Idén július elsején válik nagykorúvá az ismeretségünk Jannal. Ennyi idő alatt azért akadt néhány nézeteltérés, keserűség, netán hajcihő. De tudjátok, bármi is adódik, elég csupán arra gondolnom, hogy Úristen, hány, de tényleg hány véletlen kellett ahhoz, hogy mi egyáltalán megismerjük egymást! Annyi, hogy az egyszerűen már nem lehet véletlen! Számoljunk most közösen:
1. A szüleim anno 1989-ben ragaszkodtak a német nyelvhez, úgy érezték, ezzel többre megyünk magyarként, mint az angollal.
2. Anyukámnak volt egy tanítványa, aki szívből, igazán ajánlotta a GATE-t (ma már Szent István Egyetem). Ezért jelentkeztem éppen oda.
3. Buzgómócsing voltam a középiskolában, díjat nyertem, EU-s konferenciára mehettem a parlamentbe 1998-ban. Ott az agrárszekcióban megismerem pár nagyöreg egyetemistát a GATE-ról, köztük Vikit.
4. A GATE-n a gólyatáborban újra találkoztam Vikivel, aki elhívott az AIESEC-be (közgazdászhallgatók nemzetközi szervezete). Elanyátlanodott elsősként kerestem a fogódzkodókat, szóval mentem. Ott is ragadtam öt évre.
5. 1999 áprilisában jön a hír, hogy a MALÉV negyven jegyet ad ajándékba a szervezetnek, én éppen az irodában vagyok, ami csak azért nagy mák, mert aznap kell pályázni rá, másnap már nem jó.
6. Mivel ekkorra már háromszor voltam Németországban, más úticélokat akarok beírni (20 európai város közül lehetett választani). Mondja a barátnőm: milyen nyelven fogsz te ott kommunikálni? Tudsz elég jól angolul? Tudok, de a biztonság kedvéért beírom Németországot.
7. Rohanok haza, mert tanítványom van (Kisnorbi, akinek ez a név még mond valamit), otthonról diktálom be az útlevélszámomat, kedves barátnőm beadja a jelentkezésemet, még épp nem csúszok le a határidőnek megadott 18 óráról.
8. A három németországi úticél közül (Frankfurt, Köln, München) Frankfurtba kapok jegyet.
9. Mivel egy fityingem sincs szállásra, írok a frankfurti AIESEC-nek, tőlük kérek segítséget, de nem válaszolnak. Kezdek csüggedni. Viki szól, ő fél éve volt Darmstadtban egy konferencián, az ott van nem messze Frankfurttól, és véletlenül ismer is ott valakit. Valakit, aki Jan.
10. Azért ismerte Jant, mert Jan minden bátorságát összeszedve rendezett egy fantasztikus nemzetközi konferenciát, amin Viki is részt vett.
11. Írok neki (az egon.gyaloglo.hu végű e-mail címemről, 1999 van, hello). Jan tényleg nagyon rendes gyerek, válaszol. Viszont épp nem működik az egyetemen a net, ezért bemegyek apukám munkahelyére a Bécsi útra, onnan kommunikálunk. Majd otthonról telefonálunk. Mivel nekem eddig kizárólag bajorokkal volt kontaktusom, az első, amit mondok neki: hochdeutsch bitte! Fogalmam sincs ekkor, hogy Jan szülei éppen arról a vidékről származnak, ahol a legtisztább hochdeutsch-ot beszélik...
12. Elérkezik a nagy nap, 1999. július 1-je. Apukám és a tesóm visznek ki a reptérre. Tesóm megszimatolhatta, hogy itt valami sorsdöntő dolog van készülőben, egy kisüveg parfümöt ad ajándékba (Café Café). Istenem, akkor még simán felvihettem a kézipoggyászban folyadékot! Mivel ez életem első repülése, fogalmam sincs semmiről. Csak rettenetesen izgulok. Mivel korán érkezünk a reptérre, üldögélünk egy sort. Várunk a becsekkolással, minek azt elsietni. Utólag tudtam meg: egy percen múlott, hogy nem zárták be a check-in pultot!
Látjátok, nem a levegőbe beszélek! Akármelyik ponton elcsúszhatott volna a dolog! És akkor most nem lenne ez:
Szoktam meghatódni, szoktam könnyezni, szoktam sírni, zokogni. De olyan még nem volt, hogy kontrollálatlanul ömlött egy kis patak a szemem sarkából. Nem volt sírhatnékom, nem szipogtam, nem rázkódtam, orrom se folyt, semmi, csak zuhogott a semmibe az a folyam. Velem ilyen még nem történt soha. Egészen tegnapig.
Mert mi volt tegnap? A fiam ballagása, naná! Nem mondom, hogy az első, mert a bölcsiben is volt ilyen szeánsz. Akkor is irtózatos mennyiségűt sírtam, de mivel szoptattam, egyszerűen ráfogtam a hormonokra. Akkor azt hittem, az a csúcs. Tegnap minden elképzelhető rekordot megdöntöttem elérzékenyülés témájában. Óriási szerencse, hogy éppen hétfőn szereztem be egy csodálatos, félarcot simán takaró napszemüveget. Még nagyobb szerencse, hogy a nap is bőszen sütött, ezért kültéri rendezvényt tartottak az oviban. Így egyáltalán nem kellett magyarázkodnom. De miért is kéne? Az csak természetes, hogy meghatódok az én gyönyörű, nagy és okos fiamtól, aki az én egyik sejtemből fejlődött ki.
Akit megtapsoltam, amikor először megfordult. Aki felém tette meg az első lépéseit. Aki nekem mondta ki az első szavát. Aki tegnapelőtt a hálóingemben aludt, mert annyira izgult a tegnapi naptól. Akivel kapcsolatban nagyközönség előtt hangzott el a vezető óvónő szájából: "újra és újra megleptél bennünket, mennyi mindent tudsz, félelmetesen széles az általános műveltséged". Hát, ennyi. És még mennyivel több ő! Istápolja a kicsiket, barátkozik a nagyokkal, imád egyedül is lenni, és még fogalma sincs, hogy tengerbiológus vagy vulkanológus lesz-e, ha nagy lesz. Minden, de tényleg minden érdekli. Még a rókamanguszta is!
Még jó, hiszen éppen így hívják az osztályt, ahová majd augusztustól járni fog. Hogy én ezt honnan tudom? A héten megvolt az első iskolai szülői! A jövő elkezdődött!!!
Tesóm és a kisfia voltak most nálunk pár napig. Én meg voltam olyan szemfüles, és kihasználtam az alkalmat. Egy régi szép álmomat valósítottam meg egészen pontosan.
Illegalitásba vonultunk Lőrinckével, a két éves négy hónapos unokaöcsémmel.
Az illegalitás nekem azt a pár órát jelenti, amikor senki sem tudja, hol vagyok. Ilyen volt, amikor tavaly meglepetésszerűen feltettem a fiúkat a vonatra egy tök sima szerda délben és bezötyögtünk Frankfurtba, a dínómúzeumba. Jan alig akarta elhinni este, hol jártunk. Ilyen volt, amikor idén márciusban keresztül-kasul jártam Budapestet, a Gellért-hegytől a Filatorigáton át a Várig, a Szabadság-hídon keresztül a Kálvinig...Amikor a közösségi média, a telefonod és a GPS szinte minden lépésedről tud...nos, akkor igazán jó egy időre lemászni a térképről.
Eljött a vasárnap délután. Tesóm kérte, vigyem át a szomszédos Worms-ba, mert ott találkozik egy kolléganőjével. Vittük Mr. Dudut is a kocsiban, hátha elalszik. És lőn! Tesóm balra el, két óra múlva jövünk érte.
Visszafelé úton az alvó kisdeddel a hátsó ülésen elkezdtem morfondírozni:
Jan azt hiszi, Worms-ban maradtunk mindannyian. Rozika azt hiszi, hogy Bürstadtban vagyunk Jannal és a fiúkkal.
Mindenki meg van nyugodva, a következő pár órában senki sem fog zargatni telefonon.
Na ez az igazi szabadság!!! Irány a KALAND!
Duduka kb. fél órát szunyált, Lampertheim városában ébredt mérgesen sírva, de amikor megkérdeztem, hogy éhes-e, szépen artikulálva közölte, hogy IGGEN!
Ha nagy a szükség, közel a segítség, kerítettem frissen sült csirkemellfilét, fagyikát, egy zacskó grátisz gumimacit, gyümölcspürét, almalevet meg rácsalakúra sütött krumplit a fiatalembernek. No, nem ám a mellényzsebemből, hanem az arra szakosodott skót specialitásokat kínáló étteremből. Sorban állás közben buli volt, mindenki azt hitte, nekem van ilyen szép nagy fiam! Már csak épp azt nem mondta senki, hogy hú, de hasonlít!
Táplálkoztunk, milliónyit csúszdáztunk, majd a monotóniát megtörve áttettük a székhelyünket a közeli gigantikus játszótérre. Ahol Lőrincke emígyen bíztatta az életnagyságú falovakat indulásra:
Terike! Nem megy!
A csúcspont az volt, amikor már rég indulni kellett volna a mamáért, de mi csak ültünk egymás szemében elmerülve és azt mondogattuk vagy ötször egymás után, hogy Gyerekek, gyerekek, szeretik a....
De gyorsan vissza a kocsiba, irány Worms, ahol nagyon, de nagyon vártak már bennünket!
Útközben mindig megbízhatóan rám szólt valaki, ha túl sokat ácsorogtam egy piros lámpánál (Terike! Menjél!), de azt is megtudtam, hogy én nagyon szeretem anyát!
Hamarosan véget is értek a lopott percek, ment a nagy összeborulás meg az élménybeszámoló, hiszen anya csak egy van!
Így melegítettek annak idején az MTK-szurkoló osztálytársaim meccs előtt. Szerintük teljesen egyesélyes volt a dolog, minek izgulni.
Én is így voltam vele. A legkisebb izgalom nélkül nyitottam meg ma reggel az Origo Reblog Sprint vonatkozó rovatát. Az "ébredés" témájú forduló eredményhirdetését egészen pontosan. Teljesen biztos voltam benne, hogy nem lesz a nevem a nyertesek között. Minek is lenne? Igaz, hogy három pályaművel neveztem, de abból csupán egyet érdemesítettek arra, hogy kiemeljék a címlapra. Pont a leggyengébbiket, amit nettó két óra alatt dobtam össze. Csak úgy poénból. Nem volt jobb dolgom. Szóval ezt:
De nem vettem zokon, mert az igazi aduász még ott volt a tarsolyomban.
Már a Spiegel is rám hivatkozik!
Eléggé el nem ítélhető módon a húsvétvasárnapi ünnepi nagymisén jött az ötlet. Az eredeti cím az volt, hogy: Luther 500: katolikusok ébredése. Ezt egy kicsit felpimpeltem (megihletett az atya???), így jött a képbe Darth Vader, mint kattintásmágnes. Két napon át gyűjtöttem az anyagot, a reformáció története valahogy kihullott a fejemből érettségi óta. Kedd éjszaka megalkottam a művet! Már pont képeztem, amikor az egész elszállt. Mondom ELSZÁLLT. Az EGÉSZ. Nem volt más választásom. Az egészet azon nyomban újraírtam. Emlékezetből. A telefonomba. Az ágyikómban.
