Anyád napja

Avagy ANYÁD hogy van?

Kezdjük ott, hogy Tóbika kb. decemberben elkezdte ölelgetni a szekrényben lógó menyecskeruhámat. "Anya, ez a kedvenc ruhám, mikor veszed fel?" A fogamat összeszorítva megígértem neki, hogy anyák napjára már rám fog jönni! Telt-múlt az idő, időnként odament kicsi fiam a szekrényhez, hogy akkor mikor is lesz anyák napja? Valamikor februárban megtudtuk, hogy április 30-án lesz a nagy nap! Én rettegve készültem, újra és újra felsejlettek előttem a reccsenő-szakadó öltések rémképei.

Már jócskán benne jártunk a márciusban, amikor egy fürdés utáni hősugárzó előtt ülős-szárítkozós szeánszon a fiam megsúgta, hogy ő már tudja a VERSET. El is mondta nekem nyomban, nem kellett noszogatnom egy percig sem. Nagyon, nagyon, nagyon édes kis versike volt, még sohasem hallottam ehhez foghatót. Magamban persze jót nevettem, mert no lám, nem is kellett ide (egyáltalán) semmiféle ruha, a verset így pőrén is nagy örömmel hallgattam. Boldog voltam, egy szorongással, egy teljesítménykényszerrel kevesebb!

Persze április utolsó napja csak elérkezett. Őrült magabiztossággal vettem le tegnap reggel a vállfáról a piros pöttyös ruhámat. Eszembe jutott, hogy amikor ebben belibbentem anno (2007-ben) a tánctérre, a DJ csak eképpen kommentálta a jelenségemet: A Pöttyös az igazi! És most milyen új értelmet nyer ez a ruha! Életem valaha vásárolt legdrágább ruhája amúgy, csak ez éppen nem látszik rajta. Sima nyári ruhának nézheti az avatatlan szemlélő. Csak én tudom, hogy milyen raffinált, az anyaga is, meg a szabása is. És most sem hagyott cserben! Rám jött, és még jól is állt! Tóbikával madarat lehetett fogatni az oviba menet, anya végre a szép ruhában van, egész nap!

A délelőttöt külön töltöttük, ebéd után találkoztunk újra az ovi folyosóján. Az egyik óvónéni kikkukantott a fürdőszobából, összecsapta a kezét, s így kiáltott fel: Gyerekek, megérkezett az első anyuka! Sejtelmem sem volt, mi következik most. Annyit tudtam, hogy személyre szóló műsorban lesz részem. De ami ezután következett, az a legvadabb elképzeleéseimet is felülmúlta. Kicsi fiam kézen fogott, és bevezetett a töküres csoportszobába. Az egyik játszósarkot gyönyörű baldachinos szentéllyé alakították át, virágokkal, szívecskékkel, szalagokkal díszítették körbe-körbe. Még épp nem volt giccses. Középen állt a trónus, itt foglalhattam helyet én. Kicsi fiam elémállt, és következett a már jól ismert vers, csak még éppen egy versszakkal kibővítve. És persze ajándék is járt a szavalat mellé, szívecske, festményke, fényképecske. És puszi, rengeteg puszi. Eléggé megzuhantam. Hamar rájöttem, hogy kár volt kifestenem magam. Ahogy már az esküvőn is. S mivel én nagyon szeretek adni is, nem csak kapni, az autóban már ott várta Tóbikát a hőn áhított mesekönyv, a Zog, a sárkány. Csak, mert olyan ügyes, aranyos...és a gyereknap is közeledik, tudtátok?
Ja, s ha a fentiekből még nem derült volna ki: anyának lenni jó!!!

PS: S majd elfeledem, előző nap a zeneoviban is megköszöntötték az anyukákat, Tóbika életében először ritmusra énekelt el egy szép kis dalt. Nekem, csakis nekem!