Fotóriport

Hogyan is jellemeztem az idei karácsonyt az egyik barátnőmnek? Horrorba oltott dramedy! Szóval most nem is szólnék róla többet.

Viszont a karácsony előtti nap (dec. 23.) nagyszerűen alakult. Pedig elég érdekesen indult. Felébredtem úgy hajnali 3 tájban. Tudtam, hogy 5-kor fog csörögni a vekker. Igen, ez az az eset, amikor már nem tudsz visszaaludni. Úgy fél hat körül elkezdtem csendben készülődni. Templomba, hova máshova. Persze Tóbi felébredt. Anya, én is megyek veled! Nem kisfiam, feküdj be szépen apa mellé! Na jó, gyere, de gyorsan fel kell öltözni és csak az autóban tudunk reggelizni, ott is csak banánt. A gyermek ájtatossága azonban nem ismer lehetetlent. Hat előtt tíz perccel kirobogunk a kapun. Rorátémise, majd egy kis játék a templomi sétányon. Van ott korlát, szóval kalózhajó! Na! Hazadobtam Tóbit, aztán azzal a lendülettel beestem személyi edzésre. Onnan pedig mentem az én drága barátnőmhöz, Dettihez Pécelre. Csodálatosan szép félnapot töltöttünk együtt a gyönyörű napos, meleg fővárosunkban.

Felt like a tourist!

Haza érkezésem után néhány perccel érkezett Timi drágám, akivel szeptember óta nem találkoztunk. Pedig alig fél órárnyira lakik ide. Úgyhogy volt mit megbeszélni. Ajándékozás, fotó fotó és még egy kis fotó. Lássatok csodát!

Állítólag a fiús anyák hajlamosak a majomszeretetre. Fogalmam sincs, mi lehet az!

Remélem, soha nem fog ellovagolni tőlem a naplementébe!

Itt még egész konszolidáltak vagyunk.

Itt biztatta arra Jan a macskát, hogy kapaszkodjon a hajamba.

Itt küldtem el a macskát a sunyiba.

Hát, így, ilyen felhőtlenül telt nálunk az ünnep előtti nap. 2010 óta tudom, mindig a dec. 23. a legjobb!!!!

Hitchcock

Vannak történetek, amiket nem lehet elmesélni. Azért én megpróbálom. Hátha!

De előbb még szólnunk kell a madarakról. Egészen pontosan egy bizonyos madárról. Bádogból készült, esetleg pléhből. Eredetileg apósom házának kertjében állt. A házzal együtt adták, az előző tulajnak nem kellett. Apósomnak sem. Nekem tetszett, úgyhogy elhoztuk. Azóta itt áll nálunk az előkertben. Pocakos, béna kis madár, forog egy bot tetején, ha lökdössük. Kicsit Gombóc Artúrra hajaz. Kicsi (nagy) fiam sokat játszott vele tavaly nyáron, pörgette, forgatta. Egyszer Papi, azaz apukám megkérdezte Tőle: "Na Tóbikám, milyen madár ez? Kakadumadár?" Tóbi így válaszolt: "Nem, ez sima madár." Apukám elhűlt. Hogy ennek a gyereknek milyen elképesztően differenciált a gondolkodása! Még nincs három éves, de már ilyen választ tud adni! Ezt sokszor mondogatta nekem utána.

Snitt. Eltelt kb. másfél év. Közben történt, ami történt.

Altatom a minap Tóbit. Már túl vagyunk a mesén, fekszünk egymás mellett a nagy sötétben. Egyszer csak megszólal: "Tudod, Anya, nekem Papi volt a legjobb barátom. És most már elmondanám neki, hogy az igazából egy kakadumadár." Csend. Tóbi elalszik. Én sírok. A kurva életbe!

Itt akarok most lenni.

Advent negyedik szombatja

Szóval tegnap. Leírom, mi volt. Állítólag van rá igény. Meg időm is akadt. Tök véletlenül. Használjuk ki!

Akármennyire is erőltetem az agyam, fogalmam sincs, pontosan mivel telt a délelőtt. Valamikor, elég későn (fél tíz lehetett kb.?) felébredtünk, persze mindenki máshol, mint ahol lefeküdt. Én speciel Tóbi mellett. Flóri a fejemen ugrálva adta értésemre, hogy itt az ideje a reggeli készítésnek. Valamit ettünk, meg fel is öltöztünk. Persze csak semmi sietség, szombat van, ráérünk.

Volt már vagy tizenegy óra, amikor anyukám jelezte telefonon, hogy meglátogat bennünket. Oké, de mielőbb, mert délután vár minket a Zeneszínház! Nagyi jött, látott, és nem győzött csodálkozni, mennyit nőttek megint az unokák. Amíg ő Tóbit tanítgatta írni (két kör és két villám az egy NONO!), én Flórikámmal ragasztgattam az ajándéknaptárokba a matricákat. Jelentem, haladunk! Már az összes kép elő van hívva, nyolcból három naptár teljesen kész! Szóval reménykedj, hátha Te is kapsz egyet! Jan mindezidő alatt a sufnit próbálta rendbe rakni, több-kvesebb sikerrel (sikerült előbányásznia a macsakakefét!). Egy órakor azonban kiadtam a jelszót: mindenki keresse meg a legszebb ruháját és induljunk! Ja, és még Tóbi ünneplős ingjét is ki kellett vasalni!

Végül kettő előtt pár perccel elindultunk a Zeneszínházba, ami a Bazilika sétálóutcájában található, közvetlenül a pocakos főtörzs háta megett. Jan és Flóri már az óriáskeréknél lecsatlakoztak, fellépőként sajnos csak egy felnőttnek osztottak lapot. Ja, hogy ti azt hittétek, valami rettenetes előadásra igyekeztünk ennyire? Hát, van némi igazság a dologban! Mert amikor 3-4-5-6 éves gyerekek azt hiszik, hogy ők tudnak zenélni, és még a színpadra is felengedik őket...de azért némelyikük tényleg tudott. Tóbi 3 éves kora óta jár zeneoviba, a kottaolvasást idén kezdték el pedzegetni, szóval ez még nem az ő szólókoncertje volt. De nem lesz lámpalázas a gyerek, az már biztos! Valójában állandóan a színpadon akart leledzeni, csak nehezen dolgozta fel, hogy az furulyázásához nem dukál zongorakíséret. Viszont szépen énekelte az Én kis keretet kerteltem-et. Meg amúgyis ő volt a legelegánsabb...piros szatén nyakkendőben, naná!

Aztán csak eltelt az egyórás muzikális ámokfutás, mi pedig rátalálhattunk apára és Flórira a Bazilika előtti karácsonyi forgatagban. Utóbbi épp aludt. Pedig ekkor indult a fényfestés! Ami valami gyönyörűséges volt. Mivel egy lángost is benyeltünk (fejenként!), még egy második fénypompás performanszot is elkaptunk. Lélegzetelállító élményben volt részünk. Mindent egybevetve, ez a karácsonyi vásár magasan veri a Vörösmarty térit. De azért oda is ellátogattunk.

Közben útbaejtettük az egykori nemzetközi buszpályaudvart az Erzsébet téren. Igen, dec. 30-án lesz 15 éve, hogy egy fagyos hajnalon (életében először) Janikám Budapestre érkezett, s mi elindultunk a nagy közös úton. Ezt egy kicsit meg is könnyeztem ott a helyszínen. De gyerekekkel nem nagyon lehet nosztalgiázni, mert "Anya nézd, új mászóka van a játszótéren!" és még azt is el kellett magyaráznom, hogy miért ég az örökmécses a Kempinsiky-vel szemben (a Michael Jackson emlékhelyen). A Szózat költőjének szobrához közeledve egyre nehezebben haladtunk, iszonyú volt a tömeg. A földalatti aluljáróját csak komoly könyökcsapásokkal és láblendítésekkel tudtuk megközelíteni. Bennem még felmerült, hogy milyen szép lehet most a kivilágított Vár (meg egyáltalán nincs hideg!), de győz az észérv: el innen, messzire el!

A Mexikói úti végállomsnál van szerintem a földkerekség legjobb zöldségese, így most is betárazunk, többezer forint értékben. Rövid ám annál gyorsabb autókázással elérjük szűkebb pátriánkat, ott is a Lidl-t. megvesszük a vacsorának meg a mai ebédnek valót. Itthon asztalterítés, gyertyagyújtás, hosszas elmélyült táplálkozás. A gyerekek részéről is. Aztán még elolvassuk a Boribon házikóját. Flóri e feléig figyel, aztán puzzle darabokat dobál randomszerűen. Hiába, osztatlan figyelmet követel a szentem! Megyünk is hamar olvasni, lefeküdni, aludni. Mert megérdemlem!

Ez a szerelem! Nem múlik sohasem!

A jövő elkezdődött

A szerdai napunk úgy alakult, hogy az ebédszünet egy Spar előtti padon talált bennünket. Mindkét fiam elmerülten nyammogott, Tóbikám különösen koncentrált arcot vágott. Majd megszólalt: "Anya, ez a bolt 22 óráig van nyitva?" Merthogy a Nyitva: 7-22 tábla alatt ücsörögtünk egész végig, csak ez nekem fel sem tűnt. Idáig. Mint ahogy azon sem gondolkoztam még el soha, hogy milyen lehet úgy élni (pláne egy végtelenül okos és érdeklődő kisfiúnak),hogy nem érti az utcán a feliratokat. Vagyis nem értette. Mert most már úgy tűnik, valamit kezd kapisgálni a drágám! Minden esetre szerintem ez egy sorsfordító nap! Szóval a jövő elkezdődött!

Na, ki a fasza gyerek?

Tudom, ezer éve ígértem ezt a posztot. Meg a poént is régesrég lelőttem már. De itt még nem szóltam róla. Szóval.

Nyertem. Különdíjat. Én. De hadd kezdjem az elején. Mondjuk úgy 1980 táján? Kb. Amióta az eszemet tudom, állandóan életmódot váltok. Hadd legyek már sportosabb, egészségesebb, nem utolsósorban csinosabb. Voltak egészen extrém próbálkozásaim is. Pl. tizenkét évesen úgy döntöttem, hogy hajnalonta elviszem Bobit sétálni. Nagymamám, aki az én diétáim feltétlen ellenlábasa volt, ezt csak azért engedélyezte, mert meggyőztem, mindezt csakis a szívem egészsége miatt teszem. Övé volt a kutya ugyanis.

Aztán említhetném még a hajnali biciklizéseket is, amikor reggel hatkor úgy kellett kicsempésznem a biciklit a garázsból az utcára, hogy senki meg ne hallja. Aki valaha járt a Szondi 13-ban és emlékszik még a nagykapu kettős tolózár-rendszerére, az pontosan tudja, ez mekkora kihívás volt. De imádtam ezeket a hajnali kiruccanásokat! Ezek nekem a szabadság tökéletes megélését jelentették. Mindig átszöktem a másik oldalra (mert Pécel köztudottan két részből áll!). Szóval mozogni mindig szerettem, ebben nem volt hiba.

Marad tehát a táplálkozás. Életem legextrémebb diétája az volt, amit 13 napon keresztül folytattam és a teljes anyagcsere átállítását ígérte.Naná! Ráadásul pont abban a két hétben voltam a legkülönbözőbb pontjain Magyarországnak (Karancsberény, Balatonföldvár, Miskolc-Tapolca), így igen, az is előfordult, hogy egy szigeteletlen kábelű villanyrezsón, egy kimustrált láboskában főzögettem a natúr zellerkockákat magamnak. Csakis magamnak. A diétát amúgy 12 napig tartottam tűzön-vízen és cipőtalpkeménységű marhaszeleteken át. A 13. napon ünnepeltük a nagymamám 70. születésnapját. Hadd ne mondjak most többet.

