 fokban inkább a száraz játékok híve vagyok. Tóbit csak egyszer kellett egy ilyen móka után átöltöztetnem, ő már egész jól eljátszott búvárkodás nélkül is. A többi energiám Flórika visszatartására - egyéb játékok felé való (teljesen sikertelen) terelgetésére ment el. Istenem, micsoda sarazás lesz itt nyáron!

A legnagyobb élmények (ebből több is volt, főként Tóbi számára): látogatás a frankfurti Senckenberg (más néven dínó!) múzeumban, ami egy természettudományos múzeum, igen erős dinoszauruszos elhajlással, az első (majd később még egy csomó) ICE megpillantása és lefotózása a frankfurti főpályaudvaron, a Darmstadt-Köln vonatút oda-vissza (ez Flórika szemszögéből nézve egyszerűen csak idegőrlő lehetett), Oma teljesen váratlan felbukkanása Darmstadtban, majd vele egy közös nap eltöltése, egy sütkérező leguán megpillantása közvetlen közelről a frankfurti botanikus kert pálmaházában.

A legnagyobb felismerés: számomra az volt, hogy Darmstadt felett naponta (nagyon) sokszor és (nagyon) közel húznak el Boeing 747-esek, tudjátok, az én kedvenc repülőtípusom. Gyakorlatilag hozzátartoznak a városképhez. De nem, ne féljetek, nem untam meg ám őket, minden egyes alkalommal tátott szájjal lestem, mind a négy hajtóművet!

A legnehezebb feladat: az volt, amikor egyik nap Tóbika nem aludta ki magát, és a város kellős közepén bemondta az unalmast (értsd: sírós hangon követelte, hogy azonnal induljunk Kistarcsára, bár őmaga mozdulni nem volt hajlandóe gy tapodtat sem). Adva volt a feladat: valahogyan vonszoljak el több kilométeren keresztül egy babakocsit, egy gyereket, még egy gyereket, egy futóbiciklit, valamint egy hátizsákot a napi cuccunkkal. Esetleg próbáljak velük buszra szállni, hogy könnyebb legyen. Vagy nehezebb, az attól függ. Végül méterről méterre haladva, iszonyatos nehézségek árán (volt, hogy az előbb felsorolt ÖSSZES tárgy/személy rajtam csüngött), de haza jutottunk. Hiába, motiválni tudni kell (magamat is, meg a gyereket is!)

A legnagyobb idill: egy teljesen valószínűtlen helyen, nevezetesen egy vonatsín melletti rézsűn/földút szélén köszöntött ránk. Flórika elaludt a babakocsiban, s hogy ne ébredjen fel, letelepedtünk mellé a fűbe Tóbival. Ezután kb. két órát töltöttünk itt el. Nagyobbik fiam a vonatközlekedést tanulmányozta (filmet is forgatott, naná!), én pedig a repülőket lestem leplezetlenül. Illetve elolvastuk az ÖSSZES frissen vásárolt könyvet, megittunk közösen egy üveg narancslvet, megettünk hozzá egy szép nagy édes perecet. Mert piknikezni jó!

A legnagyobb csend: a már említett múzeum alga/egysejtűek kiállítás részlegében fogadott bennünket, itt töltöttem el az alvó picikémmel úgy kb. másfél órát, hogy még csak véletlenül se ébredjen fel. Egész idő alatt egyetlen turista tévedt arrafelé, ő is csak azért, mert eltévedt. Tévedhetetlen ösztönnel választom ki a gyermek alvóhelyét!

A legkitörőbb örömmel: Tóbi mégsem a vonatokat, de még csak nem is a dínókat fogadta. Hanem amikor a tanyán bekukkantottunk az istállóba, az eksztázistól nem látva így kiáltott fel: BOCI! BOCI! BOCIKÁK!

A legnagyobb mázlink: az időjárással volt, csak az utolsó napon esett az eső, különben végig kellemes kiránduló idő volt!

A legtöbbet dolgozó ember persze Jan volt, neki ez az út főként szakmai jellegű volt, csak egy hétköznapot tölthetett velünk reggeltől-estig, akkor utaztunk Frankfurtba. Az a nap viszont nagyon emlékezetes marad! Rododendron forever!!!!