Másnap jóga után őrülten rohantam haza. Két óra múlva kellett indulnom az oviba. Két órám volt arra, hogy az egészet lemásoljam, lepötyögjem a telómról a gépbe, mivel épp nem működött az e-mail küldési funkció. Aztán képeztem, letisztáztam, élesítettem. Vártam.
Kár, hogy más nem. Nem emelték ki a címlapra. Tegnapig csak az olvasta, akinek külön szóltam, hogy létezik egy írás. Egy írás, amiben messze Martin Luther King zseniális cameo-jára vagyok a legbüszkébb.
Na, ma kiderült, hogy nem csak a barátaim és a családom olvasták. Hanem az Origo Sprint ítészei is, akik egyenesen ennek a bejegyzésnek ítélték az egyik főnyereményt! Azt már alig merem megemlíteni, hogy a másik kettőt is megdícsérték az összértékelésben, mint kiváló műveket!
Ülök az autóban, szakad az eső. Az előbb kísértem be a fiamat az iskolaalkalmassági tesztre. Picit még könnyes a szemem. Jól látom, amit látok??? Csipkedem magam, ordítozok össze-vissza, hátha felébredek (ez rémálmoknál bejön néha). Végül felhívom Jant...te is azt látod, amit én, vagy csak az én telefonomat hekkelte meg valaki??
El kéne menni vásárolni. Céltalanul bolyongok a sorok között. Kezemben gyűrött papiros, a betűk nem állnak össze szavakká. Nem bírok koncentrálni, igazán minden egész eltörött.
Megírom, élesítem, reménykedek. Ha nem pörög a számláló, az rossz. De még rosszabb, ha pörög. Mert elkezdem nézegetni. Hányan olvasták már? Hú, ennyien? Gyanús! Tuti kikerült valahova. Címlapon nézem, nincs. Akkor hova??
Egy szót se értetek az egészből? Várjatok, elmagyarázom! Én, a vérbeli blogger. Talán nevezhetem magam így. Van blogom elég. Elég az hozzá, nem?
Volt még régen a lefogyunk.freeblog.hu. 2004-ben indult. Már akkor is melyik téma foglalkoztatott a legjobban, na melyik? Na, ott például soha nem találtam meg a számlálót, talán nem is volt neki. Szerintem nem is kerestem. Az életben nem derült ki, hányan olvasták. Azért az őszintén meglepett, amikor Kriszta barátnőm esküvőjén a főasztalnál ez volt a téma. Kiderült, a családjából többen is követték. Huh! Sajnos a blog - többek között az én gondatlanságom miatt - nyomtalanul eltűnt a virtuális térből. De a kollektív tudatalattiból nem. Lementettem pár bejegyzést anno.
Csak egyetlen mondat most a régi szép időkből, anno 2005. augusztus 17.:
"Jól van Terikém, akkor most, hogy
végre befejezted a hűtő és a számítógép közötti céltalan
ténfergést, talán nekifoghatnál a mesélésnek!"
Istenem, de szép is a folytonosság az életemben! No, de spongyát rá!
A következő blogom éppen az, amit most megnyitottál. Három éve működik, hol jól, hol meg jobban, én bírom, meg írom is. Ha kell, ha nem.
De ez írói kiteljesedéshez ez még kevés. Jött a Médiaakadémia, az online tanulmányok, s vele együtt a vizsgamunkánk, a Pamlag. Talán nem véletlen, hogy a hét főből álló csapatban én voltam a legtermékenyebb. Az írásaim zömét a mai napig büszkén vállalom.
De azért csak létre kellett hoznom a Gyerekkönyvest. Tudjátok, azzal jött a pályázat, a nyeremény, a hírnév, miegymás. Én pedig vérszemet kaptam. Pár napra rá nyitottam a Kimentemnémetbe-t, amit azzal a lendülettel hagytam is az enyészetnek. Mert! Imádom a csapongó szórakoztató tartalmat. Annak pedig semmi keresnivalója ilyen tematikus blogokban. Megalkottam tehát a szertelen játszóteremet, a Médiamunkás-t. Itt olvashatók az igazi agymenéseim, a műveim, ahol végtelen számban kapcsolódhatnak az asszociációs pályáim, nem szabok gátat, de nem ám! Olvasni csak saját felelősségre!
Nem lesz még elég? Nem. Mert van nekem a haverom, a Tamás, még az újságíró suliból, aki imád engem nyüstölni. Hogy hagyjunk valami maradandót az utókorra. Én engedtem a csábításnak, így lettünk mi az NLC megmondó nagyöregjei, a Tutifrankó-n osztjuk az észt. Eddig elég nagy sikerrel, azt kell, hogy mondjam.
No, de pont itt kezdődik a baj. Írjak én bármit, bárhova, bármilyen álnéven, valakik állandóan felfedeznek. És akkor valahogyan mindig nagyobb publicitást kapok, mint amilyet igazából megérdemelnék.
Álljon most itt a toplista, lássátok feleim szümtükkel:
Ja, és még hadd ajánljam nektek a szívemnek oly kedves írásomat, amire éppenséggel a kutya sem volt kíváncsi, pedig több éjszakám is ráment. Ha már csak egyetlen mosolyt is csalt az arcotokra, boldog vagyok!
Hát itt tartunk. Igazából az egész életemet az Origo, az NLC, az Index és a Startlap szerkesztőinek a kezébe ajánlottam. Én pedig önkívületben alkotok, lesem a számlálót és fogalmam sincs, hova vezet mindez. Kérlek, ne irigyeljetek. Valójában egy kínszenvedés ez, állandó egyensúlyozás a család és a dolgozó szoba, a siker és a pusztulás, az én és a nemén között. Mobillal a kézben. Éjszaka a fürdőszobában dideregve pötyögni és pötyögni. Hol csupán néhány kósza gondolatot, hol egy egész bejegyzést. És hiába fekszem vissza az ágyba, hiába végzem a légzőgyakorlatokat. Ha egyszer beindult az agyam kreatív üzemmódja, olyan iszonyatos ütemben - és teljesen kontrollálatlanul - termelődnek a mondatok, fordulatok, komplett bevezetők, címek, hogy tízujjas vakírással sem tudom követni. De szabadulni ettől már nem tudok. Blogger lettem, vagy mi a szösz. Az pedig sanyarú kenyér, nagyon sanyarú.
Boldogult ifjúkoromban néptáncosi karrierrel is próbálkoztam. A lelkesedés megvolt, a próbákra be is engedtek, de a fellépéseken - ritumsérzék híjján - többnyire a magnót kezeltem. Ja, meg Németországba is kiutazhattam a csoporttal, de főként tolmácsolni. Istenem, nem lehet mindenki multitalentum! Azért vannak szép emlékeim is. A csoportban volt két marha nagynövésű fiú, ráadásul ikrek. Eleve jó, ha fiúk is jönnek néptáncolni, ez a páros koreográfiáknál különösen előnyös. A tanárnőnk meg nem győzött bennük gyönyörködni. Jegenyék! Az én jegenyéim! Így nevezte őket.
Teltek az évek, és most már az én életemben is van két jegenye. Hah, aki azt hiszi, hogy már megint a fiaimról fogok ömlengeni, az most gyorsan nézzen bele egy botanikai határozóba! A 104 meg a 125 centi maximum csenevész bokrocskának elég...bőrlevelű korallberkenye, miegymás!
Hiszitek, nem hiszitek, az én életemben vannak más férfiak is! Egyikük alulról, másikuk felülről súrolja a két métert. Sok szempontból tiszteletre méltó férfiak ők, hosszan lehetne sorolni az érdemeiket. De most csak a testiségre koncentrálok. Nézzük!
Kezdjük ott, hogy belőlem óriási elismerést vált ki, ha egy férfi elkezd diétázni. Mert. Ugye! A társadalom sokkal elnézőbben bánik a férfiakkal. Mackós! Apukás! Jó hozzábújni. Ilyenekkel illetik őket. Szóval az egyessel kezdődő személyi szám eleve mentesítő tényező. No, de ha még magasak is! Úgy értem nagyon magasak! És azt a néhány pluszkilót tényleg csak a vájtszeműek veszik észre, meg a kekeckedők. Esetleg a feleségeik, de őket most hagyjuk ki a buliból. Előrebocsátom, egyiküket se szoktam bámulni feltűnően, strandon még együtt a büdös életben nem voltunk, meg egyéb ilyen ruhamentes szituban sem. Mentségemre szóljon, hogy egyikük a keresztlányom apukája, másikuk a sógorom, úgyhogy talán ez a körülmény megbocsátható nekem. Tehát!
Őszintén meglepett, amikor megtudtam, hogy család mellett, munka mellett, tanulás mellett, élet mellett ők ketten - egymástól függetlenül - elkezdtek életmódot váltani. Keményen, kitartóan, következetesen. És kiváló eredményekkel! Tökre hatásos lenne most előtte-utána fotókat beilleszteni róluk, ám erre se anyagom, se felhatalmazásom sincsen. Azt se írom, hány kiló, hány ruhaméret, meg hány fekvőtámasz. Egyszerűen higgyetek nekem, úgysincs más választásotok. Egészen elképesztő a változás, és nagyon előnyös! Én magamtól nem gondoltam volna, hogy ilyesfajta megszorításokra szükségük lenne, de most látom, csakis a javukra vált. Már a puszta létezésük motivál, erőt ad és bíztat. Köszönöm!
Kellenek a nyugis hétvégék. Mi nem megyünk sehová, hozzánk se jön senki. Nagy ritkán akad ilyen. Az elmúlt szombatnak is így indultunk neki. De aztán!
Szombathoz képest nagyon korán, már jóval hét előtt ébredtem. Na, mondom magamnak, hiába maradt még egy kis derékfájás tegnapról, kiugrom az ágyból, megyek futni! El is indultam lábujjhegyen a sportcuccaim felé, de ekkor az egyik majd a másik fiam is szólt, hogy szombaton reggel illendő még egy kicsit összebújva szuszogni. Ment is a durmolás vagy kilencig. Amikoris eszembe jutott, hogy ma van az a nap, amire január óta várunk. Vagyis délutánra végre volt hely (azaz kettő) az úszóiskolában. A fiúk viszont már rég kinőtték a gumipapucsukat (az úszógatyájukat szerencsére nem), úgyhogy én szépen elpályáztam a közeli cipőboltba. Mire hazaértem, eggyel nőtt a létszám, a szomszéd gyerek döntött úgy, hogy végre kipróbálhatom, milyen lenne háromgyerekes anyukának lenni, s ebéd közben három(pluszegy)fele figyelni. Óriási szerencse, hogy Jan főzött, nekem nem volt hozzá idegem. Desszert után rövid úton haza is küldtem a pótgyereket, rá kellett készülnünk a délutáni lubickolásra.
Az evickélés helyszíne a közeli fitnessz-wellnessz-komplexum, igazán gyönyörű hely, belépéskor azonnal úgy éreztem, itt nagyon hamar tag szeretnék lenni. Csak még várnom kell augusztusig, hogy lejárjon a másik tagságim. A fiúk iszonyatosan élvezték a teljes megmerítkezést, alig akartak kijönni, amikor lejárt a tízperces próbaúszás-szintfelmérés. Úgy döntöttek a szakik, hogy egy csoportba kerülnek a gyerekeim (huh, logisztikiai megkönnyebbülés), szerdánként fognak minden békák nyomdokaiba lépni. Gyors zuhanyzás, törölközés, öltözés ÉS szerződéskötés után autóba vágódtunk. Mentünk haza egy jót döglődni a kanapén? Majdnem. De csak majdnem.