Szerintem ebből a rövid történelmi visszatekintésből is kiválóan kiviláglik, hogy régóta foglalkoztat már az életmódváltás kérdése. Mióta szültem, pláne, mióta másodszor is szültem, azóta meg még jobban.
Idén áprilisban aztán hivatalos keretet is adtam a dolognak. Beneveztem a Nők Lapja Nagy Élemódváltó Programjába. A részleteket itt olvashatjátok:

http://www.nlcafe.hu/szepuljunk/20141122/nok-lapja-nagyeletmodvaltas-eredemenyhirdetes/

Küzdöttem, elég sokat küzdöttem. Magammal, az elemekkel, meg úgy általában. Hogy mennyire végleges az eredmény? Remélem, semennyire! Még nagyon sokat szeretnék változni. Jó irányba, persze. Ha egy kicsit megtorpanok, mindig előveszem ezt a képet (megjelent 2014. november 19-én, elkelt 120.000 példányban, olvasta minden egyes régi általános iskolai tanárom!), és újra megerősítem magam az elhatározásomban:

Boldogsággal tölt el a tény, hogy én lettem a különdíjas. Nagyon örültem a nyereménynek (kétéves Nők Lapja előfizetés, amit viszont megosztottam a barátnőmmel, így egy-egy év lett belőle). Maga a fotózás is óriási élmény volt, fotós-stylist-fodrász-sminkes quartett dolgozott rajtam napestig. Mondjuk én a ruhával nem vagyok kibékülve. Volt egy másik szett is, csak ez nem került nyomtatásba. Most hadd osszam meg veletek:

Amúgy meg: benne vagyok az újságban!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Nyár van nyár van

Tavaly is volt ilyentájban! Avagy hol van már a tavalyi víz?

Ha egyszer nagyon szépen megkértek, biztosan leírom nektek életem egyik legcsodálatosabb nyaralásának történetét. Langeoog szigetén, az Északi-tengeren. Addig is, álljon itt egy fénykép a régi szép idők emlékére. Jó ezt most így elnézegeteni. Most, amikor tombol a karácsonyi őrület, amikor mindössze fél órát töltöttem egy plázában, de olyan fejgörcsöm (és légszomjam!) lett, hogy még mindig szorít és hasogat (pedig már túl vagyok egy Algoflexen). A pláza és benne a Tchibo bolt javára szól viszont, hogy életem legzseniálisabb ajándékait találtam meg ott, a legkülönösebb erőfeszítés nélkül! Boldog készülődést mindenkinek!

Neked is boldog karácsonyt haver! Böngészd át az apróhirdetéseket!

A jégbe fagyott sárkány kolostora

Megszületett Lőrinc László!!! Így, L. nélkül! 4250 gramm! Én pedig végre nagynéni lettem! Boldog vagyok!

Jó, ennél valóban egy kicsit több haja van.

Karácsonyi kitekintő

Nagyban készítem a karácsonyi ajándéknak szánt naptárokat. Először a fényképeket válogatom le. Az elmúlt egy év terméséből. Iszonyú meló. Lassan haladok, mert közben egy csomót merengek, nosztalgiázok. És akkor egyszer csak ráakadok erre. A születésnapomon készült, éppen a nosztalgia HÉV-re várunk.

34 év boldogság, csak ennyit mondhatok!

Jöjjön közelebb Safranek!

Eredetileg azért ültem ide a géphez, hogy elkészítsem az első házi feladatomat. Hírt kéne írnom egy megadott sajtóanyag alapján. Izgi! Persze aztán eszembe jutott, hogy akár adhatnék hírt magamról is. Legyen!

Szóval felvettek! Nem is akármilyen eredménnyel! A tesztíráson speciel én domborítottam a legemlékezetesebben. 48 pont! 50-ből. Nem is olyan rossz! Életemben először hasznomra vált, hogy gyakorlatilag minden szabad percemben olvasok. Na persze nem szépirodalmat. Híreket. Online! 2002 óta van nekem egy titkos szentháromságom: index, origo, nlc. Esetleg néha a vicclap.hu. Ezeket böngészem ától cettig, különös figyelmet szentelve a napi politikának és a celebhíreknek. Az utóbbiakat pedig különösebb erőfeszítés nélkül (sokszor akaratom ellenére!) megjegyzem. Borzalmasan idegesítő szokás ez a hírbuziság. Mióta okostelefonom van, még jobban rágerjedtem erre a napi foglalatosságra. Már komolyan fontolgattam egy elvonót.
És akkor felvirradt november hetedike, a felvételi napja. Nem mondom, hogy óriási hevülettel indultam a Szépvölgyi út felé. Egyáltalán nem. Előző este nálunk aludt a tesóm. Aki ismer, tudja, hogy ez mit jelent. Volt szerencsénk hajnali háromig beszélgetni. Na, nem a nappaliban ülve egy jó pohár bor mellett. Csak a konyhában állva, hátunkat a pultnak vetve, mert úgyis mindjárt megyünk lefeküdni. Erre úgy tízpercenként figyelmezetettük is egymást. Hogy most már tényleg indul a görög aludni. Dehát ez a szép az életben. Hogy van az embernek olyan testvére, akivel éjszakákat át tud beszélgetni. Nekem mindjárt négy is van. Irigyeljetek!
A felvételi napja viszont csak felvirradt, én pedig szinte egy szmhunyásnyit nem aludtam. Komolyan megfordult a fejemben, hogy én aztán be sem megyek. De csak bevonszoltam magam. És pont azt kérdezték, amit én olyan jól tudok. Mert állandóan híreket olvasok!
Folyt. köv.

Ki vagyok én?

Ma nincs időm írni. Újat. Ezért kotorásztam egy kicsit az archívumban, hogy legyen mit olvasnotok este! Az alábbi interjút a Central Médiaakadémia újságíró képzésére való jelentkezésemkor nyújtottam be, egyfajta pályaműként. Ami alapján be is hívtak felvételizni. S hogy felvettek-e? Az interjú végén elárulom!

1. Mit csinál a legszívesebben olyankor, amikor nem kell csinálnia semmit?

Olvasok. Ha tehetem, akkor régimódi formában papíralapú könyvet forgatok egy fotelben ülve vagy az ágyon fekve. Ha pedig igazán kreatív kikapcsolódásra vágyom, a blogomat írom. Itt megtekinthető: fiusanya.blogspot.com

2. Hová költözne el legszívesebben?

Három éven át éltem Németország szívében, Darmstadtban. Ez a Pécs méretű kisváros azóta is vonz. A mai napig hiányzik az a természetközeliség, ami ott meghatározta az életünket. A nyelvtudást naponta karban tartom a német férjem segítségével, tehát nem lenne gond az újbóli beilleszkedés.

3. Mi az az emberi hiba, amit a legkönnyebben tolerál?

Az a fajta szétszórtság, ami miatt valaki több programot szervez ugyanarra az időpontra. Sajnos ez rám is jellemző. A környezetem ezt elég nehezen tolerálja, így karácsonyra rendszeresen kapok határidőnaplót, családi tervező naptárt. Sőt, az igazán elszántak tavaly megleptek egy okostelefonnal is.

4. Van olyan téma, amiről nem szeret beszélni?

Nincs, bármiről szívesen beszélek. Roppant közlékeny vagyok, állítólag még álmomban is jár a szám. Anyaként viszont gyűjtöttem néhány negatív tapasztalatot a gyerekes témákkal kapcsolatban. Ma már kétszer is meggondolom, mit mesélek el egy másik anyának a gyerekeimről. Akár jót, akár rosszat mondok ugyanis, az illető többnyire megpróbál rátromfolni az én történetemre. Ebből pedig csak ritkán jövök ki jól.

5. Kinek a tehetségét irigyli?

Mindenkiét, aki jobb zenei érzékkel rendelkezik nálam. A nagyobbik fiamat éppen ezért írattam zeneoviba, és titkon reménykedem, hogy egyszer tiszteletjegyem lesz az Operában.

6. Ha más hivatást választhatna, mi lenne az?

A végzettségem szerint közgazdász és gazdasági szakfordító vagyok. Hivatásomnak az írást választottam. Ha ezen a pályán mégsem tudnék érvényesülni, még mindig felcsaphatok idegenvezetőnek, erről is van papírom. Szeretném egyszer ismertté tenni a vezetéknevemet. Legalább annyira, hogy pizzarendeléskor ne kérdezzenek vissza: micsoda? Milyen névre?

7. Melyik a legértékesebb tulajdona?

A leginkább kitérdesedett farmerom. Mindig eszembe jut róla, mennyit játszom, csúszok-mászok a gyerekeimmel a nappalink padlóján. Máskülönben nem ragaszkodom tárgyakhoz egyáltalán, én elsősorban emberekhez kötődöm.

8. Ha újraélhetné élete egy pillanatát, melyik lenne az?

Tizennyolc évesen jutottam fel először a Börzsöny legmagasabb pontjára. Ott, a Csóványoson állva egyesültem a természettel. Ezt bármikor szívesen újra átélném!

9. Mi a kedvenc könyve?

Erich Kästner-től a "Három ember a hóban". Egyszuszra elolvastam az egészet, annyira szórakoztató volt a történetvezetés és az írás stílusa. Bárkinek jószívvel ajánlom!

10. Mi a kedvenc idézete?

Mióta blogot írok, gyakran eszembe jut Gabriel García Márquez egyik könyvének a címe: "Azért élek, hogy elmeséljem az életemet". Nálam ez pontosan így van. Gyakran még a legizgalmasabb kaland közben is azt pörgetem az agyamban, hogyan, milyen megfogalmazásban fogom az élményeimet tálalni az olvasóimnak.

+1 Ki volt az, aki a legjobban elkapta az Ön lényegét, és mit mondott pontosan?

Egy kedves barátom állította egykoron, hogy nem vagyok egyéb, csak egy józan bolond. Erre nagyon büszke vagyok! Apukámra is mondták ezt valaha...

Te! Ha! Tudtam, hogy le fogsz görgetni! Most már csak azért sem árulom el! Várjál csak szépen hétfőig! Most pedig olvasd az interjút izibe!

ÚÚÚÚÚÚtálok várni!

Anya besír ettől

azaz Anna Peti Gergő - egy kicsit másként

Ez a poszt már baromi régóta érlelődik bennem. Mégsem vagyok biztos benne, hogy sikerül mindent leírnom, ami ebben a témában a szívemet nyomja. De azért lássunk hozzá!

Szóval adott egy építészmérnök, aki egy szép napon úgy gondolja, elkezd a gyerekeinek mesét írni. Idáig oké, ez már nekem is sokszor eszembe jutott. Ám míg a nevezett mérnökasszony meg is valósítja az álmait, én egyelőre csak egy fél mesénél tartok. Nem baj, még mindig lehet belőle valami! Nézzük most, mit alkott Bartos Erika, hiszen róla van szó. Jópár mesekönyve, verses kötete jelent már meg, jelen poszt a gyerekei nevét viselő sorozatot kívánja ízekre szedni.

Emlékezetem szerint először a barátnőméknél láttam APG-kötetet, bár azt már nem tudnám megmondani, melyiket a sok közül. Akkor én még csak vártam a gyermekem, így sokkal inkább felnőtt semmint gyerek szemmel forgattam a fenti irományt. És nem voltam tőle elájulva, sőt. Teljesen letaglózott, hogy egy ennyire primitíven megrajzolt (a karmozdulatok a legjobbak!), ennyire ostoba nyelvezetű könyv ilyen sikeres lehet Magyarországon. S tehet országosan népszerűvé egy mérnököt. Aki persze családanya is, majd elfeledem.

