Tóbiás 164

...hónapos, hát persze, már ismeritek a turpisságot! Nincs még szülinap a kanyarban sem, de úgy érzem, itt az ideje, hogy beszámoljak ökelméröl, az idösebbikröl, a trónörökösröl (hadd írjak ilyeneket, ha már az "egyszem fiam" címröl lecsúszott:-). Fogalmam sincs, hány centi. Azt viszont tudom, hogy alig alacsonyabb nálam (166 cm) és az én biciklimet használja, mert az övé szerinte már kicsi (még úgy is, hogy feljebb állítottuk az ülést...sokkal feljebb). 176-os ruhákat hord nagyrészt, de már a felnött osztályon is vásárolok neki böven, legutóbb éppen M-es méretet. A lába már rég nagyobb mint az enyém, most 41-es cipöt hord a lelkem. A barnába hajló szöke haja ugyanúgy burjánzik, mint kiskorában, hat hetente kéne fodrászhoz menni ideális esetben, aztán ez vagy sikerül vagy nem. Tegnap éppen sikerült, alig ismertem meg utána a fiam. Pedig mióta ismerem már! Vagy mégsem? Ki lehet ismerni valaha is egy embert? Ez nem is olyan egyszerü. Föleg, ha még kamaszodik is az illetö. A hangulatingadozások pedig enyhén szólva sem kíméletesek...egyik érintett számára sem. Hol eltaszít a sunyiba, hol meg annyira szorít, hogy alig kapok levegöt. Kellek? Nem kellek? Az igazság valahol a kettö között leledzik. A leszakadás nagy korát éljük kérem szépen. Nagyon, de nagyon hasonló ez az idöszak a dackorszakhoz. Csak már sokkal nagyobb a szókincse, sokkal nagyobb sértéseket tud a fejemhez vágni. Hogy sokat civódunk-e? Szerintem ez a türhetöség határán belül van. No, persze, kinek mi a türhetö, az attól függ. Most például jelezte, hogy menjünk a spárgafödre biciklizni. Most. Azonnal. Tájékoztatásul közlöm, hogy ez az a program, amit egy órával ezelött még kategorikusan elutasított. Kell a rugalmasság, én mondom nektek. Szóval innen folyt. köv. Update: elindultunk együtt biciklizni, de az elsö utcasarkon elváltunk, mert ö inkább egyedül akart menni. Mit is írtam nektek a rugalmasságról? Pontosan. Hát így. Így élünk mi. Együtt, néha egymás mellett, igyekszünk nem egymás ellen. Nem könnyü, de arra azért nem is számítottam. A szép pillanatokat kell értékelni, nagyon intenzíven megélni és felnagyítani, emlegetni, ajnározni. A többit meg el kell fogadni, viselni, mikor hogy. Hozzátartozik ehhez az életszakaszhoz. Vekerdy szerint ilyenkor ki kell írni a gyerekek agyára: átalakítás miatt zárva. Kezdem ezt a feliratot nagyon érezni. Na, de ezeken kívül milyen a fiam? Okos, borzalmasan okos. A vonatok most egy kicsit háttérbe szorultak, a politika és a történelem viszont annál jobban érdekli. Évek óta most már igazából. Bújja a híreket meg a történelmi magazinokat, könyveket, aztán meg csak kombinál, elemez, fejtget. Néha a legalkalmatlanabb szituban helyezi el idöben és térben a nagy történelmi pillanatokat, pl. amikor épp a cipömet veszem és rohanok valahova. Akkor nagyon szeret elmerengeni azon, hogy jogos volt-e atombombát dobni Japánra. És igen, tudom, hogy mindig és midenkor értö figyelemmel kell hallgatnom. Pont mint az öccsét a számítógépes játékokról. De van az a pillanat, amikor sok. Amikor nem bírom. Amikor telítödök az információkkal és nagy tisztelettel megkérem, hogy tartson öt perc szünetet a szóáradatban, mert már képtelen vagyok követni. Pedig komolyan érdekel a történelem meg a politika. De azért mindennek van határa. Az én befogadóképességemnek is. No, de ugorjunk. Mit szeret még? Imád az utcán kószálni. Csak itt a közelben, teszi a köröket, egyiket a másik után. Vagy csak simán a nappaliban. Közben a fantáziájában van. Zavarni, szólni hozzá szigorúan tilos, illetve nem is érdemes. Kivéve, amikor kifejezetten kéri, hogy kísérjem el. Ilyen is van, föleg napnyugta után, föleg nyáron, lehetöleg pizsomában, mezítláb. Mindannyiunknak így kel vonulni. Élni kell az alkalommal, a szomszédok már megszokták a látványt. Amúgy meg nem érdekel, ki mit szól. Nekünk ez a szórakozásunk. Kis esti séta, úgy hívjuk. Imádunk a kivilágított ablakokon belesni, csak úgy. A legjobb, amikor Jan meg Flórián is csatlakoznak. Hulló csillagokat is látunk olykor olykor. Megbeszélni a dolgokat, a személyes dolgokat úgy értem, és nem a világ helyzetét, legjobban este lehet. Jóval a normális lefekvési idö után persze. Olyan fél tíz tájban. Ilyenkor jön oda, hogy jaj még ezt el akartam mondani. Jaj ezt még meg akartam veled beszélni. Ilyenkor elküldeni, fáradságra hivatkozni és az órára mutogatni szigorúan tilos. Amíg jön és mondja, addig figyelni rá kutyakötelességem. Mert eljön majd az idö, amikor már nem jön és nem mondja és akkor majd leshetek. Addig minden ilyen alkalmat aranyba kell foglalni. Akkor is, ha nagyon késön kerülünk ágyba. Akkor is, ha senkire és semmire nem marad már idö utána. Az idöm a legdrágább kincsem, neki adom, mese nincs. Azaz dehogy nincs. Valamelyik nap nosztalgiából Tesz-vesz várost olvastunk. Igen, a nem is olyan sokára 14 éves fiamnak. És remekül szórakoztunk rajta. Ritkán, de akad ilyen alkalom. Eljön az idö, amikor ez megszünik. Végleg. Számomra ez egyelöre elképzelhetetlen. Kivel fogok akkor röhögni Bogin, Szimat örmesteren, FérEgonon és a mézszállító autón, ami beletolatott egy betonkeveröbe, ami korábban összeütközött egy szénaszállító autóval??? (Ennél nagyobb szutykot el se lehet képzelni:-) Na, majd csak túlélem valahogy. Ezt is. Innen folyt. köv. mert hulla vagyok. Szeretem a fiam. Majomszeretettel. Erröl már értekeztem korábban itt a blogon. Hogy mennyire felszisszentem régen. Amikor mondták egy anyáról, hogy majomszeretettel csüng a fián. (Mindkét nagymamámról mondták ezt amúgy.) Hogy az milyen hú de nagyon káros. Meg természetellenes. Nem értettem, hogy lehet szeretni ennyire egy gyereket. El se tudtam képzelni. Most meg itt van. Hiába nött meg. Vele nött a rajongásom iránta. Ez van, ezzel együtt kell élni. Neki is meg nekem is. Egyszer olvastam valami nagyon okos tanácsadó könyvben, hogy nem szabad belehalnia egy anyának, ha a gyerekének szerelmi bánata van. Meg kell örizni a hidegvérünket meg az objektivitást, nem omolhatunk össze. Hát hiába az intés. Én bele fogok halni és össze fogok omlani. Simán. De nem tartunk még ott. Ugorjunk. Mondja itt a múltkor egy indiai apuka a szülöin, hogy nem elégedett az oktatással. A gyerekeknek sokkal több idöt kéne tölteniük az iskolában. Mi az, hogy hetente csak egyszer van kilenc órájuk, máskülönben meg csak öt vagy hat? Iskolapadba velük, hadd görnyedjenek! Szerintem böven elég az az idö, csak azt töltsék hatékonyan. Ehhez jön még a leckeírás, a sport, a zene, a hobbik...pedig ebben a korban idöt kell még szakítani a céltalan csámborgásra és álmodozásra is! Kikerül az iskolából, munkába áll, családot alapít...mikor lesz erre ideje? Nyugdíjas korában? Amit lehet, hogy meg sem ér? Nem vagyok híve a diákok agyonterhelésének egyáltalán. Kell az az öt perc...Tóbikának is ezt mondom, amilyen gyakran csak lehet. Nekem az a legszebb gyerekkori emlékem, az az idötlenség. Annak a megélése. Száguldozunk Pécel utcáin biciklivel, máskor meg tollasozunk kifulladásig, se telefon nálunk se óra, a szüleinknek fogalmuk sincs, merre járunk, mit csinálunk és kivel...kb. sötétedésre haza értünk és kész. Ez volt az életünk lényege. Boldog békidök. Ezt kívánom a fiamnak is teljes szívemböl.