Két órás késésben voltunk ekkor már Tóbika legjobb barátnőjének szülinapjáról. Ahol nyilván az én két fiam képviselte kizárólagosan az erősebbik nemet. Fűztünk gyöngyöt, játszottunk boltosat, Flórika volt a legpengébb a Jégvarázs-társasjátékban, a nagyobbik fiam szájából meg egy olyan mondat is elhangzott, hogy: "nyugodtan megpuszilhatsz, de attól még nem foglak feleségül venni!"
Sajnos minden buli végetér egyszer...de nem keseredtünk el, mert még jött a ráadás! Volt két kínai kislány is a vendégek között, őket a közeli étterembe kellett elszállítani, ahol a szüleiknek szombat este is szorgoskodniuk kell. Ekkor következett az est fénypontja.
Három kislányt és két kisfiút zsúfoltunk be egy kicsi kézihúzós kocsiba, s caplattunk velük végig a belvároson. Nem tudom, mikor röhögtünk ennyit utoljára! Mert hol az egyik hagyta el a cipőjét, hol Flórika lógott ki a macskakőre, hol az ünnepelt döntött úgy, hogy anyósnyelvvel hergeli a kóbormacskákat, hol pedig az apuka (akinek igazából húznia kellett volna a kicsi kocsit, teljesen Haragosi nélkül) jutott arra a következtetésre, hogy szappanbuborékokkal ijesztgetni a gyerekeket, na az bizony jó móka! A szituáció csúcsrajáratása az volt, amikor az egész kompánia berobogott a puccos ázsiai étterem kellős közepére, ahol frankón díszpontyok úszkálnak az asztalok körül és az egyszeri német zakóban vacsorázik, legalább. Én nagyon bírom az ilyen kontrasztos helyzeteket, Flórika viszont fel volt háborodva, hogy akkor mi most miért nem vetjük rá magunkat a csokiszökőkútra, mint rendesen (mintha eddigre nem kapott volna gumimacimérgezést...).
Minden jónak végeszakad egyszer, mi is szépen elpályáztunk haza, sűrűn lobogtatva a zsepiket meg az Elzás party-zacskókat (benne matrica, gumicukor, kifestő...).
S, hogy mennyire volt fárasztó ez a sima kis szombat? Csak annyira, hogy mind a szülők, mind a gyerekek elaludtak meseolvasás közben, könyvvel a kézben, Jannak úgy kellett éjfélkor körbejárni és leoltani a villanyokat a házban...
Az óvónénik elmentek megtervezni a jövő évet, mi meg otthon maradtunk hármasban. Azaz dehogy maradtunk! Természetesen azonnal vonatra szálltunk és átzötykölődtünk Mannheim-ba, a tőlünk kb. húsz kilométerre eső metropoliszba.
Mert mit tesz a hatékony városmarketing? Ha egy város, amely a Neckar és a Rajna folyók találkozásánál terül el, önmagát Neckarmetropolis-ként definiálja, akkor az ember hajlamos beleátni ezt-azt. Én például egészen tegnapig meg voltam győződve róla, hogy Frankfurthoz hasonlóan legalább hatszázezer lakosa van. Erre - Tóbi kérésére, kis kaliforniai segítséggel - kiderült, hogy lakosai számát tekintve egy mindössze Debrecen vagy Miskolc nagyságú városról van szó! Mondjuk mindegy is, a főpályudvara messze sokkal menőbb, mint az említett városoké. ICE 1,2,3, TGV, svájci Intercity...ez mind megfordult itt, nem is egymás után, hanem egyszerre, lehet őket bámulni tágra zárt szemmel.
Pedig a városközpot irányába is érdemes elindulni. Szerintem az a Paradeplatz, ahol a létező összes (szerintem tíz körüli) villamosvonal találkozik, és a Sternverkehr (csillagforgalom!) az valami egészen elképesztő élmény. A nap azon ritka pillanatai ezek, amikor minden irányból egyszerre érkeznek a térre a villamosok, megállnak, és át lehet szállni az egyikről a másikra. Közlekedésmániásoknak ez maga a mámor! Főleg pereccel a kézben, hátunk mögött zubog egy gigantikus méretű szökőkút, arcunkat símogatja a koranyári nap...én ezeket a hétköznapi csodákat imádom a legjobban, komolyan, sokkal inkább, mint bármelyik szervezett/előírt ünnepet.
Ráadásul a tegnapi nap szuper jól alakult, a délutáni programunkat váratlanul lemondták, így igazán bőlére ereszthettük a városnézést. Na, ez miből állt? Természetesen fel kellett mennünk a hatemeletes Kaufhof legtetejére, ahol is a játékosztály található. Itt először hódolatunkat fejeztük ki a legóból felépített, életnagyságú birodalmi harcos előtt, elképzeltük, milyen lenne, ha volna 499 eurónk a Lego-Halálcsillagra, nyomkodtuk egy kicsit a villogó-sípoló BB8-ot, kétszer tuti felborítottuk a Darth Vader figurát, meg a Kylo Ren maszkban is rohangáltunk egy cseppet. Mindez persze csak azért okozott igazán örömöt, mert végre elmerülhettünk az időtlenség csodálatos érzésében, anya nem nézegette az órát, nem siettünk sehova igazán.
Tegnap a kötelező programelemek mellett volt még egy külön látványosság is. Ki lehetett próbálni egy hiper-szuper fejen pörgős távirányítású autót! Már maga a játék is hatalmas élmény volt, kinek miért. A gyerekeknek nyilván jól esett a felfedezés öröme, meg az a tény, hogy most mindent lehet, az összes folyosón szabad gátlástalanul ronagálni, átrobog a kicsi kocsi a járókeretek alatt, a nyugdíjasok elnézően mosolyognak és nem szól ránk senki! Nekem pedig az, ahogy őket nézhetem, ahogy felszabadultan, boldogan és egymást nagyon szeretve játszanak. Másnak is szemet szúr ez a felhőtlen harmónia, nem is hagyja szó nélkül: asszonyom, ezek a gyerekek bámulatosak! Mindazonáltal nagyon elevenek! Nagyon fárasztó velük?
Egy pillanatra elgondolkodom. Fárasztó? Fárasztó! Rettenetesen megerőltető. Mert állandóan jövünk-megyünk, szünet nélkül kérdeznek, érdeklődnek, csacsognak, csevegnek és pörögnek. De csak magamra vethetek. Én neveltem őket ilyennek. És én egyáltalán nem bánom. Szóval igen, fárasztó. De csakis jó értelemben. Erről persze eszembe jut a személyi edzőm arca, amikor anno, 2013-ban mondtam neki, hogy nekem azért kell rendszeresen sportolnom, mert rengeteg energiára van szükségem a hétköznapokon. 25 éves szingli hapsiként csak dikházott. Utólag mesélte, hogy én voltam az első nő a praxisában, aki nem a fogyást célozta meg első helyen. És igen, ugyanő hitte azt is, hogy a próbaalkalom után a büdös életben nem lát engem többet. Na, ebből lett aztán egy év kemény közös munka, a többi pedig már történelem!
Azóta Flórikám amúgy járni, mászni, rohanni és akrobatikus mutatványokat is megtanult, szóval az állítás többszörösen is igaz. Rengeteg energiára van szükségem. A heti öt alkalom mozgás nálam alap, és nem önző célból. Csak így tudom ellátni őket a lelkiismeretemnek megfelelően.
Na, de minden távirányítású autót meg lehet unni egyszer, Tóbit hamarosan egy X-Wing-Fighter előtt találom álmodozva. Kérdezem, van-e még valami más úticélunk mára. A válasz egyszerre vág földhöz és repít soha nem látott magasságokba:
- Anya, ha arra apellálsz, hogy még a gyerekkönyvtárba is eljutunk ma, felejtsd el!
Imádom azt az okos kis buksiját, meg a tényt, hogy nem hiába olvasom rongyosra a számat esténként! Édes fiam, elég színes már így is a szókincsed, bambulj csak a vitrin előtt, ameddig jól esik.
De aztán mégis átjutunk a tér másik sarkán álló C&A-ba. A gyerekosztályra, megint, naná! És elkövetkezik a nap fénypontja, az élmény, ami miatt érdemes volt felkelni. Állj, rosszul mondom, ami miatt érdemes volt megszületni! Nekem az az elvem, hogy ilyen nélkül nem múlhat el nap! Eddig is gyanítottam, de most már tudom, hogy nem volt hiábavaló az elmúlt hét év izzadságos gyötrelme. Mert mi történik?
Elkezdünk a fiúknak tavaszi-nyári ruhatárat válogatni. Előrebocsátom, életemben először csinálok ilyet. Mármint úgy, hogy ők is ott vannak. Eddig mindig nélkülük ejtettem meg a nagybevásárlást, otthon szépen - többnyire borzalmas hisztik közepette - felpróbálták, aztán vihettem visszacserélni a felét. Nem tudom, mi volt velem tegnap, honnan vettem a bátorságot, hogy MINDKÉT gyerekkel elmentem egy in situ(!) gardróbcserére. Ők pedig gyönyörűen tűrték.
Mit tűrték? Tóbi kiváló segítségnek bizonyult, két perc alatt megtanulta, milyen méreteket keresünk, így a vásárlás legpusztítóbb (értsd: méretkeresés) részét azonnal levette a vállamról. Flórika pedig pontosan fejben tartotta, miket akarunk neki venni már hetek óta: napsapka, öv, pénztárca, rövidgatya, póló, tréninggatya, és még kit tudja, mi minden! Ja, zokni, rengeteg! Válogatás, szedegetés, irány a próbafülke. Itt is szépen, fegyelmezetten viselkedtek, vetkőztek, próbáltak, öltöztek rendületlenül. Egyszer sem rohant el egyikük sem! Ez nekem óriási és igen jó élmény volt! Főleg Flórikánál, aki egyenesen imád a ruhák között bújócskázni és engem az idegösszeroppanás szélére hajkurászni. Semmi ilyesmi nem volt most. Konstruktívan, hatékonyan és meglepően jól szervezetten telt a fél óra, amit a hatodikon töltöttünk. Ezt igen erősen meg is éreztem a pénztárnál, amikor a háromejgyű összeget pengettem kifele.
Az ám, kifele! Kifele menet Tóbi száját elhagyta a nap második kedvenc mondata:
- Anya, jól láttam, magadnak nem is vettél semmit?
Látjátok, már a gyereknek is feltűnt a puritán életmódom!! Azt neki nem kell tudnia, hogy a kasszánál kaptam egy 25%-os kupont, amit május első két hetében lehet (mit lehet? kell!) majd levásárolni...
Gyors halebéd a Nordsee-ben, aztán már robogunk is Bürstadt felé szélsebesen. Öt óra bőven elmúlik, mire haza esünk, részemről hullafáradtan (sportos életmód ide vagy oda). Játék, játék, játék, új dolgok mosása, teregetése (Flórika önszántából segít!), futás, meseolvasás (Rumini, utolsó kötet!), elalvás előtt még Tóbi megsúgja az apjának, mennyit is hagytunk ott a csodás Star Wars-felsőkért meg zoknikért. Egyem meg azt a páratlan memóriáját!!!