Aztán megszületett a fiam, nőtt, cseperedett szépen. Az hamar kiderült, hogy imádja a könyveket, nagyon szépen lapozgatta őket már egész kicsi korában is. S még jobban imádja, hogy ha olvasnak (pontosabban: ha olvasok) neki. Innen pedig már csak egy ugrás volt az APG-galaxis, hiszen éppen az említett barátnőméknél teljesen ráharapott Tóbikám az egyszerűbbnél egyszerűbb sztorikra s illusztrációkra.

Az első könyv nálunk a Nagycsalád lettünk címet viselte. Talán azért, mert ekkor már úton volt a tesó. Tisztelettel vegyes félelemmel vettem tudomásul, hogy a fiam számára minden egyéb olvasnivaló megszűnik, ha Annáról, Petiről és az ő kisöccsükről olvashatunk. Közel két éves volt ekkor Tóbi, sikongva-ujjongva ismerte fel s nevezete meg a rendkívül egyszerűen megrajzolt kedvenc tárgyait (maci, vonat, holdacska!). Láthatóan a történeteket is nagyon élvezte, hiszen azok tényleg főként az ő kis mindennapjait tükrözték vissza. Nálam is elkezdődött valami jégolvadás féle, kezdett szűnni a vakgyűlölet a könyv iránt. Olyannyira felerősödött ez a pozitív folyamat, hogy hamarosan kifejezetten kedvelni kezdtem bizonyos fejezeteket. Többnyire azokat, amelyekben megy valahová a család (s nem ám holmi fiktív helyre, hanem Magyarországon ténylegesen létező kirándulóhelyre vagy intézménybe!) s tényleg történik velük valami érdekes. Ilyen pl. a cirkuszos rész meg a sümegi várnál tett látogatás. Bevallom, éppen ennek a könyvnek nyomán indultunk el egyszer felfedezni a játszóteret a Hajógyári szigeten. S nem csalódtunk, tényleg jók azok a csúszdák nagyon.

Ám vannak részek, amelyekkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. S amelyeket rettenetes kínszenvedés felolvasni. Pláne többedszerre. Ilyen például az említett könyvben a katicás rész (igen, arról szól a történet, hogy a gyerekek találnak egy katicát, ami aztán elrepül!), vagy amikor anyuka elmegy a legkisebb gyerekével egy építkezés mellett. Igen, ki lehet találni, ez utóbbi volt a fiam abszolút kedvence egy ideig. Mivel pont ekkor minálunk is volt egy hatalmas építkezés, szóval megvolt az analógia. Tizenöt azaz 15 mondatból áll az egész történet. Igen, erre szokták mondani, hogy lassan ölő méreg. Dehát a gyerekért bármit, még ezt is.

Aztán persze jött sorban a többi kötet. Becsületemre legyen mondva, hatnál megálltunk. A hetedik csak kölcsönben van nálunk. Úgy kb. két éve. Meg volt nálunk egy nyolcadik is, de azt már visszakövetelte a jogos tulajdonosa. S minél inkább alámerültem az írónő családi életében (hiszen ezek a történetek nem titkoltan valósak, mindegyik fejezet végén ott egy fénykép is, a valódiságot bizonyítandó!), annál inkább meggyűlöltem azt a rózsaszínű szirupban tocsogó világot, amiben Anna, Peti és Gergő lubickol a szüleikkel együtt.

A tökéletesen irreális családi idill csúcspontja szerintem a karácsonyi rész. Ebben a dec. 24. a következőképpen telik: reggel díszeket csinál az egész család papírból. Feldíszítik a lakást. Aztán sütögetnek, főként mézeskalácsot (ott a gyerekek nyilván nem zabálják be a nyerstésztát). Ezekből újabb díszek készülnek, majd újabb dekorálás következik. Egy normális családnál ilyenkor már bőven este lenne. Nem úgy az APG-világban! Náluk még csak reggel kilenc óra lehet, hiszen anya ekkor nekilát, hogy megfőzze az ünnepi ebédet. Az ünnepi asztalt naná, hogy apuka teríti meg! Evés, alvás, szép ruhába öltözés, ajándékozás, oooooh! A testvérek természetesen nem tépik ki egymás kezéből az ajándékokat, hanem: "Ó, hiszen ez gyönyörű! -  kiáltotta Anna, amikor előkerült a dobozból egy kis játék babakocsi, benne egy kedves játék babával. Petikét is nagyon érdekelte a babakocsi, izgatottan várta, vajon ő is játszhat-e majd vele." Nyilván, egy rendes családban már csak így megy ez. A kisebb testvér izgatottan vár.

De az életidegenség még fokozható. Amikor Peti járni tanul, Annácska természetesen nem fellöki, hanem nagyon konstruktívan áll a dologhoz. Ebből a jelenségből aztán ilyen modnatok születnek: "Anna és Peti összeölelkezve is sokat totyogtak a lakásban. Ennek legtöbbször nagy esés és vidám mulatozás lett a vége." Csak az én fiam üvölt sírva, amikor pofára esik?

A fenti könyvet (Kistestvér érkezik) csak azért nem aprítottam fel tüzelőnek, mert éppen ez a kötet tartalmazza a két kedvenc mesémet. Igen, ilyen is van, az én kedvencem. Ráadásul kettő. A balatonos meg az állakertes. Ezeket bármikor bárkinek felolvasom. Még a rajzok is tetszenek!

A legkiborítóbb rész amúgy egyértelműen a Gergőkönyvben található. Cseréljünk! a címe. Ebben egy napig anya Gergőke bőrébe bújik, Gergőke pedig apáéba. És ebben a fejezetben tényleg van egy ilyen rész: "És hozd a kispárnádat is! - mondta Gergő, és Anya kezébe nyomta saját kispárnáját. Hozom, Apa! - mondta Anya viccesen." Hát igen, ennyire vicces ez az Anya!!! Szerencsére Tóbi ezt a részt annyira nem favorizálta sosem, az autósat annál inkább. Ez utóbbit én is amúgy, mondhatom akár, hogy megszerettem!

Nem tudom, hogy a Süss fel, Nap! című kötet hanyadik volt a sorban. Minden esetre ezen érződik leginkább, hogy már csak a honorárium lebegett az írónő szeme előtt. A sztorik végtelenül laposak, egyetlen kedvencet sem sikerült benne találni. Hasonló pénzkidobás volt még az Irány az óvoda! című könyv, fájdalmas üresjárat az egész.

De tudjátok, hadd írjak így a végén valami pozitívat is. Az Annakönyvet csak azért vettem meg, mert Tóbi éppen ezt, ezt a rózsaszínűt forgatta rongyosra a bölcsiben. S nem csalt a gyermek szimata. Ebben a kötetben van az a farsangos rész, amelyet alapul véve elkészült Tóbi mindenki elismerését besöprő szőlőjelmeze. Szóval köszönjük, már csak ezért is megérte!

Flórika még nem fedezte fel magának ezt a sorozatot, Tóbit pedig a harmadik születésnapja után eltiltottam tőle. Tudom, tudom, írjak jobbat. Azon vagyok, higgyetek nekem! Csak győzzétek kivárni!

Amikor elmentél tőlem

Majdnem meghaltam. Pedig nem is én haltam meg, hanem Te.

Pont ma olvastam, hogy Csonka Pici a blogján keresztül beszélget a halott édesanyjával. Valami miatt bírom azt a fickót. Meg az ötlet is tetszik. Szóval íme az én verzióm. Azért nyugodjatok meg, rendszert nem csinálunk belőle. De most írnom kell. Pontosabban szólva: most erről kell írnom.

Drága Édesapám!

Pontosan ma egy éve láttalak utoljára. Akkor már két hete feküdtél a kórházban. Egész nap halogattam a látogatást. Utáltam az egész látogatósdit, de rettenetesen. Azt a kórtermet, a szagot, az elviselhetetlen meleget. Meg a tényt, hogy már hárman meghaltak abban a szobában két héten belül. Pedig nem is elfekvő volt. Persze erről most eszembe jut az egyik kedvenc Kohn bácsis vicced, de most hadd ne írjam le. Úgyis tudod, melyik az. Szóval délután ötkor szántam rá magam, hogy bemenjek Hozzád. Persze még vagy egy órát tökölődtem a parkolóban. Gyűjtöttem az erőt. Aztán vettem anyucinak egy bécsi krémest a kórház cukrászdájában, meg egy Szeretlek Anya! feliratú csokit. Adtam borravalót a liftesnek s irány az ötödik emelet.

A kórterembe lépve rögtön láttam, hogy már nagyon rossz állapotban vagy. Anyuci mondta is, hogy fogjam rövidre a látogatást. Rövidre fogtam. Nem kellett nagyon noszogatni. Odalent a parkolóban újabb szerencsétlenkedés. Aztán csak beláttam, hogy ennél jobban már úgysem leszek, így elhúztam az Auchan-ba. Ajándékot kellett vennem a másnapi vendégeinknek. Ennek örömére ma is voltam az Auchan-ban. Gondoltam Rád, ott, a könyves polcok között. Úgy, mint akkor. Na!

Másnap hétfő volt, sokáig fetrengtünk az ágyon a gyerekekkel. Jan már korán elment a vendégekért vidékre. Az egyik gyerekülést is magával vitte, így az ovit aznap kihagytuk. Aztán csak leűzött a konyhába az éhség, ott szembesültem vele, hogy van egy nem fogadott hívásom. Anyucitól. Ezután kissé felpörögtek az események. Gyorsan áthívtam a szomszédot, hogy vigyázzon Tóbira, Flórikával pedig sebesen a kórház parkolójába hajtottunk. Anyuci már várt. Nem, nem akartam egy utolsó pillantást vetni Rád. Haza is hajtottunk elég tempósan, csak anyucit támogattuk egy kicsit.

Aki aztán átjött hozzánk néhány órára. Meg persze a vendégek is megérkeztek időközben. Nem lehetett lemondani a találkozót, átutazóban voltak, szállást nyújtottunk nekik a másnapi reptéri transzferrel egybekötve. Persze kicsit (rohadt) nehéz volt ám a szitu. Pedig akkor még nem is voltam szomorú. Csak sokkos. Meg megkönnyebbülést is éreztem, azt hiszem. Az már tényleg nem volt élet neked, ott a kórházban.

Másnap, a vendégek távozása után következett a már jól bevált forgatókönyv. Szorongás ellen irány Gödöllő! A gyerekekkel és anyucival elmentünk egy jót ebédelni, játszóterezni, szökőkutazni. Sötétedéskor értünk haza. Meg is kerestük Tóbival az égen a Papicsillagot. Minden este megkeressük azóta.

Még azon a héten történt, hogy Anyuci keresett valami miatt. A Te telefonodról. Három nappal a halálod előtt vettem neked a készüléket amúgy. Nem mondhatod, hogy nem vagyok elég bizakodó alkat:-) Szóval látom a kijelzőn: Apuci hív. Szerintem az volt eddig a legfájdalmasabb pillanat. Amikor ki kellett törölnöm a nevedet a telefonomból. Akkor speciel elég sokat sírtam. Most is. Na!

A következő napok eseménydúsan teltek. Már hónapokkal korábban be volt tervezve ekkorra anyósom, majd két héttel későbbre apósomék látogatása. Nem nyújtottak különösebb támaszt se vigaszt, gondolhatod. De legalább történt valami.

Ja, igen, a két látogatás között elbúcsúztunk Tőled. Úgy, ahogyan Te kérted. De erről majd máskor.