Én egész népemet fogom...

...tanítani! Gondolta Flórika! De legalábbis egy osztályt biztosan! Azon töprengtem ma magamban, milyen fantasztikus a fiam. Nem szeretnék ezzel a sztorival a következö szülinapig várni, elmondom hát most. Szóval lesz a fiúk iskolájában egy rendkívüli szünnap jövö héten. A tanárok továbbképzésre mennek, persze mi felnöttek tudjuk, hogy ilyenkor pihenik ki a tavaszi szünet utáni elsö hét fáradalmait. No, mindegy is, lényeg, hogy lehet lazítani. Mi ezen a napon dolgozunk, a fiúknak szabad programjuk van, azt csinálnak, amit akarnak. Alhatnak délig, lebzselhetnek pizsomában, semmiféle kötelességük ilyenkor nincs. Flórika viszont úgy döntött, hogy felkel a szokásos idöben (fél hétkor) és 7:50-kor már a tanterem elött ácsorog. Stréber lenne netán? Áh dehogy! Azt elfelejtettem mondani, hogy a régi, általános iskolai tanterme elött fog ácsorogni! Kitalálta ugyanis, hogy meglátogatja a régi osztályfönökét, aki most újfent elsösöket tanít. S ha már ott van, akár még a tanításba is besegít egy kicsit. Hivatalos gyakorlatra majd csak kilencedikes korában mehet (nyilván már ezt is lezsírozta a tanárbácsival), most csak amolyan botcsinálta segédtanárnak (vagy tanársegédnek?) áll egy nap erejéig. Mindez az ö agyából pattant ki, ö levelezte le az egészet a volt ofövel, ma meg is mutatott nekem egy részletet a csetelésböl (azt, amikor megkérdezte, hogy vigyen-e magának enni- és innivalót a közös tízórai idejére...imádom:-)). Nem tudom, ki hogy van vele, de én ettöl az egész sztoritól rettenetesen el vagyok ájulva. Azaz nem! Nem a sztoritól! Hanem magától a fiamtól...hogy mennyire ügyes, okos, micsoda motiváció van benne...teljesen saját ötlet, megvalósítás, lebonyolítás, minden! Mondjuk azon csodálkozom, hogy miért csodálkozom! Hát már elsös korában is nem hivatalos pedagógiai asszisztensként támogatta azokat a kevésbé szerencsés (németül ezt úgy mondjuk, hogy bildungsschwach) családból származó osztálytársait, akiknek nem olvastak otthon éjjel-nappal...volt, hogy az osztályterem elött egy külön padnál foglalkozott velük. Én anno ezen eléggé felháborodtam, késöbb fizetést követeltem, végül rájöttem, hogy ez egy win-win szituáció. Flórika se unta magát agyon, a gyerekek meg külön jól jártak, hogy egy született tanár magyarázott nekik. És a sikertörténet folytatódik! Hogyan? Be fogok számolni! Jók a kilátások!

Ide fogom írni: Na, megvolt a nagy tanárkodás! Flórika kedden boldogan jött haza, de azon melegiben nagyon szükszavúan nyilatkozott. Szép volt, jó volt, de most hagyjál békén. A szokásos esti betakargatás közben aztán sok mindenre fény derült. Hogy milyen kicsik az idei elsösök. Az ofö bácsi pedig még mindig ingben jár. Ja, és a kicsik még nem tudnak rendesen olvasni "minden feladatot nekem kellett felolvasni nekik, képzeld, Anya!". Ha jelentkeztek, hogy valamit nem értenek, Flórián ment oda a gyerekekhez segíteni (idönként versenyt futva a tanárral, hogy ö érjen elöbb oda). A csúcs persze az volt, amikor Flóri használhatta a tanár szent piros tollát és javítgathatta az elsösök feladatait. "Anya, nem hiszed el, de még alá is írhattam a füzetüket!" Ez semmihez sem fogható érzés! Újdonság, hogy a tanteremben kialakítottak egy játszósarkot, oda küldik óra közben azt a gyereket, aki a legkevésbé bír magával meg azzal a ténnyel, hogy csendben rendben kell ülni órán. Flórika szerint jól müködik a dolog, nem volt balhé, béke volt. Szünetben pedig akkora tornyot épített ott a gyerekekkel, hogy még a tanár se érte fel a tetejét (Flórián is csak úgy, hogy székre állt). Boldogan, elégedetten aludt el a fiam. A jövö elkezdödött!

