Öveket becsatolni, időutazás. A cél: 18 évvel ezelőtt!
2002 nyara az valami olyan fenomenális volt...évek óta tervezek posztot írni róla "Kamaszkorom legszebb nyara" címmel...na, majd lesz olyan is! De először ez:
2002 nyarán (Jézusom, most veszem észre, hogy már nagykorú ez az emlék!!!) az volt a felállás, hogy én Münchenben dolgoztam és az agglomerációban laktam, Janikám pedig Darmstadtban lakott és járt egyetemre. Ez a távolság testvérek között is több óra vonattal, szóval csak hétvégenként láttuk egymást.
Azon a júliusi hétvégén éppen Jan volt a soros, pénteken munka utánra vártam nagy szeretettel. Csütörtök délután már nagyon tűkön ültem, fel is hívtam a munkahelyemről és megkérdeztem, vajon elindult-e már! Egyáltalán nem értette, miért kérdezek tőle ilyesmit. Hogyhogy elindult? Dehogy is indult el! Hát csak másnap jön! Na, én meg jól rápirítottam, hiszen én csupa szerelemből kérdeztem, hogy úton van-e már, mert annyira várom, mit kell ilyen idegesen válaszolni, miért nem értékeli a magyar vehemenciát! Letettük. Szerintem egész délután ezen puffogtam.
Este már nem, akkor ugyanis egy After Work Party-ra voltam hivatalos! Este hattól tízig roptuk. Szeretném visszaadni egy kicsit annak a nyárnak a hangulatát, hadd linkeljem be ide a két legnagyobb slágert, amelyek hallatán anno teljesen eldurrant az agyam (amúgy még most is).
Erre a legőrültebb padlóérintős-guggolós koreográfiát nyomtam, ha kellett, ha nem:
Erre pedig csak legyezgettem magam teljesen decens módon (nem), esetleg spontán limbóversenyt kezdeményeztem:
Szóval így. Ilyen gondtalanul telt az a nyár. De főleg az az éjjel. Szalmaözvegyként, hasonszőrű diákcsajokkal forrósítottuk a talajt a talpunk alatt, s küldtük lefele egyre másra a hűs koktélokat. Ja, mert külföldi gyakorlaton voltam éppen odakint (ami most már idehaza). Az after-work-party azonban tízkor véget ért, elindultam én is szépen hazafelé. Hévvel. Volt már vagy fél tizenkettő, mire elértem a teljesen néptelen külvárosi állomást. Sietős léptekkel vettem az irányt szerény hajlékom irányába, eléggé rajtam volt a majré. Amikor is valaki hátulról a nyakamba ugrott!
"Hát neked miért nincsen bekapcsolva a telefonod???" - kérdezte a semmiből felbukkanó Jan, ellentmondást nem tűrő hangon. Ami ezek után következett, azt így leírva nagyon nehéz visszaadni. Volt abban sírás, üvöltve nevetés, egymás ölelgetése a végtelenségig. Sokára, nagyon sokára derült ki, mi történt. Csak annyi, hogy amikor én délután poénból megkérdeztem Jant, hogy elindult-e már felém, akkor ő már tényleg a vonaton ült. És nem azért volt olyan ideges, mert nem értette a poént, hanem ezért, mert megijedt, hogy valahogy megneszeltem a meglepetést. Pedig nem. Nagyon nem. Annyira nem, hogy én munka után közvetlenül becsíptem és éjszakába nyúlóan dorbézoltam. Ja, és még egy apróság: a diszkóból nem egyedül indultam ám haza. Török volt az illető és nagyon szép fekete szeme volt. Ja, meg lány is volt. Egy hétig a kanapémon aludt, mert valami lehetetlen adminisztratív okból csak későbbre utalták neki ki a gyakornoki szobát. Éppen ez volt az utolsó éjszakája nálam.
Szóval most már hármasban baktatunk hazafelé és a németül nem tudó török csajra való tekintettel Jan angolul gombolyítja tovább a történet fonalát: tehát ő szépen eljött hozzám a müncheni agglomerációba, megvárta, míg besötétedett, majd a hatodik emeleti erkélyem alatti füves réten teamécsesekből kirakott egy szép nagy szivet és meg is gyújtotta őket. Ezen a - dramaturgiailag tökéletesen megfelelő - ponton tárcsázta az én számomat. Hogy ugyan jöjjek már ki egy percre az erkélyre. Tárcsázott egyszer, meg még egyszer. Számtalanszor. Üzenetet is hagyott. Aztán meg sutba dobva minden romantikát be is csengetett. Aztán meg várt. Abban vakon is bízott, hogy nem azért nem veszem fel a telefont és nem azért van sötét a lakásban és nem azért nem nyitok ajtót a csengetésre, mert éppen valamely lengyel gyakornokkal vigasztalódom. Számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok otthon. Miért, miért nem, azon nem törte a fejét. Logikusan végiggondolva az egyetlen jó megoldás az volt szerinte, hogy a hévnél várt. Egy bokor mögött. Mert azért a meglepetés faktor nehogy elmaradjon már teljesen! És lőn!
Aki azt hiszi, hogy ezek után Jant a romantikus meglepetések királyává koronáztam és összebújva aludtunk el a franciaágyban, az komolyan nem éjszakázott még egy egyterű lakásban egy hithű muzulmánnal. Felsőbb utasításra Jan kucorgott mindenféle romantikától mentesen a kanapén, én meg közvetlen közelből hallgathattam a török csaj horkolását.
Hajnalban egy kérlelhetetlenül szecskázó fűnyíró hangjára ébredtünk, éppen az erkélyem alatt haladt végig...ezzel pedig az ottfelejtett teamécsesek sorsa is megpecsételődött.
Sokszor. Nagyon sokszor gondolok arra az éjszakára. Mennyire másként is alakulhatott volna minden. Például ha mást viszek haza a diszkóból. Vagy ha haza se megyek.
Azóta se rakott ki nekem Jan szívet teamécsesekből. Igaz, nincs is erkélyünk. Viszont alhatunk egy ágyban, amikor csak akarunk!!!
 |
| Száz törökért sem adnám őket! |