November közepére már igencsak érett a kiborulásom. November 30-án meg is tettem, amit megkövetelt a haza. A pszichológusom, a személyi edzőm és persze a férjem, meg a szűk családom kellett hozzá, hogy felálljak a padlóról. De erről szintén majd máskor bővebben. Hosszabb történet.

A november még arról is nevezetes volt, hogy jelentkezett rajtam egy elég komoly testi tünet. Kéz- és ujjzsibbadás, ezekből az utóbbi volt a komolyabb. Végül egy nagyon fasza gyógytornász kikezelte. Rohadt sokáig jártam hozzá Csepelre. De legalább megtanultam közben vezetni. Hát persze, hogy zsibbad az ember keze, ha nagyon szorít valamit. Ha nem akarja elengedni. De aztán csak sikerült. Persze kellett ehhez egy nagyon titkos túra is, amit Neked ajánlottam. Lehet, hogy holnap megint arra járunk!

December közepén Tekintet-díjat kaptál. Volt ott egy-két ember, akit szívesen felrúgtam volna. De nem engedtem érvényesülni a családi virtust. Még akkor sem, amikor az egyik, számomra legkedvesebb írásodat (szerintem) teljesen rosszul, modorosan hangsúlyozva olvasta fel egy ürge. Állítólag színművész. Mindegy.

A karácsony az valami rettenetes volt. Egész végig azt vártam, hogy gyere le a szobádból. Ahol éppen honfoglalózol. Vagy valami nagyon fontos cikket írsz. Esetleg recenziót.

Amúgy ez az érzés azóta is fogva tart. Mindig, amikor belépek a péceli házba. Ezért megyek oda csak nagyon ritkán. Többek között ezért.

Aztán valahogy csak eltelt az a nyomorúságos tél, a Te kedvenc fád is kizöldellt a templom kertjében. Eljött a nyár, s vele egy nap, amikor nagyon, de nagyon különösen fájt, hogy már nem vagy velünk. Július 13-án világbajnok lett a német futballválogatott. Istenem, ha azt a döntőt együtt nézhettük volna! Szinte napra pontosan tíz évvel azután, hogy új életet kezdtél. Ne félj, a második születésnapodat ezután is megünnepeljük majd. Büszkék vagyunk Rád!

És igen, most is hiányzol. Hiányzik, ahogy kergeted az unokáidat a lépcsőházban, s közben azt ordítod: Firpó Papi! Meg amikor egy Viktoros HVG-címlappal a fejeden ijesztgeted a gyerekeket. Ha élnél, én tuti minden nap felhívnálak, csak azért, hogy megnyugtató hangon közöljem veled: Mindenre van Transit! Te tudod, miért:-)

Na, összefoglalva, kurva nehéz volt ez az egy év, és nincs illúzióm, kurva nehéz lesz a következő is. De azért nem felejtünk el közben élni. Élni, írni, mesélni, és tudni, hogy nem éltél hiába. Képzeld el, nemsokára Hazám-díjat kapsz! Majd készítek Veled egy képzeletbei életinterjút, oké? Ha nem is az Értékteremtőkbe, de legalábbis ide, a blogomba.

Hú, de késő lett hirtelen. Talán ideje búcsúzni. Egy szép, nem is olyan régi fényképet kotortam elő erre az alkalomra az archívumból. Amikor ott ülsz a Csobánc tetején, 2013 júliusában. És felhívsz engem telefonon. Borzasztó viccesnek képzeled magad, mert úgy jelentkezel be, hogy a Gombában ülsz és ott iszik melletted Barcsik ember. Akkor én ezen rettenetesen begurultam. Azóta persze csak röhögök rajta. Ja, és még megüzened Bíró doktornőnek, hogy élsz és virulsz, még legalább 100 évig. Hát majdnem.

Sokat nézegettem mostanában ezt a képet. Rájöttem, hogy épp telefonálás közben kaptak lencsevégre. Vélhetően épp velem beszélsz. Ez egy nagyon szép gondolat. Jó lesz ezzel elaludni.

Egy tök, két tök

Nem tökölök, öntök!

Kiöntöm nektek a szívemet! Hátha akkor nem fáj annyira! Na jó, senki se meneküljön, megkíméllek benneteket a lelki szemetesláda rettenetes szerepkörétől. Ja, a fenti locsolóversikét apukám farigcsálta annak idején, amikor még járt locsolkodni. Az a szép benne, hogy most, Halloween-kor is rohadtul aktuális. Amit végre mát itthon is teljesen legálisan megünnepelhetünk. Miért, volt, amikor nem? Volt!

Éppen apukám tiltotta óriási vehemenciával, hogy kísértetnek öltözve huhogjunk a kapunk előtt a járókelők idegeit borzolva emígyen. Még valamikor a kétezres évek elején eszeltük ki ezt a mókát. A tesóm még azt is kifundálta, hogy egy seprűnyélre kötött tököt lóbáljunk hirtelenszerűen az arra elhaladók arca előtt. Na, apukámnál itt telt be a pohár. Kegyeletsértés gyanújával állított elő mindannyiunkat, s kobozta el az összes seprűnyelünket meg lepedőnket. Pedig már lyukakat is vágtunk beléjük. Hogy jobban lássunk. Egy év múlva már rutinosabbak voltunk, a szomszédot is bevontuk a nagy összeesküvésbe. Van is erről egy prímán sikerült csoportfotó valahol.

Szóval idén már legálisan ünneplünk. Tegnap például a Hősök terén, többezren, töklámpást szorongatva. Féltem is nagyon, nehogy elsodorja a tömeg a futkározó gyerekeinket. De ahogy az éjszakai röhögés is akkor élvezetes igazán, ha vigyázni kell, nehogy felébresszünk vele valakit ( a párnába röhögj!!!), legálisan, nagydobra verve már ez sem az igazi. Bozótharcos lennék? Meglehet! De azért mi faragunk, dzsamálunk lankadatlan lelkülettel. Ti meg csak borzongjatok!

Felszállott a Páva

4 azaz négy gyönyörű napot töltöttünk el Pécs városában. Miért éppen Pécsett? Ez a történet a maga virtuális valójában már 2012 őszén elkezdődött. Akkor vettem meg ugyanis Tóbinak Bartos Erika remekművét, a Hoppla meséit. Aminek az az alcíme, hogy: Vendégségben Pécs városában. Szokás ezt az írónőt pocskondiázni (én is kitérek majd rá egy másik posztban), de ez a műve tényleg remekbe szabott. A könyv ugyanis tökéletesen alkalmas arra, hogy beizzítson egy óvodáskorú gyereket egy alapos városnézésre. Na meg az anyukáját. És az apukáját is, persze. Az igazi Pécs-Hoppla-Dzsámi láz nálunk az én nagyterhes koromban tombolt, akkor még a családi-terhes fotózásra is magunkkal vittük az irományt. A városlátogatásra viszont csak az elmúlt hétvégén került sor. És milyen jól tettük, hogy így időzítettünk! Miért? Figyeljetek csak, sorolom:

Amire a legkevésbé sem volt szükségünk, mégis egy csomót vittünk: különböző vastagságú és esőbiztos kabátok, dzsekik, pulóverek, hosszúnadrágok, bélelt nadrágok, magasszárú cipők

Amiből jó sok kellett volna, de csak egyet-egyet vittünk és csak a gyerekeknek: rövidnadrág!

Amire igazán szükség lett volna, de egyáltalán nem vittünk: szandál!

Amiből a négy nap alatt egyetlen egyet sem láttunk: felhő!

Amit a legtöbbet csináltunk a hétvégén: izzadtunk:-)

A fentiekből ki lehetett találni, hogy most az egyszer tényleg telibe találtak az időjósok: visszatért a nyár! Nem kicsit, nagyon! Kb. 26-27 fokot mondtak. Budapestre. De arra elfelejtették felhívni a figyelmünket, hogy Pécs már bőven mediterrán, szóval ott legalább 30 fok tombolt, délben a napon talán még ennél is több. Nagyon vicces volt október közepén folyton az árnyékot keresni (napsapka és napkrém persze nem volt nálunk) és arra várni, hogy mikor jön egy kis frissítő szélfuvallat!

Ami igazán kellemes volt: estére sem hűlt le a levegő, tehát este nyolckor még simán futkároztunk-szökőkutaztunk a főtéren, pólóban!

A legjobb pozíciója: a szállásunknak volt, a dzsámi közvetlen közelében foglaltam szobát ugyanis. Így aztán tényleg benne voltunk Pécs éjszakai életének sűrűjében, közvetlenül a főtéri rohangászás után vittük a fiúkat az ágyba.

A legnagyobb csalódást: a szállásunk okozta. Mert igaz ugyan, hogy jó helyen volt városnézés szempontjából, de ilyen lepukkant szobában nagyon régen volt már szerencsém éjszakázni. Nos, magamra vessek, hiszen ők nem árulnak zsákbamacskát: már a honlapjukon is Magyarországon legrégibb szálláshelyeként hirdetik magukat. Vélhetően az a Rökamié is megjárta már Lajos király udvarát, amin az első éjszaka nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Humanitárius okokból most nem írom le a hotel nevét. A reggeli rendben volt amúgy. Tudjátok, engem könnyű lekenyerezni.

A legsürgősebb névváltoztatást: Pécsnek javaslom. Még mindig Európa kulturális fővárosaként hirdetik magukat, pedig már nyugodtan átkeresztelhetnék a Vizek városának. Soha életemben nem láttam még ennyi szökőkutat/csobogót/mesterséges kispatakot egy négyzetmkilométeren belül, mint Pécs belvárosában. Hangulatosak, az biztos. Pláne ilyen melegben. Izzadtam én is minden egyes alkalommal, amikor megpróbáltam visszatartani Flórikámat a teljes megmerítkezéstől. Jellemző módon Tóbin kellett cipő-zoknit cserélnem, amikor nem figyelt a lába elé a nagy levélúsztatás közepette.

Életem legszuperebb játszóterét: Pécs Tettye nevű városrészében/pihenőparkjában találtuk meg. Komolyan, több mint négy éve figyelem-keresem-kutatom a jobbnál jobb játszótereket hazánkban és Európa-szerte. De ilyet, mint itt, még soha nem láttam. Pedig nem is volt olyan hatalmas. De olyan elképesztően színes volt a kínálat, hogy egy nap nem volt elég a felfedezéséhez. Kisgyerekes ismerőseimnek ajánlom, hogy mielőbb keressétek fel! Pluszpont, hogy van WC is a közelben, illetve az egésznapos hidegélelmet beszerezhetitek a közeli pékségben. Ambíciózus apukáknak ajánlom a focipályát!

A legkomolyabb tériszony: a TV-torony legtetején kapott el a Misinán. Régen remegtem már ennyire. Ezt a csodálatos érzést csak fokozta, hogy a fiaim okvetlenül szükségesnek látták, hogy körbe-körbe szaladgáljanak a kilátóteraszon. Persze, volt kerítés meg minden. De akkor is. Úgy megnyugodtam, amikor már lefelé vitt a lift. Jó, a kilátás pazar volt, naná! De most egy ideig földhözragadtan szeretném tengetni mindennapjaimat.

A legjobb hírt: közvetlenül a pécsi főtérre érkezve kaptam meg, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem a mailjeimet (hot spot!). Erről a hírről nektek is be fogok számolni, ha eljön az ideje! Méghozzá nagyon részletesen! Csak győzzétek kivárni! Annak a bejegyzésnek amúgy az lesz a címe, hogy: "Na, ki a fasza gyerek?" Izguljatok! (és nem, most nem egy újabb unokatesó érkezéséről fogok írni!)