Június végén újra útra kelünk, célunk akkor az Északi-tenger lesz! Majd beszámolok! Csak győzzétek olvasni!

Anyád napja

Avagy ANYÁD hogy van?

Kezdjük ott, hogy Tóbika kb. decemberben elkezdte ölelgetni a szekrényben lógó menyecskeruhámat. "Anya, ez a kedvenc ruhám, mikor veszed fel?" A fogamat összeszorítva megígértem neki, hogy anyák napjára már rám fog jönni! Telt-múlt az idő, időnként odament kicsi fiam a szekrényhez, hogy akkor mikor is lesz anyák napja? Valamikor februárban megtudtuk, hogy április 30-án lesz a nagy nap! Én rettegve készültem, újra és újra felsejlettek előttem a reccsenő-szakadó öltések rémképei.

Már jócskán benne jártunk a márciusban, amikor egy fürdés utáni hősugárzó előtt ülős-szárítkozós szeánszon a fiam megsúgta, hogy ő már tudja a VERSET. El is mondta nekem nyomban, nem kellett noszogatnom egy percig sem. Nagyon, nagyon, nagyon édes kis versike volt, még sohasem hallottam ehhez foghatót. Magamban persze jót nevettem, mert no lám, nem is kellett ide (egyáltalán) semmiféle ruha, a verset így pőrén is nagy örömmel hallgattam. Boldog voltam, egy szorongással, egy teljesítménykényszerrel kevesebb!

Persze április utolsó napja csak elérkezett. Őrült magabiztossággal vettem le tegnap reggel a vállfáról a piros pöttyös ruhámat. Eszembe jutott, hogy amikor ebben belibbentem anno (2007-ben) a tánctérre, a DJ csak eképpen kommentálta a jelenségemet: A Pöttyös az igazi! És most milyen új értelmet nyer ez a ruha! Életem valaha vásárolt legdrágább ruhája amúgy, csak ez éppen nem látszik rajta. Sima nyári ruhának nézheti az avatatlan szemlélő. Csak én tudom, hogy milyen raffinált, az anyaga is, meg a szabása is. És most sem hagyott cserben! Rám jött, és még jól is állt! Tóbikával madarat lehetett fogatni az oviba menet, anya végre a szép ruhában van, egész nap!

A délelőttöt külön töltöttük, ebéd után találkoztunk újra az ovi folyosóján. Az egyik óvónéni kikkukantott a fürdőszobából, összecsapta a kezét, s így kiáltott fel: Gyerekek, megérkezett az első anyuka! Sejtelmem sem volt, mi következik most. Annyit tudtam, hogy személyre szóló műsorban lesz részem. De ami ezután következett, az a legvadabb elképzeleéseimet is felülmúlta. Kicsi fiam kézen fogott, és bevezetett a töküres csoportszobába. Az egyik játszósarkot gyönyörű baldachinos szentéllyé alakították át, virágokkal, szívecskékkel, szalagokkal díszítették körbe-körbe. Még épp nem volt giccses. Középen állt a trónus, itt foglalhattam helyet én. Kicsi fiam elémállt, és következett a már jól ismert vers, csak még éppen egy versszakkal kibővítve. És persze ajándék is járt a szavalat mellé, szívecske, festményke, fényképecske. És puszi, rengeteg puszi. Eléggé megzuhantam. Hamar rájöttem, hogy kár volt kifestenem magam. Ahogy már az esküvőn is. S mivel én nagyon szeretek adni is, nem csak kapni, az autóban már ott várta Tóbikát a hőn áhított mesekönyv, a Zog, a sárkány. Csak, mert olyan ügyes, aranyos...és a gyereknap is közeledik, tudtátok?
Ja, s ha a fentiekből még nem derült volna ki: anyának lenni jó!!!

PS: S majd elfeledem, előző nap a zeneoviban is megköszöntötték az anyukákat, Tóbika életében először ritmusra énekelt el egy szép kis dalt. Nekem, csakis nekem!