Édesapám holnap lenne 74 éves. Őt szeretném köszönteni a következőkben, méghozzá a valaha született legjobb írásának közlésével. Szerintem ez volt írói pályája csúcsa. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy nekem ez a kedvencem Tőle. Szóval ez:
Ulla
Jacobson
Moziba
nagyon ritkán jártunk. Részben, mert javarészt nézhetetlenül
rossz szovjet filmeket játszottak, részben, mert nem volt rá
pénzünk. A mozijegy ugyan nem került sokba, de nekünk minden
fillér számított. Ha azt mondtam, három forint kellene, mert meg
akarok nézni egy filmet, összeült a családi kupaktanács. Apám
legelőször is arra figyelmeztetett, hogy vannak, emberek, akik
kétszázhatvan forintot keresnek egy hónapban, azoknak nem telik
ilyesmire. Erre én azzal érveltem, hogy éppen az ilyenek gyerekei
néznek meg minden filmet válogatatlanul. Igaz, ők egy forintos
jegyet váltanak az első sorokba. – Neked az persze nem jó, neked
páholy kell – így ő. – Nem éppen páholy, csak egy kicsit
hátrább szeretnék ülni, mert azok egész idő alatt napraforgó
magot zabálnak meg kiabálnak, úgyhogy semmit sem érteni a
filmből, vágtam vissza, persze nagyon óvatosan.
Ez
megfelelő érv volt, arra utalt, hogy én a moziban figyelni,
művelődni akarok, és apám bármire hajlandó volt áldozni, ha
úgy gondolta, köze van a tanuláshoz. De azért még tovább
kellett vívni a küzdelmet. Ugyancsak apám szerint, amióta ők nem
járnak moziba, nincsenek is olyan filmek, amiket érdemes megnézni.
És
anyám mindjárt kontrázott is neki:
Azután
közösen bizonygatták, hogy amikor még érdemes volt, ők is
jártak moziba. Ez pedig mindig úgy végződött, hogy az egészen
apró részletek felidézésében versengve mesélték el életük
nagy élményét, hogyan is történt, amikor még fiatal házasok
voltak és apám, mint péksegéd, heti huszonnégy pengőt keresett
(erre tudott megnősülni), s nyári öltönyt csináltatott, amit
egy kánikulai vasárnap délutánon vett fel először. Kabos híres
filmjét, a Papucshőst nézték meg. Végtelenül jól mulattak. Még
akkor is nagyokat nevettek, amikor a moziból kijöttek. Csak az tűnt
fel nekik, hogy az emberek igen furcsán néznek rájuk. Kiderült,
hogy a mozi üléseit frissen festették, nem száradtak meg időre.
Legalábbis az, amelyiken apám ült. Hiába kaptak kártérítést,
az öltönyt soha többé nem sikerült kifogástalan állapotba
hozni.
Erre
visszagondolva mindig nagyon elkeseredtek, így azután várható
volt, hogy az egykori veszteség levét nekem kell meginnom. Ámde
anyám titkon feltétlenül pártolta az én mozi látogatási
terveimet és a segítségemre sietett.
– Azt
beszélik, hogy most valami Latabár-filmet adnak.
– Hát
ez az, kontráztam én. Nem is nagyon lehet rá jegyet kapni.
1952-őt
írtunk akkor és az Állami Áruházat játszották. Miután pedig
én végül is megnézhettem, rábeszéltem anyámat, hogy menjenek
el ők is. Apám hallani sem akart róla, neki nincsen ilyesmire
ideje, meg amúgy is csak pénzpocsékolás az egész. De amilyen
vadember volt, anyám úgy tudott vele bánni. Megnézték és nagyon
tetszett neki. Nem annyira Latabár, hanem inkább Feleki Kamill. Aki
Glauziusz bácsit, az öreg könyvelőt játszotta és énekelt egy
dalt, aminek ez volt a refrénje: "Ember lesz az én kis
unokám". Nem tudom, volt-e valaha nagyobb sikere slágernek
Magyarországon. Olyan korban éltünk, amelyben az emberek csak a
gyerekeik meg az unokáik jövőjében, majdani emberségében
reménykedhettek.