A legkellemesebb meglepetést: számomra Pécs Zsolnay-negyed nevű látványossága okozta. Rengeteget hallottam már erről az ingatlanfejlesztésről, írtak róla sok jót, meg persze sok rosszat is, ahogy az Magyarországon szokás. Én mégis főként arra hagyatkoztam, ahogy Hoppla, ez a kis megrajzolt nyuszika látja és láttatja: van játszótér, labor, planetárium, bábszínház meg boltok utcája. És ez tényleg volt. Ez mind. És mi mindent ki is próbáltunk. Elképzehetitek, egy egész napot töltöttünk el itt, az egykori gyár területén, a szupercsodás, szupermodern környezetben, ahol mégis minden igazi Zsolnay. Nem tudom, mennyi pénzt ölhettek bele ebbe a pár épületbe, de szerintem minden fillért megért az az egészen különleges atmoszféra, ami itt fogadja a látogatót. És igen, itt is szuper a játszótér. Hatalmas, sőt, még annál is hatalmasabb. És az a rengeteg program. Óvodás korú gyerekeknek kötelező!

A legnagyobb csönd, azaz a társas magány: akkor lepett meg engem, amikor Flórikám a napközbeni alvását abszolválta. Általában másfél-két órát töltöttünk így édeskettesben. Ő a maga részéről vízszintes helyzetben a babakocsijában, én pedig közvetlenül mellette ülőhelyzetben. Tóbi és Jan valahol máshol aktívkodtak többnyire. Szóval nekem maradt az a szép, elmondhatatlanul szép program, hogy gyönyörködhettem az alvó kisfiamban. Meg csináltam magamról kb. száz darab selfie-t. A legújabb mániám, bocs!

A legnagyobb kerülőt: mi tettük hazafelé. Pécsről ugyanis nem autópályán tértünk haza, hanem a 65-ös úton előbb még beugrottunk Siófokra. Mert olyan szép az októberi Balaton. Ja, előtte meg voltunk még Orfűn is!

A legüresebb autópálya: az M6-os. Péntek délután volt olyan, hogy percekig nem volt autó a közelünkben. Se előttünk, se mögöttünk, de még csak mellettünk sem. Jan kérte, hogy szórakoztassam, nehogy a fiainkat követve ő is bealudjon ettől a nagy egyhangúságtól.

A legnagyobb élmény: egyértelműen az volt, amikor Tóbival kézműveskedtünk egyet a Kerámia Festöde nevű műhelyben, a Zsolnay negyedben. Ő egy tojást és egy tengeri csillagot festett ki, én egy müzlis tálat Jannak, persze Tóbi segítségével. 3 napon belül ki is égetik és felhozzák a műveinket Pestre! Nekünk már csak át kell venni!

A legillatosabb erdő: a Mecsek, októberben. Tettünk egy minikirándulást, persze szigorúan hegynek lefelé. Káprázatos volt!

A legjobb tanács, amit adhatok nektek: irány Pécs! Persze, sokat adott a városhoz ez a fantasztikus, és tényleg minden elképzelést felülmúló jó idő, amely csak erősítette a város amúgyis meglévő mediterrán hangulatát. Eszembe nem jutott, hogy október kellős közepén ilyen élet tombol az utcákon este, ennyi kiülős hely van és ennyi utcazenész próbál majd bennünket szórakoztatni. Ja, ehhez kapocsolódik még valami:

A legviccesebb pillanat: este nyolc óra, a főtéren egy szakállas hippi bácsika aprócska bendzsóját pengeti veszettül, a fiaim pedig pingvintáncot járnak féktelenül....

Mertünk nagyot álmodni!!!

Így élünk mi!

Hétfő, hajnali négy óra. Arra ébredek, hogy annyira fáj az arcüregem, hogy már feküdni sem bírok. De felkelni sem. Kicsit feljebb tolom a párnát a fejem alatt. Két órányi agonizálás következik. S mire végre elalszom s úgy igazából álomba merülnék, már szól is a vekker. Hét óra van. Leírom, hogy mi történt ezután. Pontokba szedve, úgy jobban követhető. Sacc per kb. időpontokat is rendelek a pontokhoz, hogy legyen ritmusa is a dolognak! Szóval:

7:00 Flóri rohan be, hogy most aztán keljek fel. Flórikának orrszívás, tiszta pelenka és tiszta ruha is jár.
7:10 Elkezdem ébresztgetni Tóbit, minimális sikerrel. Épp csak a másik oldalára fordul. Telik az idő.
7:15 Egy alvajáró Tóbit élesztgetek a nagypapafotelban, hogy ne érje sokként az orrszívás. aztán csak leindulunk reggelizni. Valamikor útközbenén is felöltözök. Tóbi még pizsomában
7:30 Valamilyen formában mindneki ül az asztalnál, és eszik valamit. A macska a tegnapi maradékot szedegeti az asztal alól (sárgarépa+hal!)
7:59 Kezdem Tóbit noszogatni, hogy öltözzön fel, mert ma tényleg időben el kell indulnunk, nincs lacafaca!
8:10 Jan felöltözteti Tóbit, Flórika autókat tologat
8:15 Bepakolom a sportcuccomat, felseprem az étkezőt (a macska innentől kedzve akár éhen is halhat). Jan a fiúkkal legótornyot épít
8:25 Alkut kötök Tóbival. Ha szépen felveszi a cipőjét és beül az autóba, az ovi parkolójában még olvasok neki egy mesét. Közben a tesó is jelzi, hogy szívesen kimenne az udavarra motorozni, így felöltöztetem
8:30 Szól a csengő, megjött a bébiszitter. Jan jobbra (a dolgozószobába) el.
8:35 Puszi-puszi, én és Tóbi őrületes sebességgel hagyjuk el a kapukijárót
8:45 Érkezés az ovi parkolójába, ígéretemhez híven felolvasom a Glugy-glugy szörny című aktuális kedvenc mesét
8:50 Tóbit bekísérem a csoportszobába, ahol máris nagyhangon ecseteli a tengap bábszínházas élményeinket!
8:55 Ugrás az autóba, irány az edzőterem, szerencsére nagyon közel van az ovihoz!
9:15 Fitten, frissen, fiatalosan, a szükséges bemelegítést elvégezve fogok kezet a személyi edzőmmel
10:25 Izzadtan, csatakosan, de kirobbanó formában veszek búcsút izmaim őrétől
10:30 Nyújtás, zuhany, hajmosás
11:00 Betérés a konditerem melletti gyerekruhaboltba, tornazokni és melegítőnadrág vásárlása Tóbi részére
11:15 Leváltom a bébiszittert, kiszívom Flórika orrát, megeszünk közösen egy almát (az első gyümölcs, amit meg tud nevezni, ezért többet is eszünk belőle egy nap..AAAAALMA!)
11:30 Pakolás, takarítás, rendrakás
12:15 Indulunk Tóbiért az oviba
12:25 Csendben várunk Tóbira a csoportszoba előtt, még meghallgatja a mesét alvás előtt. A többiek alszanak, ő jön haza velünk.
12:45 Érkezés haza. Flórika elfogyaszt egy banánt. Újfent kiszívom az orrát. Átpelenkázom, átöltöztetem, elaltatom.
13:15 Nekiállok ebédet főzni.
14:30 Kész az ebéd. Flórika ébred. bepakolom Tóbi sprotcuccát, Flórika ebédjét, irány az ovi, immáron hármasban
15:15 Tóbi szépen átöltözve rohan be a tornaterembe Peti bácsi után a többiekkel, kezdődhet a foci. Flórikával az udvaron élvezzük a jóidőt, meg be is vásárolunk a kisábécében
16:00 Vége a fociedzésnek. Tóbi visszavedlik játszóruhába. Irány az Auchan. Kisebb bevásárlást csapunk. A fiúk nagyon szépen viselkednek. Jutalmul 5 azaz öt egész percet töltünk a halas pult előtt. Pontyokat bámulunk. Hátha kiugrik egy a padlóra. Volt már rá példa. Közben veszettül kerülöm az eladó tekintetét.
16:30 További jutalom a fiúknak az Auchan-ban: beszállhatnak a helikopterbe és a gombaházba. Pénzt nem dobunk be, csak úgy élvezzük a miliőt. Aztán még a játszóházban is tombolunk egy cseppet.
17:10 Indulunk haza, de kerülővel. Útközben megnézzük a frissen átadott játszóteret az új lakónegyedben. Tényleg lehet már játszani rajta. De mi nem szállunk ki. Szigorú anya haza hajt.
17:25 Érkezés haza, kipakolás, gyerekek bepakolása a kádba (higgyétek el, olyan állapotban voltak)
18:15 Önfeledt pancsi, törölközés, öltözködés
19:00 Jan haza ér, kezdődik a vacsora.
19:45 Autótologatás, legózás, a gyerekek felfelé cipelése lóháton
20:00 Vonatozás, fogmosás, orrszívás, olvasás, altatás, tente-baba-tente!
21:00 Jan már ágyben, én meg leslisszolok ide mindezt leírni nektek. Valamikor valahogyan még egy adag ruhát is bevágtam a  mosógépbe, ami azóta is türelmesen vár. Szóval megyek teregetni! Csőőőő!

Once upon a time in the west...csak ennyit mondhatok!

Bebábozódtunk

Van az úgy, hogy annyira kínos dolgot látsz, hogy inkább nem nézel oda. Nagyon rosszul esik, ha mindezért még fizettél is. Jó, minden filmben van ilyen rész, amikor zavartan tekergetsz az orrod előtt egy pattogatott kukoricát. Jó, de hogy egy egész előadás alatt kínosan bámuljak magam elé? A 3. sorból??? Nem, nem a széles vászonhoz ültünk ilyen közel, hanem a színpadhoz. Szenvedéseimben hű társam volt Tóbikám, az ő részéről ez volt az első látogatás a Budapesti Bábszínházban. Neki amúgy tetszett a Boribon, merthogy ezt néztük meg. Csak egy pár dolgot - hozzám hasonlóan - nem értett. Pl. ha bábszínházban vagyunk, akkor miért van egy csomó ember a színpadon? Egy csomó ember, akik közül néhány megpróbál nagy üggyel-bajjal elbújni valamelyik bútor mögé s onnan bábozni. De mivel a bábszínházban főként gyerekbútorok vannak, csak valamilyen vállalhatatlan földönfetrengésben merül ki az a nagy elbújás.Anninpanni meg miért énekel fülsüketítő fejhangon? Ráadásul többnyire szólóban? És akkor Boribon most egy maci vagy a bácsi, aki mozgatja? Persze vannak azért jó dolgok is. Például amikor felkel a Hold, az nagyon szép. Többször is felkel a darabban szerencsére. És azok a gyertyák a tortán, azok igazából égtek? És képzeld Anya, Boribon autójának a lámpája belevilágított a szemembe! Erről persze eszembe jut a Világirodalom legszebb elbeszéléseinek idevonatkozó része ("Láttam a lámpát!") és minden meg van bocsátva. Vagy ahogy Kriszta barátnőm mondja (mert persze ők is velünk voltak Kristóffal): a csillogó szemük mindent megér!

Na, most már ne szörfölgessetek, menjetek fürdeni! Üzeni Flórika:-)

Thousand broken mirrors I can't hide

Avagy az ezer darabra tört álom. Hogy majd én egyszer folytatásokban közlöm az életemet. Hehe. Akkor június 4-e óta semmi sem történt velem? Jaj, dehogynem! Például voltunk egy szuper nyaraláson az Északi-tengeren, amiről a posztot azóta már ezerszer megírtam. Fejben, persze.
Szóval lehet, hogy stílust, esetleg műfajt kell váltanom. Ha röviden is, de gyakrabban kell jelentkeznem.