Álomba zuhanás közben még bevillan, amikor a kilencvenes évek elején mentünk haza anyukámmal a Sugárból, ahol előzőleg megvettük hármunk teljes tavaszi-nyári ruhatárát, és a tesóm így ugrott otthon nagymamánk nyakába: képzeld, otthagytunk vagy tizenötezer forintot!!! Hát igen, rongyot rázni tudni kell!
Flórika beszédfejlődéséről volt már itt szó, meg bizonyára lesz is. Meg van is. Éppen most.
Tegnap este eléggé el nem ítélhető módon az egyik Anna-Peti könyvből olvastunk. Ez a kötet abban az időben keletkezett, amikor Gergő még nem élt, nem is szerepel egyik történetben sem. Feltűnik ez Flórinak is, kezdi a faggatózást:
- És Gergő? Hol van Gergő? Még az anyukája pocakjában van?
- Hát igen, talán igen - mondom én és olvasnék tovább, mert igazából baromi álmos vagyok.
De ő nem hagyja annyiban a dolgot:
- De az is lehet, hogy még nem létezett.
- öööööööö (Anya padlót fog a gyerek által használt szótól, egy értelmes választ nem tud kinyögni)
- Vagy talán már meghalt - fűzi tovább a gondolatot a kisebbikem.
- Jaj, nem, azt biztosan nem!!! - próbálom menteni a menthetőt...
Aztán hamar pont kerül a sztori végére, kicsi fiam gyorsan elpilled, sokat kertészkedett a lelkem az apjával.
Idén vagyunk tíz éve házasok Jannal. Egyházasok, úgy értem. Felejthetetlen nap, tudom. Meg a memóriám is jó. Mégis szédületes, mennyi mindenre emlékszem 2007. július 28-ról, percről-percre, óráról-órára. Még így, egy évtized távlatából is. Emlékezzünk most együtt! (És a végén azt is tudni fogod, melyik volt az a bizonyos legszebb pillanat!)
A délelőtt természetesen buzgó készülődéssel telt, részemről főként szépüléssel, vagyis szép is lettem, meg ültem is rengeteget. Hol a fodrásznál, hol meg a kozmetikusnál raktak fel rám ezt-azt. A két művelet között volt valahogy egy órám, azt otthon töltöttem, megjött eddigre pár rokon, elkvaterkáltunk magunkról meg a nagy napról is elfeledkezve, magunkba vígan pogácsát tömve. Talán ez volt a legszebb pillanat? Nem, még nem.
Volt beöltözés meg fotózás, aztán csak el kellett indulni a templomba, akármennyire mellette laktunk is. Én már javában az udvaron toporzékoltam, hajtottam ki a jónépet, amikor valami különös dörömbölésre lettünk figyelmesek. A nagy ausztráliai kopogó madár netán? (bocs, el kellett sütnöm a '92-es állatkerti poénodat - ezzel magyaráztad Fehér Andrásnak a légkalapács hangját befelé menet) Hamar fény derült a hangzavar okára. Kiderült, hogy Daniel, az egyik germán díszvendég öt perccel a templomi szertartás előtt képes volt beletörni a kulcsot a WC zárjába és őt kellett megmentened néhány jól irányzott kalapácsütéssel (konkrétan szétverted a zárat, de ezt most hagyjuk). Ezt a momentumot azóta is sokan emlegetik...nekem mégsem ez volt a legszebb pillanat.
Szép lassan átszivárogtunk a templomba, mindenki elfoglalta a helyét, csak mi ketten ácsorogtunk még az ajtóban. Jan türelmetlenül nyújtogatta a nyakát az oltár mellől. Persze, mert te vezettél oda hozzá. Az tudtam, hogy ez egy nagyon megható pillanat lesz, csak azt nem tudtam, hogy ennyire. Láttam, tudtam, éreztem, hogy te már legalább annyira a sírás határán vagy mint én. Nem tudom, végül melyikünk diktálta a tempót, csak azt tudom, hogy vonszoltuk egymást rohamtempóban. Meg is kaptam utólag a násznéptől, hogy na, ti meg jól elsiettétek a bevonulást! Fogalmuk sem volt, milyen csigalassúsággal vánszorogtunk az igaziból vágyott sprinthez képest. Szóval nem, nem ez volt a legszebb pillanat. Ez inkább ilyen túlélős, megúszós cucc volt.
Maga a szertartás, a kétnyelvű szertartás, ezt hadd hangsúlyozzam, mert nagyon sok munkánk volt benne, és nagyon jól sikerült, szóval az rendben lezajlott. Anyuci nagyon szépen olvasta fel a Szeretethimnuszt, ebben semmi tudatosság nem volt, hogy épp ezt adtam neki, de azóta sok nehézségen átlendített ez az emlék.
A templomból kilépve természetesen beleakadt a cipőm sarka az esőfogó rácsába, de Jan emlékezett, mit ígért pár perccel korábban, szóval a nehézségek közepette is támaszkodhattam rá! Csók, rizsszórás, csokordobás, pezsgő, narancslé, Detti anyukájának szenzációs pogácsája tonnaszámra...csoda-e, hogy alig akaródzott átsétálni a Kastély Vendéglőbe? De erre is sor került, rezes banda nélkül méghozzá!!! Fel, végig a Kör utcán, Attila nagybátyám, mint tiszteletbeli polgárőr vezetett bennünket. A forgalmat is ő tartotta fel a Maglódi úton, egy ezüsttálcával intette jobb belátásra az autósokat (hogy honnan volt nála a tálca, az a mai napig rejtély...de állítólag minden sofőr meg akarta nézni rajta az etikettet!). Ez lett volna a legszebb pillanat? Nem, ah dehogy!
Talán az volt a legszebb pillanat, amikor nekiláttunk a vacsorának, de a légkondi felmondta a szolgálatot, elkezdett ömleni a nyakunkba a víz és a pincérnő gyorsan átvedlett takarítónővé? Nem, nem ez volt a legszebb pillanat.
Akkor talán az, amikor te tartottál egy nagyon szép (historikus elemektől sem mentes!) beszédet a legendás német-magyar barátságról? Amitől minden jelenlévő teljesen el volt ájulva? Kicsit meg voltam sértődve, hogy nem engem, hanem Alízt kérted fel tolmácsnak, úgyhogy végül nem, nem ez volt a legszebb pillanat (pedig jól fordított amúgy!).
Esetleg az, amikor apósom nem bírt magával, kénytelen volt revansot venni és rögtönzött beszédében megtette a nagy vallomást, vagyis, hogy mi az a három dolog, ami miatt olthatatlan szerelmet érez a magyarok iránt? Nem, nem ez volt, pedig ezt már én fordítottam, és amikor arra lyukadtunk ki, hogy a magyar nők a legszebbek, akkor táncra perdültünk és nem úszott meg egy smárt a kisöreg.
Lehet ezt még fokozni? Mi volt a legszebb pillanat?
Talán az, amikor a második fogás közben felálltam és spontán módon elkezdtem ölelgetni meg puszilgatni a vendégeket, és akkor odajött apósom és megkopogtatta a vállamat, hogy most már legyek szíves visszamenni a helyemre és rendesen viselkedni (értsd: enni) én viszont azt válaszoltam neki, hogy pusziból soha nem elég!!!
Nem, nem ez volt a legszebb pillanat (bár kétségkívül nagyon emlékezetes).
Akkor talán az volt a legszebb pillanat, amikor bemutattuk Jannal a nyitótáncunkat, igen, Jannal, akinek hozzám képest van némi ritmusérzéke, lévén muzikális, de igazából pont annyira falába van, mint nekem, úgyhogy azért a nyamvadt bécsi keringőért külön tánciskolába jártunk, csak ezt a faék egyszerűségű koreográfia láttán senki sem hitte el...pedig még előző éjszaka is gyakoroltunk, pizsomában ÉS ünneplő cipőben!!! Ez inkább kötelező elem volt, semmint legszebb pillanat.
Akkor talán az volt a legszebb pillanat, amikor a tesómék mondták, hogy most ne menjen senki sehova, mert követekzik a PRODUKCIÓ! És mi vártunk. Ki lélegzetvisszafojtva, ki gyöngyöző homlokkal. Én a magam részéről eléggé türelmetlenül. Aztán még türelmetlenebbül. Már pont intettem a DJ-nek, hogy induljon a Kaiserwalzer, amikor megjelentek. Jópár Hovanyecz, plusz egy fő. Sajátmaguk barkácsolta Spongyabob-pólóban mindannyian! Én is kaptam egyet, de csak az előadás után. Amit nyilván csak és kizárólag én tudtam értékelni a jelenlévők közül (esetleg még Ilus). Jó, dehát az én esküvőm volt, nem? Öt perce legyen már mindenkinek a Spongyabob főcímdalára ugyan!!! A póló a mai napig megvan...de nem ez volt a legszebb pillanat.
Esetleg az, amikor Boriska és Ilus elénekelték gyerekkorom legnagyobb slágerét a Filmslágerek Magyarul II-es számú kazettáról, szóval ezt, hogy
Nem, nem ez volt a legszebb pillanat, pedig még Bíró Balázs is gitározott hozzá, és nem is rosszul!!
Akkor talán az, amikor a titkos intésemre előhoztak a rejtekéből 30 szál vörös rózsát és felköszöntöttünk benneteket anyucival a harmincadik házassági évfordulótok alkalmából? A mai napig nagyon büszke vagyok rá, hogy ezt az utolsó pillanatig sikerült titokban tartani!! Mint ahogy arra is, hogy a DJ kiváló stílusérzékkel lejátszotta Máté Pétertől azt, hogy
Jó, mondjuk ez várható volt, hogy ezen a pontján az emlékezésnek el fogom sírni magam, kicsit abba is hagyom most (könnyes szemmel baromi nehéz írni, a vakon gépelést meg elblicceltem a szakközépben Gréti néninél...leselkedéssel is hoztam a kötelező leütésszámot).
Látod, most meginogtam. Majdnem azt írtam, hogy ez volt igazából a legszebb pillanat. Ahogy ott állsz középen, Dr. H és a nők...előttünk az a rengeteg virág...szép volt, tényleg nagyon szép. De nem a legszebb!
De akkor melyik? Tényleg melyik volt a legszebb pillanat? Talán az, amikor Jan lepett meg engem, és lejátszott egy részletet sok-sok évvel korábbról az SW3 nevű német rádióadó vasárnap esti kívánságműsorából, amikor engem frankón felhívott a műsorvezető Németből, ADÁSBAN voltam, és aztán Jan kívánsága szerint le is játszotta nekem ezt a számot:
És akkor, csodák csodájára erre valahogy sokkal jobban ment a lassúzás, pedig nem is gyakoroltuk a tánciskolában...szép volt, persze, gyönyörű, megható, meg minden...de nem a legszebb! Arra még várni kell!