Mielött elfelejteném...

...gyorsan leírom, milyen is volt a hét Jannal kettesben. Igen, jól olvastátok. Nyaralás kettesben. 2009-ben müveltünk ilyesmit utoljára. Meg most. 15 év kihagyás után...nem is volt olyan könnyü belejönni. De menjünk szépen sorjában. Azt már tavaly óta tudtuk, hogy az idei tavaszi szünet úgy alakul, hogy mindkét fiú mehet táborba. Ugyanakkor, ugyanoda. Szombattól szombatig. Micsoda csoda! Micsoda lehetöség ez kettönknek Jannal! Nekem a legvadabb ötletek cikáztak a fejemben. Patagónia! Tahiti! Netán lakásfelújítás? Abban hamar megegyeztünk, hogy csak a fiúk közelében érdemes nyaralnunk, hátha értük kell mennünk, hiányzunk nekik, megsebesülnek, akármi. Erre - tekintve a tábor elhelyezkedését Osnabrück és Bielefeld között - a holland tengerpart tünt a legalkalmasabbnak. Tengerre nézö szállás lefoglalva, biciklisisak bekészítve...mi kell még? Egészség, az kellett volna, de nagyon. Indulás elött egy héttel elövett a szédülös betegségem (erröl majd egy másik bejegyzésben írok részletesebben), szállás lemondva, páros nyaralás ideája elengedve. Vagy mégsem? Hol van az elöírva, hogy csak a tengerparton lehet megfelelöen kikapcsolódni? Na, majd meglátjátok! Április 6-án szombat reggel búcsút vettünk a fiúktól s elkezdtünk nagyban tervezgetni. Azt elöre kikötöttük, hogy a minimálisnál is kevesebb házimunkát fogunk végezni. Nem takarítani meg pakolni maradtunk itthon, ez fix. Ekkorra én már jobban voltam, szédülni már csak éppen, hogy szédültem, viszont a kondim a béka segge alatt vánszorgott valahol. Viszont - szerintem - a kondit csak úgy lehet visszaépíteni, hogy többet vállalunk, mint amennyi ép ésszel vállalható lenne. Így alakult tehát a hetünk: Vasárnap tekertünk. Én száz kilométert akartam, Jan mondta, hogy elég lesz ötven is...és milyen igaza volt! Ladenburgig jutottunk így el, ami egy mesebeli kisváros nem is olyan messze tölünk a Neckar folyó partján. Útközben többmindenre is ráébredtem. Hát micsoda hülyeség lett volna pont ezen a héten elutazni, amikor MINDEN, de tényleg minden virágzik, olyan illatok szállnak, hogy megörülsz, végig napos idöt meg húsz fokokat mondanak és én egyszerüen imádok a környéken biciklizni! Állításomat szeretném néhány képpel alátámasztani:

Tehát kék hegyek, sárga repceföldek és tükörsima bicikliutak, ameddig a szem ellát! Ja, meg a gyümölcsfák is virágoznak, és nem kicsit:

Amikor ezt a képet készítettem Janról, akkor hasított belém igazán: ezt a sok szépséget akartam én itt hagyni holmi szélmalmokért meg hullámokért? Komolyan nem értem magam néha...Ladenburg pedig ilyen szép, nézzétek meg:

Mivel a szálláson elég rendes összeget spóroltunk, nem sajnáltunk a héten étteremben kajálni, na nem ilyen Micehlin csillagos helyekre kell gondolni. Egyszerüen jól esik egy kis tekerés után kiülni a fötérre és kiszolgáltatni magunkat csak úgy. Lazulás felsöfokon kérem szépen!

Hétfön egy hatalmas közös álmunkat valósítottuk meg. Bacharach a városka neve és úgy száz kilométerre van tölünk. S, hogy mi benne a pláne? Hát csak az, hogy a Rajnának azon a szakaszán helyezkedik el, ami a világörökség része. Iszonyatosan szép! Nagyon nagyon régen terveztünk ide eljutni, most végre sikerült! De beszéljenek helyettem a képek:

Mivel az egész város egy hegy oldalában helyezkedik el, rengeteget kellett másznunk. Én helyenként elbizonytalanodtam ugyan, de aztán mentem tovább: THIS IS MY EVEREST!

De megérte, mert a kilátás egészen pazar volt:

Mondom valami elképesztöen csodálatos:

Persze, a csúcson túl is van élet, a lefelé vezetö út is szép:

A folyóparton pedig várt ránk a jól megérdemelt pihi:

Hátam mögött a kilátás:

Nincs többé nagytakarítás, csak virágözön:

Ha a korzón végigmegyek, mindenki köszön:

Igen, jól látjátok, úgy kiszélesedik itt a Rajna, minhta egy tó lenne! Csak ültünk a parton és bámultuk. Még egy mindfulness gyakorlatra is sikerült rábeszélnem Jant, annyira el akartuk raktározni ezt az élményt. Ekkor pillantottuk meg az idei év elsö fecskéjét!!!! Vajon csinál nyarat? Meglátjuk. Keddre modnjuk pont elromlott az idö, de nem estünk kétségbe, hiszen ismertek. Elpályáztunk a darmstadti élményfürdöbe, ahol a csúcspont az volt, amikor a tengeri sós medencében lebegtünk magunkról és úgy általában mindenröl elfeledkezve, fülünkbe pedig víz alatti muzsika zsongott...kell ennél intenzívebb kikapcsolódás? Kell. Szerdán felkerekedtünk és tettünk néhány (tíz) kilométert a túrabakancsainkba. Mindösszesen húsz percnyi autózással elérhetö tölünk ez:

Itt megint elcsodálkoztam magamon meg az eredeti tervemen. Hát ezt a fantasztikus középhegységet (Odenwald) hagytam volna itt a lapos holland tájakért? Jelentem, imádok kirándulni:

Közben Jannal mélyfilozófiai eszmecserét folytatni...nagyon régen volt már ilyenre példa és alkalom. Annyira megihletödtem, hogy otthon összedobtam egy laza kis vacsorát, méghozzá spárgából, a kedvenc elkészítési módom szerint:

Kellett is az energia, mert csütörtökön újra tekertünk, újra ötven kilométert, ezúttal Weinheimba, ami szintén nincs messze tölünk. Mostanra a biciklis pólómat is sikerült elöbányásznom (mintha csak direkt ehhez a jó kis repceföldhöz választottam volna a színét anno):