A mai napról ennek az új elhatározásnak a jegyében pl. így számolhatnék be:

elegendő volt eltűnnöm egyetlen kósza csurrantás erejéig a nappaliból, a kisebbik fiamnak mégis sikerült egyetlen jólirányzott mozdulattal (és az apjától örökölt helikopterrel) darabokra törni a dohányzóasztal üveglapját. Szegény lap. Élt 6 azaz hat évet. Flórikának nem esett bántódása. Ez az, ami számít!

Ja, és voltunk még Ági néni játékos tornáján, mert Tóbi megtanulta az anyukájától, hogy fontos a sport! (Anya, most én megyek sportolni, és te vársz rám szomorúan!!!) Nevezett anyuka kicsit csodálkozott, hogy az egészségre (meg a rendszeres mozgásra) nevelés jegyében a jól végzett gyakorlatok fejében cukorkával a kézben (és baromi hamar a szájban) távozhattak a résztvevők. Hétfőn meg ovifoci volt! Ahol Peti bácsi piros és kék köröket tett le a földre, és ezek voltak a mókusfészkek! És mi voltunk a mókusok Anya!! Jövő héttől meg indul keddenként a zeneovi, szóval nem, idén sem fogunk unatkozni. Csütörtökön hittan, pénteken taek-won-do...persze, mindez csak opció! A lényeg, hogy megtehetném!

De most befejezem, tartom magam az elhatározásomhoz, csak röviden! Holnap újra itt!

Csókoljon meg benneteket a Nyári Mikulás!

Retrospektív

Na, aki figyelmesen olvasgatja ezt az írásfolyamot, már biztosan tűkön ül. Miért is? Mert április 2-án, egy gyönyörű szerdai napon megígértem, hogy egyszer majd megosztom veletek, milyen fantasztikus élményem is volt nekem az Auchan-ban. Az a bizonyos "egyszer majd" most elérkezett! Dobpergés, dobpergés, szóljanak azok a harsonák, de teli tüdőből! Akkor emlékezzünk tehát!

Van nekem egy szokásom. Hülye szokás, de nagyon is célravezető. Minden egyes alkalommal, úgy értem MINDEN egyes alkalommal, amikor az Auchan-ban járok, eltolom a kocsimat a legós polcok felé. Hogy miért? Egyszer, teljesen véletlenül(?) észrevettem, hogy nevezett áruházban teljesen randomszerűen cserélődnek az ártáblák bizonyos játékok, de főleg a legók polcain. Ami ma hatezerbe fáj, azért lehet, hogy jövő héten már hétezret kell pengetni, de az is előfordulhat, hogy vacak négyezerért utánad hajítják. Mindez különösebb jelölés (pl. AKCIÓ!) vagy figyelemfelkeltés (VÁSÁROLJ!) nélkül. Jaj egek, hát ezért várunk két hónapot, hogy most ezt megoszd velünk??? Nem. Na, de várjunk egy kicsit. Szóval én minden vásárlást úgy kezdek, hogy elzarándokolok ide a legókhoz, és megnézem, hogy mennyi az annyi. És igen, volt már olyan, hogy nagyon jól jártam, de főleg a gyerekeim.

Így tettem én április 2-án, szerdán délután is. Óriási megdöbbenésemre éppen az egyik legáhítottabb legócsomag esett áldozatul valamely vicces kedvű árufeltöltőnek, vagy árcédularagaszgatónak, mittudomén. Lényeg, hogy pont egy ilyet kértem a tesómtól Flórikának, s nem lévén biztos benne, hogy ő már megvette-e vagy esetleg itt a nagy alkalom, és spórolhatok neki ezreket is akár, felhívtam. Az ám, ki is csengett szépen. Tudjátok, van az úgy, hogy életetek nagy élménye egy mezei telefonhívással kezdődik. Egy hívással, amely az egész életetekre hatással lesz. Folytasd már, könyörgöm! Jó, de csak azért, mert szépen kértek.

Fel is vette a hívott fél, gyorsan tisztáztuk, hogy kár itt minden dumáért, a játékdoboz már régesrég megvételre került, max. megvehetem valaki másnak ajándékba (ilyet is szoktam!) Ekkor akár le is tehettem volna, hiszen valóban siettem (Flórika beteg volt, ha valaki még emlékszik rá). De nem, nem tettem le, mert valahogy rámjött a small talk mánia (valami azt súgta, hogy NE tegyem le? ki tudja már azt!). S hogy, hogy nem, feltettem egy TELJESEN ártatlan kérdést. Tudjátok, sokszor egyetlenegy kérdés változtatja meg az egész világot. S most sem kellett csalódnom. A válasz ugyanis mindent elsöprő és mindent beteljesítő, mindent megmagyarázó és mindent felülíró volt. Nem, nem mondom el, mit kérdeztem. És most a választ sem részletezném. De egy dolog világosan kiderült: ettől a pillanattól kezdve már semmi sem lesz sohasem úgy, mint volt előtte! És én ennek rettenetesen örültem. Sőt, még most is nagyon örülök! Miért is?

Tekintsünk most egy pillanatra vissza az időben! Hiszen már a címben ígértem: RETROSPEKTÍV!
Tudjátok, amikor Tóbika olyan kéthónapos lehetett (2010 őszén), és végérvényesen kinőtte jópár 56-os ruhácskáját (rugikra és kombidresszekre gondoljatok itt elsősorban), akkor én nyitottam egy dobozt ezzel a felirattal: TESÓK/UNOKATESÓK. Ezt a dobozt én azóta már kétszer leporoltam, egy nagyon nagyon jó barátnőm kisfia és az én második gyermekem érkezésekor. S már nagyon, de nagyon vártam, hogy harmadszorra is leporolhassam, de nekem ne kelljen szülnöm hozzá! Szüljön most már valaki más! Lehetőleg valamelyik tesóm! Mert egy unokatesó, hát az kérem valami fantasztikus dolog! És igen, éppen ezzel kapcsolatban kaptam akkor és ott a jó hírt!

A beszélgetést követő percekre csak nagyon elmosódottan emlékszem. Először is, valamely égi kezek machinációjának hála, éppen olyan melódia csendült fel a hangszórókból, amilyet filmrendezőként a "most tudtam meg, hogy nagynéni leszek!" című jelenet alá én magam is bevágtam volna. Valami egészen pszichedelikus-transzcendens-hipnotikus zene szólt a csemegepult mögül. Elég nagy teljesítmény ez egy hipermarketben, ahol bármikor gátlás nélkül lejátsszák a Túl szexi lány! refrénű sikernótát. Én valami földöntúli mosollyal az arcomon, teljesen céltalanul kezdtem kóvályogni a polcok között, hosszan meredtem például egy gyermelyi spagetti csomagolására, és azt hiszem, igen, azt hiszem, meg is könnyeztem egy kicsit annak a négy tojásnak a sorsát, amelyeket vélhetően feltörtek ehhez a termékhez. Bevallom, legszívesebb átöleletem volna azt a szegény kisnyugdíjast, aki megkért, hogy olvassam már le neki a tarhonya árát, mert otthon hagyta a szemüvegét. Meg úgy általában mindenkit, aki szembejött velem.

Nem tudom, meddig tartott ez a másállapot, én végül csak beálltam egy kasszához és kifizettem, amit addig vásároltam (bármilyen további "mit is kell még vennem" típusú gondolat teljesen esélytelen volt az eufóriámmal szemben). Hazafelé pedig azon gondolkoztam, miért is ilyen nagy öröm ez nekem. Persze, először is káröröm (ami azért szép, mert nincs benne egy cseppnyi irigység sem!). Mert most végre megtudod TE is, milyen az a gyerek, hahaha! De éreztem, hogy ennél sokkal több van a dologban! Az ám, hiszen az unokatestvér szóban (illetve az unokahúg/öccs összetételben) nem véletlenül van benne az, hogy UNOKA! És a nagynéni meg a nagyszülő szavak sem véletlenül indulnak ugyanúgy. Kérem, szerintem (így látatlanban egyelőre) a tesó gyereke az olyan lehet, mint nagyinak és nagypapinak az a picike kis poronty, tudjátok: 100 % öröm - 0% felelősség! Hogy tényleg így van-e, arról majd beszámolok. Mondjuk, úgy december környékén!

Papucspróba!

Emlékeztek, milyen ellenállhatatlanul harsogta ezt a szót a Haumann Péter alakította hoppmester a Hamupipőke mesekazettán? Nem? Akkor nektek igen sanyarú gyerekkorotok volt. Vélhetően annak a nagyon kedves eladónőnek is, aki jelen posztot ihlette. Mert engem szinte minden nap megihlet valaki. És ilyenkor sürgős írhatnékom támad. Íme:

Régóta foglalkoztat már a gondolat, hogy be kéne ruháznom néhány új papucsba. Mert az a fertelmesen szakadt, szürkébe hajlóan koszos ám eredetileg fehér, apró lyukacsokkal díszített, (nyitott orrú!) kórházi klumpa, amit még anyukámtól örököltem, na meg az a lakkját darabokban elhullató kínai szépség, amit még kórházi (igényes, nem fürdős!) papucsnak vettem Flórikám érkezésekor, hát...egyik sem az a tipikus darab, amiben szexi mami várja az urát az előszobában (még akkor sem, ha az én uram home office-ban csücsül egy ideje...illetve annál inkább szükség van egy szemrevaló házi topánkára!).

A mai programom úgy alakult, hogy elvetődtem településünk egyik komolyabb cipőboltja felé. Oda, ahol az igényes házi papucs kínálat olyan terjedelmes, hogy a belépő rögtön megállapíthatja, Dr. Batz-on túl is van még élet! Mivel egyetlen gyerek se férj sem volt a közelemben, úgy döntöttem, ez az ügy nem tűr halasztást, vásárolok, s mivel a kínálat igen szemrevaló volt, kiötlöttem, hogy mindjárt kettőt is veszek az említett lábbeliből.

Az üzletbe beljebb lépve örömmel konstatáltam, hogy gyerekcipőkből is óriási a választék, rögtön találtam is a fiaimnak egy-egy megfelelő szandált. No, ezzel a sok bevezető gondolattal csak azt akarom sugalmazni, hogy komoly összegeket szándékoztam elverni ebben az első ránézésre igényesnek tűnő eladótérben. Az hamar feltűnt, hogy rajtam kívül vásárló egy szál se, de én ennek kifejezetten örültem. Hiszen így minden kedvesség, előzékenység és udvariasság csakis énrám, az én megragadó személyemre fog záporozni!

Szemlélődtem, nézelődtem pár percet, próbáltam megadni a kedves eladószemélyzetnek a lehetőséget, hogy magához ragadhassa a kezdeményezést. Legnagyobb meglepetésemre még a köszönésemet sem nagyon fogadta. Érdeklődve léptem közelebb az eladó asztalkához, hátha itt is ki van írva nagybetűkkel (mint az Auchan-ban néhány pénztárnál), hogy hallássérült, esetleg egyenesen süketnéma ÉS mozgássérült eladóval van dolgom. De nem, semmilyen tábla nem igazít el hallgatás és babérokon való üldögélés ügyben.

Még közelebb lépve látom ám, hogy az eladóhölgy igen nagy munkában van, a pénztár tartalmát számlálja át épp. Zárás előtt két órával ezt én nem tartom indokoltak, dehát engem nem úgy neveltek, hogy holmi papucspróba okán megzavarjak bárkit is pénzszámlálás közben. Csendben álldogálok tehát. Közben megrohannak az emlékek. Hirtelen tisztán látom nyolc évvel ezelőtti énemet, amint egy marha nagy vállalat kantinjának kisboltjában, műszakváltáskor nyálazzuk át libanoni kollégámmal az euróbankókat, és félhangosan számolunk közben. Ő arabul, én magyarul. Nem egyszerű meló ez, na, még bábeli zűrzavar nélkül sem!