De meddig? A torta felvágásáig netán? Amit külön a Daubnerből, vagyis nagyon, de nagyon messziről hoztak nekünk Krisztáék, és nagyon, de nagyon finom volt, sok emelet, joghurt, túró meg egy csomó málna és barack, de én igazából csak másnap reggel tudtam megkóstolni, mert az esküvő napján, de főleg este olyan euforikus delíriumszerű állapotban voltam, hogy vizet is csak akkor ittam, ha külön belémdiktálták (pl. Katja, miközben öltöztem át menyasszonyból menyecskének). Ez is egy nagyon megindító élmény volt, a DJ itt is beletrafált, ezt a bakelitet nyomta fel, azóta is mindig szívesen hallgatom:
Na jó. Mindjárt éjfél. Én szépen, kis segítséggel átöltöztem a menyecskeruhámba (amihez kiválóan passzolt a piros sportszandálom és végre úgy és annyit táncolhattam, amennyit akartam és nem kellett félnem, hogy kitörik a sarka, és a nagybátyám egyáltalán nem alaptalanul gyanúsított meg, hogy Duracell-elem volt beleépítve), a DJ meg be volt idomítva, hogy jelentőségteljesen ordítsa bele a mikrofonba, hogy a pöttyös az igazi, és játssza le ezt a számot:
A számot, aminek a Why don't you like me? kezdetű sorával igazából apósomnak akartam üzenni...honnan is tudhattam volna, hogy eddigre már rég túl leszünk az összeboruláson...Jannak nagyon tetszettem, mint menyecske, a ruhát eddig a pillanatig sikerült titokban tartani...és mégsem ez volt a legszebb pillanat!
Akkor mégis mi? Amikor az unokatestvéreim, évtizedes versenytáncosi múlttal a hátuk mögött egymás után megtáncoltattak és én úgy repültem a parketten, ahogy még soha életemben, azóta se sose (remélem, idén nyáron legalább a fiatalabbik megforgat..ha már direkt haza megyünk az esküvőjére!)...vagy amikor az idősebbik és a barátnője (azóta felesége!) gyorstalpaló salsa tanfolyamot tartottak a násznépnek? Mindegyik pillanat szerves része volt az estének, de egyik sem érdemli ki a legszebb címet!
Vagy! De álljunk meg! Mi is ennek a bejegyzés címe? Love is in the air! És nem véletlenül! A lakodalmunkban három azaz három pár talált egymásra! Egyikből se lett életreszóló kapcsolat, de! LOVE volt a levegőben, tagadhatatlanul! Ehhez kapcsolódik A LEGELEMIBB kérdés(ed): van ennek a fiúnak külön szobája?? (És akkor tudnod kell, hogy a barátnőim direkt nekem kérték a Valami Amerika zenéjét, hogy egy jót tomboljunk, de én a kellős közepén faképnél hagytam őket, kirohantam és néhány keresetlen mondatot intéztem Veronka kérőjéhez a biztonságról!!!...ezért a mai napig nagyon büszke vagyok magamra!!!) De nem ez volt a legszebb pillanat!
Esetleg az, amikor megjött egy teljesen váratlan és hívatlan vendég, de te valami miatt tökre megörültél neki és el is beszélgettetek vagy fél órát egy üveg bor mellett?
Vagy amikor a keresztanyám hapsija felkért táncolni arra a mai napi feldolgozhatatlan mélységű és magasságú számra, hogy
Esetleg amikor anyósom, aki egy nagyon is bulizós alkat, de az esküvőnkön kicsit visszafogta magát, viszont ennél a számnál végre mindenféle önkontrollt elveszített:
Talán ez volt a legszebb pillanat? Nem, még nem, még mindig nem! Úristen, mindjárt hajnali négy óra, és még mindig nem volt a legszebb pillanat? Mi jöhet még? Jöhet még valami egyáltalán? Jöhet. Azaz nem jöhet. Nem jöhetett el valaki az esküvőre, pedig szívesen meghívtam volna. Hogy miért, az most maradjon köztünk, fedje jótékony homály. Nem érdemes az ilyesmit bolygatni. Nincs ma már jelentősége úgysem. De ő rendes volt, nem sértődött meg. Még előző nap a kezembe a nyomott egy CD-t és kérte, hogy ezt, de legalábbis a négyes számot játsszuk le ugyan...ha már nincsenek sokan...de te még ott vagy.
Jó. Azzal a mozdulattal becsúsztattam a táskámba. A táskámba, ami egész nap ide-oda vándorolt, néha már azt sem tudtam, éppen kire bíztam. Hajnali négykor végre eszembe jutott. A CD! A legtöbben eddigre haza mentek, csupán néhányan őgyelegtek a tánctéren, a DJ időnként gondterhelten rám pillantatott, hogy akkor ugye, mindjárt vége. Jó, mindjárt. Csak még erről a CD-ről játszd le a négyes számot legyél szíves! Te ekkor már a tánctér szélén ülve meredtél magad elé elgyötörten, tényleg csak becsületből maradtál velünk olyan sokáig.
Na! De! Amikor viszont felcsendült az a bizonyos négyes szám (amiről nekem az utolsó pillanatig sejtelmem sem volt, hogy mi lesz), valami olyan energiával ugrottál fel, amilyet se előtte, se utána nem láttam rajtad soha. Még azt is odakiáltottad, hogy AZTAKURVA! utána pedig (f)elkaptál és még vagy fél órát csörögtünk, mindenről elfeledkezve. Egyszerűen nem hitted el, hogy ez itt és most igaz! Bevallom, én sem! A mai napig sem!
Szóval. Nekem ez volt a legszebb pillanat. Köszönöm! Neked! Meg neki:-)
Ja! Az egyik videója alá ezt írta Aguilar valamely rajongója:
INMORTAL PARA SIEMPRE.
Ezt én sem tudom szebben mondani!
PS: Holtversenyben, na jó, majdnem holtversenyben végzett az élen az a pillanat, amikor hajnali ötkor ülünk az ágyon Jannal, ő a maga részéről angyali türelemmel szedegeti ki az atombiztos kontyomból a hullámcsatokat, de tényleg, végtelen türelemmel, a hetvenhetediknél is csak annyit jegyez meg lakonikusan:
azt szeretem benned, hogy ilyen szép nagy hajad van!
De én ezt már nem hallom, már rég elájultam, csak a fejemben zakatol az a szám, amire az elképzelhető legvadabb körtáncot nyomtuk pár órával korábban Zsuzsi barátnőmmel:
LOVE MEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!!!!!!!!!!!
...meg egy pár napja, hogy elkezdtem ezt a blogot. Egy csoda, hogy még életben van! Semmi ihletem sincs most, sőt, igazából a konyhában kéne rendet raknom, úgyhogy csak gyorsan a lényeget:
- csokinyuszik a szekrényben, páran idő előtti végelgyengülésben elpusztultak, de majd veszek újakat!
- életmódváltás dübörög, erről majd lesz szó a napokban
Három azaz három félkész blogbejegyzés várja, hogy befejezzem és élesítsem őket...csak bírjátok türelemmel!
A következő évre ígérek:
- sok mókát és nevetést
- pompás, életigenlő bejegyzéseket
- többszáz lefutott kilométert
- valamint a létezés értelmére is rájövök, gyanítom!
Neked ki a legjobb barátod? Én sokáig nem is tudtam, hogy van. Legjobb barátom. Úgy kb. tisztában voltam vele, kik állnak hozzám közel, kikre számíthatok. Meg amúgyis utálok ilyen címkéket osztogatni. De aztán, egy szép napon, vagyis inkább éjjel, szóval kibújt a szög a zsákból.
2013. március 14., este. Iszonyú hóförgeteg tombolt az M1-es autópályán. Csupán perceken múlott, hogy Jan nem keveredett bele és nem rekedt a végtelen kocsisorban éjszakára, úton Prágából hazafelé. Megúszta egy kis kicsúszással és korlátnak ütközéssel. De végül megérkezett, vacsorára, ha jól emlékszem. Már nagyon vártam a nem egészen egyhónapos Flórikával a karomban. Meg a két és fél éves Tóbikával is, nyilván. Zajlott szépen az esti rutin, amikoris én észrevettem, hogy nem feltétlenül rendeltetésszerűen működik a szervezetem. Valami azt súgta, még az éjjel fel kell keresnem az ügyeletet. Ekkor valahogy ösztönszerűen a telefonomért nyúltam és tárcsáztam valakit. Valakit, aki jártas az egészségügyben, és akiről kb. tudtam, hogy este tízkor is felveszi nekem (utólag tudtam meg, hogy csak nekem vette fel, mert amúgy már az ágyikójában feküdt).
Kriszta barátnőm gondolkozás nélkül kocsiba vágta magát, törődött is ő a szakadó hóval meg a sötétséggel! Tudta, érezte, hogy most mellettem a helye! Azt az élet nagyon nagy ajándékának tartom, hogy a két gyerekemet a legkisebb aggodalom nélkül tudtam az apjukra bízni, biztos voltam benne, hogy tökéletes ellátásban fognak részesülni. Flóri ekkor kapott életében először tápszert, anyatej-nyerésre már nem maradt idő. Ugrottunk be a kocsiba, indultunk az ügyeletre Krisztával.
Aki most azt hiszi, hogy kétségbeesve száguldottunk, az tényleg nem ismer minket. Talán kínunkban, de azért jókat röhögtünk, főleg azon, hogy milyen kreatívan megoldottuk a közös barátnős időt! No lám, alig egy hónapja szültem, s mi újra kettesben zúzunk az éjszakában! Közben a rádióban ByAlex énekelte a Kedvesemet, és mi tudtuk, hogy erre örökre emlékezni fogunk! Ahogy arra is, ahogy szinte gatyaféken csúszkálva jutottunk át a hóviharon a kórház bejáratáig, egymást támogatva, a szibériai viszonyokon hüledezve.
Valahogy a sürgősségin sem a pánik kerülgetett, Kriszta barátnőm (a kollégáival) gondoskodott róla, hogy jókedvben, bőségben teljen az idő. Persze, az elkerülhetetlen is bekövetkezett, de szerencsére kiderült, hogy nem olyan nagy a baj, ambulánsan is megoldható, a következő szoptatásra haza is érhetek akár (feltéve, ha van nálunk hólánc). Fájdalom, félelem, még egy kis fájdalom, de már túl is voltam rajta!
Sokkal kevésbé délceg léptekkel kacsáztam kifele az autóhoz, hazafelé Republic-ot hallgattunk és egyszerűen nem hittem el, hogy ennyivel megúsztam. Emlékszem, még arra is volt idegem, hogy az online társkeresés szépségeiről értekezzem. Hajnali kettőkor már otthon is voltunk, igaz, a HÉV-átjárót csak úgy kb. második nekifutásra sikerült abszolválni. Könnyek között búcsúztunk el, nagyon reméltem, hogy épségben-egészségben hazaér a kis családjához (másfél éves kisfia várta otthon Krisztát).
Háromra sikerült elaludnom, fél négykor ébredt a fiam egy kis összebújós szopizásra. Nem állítom, hogy jólesett az ülés, de azért teljesítettem, amit megkövetelt a haza. Aztán minden ment a szokásos kerékvágásban.
Sokszor gondolok arra az éjszakára. Mi lett volna, ha nem veszi fel a telefont. Ha nem rohan azonnal a segítségemre. Megoldottuk volna, nyilván. De sokkal, sokkal több macerával. És ki tudja, milyen végkimenettel.
Nem gondolkozom rajta, ki a legjobb barátom. Tudom. Hogy kinek köszönhetem a legtöbbet.