Weinheim egy csodaszép kisváros, de a legszebb mégis a botanikus kertje, föleg így tavasszal:

Nem és nem, nem bánom, hogy nem jutottam el a holland tulipánföldekre. Hát nézzétek meg ezt a gyönyörüséget:

Boldogság, biciklizés a neved (ráadásul itt a közelben hallottuk az idei év elsö kakukkját!):

Ennek megfelelöen a pénteki programunk sem lehetett más, mint tekerés, csak most északi irányba és közvetlenül a Rajna mentén, egészen Gernsheimig (igen, megint 50 km volt a limit). Ilyen utakon haladtunk az ártéri erdön keresztül:

A kedvenc bicikliutamat is érintettük, mert miért ne? Ez az:

A nap, azaz nem, az egész hét emelkedett hangulatát pedig mi is adhatná vissza jobban, mint ez a kép ott, a kristálytiszta vizü, szinte tengerpartot idézö fövenyen:

Köszönöm az én drága férjemnek, hogy partnerem volt ebben a csodálatos itthoni nyaralásban...most elöször...de biztosan nem utoljára!

P.S.: A gyerekek szombaton, azaz tegnap délután rendben és egészben megérkeztek...a fizikai állapotukról csak annyit, hogy még mindig (10:46) alszanak:-))) P.S.2: Szombat reggelre hozzánk is megérkeztek a fecskék!

3650

Napja müködik ez a blog (plusz minusz szökönapok). Tíz év. Ennyi ideje tartom már életben. Most is este van, mint amikor az elsö bejegyzést írtam. Jan viszont itthon van, nem üzleti úton. A fiúk valami teljesen eszelös cápás filmet néznek, nem az ágyukban szundiznak. Körmök-szörök rendben. Hajat nagyon ideje lenne mosnom. Csokinyuszik szépen eldugva a ruháim közé. Nem eszegetem öket idö elött úgy, mint tíz éve. Élünk. Megélünk. Túlélünk. Mikor hogy.

A következö tíz évért elöre!

Flórián 132

Hónapos, hát persze, jól gondoljátok, ez az a bizonyos szokásos februári poszt lesz! Az én drága születésnapos fiam...hát hol is kezdjem? Kezdeném talán ott, hogy ezt a bejegyzést éppen Flórián gamer billentyüzetén írom. Színváltós világítás, dinamikus kattogás, minden, ami egy tizenegy éves gyereknek kell. Vagy nem kell? Erröl megoszlanak a vélemények. Ö minden esetre ezt a billentyüzetet kérte, no meg egy gamer egeret...eltaláltátok, az is világít, meg külön gombok vannak rajta a játék menetét megkönnyítendö. Egy éve még azt írtam, hogy próbálok gátat szabni a számítógépes jatékok térnyerésének, most meg gamer hardware-t veszek? Hol van ebben a logika? Hát ott, hogy nem én vettem! Hanem a nagyszülök! Ja, hogy tölem mit kapott? Hát virtuális valutát a számítógépes jatékhoz, mi mást? Jó, bevallom, minden tervem dugába dölt, itt kérem olyan gaming mánia van, hogy az is nagy csoda, hogy most - szombat éjjel 11-kor - én ülök a gépnél és nem Flóri. Flórika. Floresz. Florcsika. Fló, ahogy a barátai nevezeik. Flo the Pro, ahogy internetes körökben emlegetik. Üdvözöljük a kamaszkor küszöbén kedves anyuka, öveket becsatolni, a második gyerek hamarabb érik. És kész. Nincs apelláta. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy mostanra szinte teljesen eltünt a két és fél év korkülönbség a fiaim között. Ha átjönnek Tóbi barátai (legutóbb éppen filmet forgatni videokamerával!), akkor Flórián teljes értékü partnerként vesz részt a buliban, nincs kiközösítés vagy a korkülönbségre való utalgatás (te még kicsi vagy, neked ezt még nem szabad, te még ezt nem érted, stb.). Ez szerintem föleg annak köszönhetö, hogy ugyanaz érdekli öket. Ugyanabban a virtuális világban mozognak. Ugyanazokkal a számítógépes játékokkal játsazank, föleg egymással, ugyanazokat a youtubereket követik. Nekem még mindig nagyon nehezen veszi be a gyomrom ezt az új világot. Ami azért nem is annyira új. Számítógépes játékok már a kilencvenes években (az én kamaszkoromban) is voltak. Csak engem már akkor sem érdekeltek. Akkor sem, azóta sem. Nem kötnek le egyszerüen. Amikor Flórika valamelyik virtuális élményéröl magyaráz, az olyan reakciót vált ki belölem, mint amikor matek korrepetáláson ültem...lezár az agyam és szédítö álmosság jön rám (igen, egyszer sikerült elaludnom az egyik magántanáromnál az asztalra könyökölve, Papczunnál, ha emlékszik még rá valamelyik olvasóm). Ez van. Ezt dobta a gép. Pedig milyen rettenetesen fontos lenne öszinte(!) érdeklödést mutatni gyermekünk szenvedélye iránt. És hát ismeritek Flórikát, ö aztán nem adja fel. Ezt sem. Megszeretteti az anyjával a hobbiját, ha a fene fenét eszik is. Múltkor például nem csak azt kérte, hgoy nézzem, ahogy játszik (igen, ez rendszeres, és a szakértök szerint ilyenkor KÖTELEZÖ értö figyelemmel nézni!), hanem egyenesen a fejébe vette, hogy megtanít engem játszani, söt mi több, profit farag belölem. Bevallom, ezt élveztem. Mert Flóriánnak fantasztikus pedagógiai érzéke van ám. Folyamatosan jegyzetelte az elömenetelemet és a végén jegyet is kaptam! Kettest, német kettest, az nem is olyan rossz egy kezdötöl. Szóval nekünk most ez a minöségi idönk. Tanulunk. Tanulok. Elfogadni, megérteni, hogy öt ez érdekli, ö ebben jó, neki ez a szenvedélye. Nem baszogatni miatta, nem mondogatni, hogy bezzeg én a te korodban már miket olvastam (véletlenül tudom, ennek mennyire pusztító hatása van), hanem ennek örülni, ami van. Mert mi van? Van egy fantasztikusan okos, értelmes, kiemelkedöen szociális gyerekem, aki továbbra is roppant önálló. Ötödikes, ez az elsö éve a gimnáziumban, ami föleg ötödikben (ill. hatodikban) arról szól, hogy kiszórják a nem odavaló gyerekeket (lévén, hogy ez a legerösebb iskolaforma). Simán veszi az akadályokat. Nagy ritkán kér az apjától segítséget a tanulásban, de hamar kisül a turpisság: csak társaságra vágyott, nem segítségre. Ami nagyon jó, hogy a nagy kamaszodás meg gaming közepette azért megmaradt néhány anya-fia rituálénk, amiket rendszeresen megtartunk. Nem írnám most le egyiket sem, túl személyes ahhoz. Lényeg, hogy - bár nagy lépésekkel halad a leválás - idönként a tudtomra adja, hogy mégiscsak ö a kisebbik fiam. Két példával hadd érzékeltessem, milyen is ö:

