Hurrá, nyaraltunk!

Nem a lustaság, de még csak nem is az időhiány miatt nem írtam az elmúlt napokban, hanem azért, mert nekem is jár olykor-olykor egy kis kikapcsolódás a szürke hétköznapokból. Mondjuk ez vicces, mert két kisgyerekkel vélhetően a Föld bármely pontján kb. ugyanúgy teln(né)ek napjaim, ugyanúgy kell róluk gondoskodnom, etetnem-altatnom őket, bárhol is vagyunk éppen. De azért a nyaralás más, mégiscsak más. Nézzük a legeket az elmúlt tíz napból, amikoris a Kistarcsa-Dachau-Darmstadt-Frankfurt-Darmstadt-Köln-Darmstadt-Prága-Kistarcsa vonalon jártuk Európát!

A legnyugisabb pillanatok: nem meglepő módon számomra mindig azok voltak, amikor mindkét fiú aludt. Mivel a tíz napból elég sok időt töltöttünk úton, autóban, amint a gyerekek elszunnyadtak, úgy én is rögtön elbóbiskoltam. Állati megnyugtató volt arra gondolni, hogy a gyerekek szuszognak, a férjem szépen vezet, így én is hunyhatok egy keveset...ha még eső is verte a szélvédőt, hát csak annál jobb volt! (utólag tudtam meg, hogy a kedves vezetőnk az ilyen pillanatokat - amikor végre mindhárman aludtunk - használta ki az egetrengető száguldásra, legalábbis a német autópályán)

A legnagyobb meglepetés: akkor ért, amikor Intercity-n utaztunk Kölnből Darmstadtba, Flórika pedig nem bírván a mozgásigényével az ülések alatt kúszott oda-vissza, majd egy üres pezsgős üveggel a kezében bukkant elő! Ettől kezdve feltűnően nyugodt volt...

A legnagyobb ijedtség: akkor támadt bennem, amikor Tóbika elkezdett száguldani a biciklijével egy olyan lejtőn, ami egy forgalmas autóútba torkollott. Talán nem is kell ideírnom, hogy ehhez az élményhez kapcsolódik a nyaralás (és az egész életem) leggyorsabb futása is. Anyuka, tessék rendszeresen sprintelni!

A legviccesebb pillanat: kétség kívül az volt, amikor Tóbika egy tanyán félmeztelenül, a pólóját lóbálva kergette a szabadon kóricáló szárnyasokat, mondván: "Anya, most megviccelem a tyúkokat!" Nem ismerem a baromfik humorérzékét, lehet, hogy az a kétségbeesett kotkodácsolás valójában nevetés volt?

A legszebb esti séta: akkor adatott meg nekem, amikor vacsorabeszerzés címén elszabadultam egy órára a családtól és a vendéglátóktól, és végignyargaltam Darmstadt legeslegszebb városrészén, totális virágillatban.

A legfinomabb fagyikelyhet: anyósom és kiscsaládom társaságában fogyasztottam el, vaníliafagyi volt benne és sok-sok friss málna!

A legnehezebben a darmstadti Hugendubel könyvesbolt gyermekosztályáról szabadultam, és NEM a gyerekek miatt! Képtelen vagyok betelni azzal a választékkal és azzal a fantasztikus hangulattal, ami ott fogad bennünket minden egyes alkalommal. Amíg anyuka a könyvek között válogat, addig a gyerekek egy hatalmas kalózhajót mászhatnak, tombolhatnak! Ja, és a polcokat is pakolhatják lefele, nem szólnak rájuk! Csak győzzem kifizetni, ugye.

A legtöbb pénzt természetesen a fenti műintézményben adtam ki, s persze innen távoztam a legnehezebb csomaggal (és szívvel) is.

A legnagyobb meglepetés szintén a vásárlás témaköréhez tartozik, ezért most itt gyorsan megemlítem. Ez volt életem első olyan németországi útja, amikor egyetlen ruhadarabot sem vásároltam, nem hogy magamnak, de még a gyerekeknek sem! Ellenben A könyvesboltban kétszer is jártunk (és vásároltunk is persze).

A legfinomabb étel természetesen most is a döner volt, a Taksim büféből, amitől én évekig csupán 281 lépésnyire laktam... a könyvesbolt mellé ezt is szívesen importálnám Kistarcsára. Ahogy már a Sült zöld paradicsomban is mondták: a titok a szószban rejlik! Ja, meg persze abban a fenomenális kenyértésztában, amit még senki másnak nem sikerült reprodukálnia! S mivel egy dönert nem lehet megenni kulturáltan (azaz lehet, de akkor meg feleannyira sem élvezem az ízét, annyira ügyelek, hogy ne csurranjon-csöppenjen-freccsenjen), hát egyedül ettem meg a csillagos ég alatt! Tudjátok, akkor én néhány percre egyesültem az Univerzummal, úgy hiszem!