Apámnak
is ez tetszett végtelenül, hogy "ember lesz az ő fia",
méghozzá sokkal különb – gondolta –, mint sajátmaga, és
ezután már soha nem volt kérdéses, hogy mehetek-e moziba, ha
akarok. Amikor pedig 1954-ben gimnazista lettem, már voltak bizonyos
filmtudományi ismereteim is, olyannyira, hogyha valamit meg akartam
nézni, ilyesmiket mondtam: ez nagyon fontos darabja az olasz
neorealizmusnak, ez hozzátartozik a műveltséghez. Magabiztosan, a
helyes kiejtésre ügyelve emlegettem Vittorio De Sica, Luchino
Visconti, Pietro Germi és a többiek nevét. Apám ennek a számára
imponáló tudásnak nem tudott ellenállni, mert ebben ő az én
nagyon fényes jövőm zálogát látta. Így bármit megnézhettem,
ami csak tetszett. S tény, hogy nem akármit néztem meg. Volt
bennem bizonyos arisztokratizmus ezen a téren is, mint már korábban
az olvasásban. Hamar tudni véltem, mi az igazi érték és nagy
lenézéssel nyilatkoztam azokról, akik az előző rendszerből itt
maradt filléres regényeket vagyis ponyvát – például Nick
Cartert – olvastak. Én akkor már túl voltam Gárdonyin, Jókain,
Mikszáthon és éppen Krúdy Gyula Boldogult úrfikoromban és Hét
bagoly című regényeinél tartottam, sőt átrágtam magam Sőtér
Istvánnak a kötethez írt tanulmányán.
Hasonlóképpen
álltam a mozival is. Önérzetesen állapítottam meg, hogy a
kortársaim még így osztályozzák a bemutatott – nagyrészt
szovjet – filmeket: harcos vagy nem harcos. Még csak nem is így:
háborús vagy nem háborús, hiszen valójában erről volt szó És
ha harcos egy film, jó, ha nem, rossz, de persze azt is megnézték.
Ők mindent megnéztek, s a Bátor emberek című szovjet filmet
tartották a legjobbnak, mert abban volt egy jelenet, amelyben a
főhős vágtató lóról ugrott át a robogó tehervonatra, s az
szerintük "olyan volt, mintha kobbojos (így mondták a
cowboy-t) lenne". Én pedig azt bizonygattam az első
gimnáziumban egy kötetlen magyar irodalom órán, hogy a világ
legjobb színésznője Anna Magnani, aki a Róma nyílt város című
filmben játszott, a legjobb férfiszínésze viszont Raf Vallone a
Nincs béke az olajfák alatt-ból.
És
akkor, 1954 őszén híre kelt, hogy bemutatnak egy filmet, amiben
meztelenül játszik a főszereplőnő. Eddig ilyesmi nem fordult
elő. Állítólag voltak ugyan olyan filmek, amelyekben lettek volna
meztelen jelenetek, de ezeket kivágták, mert sértették a
szocialista erkölcsöt. Tény, hogy meztelen nőt azokban az években
Magyarországon nem mutattak a moziban. A legpikánsabb dolognak
akkoriban a Királylány a feleségem című példátlan sikerű
darabnak az a jelenete számított, amikor Gérard Philippe Gina
Lollobrigida valóban mély dekoltázsába pillantva valami ilyesmit
mondott: két szép domb között egy völgy, de jó volna ott
megpihenni. Már ettől is valósággal megőrültek az emberek. És
akkor jött a hír, hogy lesz itt egy film, amiben majd meztelen nőt
lehet látni.
Hamarosan
azt is beszélték, hogy svéd filmről van szó és az természetes,
hogy lesz benne meztelen nő, mert a svédeknél rengeteg az erdei
tó, azokban pedig kizárólag meztelenül fürödnek, a fürdőruhát
még csak hírből sem ismerik. Hogy náluk például az sem
probléma, ha egy fiú egy lánynál akar aludni. Ott a szülők ezt
a legtermészetesebbnek veszik. Náluk ez az egész teljesen másképp
van, mint nálunk. Szóval mielőtt a film megérkezett, már egész
legendáriuma alakult ki Gyöngyösön, de gondolom, így volt ez
egész Magyarországon. Mert valami leírhatatlan sikerrel
játszották, később is számtalanszor vetítették. A címe pedig
ez volt: Egy nyáron át táncolt.