a héten úgy adódott, hogy szerda este Jannak is meg nekem is az iskolában volt jelenésünk este tízig. Kértük a gyerekeket, hogy kerüljenek ágyba, mire haza érünk (nagy illúzióink azért nem voltak). Jövünk be jó késön az ajtón Jannal, nagy a csend, villanyok leoltva. Látjuk ám, hogy Flórián átvonszolta a matracát Tóbi szobájába, ott szuszognak egymás melett a legnagyobb egyetértésben. Nem akartunk hinni a szemünknek! Önállóságból, testvéri szeretetböl jeles! A másik. Tegnapra gaming night-ot hirdetett meg a helyi könyvtár, 18 és 22 óra között várták a viruális világba vágyó gyerekeket. Flórika elhívta az egyik kis barátját, de az lemondta. Oda se neki, elmegy ö egyedül is. Nem baj, hogy senkit nem ismersz? Majd most megismerem öket! - hangzott a minden kétségemet elsöprö válasz. Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy bemenjek-e vele. Áh dehogy, áh dehogy, áh dehogy! Végül parkolóhely híján épp csak kihajítottam a könyvtár elött, mondom, majd két óra múlva jövök érted. Hát persze, hogy a végéig maradt és imádta! Kapcsolatteremtésböl, új helyzetek kezeléséböl jeles! Néha nehéz vele. Velem. Összekülönbözünk. Talán, mert alig különbözünk. Isten éltessen drága Kisfiam!

Német leszek Vol.1.