De az én türelmem is véges, Flórikám ma kapott oltást, sietnék hozzá haza. Óvatosan megkérdezem, hogy tudok-e most vásárolni, vagy jöjjek vissza pár perc múlva. Erre komolyan lett volna lehetőségem, mert még mást is el akartam intézni a közelben. A válaszreakció akár azonnal bekerülhet a "Kiskereskedelemben akarok érvényesülni, adjanak tanácsokat" című OKJ-s képzés tananyagába, a "Hogyan NE viselkedjünk SOHA vevő jelenlétében" címszó alá. Nevezett eladóhölgy ugyanis egy hangos csattanással az asztalra vágta a leszámolt aprót, s egy "most már teljesen mindegy, úgyis elszámoltam magam" arckifejezéssel várta, hogy közöljem, mi kéne, ha vóna. Igen, tudom, itt kellett volna gondolkodás nélkül menekülőre fogni a dolgot. Dehát én nagyon akartam azt a papucsot, na meg az ezzel elválaszthatatlanul összekapcsolódó igényes otthoni megjelenést. Szóval elmondtam, hogy melyik papucsból szeretném a hanyas méretet felpróbálni. A próba meg is történt, bár a hölgy beszédstílusa és mozgáskultúrája továbbra is bicskanyitogató volt. Próba közben magamban eképpen morfondíroztam:

"Vajon itt az a policy, hogy délután négy után már nem adunk el cipőt, ha elértünk egy bizonyos bevételt? Ja, hát ezért akart akkor mindenáron a számolás végére jutni, mielőtt hozzám szólt volna. Meg egyébként is! Ő is csak ember! Talán magánéleti problémái vannak! Jé, most látom csak, szegény, fekete ruhában van, tehát biztosan gyászol. Vagy csak simán menstruál. Esetleg ezt a kettőt egyszerre. Mint annak idején Weiner elvtárs, akit Kern András próbált elérni hiába 1985-ben, abban az elhíresült rádiókabaré jelenetben. Tudjátok, Weiner elvtárs, aki nem tud a telefonhoz jönni, mert ebédel, szabadságon van ÉS a másik vonalon beszél. De miért van nekem olyan szerencsém, hogy csak menstruáló-gyászoló eladónőkbe futok bele?"

A papucs ránézésre kicsinek tűnt, kérdésemre ezt az eladónő is megerősítette. "Lehet, hogy másik papucsot kéne próbálnom?"- gombolyítottam tovább a beszélgetés fonalát én. "Mármint hogy értve?"- tartotta magát a "ma már nem adhatok el semmit" policy-hez ő. S ha eddig nem is, de innentől kezdve már egészen biztosan egy időutazáson vettem részt. Egészen pontosan abba a korba csöppentem vissza, amikor az emberek minimális mobilitással rendelkeztek, NEM lehetett Kínából közvetlenül cipőt rendelni, egyetlen cipőbolt volt közel és távol, Ali baba pedig csak egy mesebeli lény volt egy távoli civilizációból. Mert a hölgy ahelyett, hogy azonnal hozott volna egy számmal nagyobbat ugyanabból a típusból, esetleg egy másik, hasonló papucsból, újra belevetette magát a pénzszámolás tébolyító műveletébe, s lelkesen nyomogatta hozzá a telefonját (és innen legalább azt is tudtam, hogy minden látszat ellenére a 21. században vagyunk.)

Ahogy vettem vissza a cipőmet, valami iszonyú gyomorremegéssel kevert frusztráció kezdett környékezni. Komolyan akkor éreztem magam így utoljára, amikor mentem haza hatodikos koromban, már befordultam a mi utcánkba és még mindig nem döntöttem el, hogy bevallom-e otthon a matekhármast, vagy sem. Tudom, kissé túlérzékeny reakció ez egy sima papucsvásárlás közben. De hadd említsem meg, hogy én meg egy nagyon kemény PMS-től szenvedtem éppen, amiről csak a második szülésem óta tudom, hogy mire képes a szervezetemmel igazán. Szóval kihúzkodtam én a cipőm nyelvét igen rendesen, vállamra akasztottam a kis szütyőmet, s illa berek, nádak erek, úgy léptem a távozás hímes mezejére, mintha negyven rabló kergetett volna a netes cipőrendelés birodalmába!

Papucstalanul, ám egy igen finom ebéddel a hasamban, meg valamennyi frissen vásárolt élelmiszerrel a karomon hazafelé újra a nevezett cipőbolt előtt vitt el az utam. Puszta kíváncsiságból bekukkantottam, vajon még az aprópénzzel bíbelődik-e a nagyon kedves hölgy, vagy már áttért a papírpénzekre. Mire ideértem, egy egészen elképesztő bosszú képe bontakozott ki az agyamban (valahogy úgy, mint amikor Böbe baba akart bogáncsot gyűjteni Liba Leontinnal a legelőn, hogy beledobálja Csilla baba hajába). Valamelyik nyári délután megjelenek itt két kialvatlan, éhes porontyommal, és mézédes mosollyal az arcomon hagyom, hogy az antiautoriter nevelés jegyében lepakolják az ÖSSZES cipőt a helyükről.

Benézéskor óriási örömmel állapítom meg, hogy legalább tíz vásárló szemlélődik, próbálgat, pakolászik, KÉRDEZGET és érdeklődik a boltban. Jé, hát nem is kellek én ide, de a gyerekek sem. Ennek a nőnek nem lehet rosszabbat kíváni, mint hogy LEPJÉK EL a vásárlók az üzlethelyiséget, lehetőleg KOMOLY vásárlási szándékkal, ám annál problémásabb rüsztökkel és lúdtalpakkal! Hiszen neki akkor is itt kell ülnie este hatig, ha a fene fenét eszik. Én pedig hajthatok haza, megcsodálhatom a hegyek mögött lebukó Nap utolsó fényeit, a pipacstengert, amelynek monoton pirosát csupán néhány katángkóró kékje szakítja meg, s otthon két csodálatos gyermek ugrik a nyakamba, akármi is van a lábamon (többnyire semmi).

Na, megint sikerült megállapítanom, hogy én milyen fasza gyerek vagyok, más meg milyen nyomorult. Pedig esküszöm, én csak papucsot akartam venni.

Buszos kirándulás

Kezdjük azzal, hogy egész életemben imádtam a buszos kirándulásokat. Mehettünk felőlem Albertirsára a nyugdíjasklubbal, Székesfehérvárra az általános iskolai osztályommal, esetleg Németországba mint cserediák, vagy csak a kistarcsai usziba Almási Sanyikával a szomszédos ülésen. Lényeg, hogy busszal menjünk! Persze nagyon lényeges kérdés volt, hogy hol is fogok ülni (csak a kerék fölé ne! intett nagymamám), kikkel, és vajon mit fogunk enni! Ez utóbbi egyébként az egész buszos túra alfája és omegája. Az evés! A különböző falatkák, szendvicsek, kekszek, cukorkák, csokikák, sajtos tallérok, roppanó és csurranó ízmorzsák, zizik és almagerezdek, járnak kézről kézre, előlről hátrafelé és vissza a feladóhoz.

Éppen ezért a túra megszervezése már legalább egy héttel korábban az ABC-ben (a.k.a. Laci boltban!) elkezdődött. Az elemózsia gondos és körültekintő beszerzése döntő volt a kirándulás sikerének szempontjából. Csak úgy, mint a megfelelő ülések időben való lefoglalása. A rendes turistabuszok öt azaz 5 darab üléssel rendelkeznek a leghőbben áhított hátsó részben. Hogy miért ide vágyakoztam éppen? Hát csak azért, mert innen lehetett a legkiválóbban integetni. Bizony, az autósoknak való integeteés volt ezidőtájt (főleg általánosban) a legeslegkedveltebb elfoglaltságunk. Tehát igazi presztízskérdés volt, hogy ki ülhet hátulra, kivel és ki viszi a citrompótlóból kevert limonádét? Csakis sárga Olympos-os üvegben természetesen!

Na, de miért is térek ki minderre ilyen részletesen? Csak nem egy újabb buszos túrára adtam a fejem? Én nem! Ellenben Tóbi igen! Bizony, a héten túlestünk élete első buszos kirándulásán, természetesen az ovi szervezésében. A cél a szentendrei skanzen volt, ami tőlünk kb. fél órányira van. Busszal, naná! A fentiek okán én sokkal nagyobb lázban voltam már hetekkel korábban, mint az egész ovis csoport együttvéve. Tóbikát már napokkal korábban elráncigáltam a Coop-ba, hogy "na, most fiam, azonal válaszd ki, milyen kekszet/üdítőt/rágcsálnivalót akarsz magaddal vinni AZ útra!" Szegény, egyáltalán nem értette, mit akarok tőle. Hiába, még sokat kell tanulnia az életről, s annak jelentős dolgairól! Végül vagy három különböző háztartási kekszet, néhány üveg kubut meg egy csomó sajtos kiflit kért, mert "Anya, hideget fogunk ebédelni!!!"

Jellemző módon a kaja-pia beszerzése annyira lekötötte az energiámat, hogy a megfelelő szállító eszköz (értsd: hátizsák) hiánya teljesen elkerülte a figyelmemet. A kirándulás ELŐTTI napon döbbentem rá, hogy Tóbika kis plüss békát formázó hátravalója egyáltalán nem rendelkezik elegendő űrtartalommal. Pedig még egy pulóvert is be kellett szuszakolnom valahogy. Na, felpakoltam Flórikát és irány az Örs vezér tér, ahol biztosan kapunk majd valami megfelelő hordozó eszközt. Hiszen mi sem egyszerűbb, mint ovis hátizsákot kapni. Az ám, csakhogy nem május végén! Ez a használati tárgy ugyanis főként az iskola/óvoda kezdéskor igazi slágertermék, olyankor aztán halmokban áll még nálunk az Auchan-ban is. De most! Kezdtem a Sugárban, egy eléggé bejáratott táskaboltban (gyerekbőrönddel együtt van hátizsák Anyuka, úgy 20 ezer forint, jó lesz?), folytattam a Galaxy játékboltban (plüssöket tartunk, az megfelel?), végül egy mazochista rohamomban megcéloztam a Cédrus piacot.

Kívülről akár az Árkád kistestvérének is nézhetné a gyanútlan járókelő. Csupa üveg, csupa csoda. Na, de belülről. Végtelenségig lepukkant standok, üresen tátongó üzlethelyiségek és jellemzően hamisított mosóporral ellátott mindenes boltok váltják egymást, amíg a szem ellát. Hosszú, hosszú ideje nem utaztam már olyan lifttel, amiben nem volt tükör (talán utoljára az Avason). De legalább működött, és felvitt az első emeletre. Itt terveztem ugyanis pontot tenni a flúgos futamom végére táskaügyben. Itt terül el kérem szépen Budapest egyik leghatalmasabb, s egyben leglehangolóbb kínai áruháza. A bajáratnál rögtön megkapom a sokat sejtető eligazítást: "ha van gyerekhátizsákunk, akkor az ott hátul van." S amit találok, attól elsírom magam. Gyorsan, el innen, keresztül-kasul vágtázok a flitteres és trendi(nek szánt) feliratos (New York Home Team!!!) tunikák végeláthatatlan során, s tolom magam előtt a bámulatosan nyugodt fiamat, amerre a kijáratot sejtem.