Csak
éppen egyetlen problémája volt vele a magamkorú kamasznak:
tizenhat éven aluliak nem nézhették meg. És ez megdöbbentett
bennünket. Mert ilyen korábban nem volt. Nem volt korhatár. Ami
érthető, hiszen nem is játszottak olyan filmeket, amiket bárkitől
tiltani kellett volna. Ezt a filmet meg, amit annyira vártunk, nem
lehet majd megnézni. S ahogy az lenni szokott, megindult a
presztízsháború a kamaszvilágban. Aki már elérte a tizenhatodik
évét, az büszkén mutogatta a személyigazolványát:
– Én
annyiszor nézem meg ezt a filmet, ahányszor akarom, de te pajtás
nem fogod látni.
Azután
elérkezett a nap, amikor – egy héttel az előadások megkezdése
előtt – kiderült, hogy a két gyöngyösi mozi közül csak az
egyikben, a Puskinban fogják bemutatni az Egy nyáron át táncolt
című filmet. Ott voltak a kezdetleges tárlókban a gyönyörű
színésznő képei, akiről akkor már valamelyik újságból
tudtam, hogy Ulla Jacobsonnak hívják. Azt is megtudtam, hogy azért
jó, hogy ezt a filmet Magyarországon vetítik, mert leleplezi a
klerikális reakciót: a mű valójában arról szól, hogyan teszi
tönkre egy falusi pap a fiatalok boldogságát.
Ulla
Jacobsont fényképen meglátni és beleszeretni egy pillanat műve
volt számomra. Tudvalévő, hogyha az ember a szerelembe szerelmes,
könnyen talál magának médiumot. Igaz, Ulla a legkevésbé sem
volt svéd típus. Nem volt magas, hanem középtermetű, sőt inkább
alacsony, nem volt szőke, hanem sötétbarna, hullámos hajú. Annál
jobban vonzott. Korhatár ide, tilalom oda, ezt a filmet én meg
fogom nézni, döntöttem el. Hogy hogyan, azt még nem tudtam.
Hanem
amikor az első előadást tartották, ott várakoztam az
előcsarnokban. Megfigyelhettem, hogy a jegyszedő nénik a feladatuk
magaslatán állanak. Még a tizennyolc évesektől is kérték a
személyigazolványukat. A mozi vezetője személyesen felügyelte az
ellenőrzést. Persze a gyöngyösi fiúkat sem kellett félteni.
Amint felismerték a helyzetben rejlő lehetőséget, a
huszonkét-huszonhárom éves, katonaviselt, nősülés előtt álló
legények is elkezdtek toporogni: – Jaj, tessék várni, nem
találom az igazolványomat, nem is tudom, vagyok-e már tizenhat
éves vagy csak otthon felejtettem a személyimet.
Emiatt
azután nagy torlódás keletkezett, úgyhogy a mozi vezetője már a
rendőrök kihívásával fenyegetőzött. A lényeg azonban az, hogy
úgy látszott, reménytelen dolog az én lányos képemmel a
bejutással próbálkozni.
Ámde
szerencsémre nem csupán az irodalomnak, hanem a futballnak is
bolondja voltam. Nyár óta szorgalmasan jártam a Gyöngyösi Építők
ifjúsági csapatának edzéseire.