Olvasom a híreket. Napi szinten olvasom. Magyarul is, németül is. Idén szeptemberben volt aztán egy olyan hír, amely arra sarkallt, hogy akkor most vagy soha, azonnal kérvényezzem a német állampolgárságot. Jól jöhet az bármikor. Kiderült, hogy kapásból két vizsgát is kell tennem. Az egyik egy nyelvi, a másik egy politikai-közéleti-történelmi. Az elöbbi szóbeli és írásbeli, az utóbbi csak írásbeli. Ebben a bejegyzésben a nyelvi tesztröl szeretnék bövebben értekezni. A német állampolgárság megszerzéséhez B1 típusú vizsgát kell tenni. Ez (utólagos megítélésem szerint) valahol az alapfok és a közepfok között helyezkedik el, de azért ezt ilyen egyértelmüen nem lehet kijelenteni (mindjárt meglátjátok, miért). A vizsga szóbeli és írásbeli részböl áll és csak az arra jogosult nyelviskolák bonyolíthatják le. Nekem egészen Darmstadtig (csodálatos város tölünk 36 kilométerre északra, Jannal való megismerkedésünk és házasságkötésünk helyszíne) kellett elmennem, hogy eleget tegyek eme szent kötelességnek. A szóbeli és az írásbeli vizsgát két egymást követö napra ütemezték be, ráadásul 13.30-as kezdéssel (azzal a kikötéssel, hogy már 30 perccel elöbb meg kell jelenni), ezért nekem két egész nap szabit kellett kivennem. Nem voltam ettöl különösebben lelkes, meg az egész szitutól sem. Mi a francnak kell nekem egy ilyen alacsony szintü vizsgát tennem, ami ráadásul 200 eurómba kerül? Ha ilyen szinten tudnék németül, akkor eleve nem tudnám végezni ezt a munkát, amit végzek...színtiszta idöpocsékolás (nekem), nyilvánvaló lehúzás (nekik). Igazából én már 13 évesen tudtam ilyen szinten németül, azóta már csak fejlödtem valamicskét (ezt a lózungot már annyit szajkóztam a környezetemnek, hogy álmukból felkeltve is tudták). Na, de hamarabb kell annak felkelni, aki a német bürokráciával szeretne birokra kelni, pláne észérvekkel. Dehát ismertek. Ha már egy ilyen hülye és az én szempontomból teljesen értelmetlen helyzetbe kényszerítettek bele...akkor én abból a lehetö legjobbat fogom kihozni, ha a fene fenét eszik is. Kezdjük ott, hogy a vizsga napjain (október 10. és 11.) még színtiszta nyár tombolt itt nálunk, 28 fokig simán felkecmergett a hömérö higanyszála úgy délfele. A ragyogó idö tehát adott. Darmsatdt a szívemnek egy nagyon kedves város, tele nosztalgikus helyszínekkel, valamint ragyogó shoppingolási lehetöségekkel. Hogyan lehetne ezt a létezö legjobb módon kombinálni? Eltaláltátok: biciklivel! Biciklivel fogok menni! Egészen pontosan biciklivel megyek az állomásra, aztán - életemben elöször!- - felteszem a biciklimet a vonatra, aztán a biciklivel átszállok egy másik vonatra...és már ott is vagyok! És 15 év után elöször újra biciklivel fogok mászkálni Darmstadtban ide-oda! Pontosan úgy, mint 2005 és 2008 között szinte minden nap, amikor ott laktunk Jannal! De csodálatos lesz! Öreg éjszaka volt már, mire ezt magamban kifundáltam. Nem is avattam be senkit a tervembe. Boldog izgalommal a szívemben, elégedett mosollyal az arcomon aludtam el. Egyszer, egészen pontosan két évtizeddel(!) ezelött mondta nekem egy gyülöletes kolléganöm, nem kis megvetéssel a hangjában: "Jaj Teri! Te mindennek úgy tudsz örülni mint egy gyerek!" Milyen igaza volt! És ezt a fantasztikusan irigylésreméltó tulajdonságomat húsz(!) év felnöttlét sem tudta kiölni belölem, innen üzenem! Aztán csak felvirradt október 10. napja. Az idöjósokat tökéletesen igazoló ragyogó napsütésre és kellemes hömérsékletre ébredtünk. Szépen összekészülödtem, különféle táskákba osztottam szét a cuccaimat, majd teljes titokban eltekertem az állomásra (Jan eddigre már melóban, a gyerekek suliban voltak, senki nem neszelte meg az én korszakalkotó ötletemet). Megváltottam a jegyemet és a biciklijegyemet...majd egy biciklitulajdonos teljes öntudatával, sisakkal a fejemen, büszkeséggel a szívemben léptem fel a vonatra. Nagyon nagy élmény volt elöször használni a biciklis szakaszt úgy, hogy bicikli is volt nálam (mert ücsörögni már sokszor ücsörögtem ott, valamiért szeretem a lehajtható székek kényelmét avagy kényelmetlenségét). Átszálláskor ill. peronváltáskor megtapasztaltam, milyen érzés biciklivel liftezni (nagyon jó), és milyen az, amikor is duplán környezetvédönek érzed magad, hiszen autó helyett (autópályán 25 perc tölünk Darmstadt) a jóval lassabb átszállásos vonatos és biciklis kombinációt választottam. Majd szétfeszítette a mellkasomat a fenenagy önérzetem. Amikor aztán a darmstadti föpályaudvartól végig bicikliúton haladtam a cél felé...na, az maga volt a mámor! Színtiszta eufória kapott el! Tudjátok, miért? Mert Darmstadt egy eszméletlenül biciklibarát város, itt egy teljesen sima kedd délelöttön is elérik a bringások a kritikus tömeget...volt, hogy dugóban álltam! Biciklidugóban! Lelkem egyik elveszett darabkáját találtam ott meg...de aztán csak bementem a nyelviskolába, akármilyen ragyogó is volt az idö és akármennyire is vonzott az elsöévfolyamos egyetemisták hatalmas és vidám tömege, akik éppen a gólyatáboros feladataikat végezték a közeli parkban (nem voltak szomjasak). A nyelviskola egy baromi barátságtalan környéken egy még barátságtalanabb épületben kapott helyet, én ilyen lepukkant helyet ritkán láttam itt Németben. Betereltek bennünket egy tanterembe, ott kellett várakozni a regisztrációra. Gyorsan felmértem a résztvevöket: összesen huszan voltunk, nök, férfiak vegyesen, a külsö ismertetöjegyek alapján a létezö összes kontinenst képviseltük. Mint utóbb kiderült: ezt helyesen ítéltem meg. Benin, Szenegál, Egyiptom, Mexikó, Brazília, Vietnám, Oroszország, Ukrajna, Lengyelország, Törökország...ez itt mind jelen volt...no meg azért rólam se felejtkezzünk el (nem, ausztrál nem volt). Persze, minderre majd csak a két nap folyamán fog fény derülni, egyelöre mindenki bizalmatlanul méregeti a másikat, már aki nincs belebuzulva a telefonjába (a többség bele van). No, de már nem sokáig! Jön egy nagyon tanítiónénis külsejü és orgánumú idös hölgy, és pattogó hangon közli, hogy azonnal mindenki zárja be a telefonját a folyosón található széfbe. Az értékeink ebben a teremben maradnak (a szemünk elött zárja be az ajtót, higgyünk neki, innen nem tünik el semmi), mi meg átmegyünk egy másikba. Mindenki kap egy sorszámot, ez egyben a széf fakkjának a sorszáma is, ahová a telefont kell betenni, meg az egyszemélyes asztalok is be vannak számozva, amelyek abban a bizonyos másik teremben várnak ránk. Mindenki a sorszámának megfelelöen foglalhat helyet, egymástól tisztes távolságra. Ordnung muss sein! Kilencven percet kaptunk négy szövegértési feladat megoldására...negyven perc múlva már a legyeket bámultam a falon. A hallás utáni szövegértési feladat következett ezután, abba mondjuk majdnem beletört a bicskám. Képesek voltak egy svájci és egy osztrák beszélgetését lejátszani...sejtelmem sincs, hogy valaki meghekkelte-e a rendszert vagy ezt komolyan gondolták. Az utolsó feladatunk levélírás volt megadott szempontok alapján, erre harminc percet engedélyeztek. Ezt mondjuk szépen ki is használtam, jó kis levelet írtam a képzeletbeli barátomnak arról, hogyan fogunk grillezni esöben (segítek: ernyövel). A végén szépen mindenki visszakapta a telefonját, voant és bicikli kombóval haza is jutottam annak rendje s módja szerint. Felvirradt október 11. napja, következzék hát a szóbeli vizsga! Két órával hamarabb indultam otthonról...továbbfejlesztettem az elözö napi utitervemet ugyanis. Ezen a napon csak az elsö vonatra szálltam fel, a második útvonalát (30 kilométert!) pedig biciklivel tettem meg! Szikrázó napsütésben, öszi illatoktól terhes levegöben, csodálatos tájakon. Sokszor, nagyon sokszor eszembe jut az a bringatúra. Ahogy félúton szépen letelepedek egy útszéli padra és elfogyasztom a kis elemózsiámat...a szemem is elfátyolosodik, annyira szép élmény volt. Visszavágyom oda és abba a pillanatba. Ugyanakkor nagyon meg is nyugszom ettöl a gondolattól. Nem kell nekem luxusutazás, se távoli táj, se ismeretlen kultúra...csak egy egyszerü kis biciklitúra itt a környéken, ennyi pont elég a boldogsághoz. Magamat is meglepem néha, mennyire földhözragadtak az igényeim. No, de tekerjünk