Nem kis főnök. Főnök. Ha megyünk valahova, ő megy elől. Jöttök utánam, oké? Nem kérdés, rendelkezés. Vitának, ellenkezésnek helye nincs.
Az már az elején feltűnt, hogy teljesen más, mint a tesó. Nem volt köztünk összhang, vagy legalábbis nem akkora. Irtózatosan sokáig tartott, amíg rendesen egymásra hangolódtunk. Egy, de az is lehet, hogy már két hónapos volt, amikor egyszer szoptattam a fotelben és ez a szám ment a rádióban:
Akkor láttam őt először csodának. Lassan kezdtem megérteni, elfogadni, hogy ő nem Tóbi. Nem az a kis nyugis, leteszem, elalszik, felébred, mosolyog, szopizik kisbaba. Hanem egy négykilós energiabomba, aki mindig és mindenkor kiköveteli magának a figyelmet. Vagy így, vagy úgy. Hol sírással, toporzékolással, hol meg olyan, de olyan kacagással és mosollyal, hogy beleőrülsz. Irtózatosan megerőltető volt vele a kezdeti időszak, úgy kb. az első hat hónap. Nem rajta múlt. Nem csak rajta. Sokat rontott a helyzeten a saját egészségi állapotom, no meg apukámé. Azok az éjszakai szoptatások, Istenem! Hányszor, de hányszor ébredtem arra, hogy a gyerek a térdemre csúszva horkol önkívületben, a tej pedig ömlik, zuhog ki a semmibe...
Nagyon megnehezítette a helyzetet, hogy nem úgy aludt, nem úgy evett, ahogy egy csecsemőtől elvárható lett volna. Hah, nem olvasta a saját használati útmutató kézikönyvét! A napirend vajon mi? Amikor biztos voltam benne, hogy na, most alszik legalább két órát, pilledt kb. húsz percet. Amikor könyörögtem neki, hogy csak most NE aludj el az autóban, mindjárt otthon vagyunk, tuti beszunyált. Cserében egy csomószor fel kellett ébresztenem a legédesebb álmából, ha pl. menni kellett a tesóért a bölcsibe. Ilyenkor mindig magamhoz szorítottam és a fülébe súgtam: a második gyerek élete borzalmasan nehéz!
Ja, meg amikor elkezdett megmutatkozni, hogy a mozgásfejlődése az valami szédületes. Kezdjük ott, hogy három hetesen hasról hátra vágta magát. Mondanom sem kell, éppen valami óriási üvöltésroham közepén. Akkor egy cseppet padlót fogtam. Rettegve figyeltem, hogy akkor ez lesz most az ütem, félévesen járni fog? A következő fordulásra még vagy két hónapot várni kellett, hála Istennek. Öt hónaposan végzett először valami kúszáshoz hasonlatos féregmozgást. Ijesztő volt, de nagyon! Ahogy elkezdte változtatni a helyét a nagyágyon, zoknipárosítás közben, úgy hiszem. Héthónaposan állt fel, de nem volt még annyi esze, hogy leüljön, ha elfáradt. Úgy dőlt el, olyan szelíden, akár a fák? Egy fenét! Szálegyenesen, nagy robajjal, óriási fejkoppanással! Elkapni, megmenteni kb. soha nem tudtam. Tíz hónaposan tette meg az első lépéseket, karácsony első napján, a péceli kandalló előtt, az apja felé. Ha Papi ott lett, ott lehetett volna, akkor tuti felé indul el. Imádták egymást. Abban a rövid időben, ami megadatott nekik. Sej-haj Flórián, ugord át az akadályt! Bassza meg ez maradt belőled!
Nem kellett sokáig várni, baromi hamar kezdődött a mindenhová felmászok időszak. A játszóterezések kezdtek horrorba hajlani, annyira féltettem. Egyszer aztán kialakult bennem valami teljesen elmebeteg önáltatás. Ha már fel tud mászni oda, akkor biztosan tud is magára vigyázni. Ilyenekkel próbáltam megóvni magam a becsavarodástól. Azt kell mondjam, eddig jó. Eddig megúsztuk.
A dumálásra állati sokáig vártunk. Kétévesen került bölcsibe. Hazafelé kb. így néztek ki a párbeszédeink:
- Flórika, finom volt az ebéd?
- Ja.
- Szereted a bölcsit?
- Nem.
Az volt az érzésem, egyáltalán nem érti, mit keres ő ott. Ha belegondolok, hogy Tóbival frankón meg lehetett már beszélni az élményeit...két nyelven! Ne hasonlítgasd a gyerekeidet egymáshoz, csak rosszul jöhetsz ki belőle! - hangzik a legfontosabb intelem, amit magamnak adtam valaha is.
Na! Megnéztük tehát, honnan indultunk! És, hogy hová érkeztünk?
Flórián vasárnap volt négy éves, hétfőn ünnepelték az oviban, de ő még kedden is kizárólag a szülinapos koronájában volt hajlandó közlekedni, és ha bárminemű vitás kérdés adódott (ki kapjon több kekeszet? ki dobhat elsőnek a dobókockával? ki csináljon több fekvőtámaszt?), teljesen nyilvánvaló volt, hogy ich bin das Geburtstagskind, ich mache das! Egészen elképesztő, mennyire imádja a születésnapját! Németország legnagyobb közlekedési múzeumában az ÖSSZES látogatónak és dolgozónak tudomást kellett szereznie a tényről! Kapott is grátisz gumimacit, matricát, a jóég tudja, még mit! Mosolyt, abból rengeteget!
Locsog, fecseg, képtelen befogni a száját, főleg fogmosás közben imádja elmesélni, hogy s mint volt az oviban. A történet minden áldott este ugyanaz, csak a szereplők változnak:
- Anya, ma engem Mert/Hendric/Hanna háromfejű majomnak nevezett!
Képtelenség. Képtelenség ezt komoly pofával végighallgatni és a gyermeket fogmosásra buzdítani. Nekem ez a gyereknevelés legnagyobb kerékkötője. Borzalmasan nehezen tudom megőrizni a komolyságomat. És ő ezt pontosan tudja. Addig bohóckodik, addig mórikálja magát, míg ki nem robban belőlem a röhögés. Altatni így különösen nagy élvezet!
Van nála most egy fejlődési ugrás amúgy. A beszédén érződik ez nagyon. Pár hete kezdett el gyönyörűen, választékosan, összetett mondatokban beszélni. Egyébként, ugyanolyan, például, tulajdonképpen! Nagyon feltűnő a változás. Jó, azért kicsúszik még a száján, hogy
Anya, idejönni!
de azért már megy az is, hogy
Anya, gyere ide légy szíves!
Néha igazán nem tudom, hogy ennek a beszédfejlődéshez van köze, vagy egyszerűen csak imád vezényszavakkal kommunikálni. Valami azt súgja, az utóbbira számíthatok.
Végtelenül társasági lény, nagyobbakkal, kisebbekkel, bárkivel kiválóan kijön. Nagyon kooperatív tud lenni, ha akar, imádom nézni például, ahogy társasjátékozik a többiekkel. Jó, ez sem mindig sima ügy. Itt is kibújik a dominancia. Mert imád a saját szabályai szerint játszani, ráadásul úgy, hogy azokat a szabályokat csak ő ismeri. Egyetlen partnere van ebben, Tóbi. Ahogy ők ketten sakkoznak (jellemzően a könyvtárban, ott van erre speciálisan kialakított asztalka), azt nem lehet röhögés nélkül végignézni. Csak annyit mondok: olyan nincs, hogy egy bábu úgy lépjen, hogy ne üssön ki egy másikat. Nincsenek is izzasztó maratoni játszmák. Sakk matt oszt kész!
Pedig amúgy szeret ő tökölődni, szöszmötölni. Reggel leül az asztalhoz, készít nekem egy vasalógyöngyös képet, csak úgy. Bődületes türelme van hozzá. Pedig milyen robbanékony figura! Ilyenkor rá se lehet ismerni.
Imád csak úgy, szabadon játszani, kapott most ehhez temérdek Playmobil figurát a családtól. Imádom a kis történeteit, amiket kitalál és amikbe nem szabad beleszólni. A legjobban azt szeretem hallgatni, amikor felolvas egy könyvből. Botrányos sztorikat tud kieszelni. Amikor a tigris kergeti a papagájt, mert meg akarja enni, de a papagáj elmenekül! Most ez a kedvenc!
Valahogy szeretném veletek érzékeltetni, milyen a mi viszonyunk. Nem, a kutya-macska barátság az nem jó szó. Mert igazából mi borzasztóan hasonlítunk egymásra. És ebből van a legtöbb konfliktusunk. Imádunk mindent magunk csinálni, utáljuk, ha a másik beleszól, urambocsá segít (a sálat egyedül kötöm meg, te tudod ANYA!). Ebből következik, hogy máskor viszont iszonyatosan jól egymásra tudunk hangolódni. A humorunk például nagyon hasonló. Nem az a bújós gyerek egyáltalán, de ha bújik, az semmihez sem fogható élmény.
Négy év kellett hozzá, de végre tudom őt értékelni a maga egyedülállóságában.
Programcsászár. Szitokszó. Nekem bevált, ma sem csinálnám másként. Így viszont már 2013. február 18-án, hétfőn indul Flórika születéstörténete.
Az tuti, hogy elvittem Tóbit bölcsibe, elbúcsúztam a gondozóktól, ma láttok egyben utoljára, nézzetek meg jól! Bevásároltam, erre de emlékszem! Sietek a kocsihoz a Lidl parkolójában, egyszercsak valami húzást érzek a hasam irányából. Nézem, mi van? Ja, terhes vagyok, a 39. hetet taposom éppen! Ma sem hiszem el, de annyira könnyű volt a második terhességem, hogy időről-időre elfelejtkeztem róla. 38 hetesen például elkezdtem futni a busz után és tökre csodálkoztam, hogy nehezen megy. Ja, tényleg! Hú, de utáltam az első (szenvedős) terhesség alatt, amikor ilyeneket mondtak körülöttem: "ha nem kapnék időről-időre egy ultrahangképet, komolyan nem tudnám, hogy terhes vagyok". Én ugyanígy éreztem, kilenc hónapon át.
Délután már kettőkor otthon volt Jan, éppen a hajamat szárítottam be a lenti fürdőszobában. Persze, jól akartam kinézni másnap, az első közös fotókon! Fél háromkor mentünk Tóbiért a bölcsibe, utána még kint ökörködtünk egy sort a kertben. Nem volt valami szívderítő idő (ha belegondolok, hogy ma tavaszi ruhában voltunk a játszótéren, 12 fokban és a Napnak frankón ereje volt), de azért mi kint tekeregtünk vagy egy órát. Én még a mászókára is felmásztam, bongóztam (a Bongó az az újszülött kisgorilla volt akkor az állatkertben), mutattam, fasza gyerek vagyok, lehet ezt még nagyterhesen is, kérem szépen!