Ez
a Gyöngyösi Építők-név természetesen a Rákosi éra találmánya
volt. Ugyanaz történt nálunk is, ami Budapesten, ahol akkoriban a
Fradit Kinizsinek, az MTK-t Vörös Lobogónak hívták. S ahogyan a
pestiek a Fradinak meg az MTK-nak drukkoltak, ugyanúgy a gyöngyösiek
a GYAK-nak. Mert ez volt a mi sportegyesületünk becsületes eredeti
neve: Gyöngyösi Atlétikai Klub. A derék szőlőtermelő nép
számára persze túlzottan távoli lehetett ez a klub-dolog,
valójában feledésbe is merült, mit jelent a betűszó. A GYAKK
viszont (így, két kával ejtve, mert a palóc logika ezt követelte)
fogalommá vált. Ha például vasárnap délután egy asszonyt a
férje felől kérdeztek, valószínűleg így válaszolt: ki tudja,
hol töri a franc, ilyenkor a GYAKK-on szokott lenni. Szóval a GYAKK
korántsem csupán az egyesületet jelentette, hanem a futballpályát,
a meccset, magát a futballt, sőt sok más egyebet is. Például azt
a két-három korsó sört, amit szinte kötelezően fogyasztott el
egy-egy meccs alatt a drukkerek jó része. S e drukkerek nem voltak
kevesen, mert akkoriban a férfiak egyetlen szórakozását
jelentette a futball. A fiataloknak meg a fényes pálya lehetőségét.
Minden második fiú úgy gondolta, belőle is lehet Puskás, Kocsis,
esetleg Czibor. Én megelégedtem kevesebbel is: Grosics helyét
néztem ki magamnak a válogatottban.
Amikor
csak lehetett, kint voltam a GYAKK-on, ha nem a pályán, akkor a
klubháznak nevezett söntésben, ahol a rex nevű biliárdjátékkal
nyertem akkor tekintélyesnek számító összegeket nehéz kezű
parasztdrukkerektől. E nyereségekkel vetettem meg a könyvtáram
alapját. Itt, a söntésben jutott eszébe valakinek egy edzés
után, hogy a csapatnak együttesen kellene megnézni a híres svéd
filmet. Az ötletet rövidesen követte a tett. A csapat
nagytekintélyű edzője személyesen telefonált a moziba, hogy
tegyenek félre a szombat esti előadásra harminc jegyet. Így
történhetett, hogy szombaton este néhány hozzám hasonlóan
kiskorú sporttársammal én is ott várhattam a mozi előcsarnokában
az előadás kezdetét. A mozi vezetője nagy reverenciával
köszöntötte trénerünket, örömét fejezte ki, hogy a város
futballistái ennyire érdeklődnek a kultúra iránt és személyesen
vezetett bennünket a helyünkre. Szó sem volt semmiféle
korhatárról, tilalomról. Ennek megfelelően, igen önérzetesen
terpeszkedtem el a legutolsó sorban lévő ülésen és vártam a
filmet. Ulla Jacobson szépsége pedig minden várakozásomat
felülmúlta.
Pár
perc múlva már terveket szövögettem. Tudtam, hogy négy év múlva
Svédországban rendezik a következő futball-világbajnokságot.
1958-ban tizennyolc éves leszek, éppen érettségizek –
számolgattam – akkorra biztosan kiszorítom Grosics Gyulát a
válogatottból, de a legrosszabb esetben tartalékként is
kijuthatok Stockholmba. Ott pedig már nem lesz nehéz összejönni
Ulla Jacobsonnal. Aziránt meg kétségem sem volt, hogy ugyanúgy
fogok majd neki tetszeni, mint ahogyan ő nekem.
Így,
párhuzamosan haladtak előre a történetek. A vásznon az filmbeli
diák, Göran került egyre közelebb Kerstinhez vagyis az én
Ullámhoz, ott hátul, az utolsó sorban pedig számomra közeledett
mind gyorsabban az 1958-as stockholmi találkozás. És végre
elérkeztünk ahhoz a részhez, amiért az emberek látni akarták a
filmet. Végtelenül ártatlan jelenetről volt szó: egy falusi
mulatság után az egymással betelni nem tudó fiatalok a holdfényes
éjszakában egy tó partjára mennek, ahol levetkőznek, a fiú a
karjába veszi a lányt és begyalogol vele a vízbe. Mindenki
visszafojtotta a lélegzetét attól kezdve, hogy ott hagyták a
mulatságot, hiszen sokan már többször is látták a filmet és
mesélték, mi várható. Ám amikor a partra ért a két fiatal,
valami borzalmas dolog történt a Puskin moziban. Borízű üvöltés
harsant bele a levegőbe:
– Fogadjunk,
basznak!