tovább! Jó kondiban vagyok, úgy tünik, mert egy órával hamarabb érek Darmstadtba a tervezettnél. Hol máshol ütném el a hirtelen rám szakadt szabadidöt, mint a könyvesboltban! Fel is tankoltam jópár regényt, újságot, söt, egy elöre nyomtatott ország-város-fiú-lány társasjátékot is, travel edition kategóriákkal. Ez utóbbit Flórikának szántam, nagyon jókat szórakozunk mindig játék közben, és ez a változat még nincs meg (az Einstein edition már igen). Beérek a nyelvsuliba, ugyanabban a deprimáló teremben kell várakoznunk mint tegnap. Bejön ugyanaz a hervasztó némber mint tegnap. Közli a viszga menetét: ezt a termet, de legalábbis ezt az épületet a következö öt órában senki nem hagyhatja el (csak wcre lehet kimenni, ha nagyon muszáj). Aki kimegy az épületböl, az automatikusan bukja a vizsgát meg a vizsgadíjat. Kettesével fognak szólítani bennünket, teljesen random módon (hadd féljünk). A telefonjainkat most azonnal be kell raknunk a széfbe, csak a vizsgát követöen kaphajtuk vissza. Nénike ellentmondást nem türö nézéssel és két random viszgázóval jobbra el. Mi, kb. tizennyolcan meg csak lesünk. Meddig kell itt ününk? De ami talán még inkább felkavarja az indulatainkat, az az, hogy: MI A FENÉT FOGUNK CSINÁLNI ÓRÁKON ÁT A TELEFONUNK NÉLKÜL???? Eltaláltátok: várunk. Várakozunk és közben lassan megörülünk. Az idö mintha ólomlábakon járna. Elöször a lengyel ipsénél szakad el a cérna. Hangosan kezdi el szidni a szervezöket, nagyon kikel magából. Mi ez itt, börtön? No, bennem emberére talált, már tegnap óta érik bennem az indulat a méltóságon aluli bánásmóddal szemben. Egymásra licitálva soroljuk, milyen jelzöket fogunk beírni a nyelvsuli Google értékelésébe...amint visszakapjuk a telefonunkat ugyebár. Mert anélkül...khm...hát akármennyire is szeretnénk tombolni a virtuális térben, teljesen tehetetlenek vagyunk. Hamarosan csatlakozik hozzánk egy török meg egy ukrán fószer...az oroszok a sarokból figyelnek. Ezzel a szitkozódással eltelik vagy fél óra, újabb két embert szólítanak a vizsgabizottság elé (a brazil és a szenegáli hölgy a szerencsés). Aki már levizsgázott, az ebbe terembe nem jöhet vissza, semmilyen módon nem érintkezhet velünk, egy hátsó kijáraton hagyja el az épületet. A vizsga tisztaságát meg kell örizni minden áron! Közben kezd kifogyni belölünk a szufla...mélypontjához közeledik a hangulat...már éppen eröt venne rajtunk a csüggedés és a pusztító unalom...amikor Terikének támad egy kolosszális ötlete! Mert mi most jól fogjuk magunkat érezni, ha a fene fenét eszik is! Elöbújik a közösségformáló énem (fyi: egész életemben a közösségi munkáért kaptam a jutalomkönyveket, nem a kiváló tanulmányi eredményeimért), a megoldás pedig már csak egy karnyújtásnyira van. Néhány percen belül egy asztalnál ül a lengyel, az ukrán, az orosz(!), a török no meg a vietnámi, hogy a magyarról már ne is beszéljünk...és...igen! Ország-városoznak! A legnagyobb egyetértésben! Hatalmas nevetések közepette! Olyan összhangban, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Közben még egymás nevét sem tudjuk...mert nem is ez a fontos! Hanem a humor és az elhatározás: még ebböl a nyomorúságos kényszerhelyzetböl is kihozzuk a legjobbat (ez igazából az én elhatározásom volt, a többieknek meg nem volt más választásuk...ha Terike egyszer belelendül, mindenkit magával ránt a tutiba)! Persze azért vannak viták...amiket telefon ill. Google használata nélkül nem is olyan könnyü rendezni. Például a Fülöp-szigeteket németül Ph-val írják (Philippinen) és nem F-el, mint ahogy a lengyel kollega próbálja bizonygatni és pontot szerezni. Oslo pedig igenis a tenger mellett van, igaz, egy fjord belsö végében helyezkedik el (ez akkor fontos, amikor tengerparti fövárost kell írni...ilyen kategória is van). Óriási mázli, hogy a lepusztult tanterem falát pont egy megfakult világtérkép borítja...szerintem elöször irányul rá emberi szem, nem is egy! Azért akad olyan helyzet is, amikor a világtérkép sem segít. Az ukrán csávó például helyes megoldásnak tartja a W betüs ország kategóriánál azt, hogy Wakanda...a lengyel ipse hözöng, hogy az nem is létezik...a benini csaj mindentudóan mosolyog. Én simán elfogadom, hiszen ennek a játéknak pont ez a lényege, hogy szárnyaljon a kreativitás...a kicsinyes emberektöl pedig amúgyis kiráz a hideg. Persze, könnyü nekem, én játszani akarok, nem nyerni (így jár az, aki öt gyerek közül a középsö...a nagyobbak okosabbak...a kisebbek aranyosabbak...nulla versenyszellem van bennem...lételemem a konszenzus...gyerünk, játsszunk tovább!). Ja, és azt megfigyeltétek már, hogy a játék egy olyan kötetlen hangulatot teremt, amelyben még a legintrovertáltabb embereknek is megered a nyelve? A török ürge eddig nem nagyon nyilatkozott, egy-egy menet után viszont elpöttyint ezt-azt magáról. Megtudom például, hogy Németországban született, itt is járt iskolába, mégsem tanult meg soha rendesen németül. Születése óta török állampolgár, ezt a nyelvvizsgát most azért kell letennie, mert ez kell a tartózkodási engedélye meghosszabbításához. A beszéde (sem a kiejtése, sem a mondatalkotása és a szókincse) alapján nem gondoltam volna, hogy évtizedek óta kapcsolata van a német nyelvvel. Nagyon szomorú, egyben nagyon jellemzö történet ez a hiányos integrációról. Akarni kell nagyon az egyénnek, az az igazság. A német állam nem nyúl a hónod alá. Újabb és újabb körök zajlanak a játékban, egyre jobban oldódik a hangulat. Az ukrán gyerek vallomást tesz: ö eredetileg Porosenko-ra szavazott. Mostanra viszont már nagyon tiszteli Zelenszkijt, fantasztikus, ahogy kiáll a népéért, és nem fogadta el az amerikaiak ajánlatát, amikor ki akarták menekíteni az országból. Ö maga kilenc éve él Németországban, viszont a családja Ukrajnában maradt. Apja és fivére a fronton...itt kicsit elbicsaklik a beszélgetés...az emberek pedig egyre fogyatkoznak körülöttünk. Már csak hatan maradtunk: az ukrán, a lengyel, a mexikói, a vietnámi, a benini meg én. Csokis keksz osztogatással próbálom életben tartani a beszélgetést...és aki most úgy tippelt, hogy én meg a benini csaj járulhattunk utoljára a vizsgabizottság elé...na, annak így legyen ötöse a lottón! És innen kezdett izgalmassá válni a helyzet. Mert a hölgy ránézésre a lányom lehetett volna, egy éve tanult németül, valamely meg nem nevezett csereprogrammal érkezett Németbe és a nyelvvizsga ahhoz kellett neki, hogy hivatalosan is iskolába járhasson itt. Nyelvtudás szempontjából Makót és Jeruzsálemet képviseltük...és szándékosan választottam ezt a hasonlatot...hadd nöjön olvasóim fejében a bábeli zürzavar! Aztán csak a bizottság elé járultunk. Húztunk egy-egy képet, ezekröl kellett elöre megadott szempontok és elöre meghatározott álláspontok szerint beszélgetni. Nem a vizsgabizottsággal, egymással. Tehát nekem, aki 35 azaz 35 éve tanulok németül, meg neki, aki egy éve. És itt volt ennek a csajnak hatalmas nagy szerencséje, hogy éppen velem sorsolták össze. Velem, aki manapság már konyítok valamicskét a pedagógiához és kiválóan eltársalgok bárkivel bármilyen szinten. Nagyon, de nagyon jól alakult a szóbeli vizsgánk, még a bizottság tagjait is sikerült alaposan megnevettetnem, pedig azért eddigre már rendesen le voltak harcolva. Ja, az volt a témánk, hogy a férfiak meg a fözés. Megragadtam az alkalmat, és elmondtam, hogy az én férjem imád fözni, ezért számomra elképzelhetetlen és érthetetlen, ha egy férfi nem szeret a konyhában sürgölödni. Na, ez váltotta ki a LOL-szituációt...föként a bizottság férfi tagjából...hamar haza is engedtek bennünket. A hazautat kicsit megvariáltam. Darmstadt föteréig elbicikliztem, majd villamosra szállva elzötykölödtem az agglomeráció határáig, onnan biciklivel mentem vagy tíz kilométert az igen erös alkonyulatban, majd vonatoztam, majd újra tekertem és már otthon is voltam! Csodaszép, langymeleg októberi este volt, jól esett a mozgás a hosszú ücsörgés után. Ez az esti biciklizés is sokszor fel-felvillan bennem, ahogy élem a kis életem...meseszép élmény volt. És, hogy hogy sikerült a vizsga, aminek ilyen eszméletlen hosszú, igazán bölére eresztett beszámolót szántam? Íme:

Szerintem stréber vagyok:-)))))))

Tagesmutter megdicsőül!

A napokban úgy alakult, hogy két pótgyerekemtöl is búcsút kellett vennem. Közel három évesek mindketten, jövö héttöl már oviba járnak. A búcsú nálam többnyire kellemes sütizéssel, kávézással és kvaterkálással telik. A csúcspont persze mindig az ajándékozás. Nekem, az öt (lány!)gyerek között felnött egyénnek még mindig a tárgyi ajándék az egyik legmarkánsabb szeretetnyelvem...pláne, ha passzolnak is azok az ajándékok! És most passzoltak, nagyon is! De nézzük szép sorjában: November elsején az M. nevü kislánytól búcsúztam el. Ö 2022 februárjától járt hozzám, akkor volt éppen 13 hónapos. Beszélni, járni még nem tudott...most meg...egy böven óvodaérett gyönyörü kislány családja rebegett nekem hálás köszönetet. Na, de elég a dumából, nézzük az ajándékokat! Kezdjük talán a házi készítésü macaron kollekcióval! Hja kérem, könnyü, ha cukrászmester van a családban (nekik könnyü, nekem meg finom):

Ebböl a csomagból messze a sárga (maracuja ízesítésü) volt a legfinomabb, de azért a csokis is megért egy misét. No, de mi lapult a csomagban még? Hát ez:

Anyósomnál láttam elöször ilyen növényt. Olyan jó kis nyomkodnivaló dundi levelei vannak! Ezer éve vágytam már egy ilyenre! Igazából egy kicsi fa! És tudjátok, hogy miért olyan dundik azok a levelek? Mert ott tárolja a nedvességet! Ergo szinte alig kell locsolni! Hetekre is el lehet felejteni akár! Oh, tökéletes helye lesz nálam! Futottak még kategóriában leledzik a forraltbor meg az illatgyertya...jól jönnek ezek majd téli vésztartaléknak!

Nagyon sok dícsérö és hálát kifejezö szó hangzott el a délután során, nagyon soknak, söt, fantasztikusan megbecsültnek éreztem magam. Könnyek és ölelkezések közepette búcsúztunk el úgy másfél óra múltán...biztos voltam benne: ezt már nem lehet fokozni. Aztán felvirradt a november 2! Ezen a napon az L. nevü kislánytól vettem búcsút, ö 2022 júniusától volt a családi napközim oszlopos tagja. Akkor volt 18 hónapos. Elötte már próbálták beszoktatni egy bölcsibe is, sikertelenül. Elég nagy fenntartásokkal érkeztek hozzám a szülök, ódzkodtak az újabb kudarctól, meg attól, hogy a gyerekükkel nem stimmel valami. Mint kiderült, a gyerekkel minden stimmelt. Nagyon is. Rekordidö alatt egymásra hangolódtunk, óriási lett köztünk a harmónia. Kiderült, hogy mindketten imádunk röhögni, rádásul nagyon hasonló a humorunk. Mind a motoros mind a kognitív képességei rekordsebességgel fejlödtek a kiscsajnak, frankón jókat társalogtunk már így a vége felé. Ja, és imádta a nagy közös olvasásokat...borzasztóan nehezemre esett öt oviba engedni. A szülök a végtelenségig hálásak voltak nekem a harmonikus másfél éves közös munkáért, egy csodálatos, erösen személyre szabott ajándékkosárral érkeztek a búcsúra.

Ez már így elsö blikkre is nagyon pofás! Hát még, ha kicsomagoljuk, ízekre bontjuk, miegymás! Akkor lássuk! Volt benne két utalvány a nem is olyan távoli élményfürdöbe. Nekem, a nagycsaládból származó, mindig mindenét megosztó embernek eszembe se jutott, hogy nem az az egyetlen opció, hogy magammal viszem a férjemet...hanem akár egymagam is mehetek KÉTSZER:-)))

A fürdöcuccaimat majd szépen bepakolhatom ebbe a csodálatos kis szatyorkába, ilyen tutira senki másnak nem lesz az usziban:

Ha pedig vészesen fogyna az energiatartalékom a végtelen sok úszás hatására, innen mindig feltankolhatok (mire ezeket a sorokat írom, már írmagja sem maradt:-):

Ezúton tájékoztatom a kedves olvasót, hogy ez a kedvenc csokim, ez a narancssárga, bármilyen változatban, egyenesen az Államokból (az apuka járt ott nemrég üzleti úton, és most mondjátok meg, hát még ott is gondolt rám!), ja, azért pár fajta már errefelé is kapható. Na, volt-e még valami? Vagy üres már az a kosár? Majdnem. Egy külön ajándékzacsiban érkeztek az alábbi lábmelegítök...a dédnagymama kötötte öket a hosszú téli estéken:

Boldogan és elégedetten vágtam bele a november 6-án kezdödö beszoktatásba...ezek szerint csak van nekem valami kis varázseröm!