A leggyakoribb időtöltésünk természetesen a játszóterezés volt, ebből éppen 103 darab van Darmstadtban. Ebből nyolcat sikerült abszolválni. 5 nap alatt elég szép teljesítmény szerintem. S bár nagyon pöpec helyek vannak itt is, a messze a legjobbat mégiscsak Prágában találtuk meg! Jók voltak a játékok is, persze, és még ingyenes, kulturált(!) WC is tartozott hozzá, a legjobb jelzőt azonban az indokolta, hogy közvetlenül a játszótér mellett haladtak el a helyi vasút szerelvényei, valamint két villamosvonal is! Tóbika szerintem bármikor szívesen odaköltözne! Kajára se lenne gond, csak egy ugrás a Tesco Expres!

A legnagyobb bosszúságot számomra a játszóterek vizeskedő elemei okozták, amiket biztosan a legjobb szándékkal helyeztek el szinte minden egyes játszótéren a kedves várostervezők. Értsd: hatalmas kutak, vízimalmok, kerekek, vályúk, vízgyűjtők. Kánikulában nyilván én is pártolom a pancsolást (Flórika részéről egészen pontosan a teljes megmerítkezést), de 18-20 fokban inkább a száraz játékok híve vagyok. Tóbit csak egyszer kellett egy ilyen móka után átöltöztetnem, ő már egész jól eljátszott búvárkodás nélkül is. A többi energiám Flórika visszatartására - egyéb játékok felé való (teljesen sikertelen) terelgetésére ment el. Istenem, micsoda sarazás lesz itt nyáron!

A legnagyobb élmények (ebből több is volt, főként Tóbi számára): látogatás a frankfurti Senckenberg (más néven dínó!) múzeumban, ami egy természettudományos múzeum, igen erős dinoszauruszos elhajlással, az első (majd később még egy csomó) ICE megpillantása és lefotózása a frankfurti főpályaudvaron, a Darmstadt-Köln vonatút oda-vissza (ez Flórika szemszögéből nézve egyszerűen csak idegőrlő lehetett), Oma teljesen váratlan felbukkanása Darmstadtban, majd vele egy közös nap eltöltése, egy sütkérező leguán megpillantása közvetlen közelről a frankfurti botanikus kert pálmaházában.

A legnagyobb felismerés: számomra az volt, hogy Darmstadt felett naponta (nagyon) sokszor és (nagyon) közel húznak el Boeing 747-esek, tudjátok, az én kedvenc repülőtípusom. Gyakorlatilag hozzátartoznak a városképhez. De nem, ne féljetek, nem untam meg ám őket, minden egyes alkalommal tátott szájjal lestem, mind a négy hajtóművet!

A legnehezebb feladat: az volt, amikor egyik nap Tóbika nem aludta ki magát, és a város kellős közepén bemondta az unalmast (értsd: sírós hangon követelte, hogy azonnal induljunk Kistarcsára, bár őmaga mozdulni nem volt hajlandóe gy tapodtat sem). Adva volt a feladat: valahogyan vonszoljak el több kilométeren keresztül egy babakocsit, egy gyereket, még egy gyereket, egy futóbiciklit, valamint egy hátizsákot a napi cuccunkkal. Esetleg próbáljak velük buszra szállni, hogy könnyebb legyen. Vagy nehezebb, az attól függ. Végül méterről méterre haladva, iszonyatos nehézségek árán (volt, hogy az előbb felsorolt ÖSSZES tárgy/személy rajtam csüngött), de haza jutottunk. Hiába, motiválni tudni kell (magamat is, meg a gyereket is!)

A legnagyobb idill: egy teljesen valószínűtlen helyen, nevezetesen egy vonatsín melletti rézsűn/földút szélén köszöntött ránk. Flórika elaludt a babakocsiban, s hogy ne ébredjen fel, letelepedtünk mellé a fűbe Tóbival. Ezután kb. két órát töltöttünk itt el. Nagyobbik fiam a vonatközlekedést tanulmányozta (filmet is forgatott, naná!), én pedig a repülőket lestem leplezetlenül. Illetve elolvastuk az ÖSSZES frissen vásárolt könyvet, megittunk közösen egy üveg narancslvet, megettünk hozzá egy szép nagy édes perecet. Mert piknikezni jó!

A legnagyobb csend: a már említett múzeum alga/egysejtűek kiállítás részlegében fogadott bennünket, itt töltöttem el az alvó picikémmel úgy kb. másfél órát, hogy még csak véletlenül se ébredjen fel. Egész idő alatt egyetlen turista tévedt arrafelé, ő is csak azért, mert eltévedt. Tévedhetetlen ösztönnel választom ki a gyermek alvóhelyét!

A legkitörőbb örömmel: Tóbi mégsem a vonatokat, de még csak nem is a dínókat fogadta. Hanem amikor a tanyán bekukkantottunk az istállóba, az eksztázistól nem látva így kiáltott fel: BOCI! BOCI! BOCIKÁK!

A legnagyobb mázlink: az időjárással volt, csak az utolsó napon esett az eső, különben végig kellemes kiránduló idő volt!

A legtöbbet dolgozó ember persze Jan volt, neki ez az út főként szakmai jellegű volt, csak egy hétköznapot tölthetett velünk reggeltől-estig, akkor utaztunk Frankfurtba. Az a nap viszont nagyon emlékezetes marad! Rododendron forever!!!!

Június végén újra útra kelünk, célunk akkor az Északi-tenger lesz! Majd beszámolok! Csak győzzétek olvasni!