Elsötétült
a vászon, majd felgyulladtak a villanyok. Füttyögés, hujjogás,
ordítozás, káromkodás kezdődött, mindenki a bűnöst kereste.
Hamar meglett, csak éppen elégtételt venni nem mert rajta senki.
Csányi Jóska volt a szentségtörő, a város hírhedett nehézsúlyú
boxolója, aki majdnem a válogatottságig vitte, és aki nem először
tett tönkre mozielőadást. Amikor például a Királylány a
feleségem-et játszották, Gérard Philippe és Gina Lollobrigida
legintimebb jeleneténél egy óriásit szellentett és közben ezt
ordította: tarka bab, háromhúsz. Így kívánta valamiért a
közönség tudtára adni, hogy az előadás előtt általa
fogyasztott hüvelyes kilója három forintba és húsz fillérbe
került.
Az
Egy nyáron át táncolt előadása a szörnyűséges intermezzo után
nem folytatódott. A mozivezető fontoskodva rohangált a
kivilágított teremben, s ezúttal tényleg jöttek a rendőrök, de
a boxolót ők sem merték bántani, mert belügyi sportegyesületnél
versenyzett és valószínűleg jóval magasabb volt a rangja, mint
nekik. Viszont arra hivatkozva, hogy kezdődik a következő előadás,
a mozivezető kiüríttette a termet. Mivel pedig futballcsapatunk
még egyszer nem nézte meg közösen a filmet, akkor nem láthattam
újra Ulla Jacobsont. Persze nem lettem válogatott futballista, így
1958-ban nem jutottam ki Stockholmba a világbajnokságra. De nem ez
volt az én legfőbb bajom akkor. Hanem az, hogy mivel apám 1956-ban
forradalmárkodott valamennyit, az érettségi évében tilalmas lett
számomra az egyetem. Később felvettek ugyan és akkor Pesten
megint játszották a híres svéd filmet. De mint az egyetem, úgy
Ulla Jacobson sem tűnt már az igazinak.
Eddig a történet. Amikor én a fenti írást olvastam (jó pár évvel ezelőtt), azonnal beindult a fantáziám. Egészen pontosan azt képzeltem el kb. kismilliószor, hogy majd édesapám 70. születésnapjára kibérelek egy mozitermet (valahogy mindig az Uránia ugrott be), meghívom az összes barátját, rokonát, ismerősét és egy magánvetítés keretében levetítem neki A filmet! Még azt is részletesen kidolgoztam, hogy apukámmal mi ketten majd szándékosan elkésünk, így már sötétben botorkálunk be a nézőtérre, aholis valahogy mindig ismerősbe botlunk botladozásunk közben. Aztán hirtelen kigyúlnak a fények, kitör a tapsorkán és.....
Ez az álom végül meg is valósult, csak nem pont úgy, ahogy én elképzeltem. 2010 februárjában ugyanis az Örökmozgó Filmmúzeum valami különös okból műsorra tűzte A filmet. (A Berlinale hetében olyan filmeket adtak, amelyek valaha már díjat nyertek a német fővárosban.) Én pedig teljesen véletlenül tudomást szereztem róla (jó helyen lapoztam fel a Pesti Estet, ennyi kellett hozzá csupán). Hamar beláttam, hogy szép és jó az én álmom, de ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el. Lelkes kis csapatot verbuváltam családom néhány tagjából (és persze édesapámból) majd pedig irány a mozi! Óriási élmény volt a fentiek ismeretében végignézni ezt az amúgy meglehetősen szomorkás és "már az elején pontosan tudod, hogy nagyon rossz lesz a vége" típusú filmet. Az a bizonyos jelenet amúgy teljesen ártatlan volt, mert a felirat tökéletesen eltakarta azt a nagyon keveset is, ami az ötvenes évek fiataljait annyira lázba hozta. Nem baj, mi nem is azért mentünk moziba! Utána még valami állati finom sütit ettünk a Szamos cukiban, tényleg, mint egy igazi születésnapon...jaj, de szép volt! Talán igaz se volt!