Valamikor megérkeztek anyuciék, én szépen pakolásztam, búcsúzkodtam. Nézzétek, nem akarok nagyon elérzékenyülni. De tudtam, hogy utoljára ölelem magamhoz úgy mindkét fiam, hogy az a másiknak nem esik rosszul (rosszul esik? nem esik? ki tudja!). Emlékszem, be is mentem még egy kicsit a fenti fürdőszobába sírni emiatt. Elsirattam azt a csodálatos, mesebeli, egyszeri és felülmúlhatatlan két és fél évet, ami nekem Tóbikámmal kettesben megadatott. El sem tudtam képzelni, hogy lehetséges. Hogy majd valakit ugyanannyira (de nem ugyanúgy) fogok szeretni, mint őt. Én ezt akkor egyszerűen képtelenségnek tartottam. A születés egy csoda, egy mámor, bizonyos szempontból mégis veszteségnek éltem meg. A meghitt, a bizalmas közösségünk elvesztésének.
De csak elbúcsúztunk, Jannal robogtunk befelé a kórházba. Az M3-ason még megálltunk tankolni, vettem magamnak egy Nők Lapja Évszakokat, legyen mit olvasnom odabent (természetesen volt külön olvasó csomagom, dehát betűből soha nem elég!). A kórházban már várt a szülésznőm, szépen nyugiban megcsináltunk egy CTG-t. Mintha ezen már nem maradt volna ott Jan, én úgy emlékszem, haza küldtem Tóbihoz. A vizsgálaton minden rendben volt, még kitöltöttem és aláírtam a hivatalos papírokat (amiket az előző császár után kissé remegő kézzel, de azért sikerült), aztán sétálhattam kedvemre. Én besétáltam a csecsemőosztályra, két vagy három csöppség szuszogott ott a maga csendességében. Pont az a nővér volt szolgálatban, aki anno elbocsátott bennünket Tóbival. Még emlékezett ránk. Én meg a mai napig emlékszem az ő (2010-es) búcsúszavaira: ritkán látni ilyen nagy összhangot baba és mama között. Mennyire igaza volt!
Szóval ott lábatlankodtam egy darabig, immáron pongyolában, próbáltam ráhangolódni a szitura. Úristen, holnap már az enyém is a kis rácsos ágyban fekszik és nem a hasamban!
Aztán szépen visszavonultam a szobámba. Sajnos az én régim foglalt volt, egy utca felőlit kaptam. Az hamar kiderült, hogy borzalmasan meleg, ha pedig kinyitom az ablakot, akkor meg rettenetesen zajos. Nem számítottam igazán nyugodt éjszakára, de ami ezután következett! Persze, még gyorsan mindenkinek (úgy értem MINDENKINEK) írtam sms-t, meg telefonálgattam is össze-vissza, úgy hiszem. Éjfél előtt még megittam egy pohár vizet, az utolsót, akkor még szabad volt. Olvasgattam picit, aztán megpróbáltam aludni. Nem ment. Mentő-villamos-mentő. Ez volt a program. Kérdezhetitek, miért nem aludtam otthon. Annyit tudtam, hogy hétre be kell érni, nyolcra voltam kiírva. És én valahogy féltem. Jaj, beérek? Minden rendben lesz? Valahogy úgy éreztem, jobb lesz nekem odabent. Talán egy óriási marhaság volt. Talán ma is így csinálnám. Ezt nem tudom. Én arra számítottam, hogy majd milyen jól kipihenem magam a nagy nap előtt. Pedig akkor már hetek (hónapok igazából) óta masszív alvászavarral küzdöttem. Dehát az illúzió, hogy majd a környezetváltozás! Mindegy. Csak felvirradt a
február 19.
Nekem ez 33 évig azt jelentette, hogy felköszöntjük a tesómat. Jácinttal, mi mással. Három nappal korábban volt Julianna napja. Nagymamám kapta mindig a fehéret, Zsuzsi nővérem a lilát. Frankón, évtizedeken keresztül. Most meg szülinapozunk. Is. De még nem! Reggel hatkor frissen fiatalosan ugrottam ki az ágyból, elmentem zuhanyozni. Nem tudom, szülés előtt mi ez a tisztaságmánia, nekem két és fél évvel korábban is ez volt az első reakcióm, amikor elment a magzatvíz. Ez valami ősi ösztön, olyasmi lehet, mint a fészekrakási kényszer. Utána randiztam megint a szülésznőmmel, meg egy olyan eszközzel és művelettel, amivel többet nem szeretnék, ha nem muszáj, dehát túl kellett rajta esni. Jött a következő CTG, megint minden rendben, ekkorra már Jan fogta a kezemet, Tóbival minden oké, anyuci vitte bölcsibe, ha jól emlékszem. Felerőltették (ketten) rám a gyógyharisnyát, közben a dokim is befutott. Elkéretkeztem WC-re, aztán irány a műtő, jöjjön az a szuri, meg a testen kívüli élmény, legalábbis deréktól lefelé. Kicsit meg voltam fázva, volt, amikor köhögni szerettem volna, de nem tudtam rendesen, és akkor volt ilyen fulladási élményem, meg az instant hányingert sem kerülhettem el nyilván. De akkor! Felsírt! Mit sírt, üvöltött, égszakadás, földindulás, olyan zenebonát csaptál drága kisfiam, nagyon büszke voltam Rád azon nyomban! Úgy első ránézésre senkire sem hasonlítottál, másodikra se nagyon, amikor már felöltöztetve a nyakamhoz helyeztek. Nagyon szép, nagyon meghitt volt az egymásrahangolódás délelőttje. Nem tartott soká, nekem aludnom kellett volna, de nem tudtam, Jan meg bement egy kicsit dolgozni, ott volt az irodája vagy két utcányira. Ígérte, délután visszajön, és nem egyedül!
Négykor mondta azt a szülésznőm, hogy most már elég volt az agonizálásból, felkelünk, megyünk szépen zuhanyozni! Dehát én már zuhanyoztam! - villant át az agyamon s hárítottam volna el a rendkívül fájdalmas kezdeményezést. De aztán felálltam. Fel kellett állnom! Ötkor frissen ápoltan vártam a családegyesítésre. Ekkorra már a régi (kertre néző) szobámba is átköltözhettem.
Emlékszem, ahogy nyílt az ajtó. Először csak a kis fejecskédet dugtad be rajta. Alszik Flórika? - ez volt az első kérdésed. Olyan nagyon gyengéd, olyan nagyon tapintatos voltál már akkor is. Szépen beosontál, aranyosan megálltál a kiságynál, gyönyörködtél az öcsikédben.
S ekkor következett el a mi legszebb közös élményünk. Nem az egyik legszebb, a legszebb. Nem írom le, ahhoz túl szép az élmény. Nem írom le, nehogy elmúljon! Legyen elég annyi, hogy néhány karika banán, egy Boribon-kötet (Boribon autózik!) és nagyon nagyon sok könnycsepp volt benne.
Nem volt túl hosszú a látogatás, Tóbinak hamar elege lett belőle, hogy nem lehet ricsajozni, rohangálni. Ki is ment az apjával a folyosóra, volt ott egy gyereksarok, néhány színes krétával rajzoltak nekem a táblára. Naprendszert, mi mást. De sokat nézegettem azt a következő pár napban.
Van az a pillanat az életben, amikor mindent egy lapra teszel fel. Vagy inkább mondjuk úgy, rábízod magad a sorsra. Hátradőlsz, kiadsz a kezedből minden felelősséget, minden kontrollt, ezentúl irányítsa az univerzum az életedet!
Ilyen hangulatban voltam én is valamelyik nap. Na, nem a Jehova tanúi találtak meg, még csak nem is a Krishna-tudatúak és semmiképpen sem a mormonok (mindegyikük jelen van erre mifelénk). Teljesen profán módon, egy kínai take-away kapcsán jött a megvilágosodás.
Bizony! Elhatároztam, hogy egy életem egy halálom, én most félredobok minden gátlást, minden hitetlenséget és rábízom magam egy SZERENCSESÜTIRE! Ami benne van, az vezessen utamon! Örökre!
Hiszen ez már egyszer bejött! Begyütt, ahogy Gyöngyösön mondták! 2009. november 18-án egy babás-mamás (részemről baba után vágyakozó) teázás során kaptam ezt:
Amikor megtalál egy kihívás, akkor jössz rá, hogy sokkal többre vagy képes, mint hinnéd!
Két nap múlva következett a történelmi jelentőségű wellness-hétvége, végtelenül sablonos módon kilenc hónap múlva pedig ez:
Szóval! Ha már egyszer ilyen jól jöttem ki belőle, most sem lehet másként! Roppanjon a süti, elő azzal a hihetetlenül magvas gondolattal, hadd kerüljön sínre az életem! Ezt kaptam:
A legnagyobb erényed a szerénységed.
Öööö...tessék? Ez meg milyen bölcsesség? Milyen üzenet? Hogy kell ezt értelmezni? Van valakinek valami ötlete? Elkeverte a gépíró bácsi a Coelho-kötetet és kénytelen volt saját kútfőből dolgozni? Mi a fenét kezdjek ezzel? Szerény lennék? Én? És ez így van jól? Vagy éppen, hogy ez az az erény, amiben még fejlődnöm kell? Túlságosan hivalkodó lennék? Gyerekek, napok óta ezen gondolkozom. És semmire sem jutok. Vagy mindez szimpla baromság? Akkora hülyeség szerencsesütikben bízni, mint amikor valaki úgy választ magának nevet, hogy két helyen felüti a szótárt (Weiler Wonaláz, ha még emlékszik rá valaki a Friderikusz Show-ból, jó húsz évvel ezelőttről)? Vagy igenis, mindennek van valami magasabb értelme (ahogy én szoktam mondogatni, ha lekésem a vonatot)?
Amint rátaláltam a megoldásra, szólok! Most megyek, szerénykedek egy kicsit fürdőszobatakarítás közben. Rá is fér. Rám is, meg a fürdőszobára is!
PS: Nekem amúgy milliószor jobban bejön az a mondat, ami Berki Krisztián tornacsarnokára van kiírva: ne elégedj meg azzal, ami vagy, törekedj arra, ami lehetnél! Jó lesz ez nekem a Kakas évére! Persze, csak szerényen! Esetleg piánóban??? Ki tudja már azt!
Régen olvastam Aszimovot. Asziszem, még a történelem előtti időkben. A 2009 nekem valami borzalmas betegséggel indult, ami miatt ágynyugalomra ítélt az ovos. Vagy inkább én magamat. Okostelefon még sehol (sajnos vagy hála Istennek?), így kénytelen voltam olvasással múlatni az időt. Aszimov Korai Alapítvány Trilógiáját Jan eredetileg magának rendelte meg, végül én olvastam ki elsőnek. Nem mondom, hogy egyszuszra, mert napokig bújtam a nyolcszáz valahány oldalas könyvet. De állítom, hogy minden ébren töltött percemet vele töltöttem. Vele, a megfoghatatlanul félelmetes/különleges hangulatú űrterekben, jövőkben és pillanatokban. Nekem nagyon bejöttek a sztorik, annyira magába szippantott az általa teremtett világ, én is abban léteztem teljesen. Óriási várakozással estem neki az Alapítvány Trilógiának, hiszen az a fő műve mégiscsak. Odáig eljutottam, hogy Hari Seldon, de hogy ő mégis mitől kultikus figura, na, odáig már nem. Egyszerűen olvashatatlan volt számomra, annyira mélyfilozofikus. Talán majd még egyszer megpróbálom és akkor magyarul. Néha fel kell ismernünk a korlátainkat.
Napokon keresztül az ágyban fetrengeni és Aszimovot olvasni? Hogy ilyenre mikor volt utoljára példa? Kiváló kérdés! Szerintem akkor utoljára. Valahogy nem volt ilyenre se módom se időm az utóbbi években. És én ezt egyáltalán nem bánom. De azért néha hiányzik. Főleg betegen! Mert beteg vagyok megint. Megkockáztatom, legalább annyira, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor ágynyugalomban töltöttem az időt. És most? Valami ágynyugalom esetleg? Szó se lehet róla! Úgy alakult, hogy szerdától mindkét gyerek itthon volt velem, ilyen-olyan betegségek miatt nem mehettek oviba. Nem tudom, másnál milyen, ha betegek a gyerekek. Nálunk olyan még nem volt, hogy ágyban maradtak volna egész nap (vagyis nem is voltak olyan igazán nagyon betegek, szóval de jó nekem!). Ugyanúgy felkelnek, játszanak, de valamivel nyűgösebbek, ráadásul a gyógyszert csak beléjük kell diktálni, máskülönben pedig sokkal kevésbé vannak el egyedül, nagyon kell anya, stb.
Az ám, anya! Anyának szerdáról csütörtökre nulla alvás jutott, mert Flórika annyira sírt a fülfájása miatt, ha meg végre álomba zuhant szegény, anyának fájt az arcürege. Rettenetes állapotban álltam neki a csütörtöknek, csak a műszak végére, vagyis este hatra kapunk időpontot a gyerekorvosnál. Addig ki kell bekkelni. Bármibe kezdtem is, bármibe fogtam is, semminek nem jutottam a végére, újra és újra rohanni kellett a fiaimhoz, mert:
- Anya, tüsszentettem!!!
- Kisfiam, ott van melletted a zsepis doboz!
- Tudom!
- Akkor?
- Olyan jó, amikor te fújod ki az orrom!
Mit lehet erre feleni? Zuboghat az a rohadt víz nokedliszaggatás közben, hagyom én a dagadt ruhát másra és rohanok orrot törölni, de sebesen. Meg duplótornyot építeni, vonatozni, társasozni, kártyázni, Négyszögletű Kerekerdőt olvasni (Szörnyeteg Lajos!!!!!), zöldségeset játszani, vagy csak simán összebújni a nagytakaró alatt, mert mindjárt jön a Büdös Vakond. Hát így. Közben majd szétrobban a fejem, az arcüregem, ha nem a fiaim orrát törlöm, akkor a magamét, és csak egy, egyetlen egy dolog lebeg a szemem előtt: ALVÁÁÁS! Délután háromnegyed háromkor lekezelem Tóbi gyulladt testrészét (közben Papi gyerekkori csínytevéseiről kell regélnem, különben sír), és akkor szakad nálam a cérna. MOST! Pontosan most sutba vágok minden gyerekorvosi intést arról, hogy csak 30 percet tölthet a gyerek elektromos eszköz közelében, beállítom nekik a Yakari-t végtelenre állítva a szobájukban a telefonomon, én pedig behanyatlok a kanapé párnái közé. Hoppá, mi nyomja a fejemet, Aszimov, drága barátom, de hiányoztál! Olvasok egy picit...de tényleg, csak egy picit...négy órakor ébredek arra, hogy félig lelógok a kanapéról, a könyv valahol távolabb pihen...én meg de jól vagyok! Kell is az energia!
Valamennyi közös játék után szegény Flórikámat összecsomagolom, Tóbit az időközben betoppanó apjára bízom, irány a gyerekorvos! Aki ma túlórázik rendesen. Én azt hittem, mi leszünk az utolsók, erre még tele a váróterem háromnegyed hétkor is, amikor mi végzünk. Aranyos a doki, kisebbik fiamat olyan értőn, olyan szeretettel vizsgálja, mintha a sajátja volna...azt is olyan beleérzőn mondja, hogy középfülgyulladás, majd belesajdul a szívem. Irány az ügyeletes patika, utána gyors vásárlás másnapra a Normában, amikor tudom, hogy nem sok érkezésem lesz főzni, húzom-vonom szegény kicsikémet...otthon szuszpenzió készítés, beadás....mennyire előttem van, amikor három éve ugyanezeket a köröket futottuk tüdőgyulladás okán...szerencsére már nem olyan kicsi, nem olyan elesett, de azért az anyai szív csak összeszorul, amikor félig-meddig öntudatlanul hozzám bújik este az ágyikóban. Édes drágám!
De azért látjátok? Igenis loptam. Loptam egy kis időt a kanapén való döglődésre. És még olvasást is imitáltam közben!!!
Most akkor cigány vagy roma? Melyik a helyes? Tudja ezt valaki egyáltalán követni? Mert Országos Cigány Önkormányzat, de Roma Sajtóközpont. Vagy a két dolog tök mást jelent, nem is egymás szinonímái? Kérhetek még cigánypecsenyét az étteremben? Nem, mert az már cigányozás? Igen, de akkor zene nem lesz? Itt legyen okos az ember!
Hát igen, politikai korrektségből már otthon is feladták a leckét, de mióta itt élünk, egészen új dimenziókkal ismerkedhettem meg. Kezdjük az ünnepekkel! Vegyük például november 11-ét, Szent Márton ünnepét. Ezen a napon arra a csodálatosan jólelkű római katonára emlékezünk, aki volt olyan rendes és az úti köpenye felét lahasította a kardjával, majd ráterítette egy szerencsétlen koldusra (hat Kleider nicht, hat Lumpen an...ahogy Flórika énekelte, még ma reggel is). A németek igazán csodálatos látványvilágot kanyarítottak e szentéletű férfiú ünnepköre köré, van lampionkészítés, lampionos felvonulás, óriási tűz, római katonáknak beöltözött lovasok, armer Mann, Glühwein, Brezel meg minden, ami kell. Csupán egyetlen számmal szeretném érzékeltetni, mekkora hepaj ez például az Alsó-Rajna vidékén. Csak Krefeldben, ami lakosainak száma alapján frankón lehetne Magyarország második legnagyobb városa (itt oly mértékben jelentéktelen, hogy a legtöbb német még csak nem is hallott róla), NYOLCVANKETTŐ azaz 82 különálló felvonulást tartottak Szent Márton tiszteletére. Mi idén kettőn vettünk részt, kétszer énekeltük azt, hogy Laterne, Laterne, Sonne, Mond und Sterne és a gyerekek is kétszer kaptak csokit, cukrot meg én nem tudom, még mennyi édességet (pedig fejenként csak egy lampiont barkácsoltak az oviban!). Na! Az Alsó-Rajna vidékén még van a honpolgárban szemernyi tökösség, ott még simán kiírják, hogy Sankt-Martins-Umzug. No, de mit írnak ki minálunk? Lichterfest, kérlek szépen. Ünnepeljük a fényt! Ugyanazokat a dalokat énekeljük, ugyanazt a szentet ünnepeljük, ugyanolyan Martinsbrezelt eszünk, csak máshogy hívjuk! De miért is? Én, mint egyszeri betelepedett magyar, meg mertem kérdezni. Hát ment is a mismásolás rendesen. Izé, mert az egyháznak is van ilyen felvonulása, és mi nem hívhatjuk ugyanúgy. Ez elég sovány vígasz. Aztán valaki, már nem emlékszem, ki, talán egy renitensebb apuka megsúgta, hogy gondolni kell ám a másvallásúakra is, nehogy megsértsük őket! Értem? Nem. Amúgy mondjak valamit? Pannonhalmát egész este meg se említették! Megsértődjek??
De nincs sok időm elmorfondírozni ezen, mert közeledik az advent és a szokásos ovis barkácsolós-sütögetős szombat délután. Ez az az embertpróbáló alkalom, amikor a sokatlátott óvodapedagógusok kiraknak az asztalra egy halom Raffello-t (kókuszgolyót, nem festményt), gumicukrot, Dominostein-t, Leibniz-kekszet és zacskóba töltött cukros tojáshabot. Tessék mondani, ezt meg szabad most enni minekünk? Hogy jutott ez eszedbe? Barkácsolni fogunk belőle, kérlek szépen! Hóembert, bosziházikót, miegymást! Nem, megkóstolni majd csak otthon szabad. Pompás móka ez nem egészen négyéves gyerekekkel egy asztalnál, én mondom nektek! Közben az egyik agilis apuka gitárt ragad és hópehelyfakasztó dalokat kántál, válaszul szuperanyu könnyed lépésekkel hópehely-táncot lejt...na, ki nem találnátok, ezt a szeánszot hogy hívják! Nem, az adventi barkácsolás az nem jó megoldás, az még tavaly jó lett volna, idén már nem úgy hívják! Gemütliches Beisammensein, kérlek szépen. Itt már nem is kellett megkérdeznem, tudtam magamtól is. Úgy jó, úgy szépen kellemesen együtt vagyunk, senkit nem sértünk meg, pláne a törököket nem. A törököket, akiket a csoportból kizárólag mi ismerünk tisztességesen. Csak nektek elárulom, hogy az egyikük félig-meddig görög igazából, a másik családot meg olyannyira nem sérti a karácsonyi ünnepkör, hogy már novemberben fát állítottak a nappalijukban, a saját szememmel láttam! Ezt a nagy kellemetességet meg oly kevéssé hiányolták az életükből, hogy el se jöttek! Szóval akár ki is írhattuk volna: ADVENT!
Jó, gondoltam én. Végetért az ünnep, már a fánkat is elvitte a ház elől az önkéntes tűzoltóság (nálunk már csak így megy ez!), reméltem, talán húsvétig (nyúlünnep? tojásfesztivál??) lesz egy kis nyugi. Tegnap el kellett vinnem a fiamat az iskolába, a beiskolázás része nálunk az iskolaorvosi vizsgálat. Kaptunk is erről szép hosszú hivatalosan megfogalmazott levelet, ember legyen a talpán, aki minden sorát érti, szótáraztam én is egy kicsit, pedig. Na, de csak odaérünk tegnap időre, állunk a titkárság előtt, és igazán fogalmunk sincs, hová kell menni, kit kell keresni. Nézgelődök körbe, egyszer csak megpillantom ezt:
Rutinos gyerek vagyok, nem az a nyeretlen kétéves típus, de azért vacillálok. Tényleg? Tényleg képesek így jelölni, hogy iskolaorvosi vizsgálat arra? Kérdezem a fiamat, szerinted mi ez? Szerintem anya ez az elsősegélynyújtó hely a kicsiknek, akik még nem tudnak olvasni! És tényleg! Annyiban igaza volt, hogy ez a kép főként azoknak szól, akik nem tudnak olvasni. Németül, úgy értem. És valami azt súgja, hogy ők lehetnek többségben, mert a (németül) olvasni tudó kisebbségnek egy deka információ nem volt kirakva. Érted, nem érted. Intelligenciateszt! Kicsit hitetlenkedve, kicsit pironkodva elkezdtük követni a macit. A MACIT! Én csodálkoztam a legjobban, amikor elértünk egy ajtóhoz, amire frankón ki volt írva (kizárólag németül), hogy Gratulálunk, Ön nyert, tényleg ide kellett jönnie az iskolaorvosi vizsgálatra, kérjük, a rendelést kopogással ne zavarja, szólítani fogjuk!
Megfelelt egyébként
Hát, valahogy így. Így élünk mi a nagy píszí földjén!