Istenem, végre megérkeztem. Hát miért nem ide jöttem rögtön? A hely, ami olyan nekem, mint Holly-nak a Tiffany's. Mindig megnyugtat, mindig kisimít. Ahol már előre köszön a biztonsági őr. Ahol gyerekruhára a többszörösét költöttem már el az éves gyesemnek. Két betű, köztük egy nemzetközi írásjel. Amikor ide belépek, mindig eszembe jut az az idős hölgy, aki így győzködte a lányát a bejáratnál egykoron: "Marika, a legjobb ruhákat akkor is a CBA-ban lehet kapni!" Ja, meg a legjobb hátizsákokat is! Igaz, hogy csak egyetlen egy van az egész gyerekosztályon, de az méretre, színre, ízlésvilágra PONTOSAN olyan, mint amilyet elképzeltem az én drága kisfiamnak. S ha már itt vagyunk, veszek még néhány nyári pizsomát, trikót és alsógatyát az én szemem fényeinek. Hiába, tudnak valamit ott, a düsselfdorfi marketingosztályon! (Tóbi egyik legjobb kisautója is innen származik amúgy.)

S elérkezik a nagy nap estéje. Tóbit már idejekorán ágyba dugom. S nem is ellenkezik. Ő is tudja, erre rá kell pihenni. Én pedig a konyhába lopózom és elkezdek tervezni, szervezni. Szépen összekészítek mindent a hátizsák mellé, amit másnap be kell pakolni. Majd pedig listát írok azokról a dolgokról, amiket másnap reggel kell elkészíteni. Ilyen a három szendvics és a frissen főzött tea. Gondosan összekészítem Tóbi másnapi ruháját is (ilyet azt hiszem most csináltam életemben először). Két vekkert is beállítok az éjjeliszekrényemen, nehogy ezen múljon! Végül Jan pittyegésére ébredek, jóval korábban, mint kéne. Olyan elánnal ugrom ki az ágyból, mintha legalábbis én magam mennék kirándulni. Régen éreztem már magam ennyire elememben! Tóbit csak egy óra múlva ébresztem, szegény, olyan álomittas, majd elsírom magam. Folyamatosan mantrázom neki, fiam, szépen készülődj, ma tényleg be kell érnünk időre. Indulás előtt tíz perccel, öltözés közben szakad nála el a cérna, s szakad át a könnyek gátja. Ordítva közli velem, hogy ő majd holnap megy kirándulni, most hagyjam békén legózni. Hm. Lehet, hogy kicsit ráfeszültem erre a kirándulósdira? Szinte erőszakkal kell betennem az autós ülésébe, olyan hisztit vág le szegény. De aztán valahogy csend lesz. Már a parkoló felé kanyarodok épp, amikor közli velem: anya, olyan szép lesz a kirándulás! Na, akkor csak múló hangulat volt szerencsére!
Egy gyors napkrémezés után búcsút veszünk, bár még előtte a lelkére kötöm, hogy vigyázzon a napsapkájára (ez már a második, amit a héten vettem neki, az előzőt "lefújta a fejemről a szél!"). Érezd magad nagyon jól kisfiam! Anyuka ne aggódjon, vigyázunk rájuk - mondja a dajka, s én alig hiszem el, hogy ez a perc is eljött. Indul a busz!

Egész nap ők járnak a fejemben, hol vannak, mit csinálnak, mit esznek vajon?? 14:31-kor érkezik a közösségi médián keresztüli üzenet, most indultunk haza a skanzenből. Hiába pattanok szinte azonnal az autóba, lemaradok arról a pillanatról, amikor az én sokat látott kisfiam lekászálódik a buszról. Az udvaron találom meg őket, óriási játékba bonyolódva persze. Csak nagyon nehezen indulunk haza. Útközben, s az este folyamán persze sok minden kiderül. Hogy pl. a skanzenben nem is a kisvasút tetszett neki a legjobban, hanem a játszótér. Meg nem volt eper fagyi, csak tuttifrutti. Annak viszont olyan íze volt, mint a fogkrémnek. A buszos utazás viszont nagyon jó volt, csak a visszaútra nem emlékszik egyáltalán. Az óvónéni kamerás mobiljának hála már másnap láthatom, milyen édesdeden aludt hazafelé az én drága kis(nagy)fiam. Aki mostanában nagyon büszke magára, mert "képzeld, anya, én erősebb vagyok, mint a Gézuka! Már az autós dobozt is le tudom emelni a polcról!"

Remek a hangulatom

Tom! Tom! Tom! Ma van a szülinapom! Azaz csak volt, tegnap. De csak ma jutok oda, hogy meg is írjam. Azaz leírjam nektek. Meg magamnak. Szóval az utókornak.

Kezdjük ott, hogy én egész életemben imádtam a születésnapomat. Dehát ez nem természetes? Nem. Számomra is teljesen érthetetlen, de a közvetlen környezetemben is van olyan, aki utálja a születésnapját. Sőt, olyat is ismerek, aki ezen a nevezetes napon kikapcsolja a telefonját, nehogy elérje őt a grtaulálók hada. Hogy miért? Egyikük úgy magyarázta nekem, hogy őt ugyan ne ünnepeljék, hiszen ez nem az ő dicsősége, hogy éppen ezen a napon született meg. Hívjam talán a kedves édesanyját? Netán a szülészorvosát? Na, de hagyjuk is, ez a fejtegetés csak annyira értelmes, mint a szobabicikli meg a kondenzcsík.

Én viszont, mint már említettem, imádom a születésnapomat, egészen koragyerekkoromtól kedzve. Emlékszem, 1989-ben korántsem a forradalmi változások kötötték le a figyelmemet. Május közepétől kezdve a kertünk végén, a szőlőültetvényünk egyik csücskében üdögéltem, és bottala porba írkálva számolgattam, hányat is alszunk még a nagy napig. Ez a tevékenység roppantul lekötött. Főleg, ha arra gondoltam, hogy édesanyáméj tollasütő-készletet helyeztek nekem kilátásba ajándék gyanánt. Mert hogy a tollasozást még a szülinapomnál is jobban szeretem! Hú, de régen űztem már ezt a jó kis sportot! Utoljára talán Bükkszentkereszten úgy igazán, száz ütás volt egy menet!!!

A tegnapi napot is gondos tervezés előzte meg. Azt hamar leszögeztem, hogy a legszűkebb családi körben (férj+gyerekek) szeretném tölteni a napot. Aki családos, tudja, hogy miért. Aki még nem, majd megtudja. Egyszerűen így az igazi! Persze családanyaként szinte kizárt, hogy csak rólam szóljon a nap. Tettem én egy kicsit (nagyon) a fiaim kedvére is. A cél mondjuk az én kedvemért volt Gödöllő, ahová ezer szállal kötődöm, ráadásul közel is van. Az eljutás eszköze Tóbi fiam kedve miatt volt nosztalgia-HÉV (egy 125 éves szépséget képzlejetek el, ami NEM különbözik nagyban a jelenleg futó kocsiktól), ami évente párszor jár felénk, különdíj fejében lehet felszállni rá. S pont az én születésnapomon indította a BKK!

Délben cihelődtünk fel rá, a legnagyobb melegben. Nyári időnk volt tegnap ugyanis, még a megállóban is kentem a fiúkat, Flórika nyaka így is lepirult. 125 éve persze nem volt légkondi, viszont szigorú biztonsági előírások sem. Így az eblekokat derékig le lehetett húzni, áramlott be a kellemes, bodzaillatú levegő, főleg Mogyoród és Gödöllő között libegtette a hajamat a szél. Ez volt az egész nap legeslegszebb öt perce, nem vitás. Imádok tömegközlekedve utazni, bámulni, ahogy összeérnek a horizonton a Budai-hegyek, a Pilis, na meg a Börzsöny, s közben arra gondolni, hogy az élet szép. De amint azt a világ vezető heppiológusa már megállapította, ez az állapot sem tarthat örökké (kiülönben már nem is lenne olyan boldogságos).

A kedves egyetemi városom Szabadság tér elnevezésű megállójánál szálltunk le, s gyors lépésekkel a legkedvencebb éttermünk felé vettük az irányt. Azért legkedvencebb, mert itt volt a meglepetésbulim négy évvel ezelőtt, s azóta már igazi törzshellyé nőtte ki magát ez a hely. Kellemes belső tér, nagyon szuper kerthelyiség. Sajnos a kiszolgálás minősége nem áll arányban az ételek páratlan ízvilágával. Dehát itthon vagyunk, szóval ne lepődjünk meg. Tegnap is egy jó negyedóra múltán tűnt fel a pincérnek, hogy mi még nem kaptunk étlapot (néha komolyan hátrány, hogy a fiaim nem rohangálnak üvöltve körbe-körbe). Így aztán a desszertet nem is itt, hanem a főtéren fogyasztottuk el, igaz, kissé különös feállásban. Mert amíg én bementem a cukiban rendeltem, addig a fiúk kint szökőkutaztak. S mivel éppen ott és akkor szakadt le az ég, egymáshoz közel, ám mégis oly távol vészeltük át a hirtelen jött zivatart (a fiúk egy kapualjaban, én pedig az üvegpult előtt a kezemben egy piskótaroládot morzsolgatva zümmögtem el magamnak a happy birthday to yout-t). De aztán csak  emgtörtént a családegyesítés, az összeborulás, illetve Flórika részéről aze lborulás, mert már nagyon álmatag volt szegény. Tettünk még egy gyors kitérőt a kedvenc játszóterünkre, de újabb záporeső áztatta a gumitéglákat, így még éppen elkaptuk a vissazfelé tartó nosztalgia járatot.

Szűkebb pátriánkba érve újra hétágra sütött a nap, így hazafelé útbaejtettük a mi igazi jó kis hazai cukinkat, hogy egy asztalnál ülve (illetve körülötte futkározva) együnk egyet az egészségemre. Én itt már a sósra szavaztam, pogácsát ettem rétegenként, s egészen belefeldkeztem a hajtogatott tésztába. Túlzás nélkül állíthatom, ez volt a nap harmadik legszebb pillanata. (a második az volt, amikro Tóbi egy bodzavirággal a kezéven köszöntött reggel).

Haza érve a fiúk a trambulinon kerestek választ az örök kérdésre: leről fe vagy feről le? Én pedig eléggé el nem ítélhető módon mosogattam közben. De higgyétek el, nyugodtan, csendben, koncentráltan házimunkát végezni...ez nekem mostanában igazi ajándék!

74 nyáron át táncolt

Édesapám holnap lenne 74 éves. Őt szeretném köszönteni a következőkben, méghozzá a valaha született legjobb írásának közlésével. Szerintem ez volt írói pályája csúcsa. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy nekem ez a kedvencem Tőle. Szóval ez:

Ulla Jacobson

Moziba nagyon ritkán jártunk. Részben, mert javarészt nézhetetlenül rossz szovjet filmeket játszottak, részben, mert nem volt rá pénzünk. A mozijegy ugyan nem került sokba, de nekünk minden fillér számított. Ha azt mondtam, három forint kellene, mert meg akarok nézni egy filmet, összeült a családi kupaktanács. Apám legelőször is arra figyelmeztetett, hogy vannak, emberek, akik kétszázhatvan forintot keresnek egy hónapban, azoknak nem telik ilyesmire. Erre én azzal érveltem, hogy éppen az ilyenek gyerekei néznek meg minden filmet válogatatlanul. Igaz, ők egy forintos jegyet váltanak az első sorokba. – Neked az persze nem jó, neked páholy kell – így ő. – Nem éppen páholy, csak egy kicsit hátrább szeretnék ülni, mert azok egész idő alatt napraforgó magot zabálnak meg kiabálnak, úgyhogy semmit sem érteni a filmből, vágtam vissza, persze nagyon óvatosan.

Ez megfelelő érv volt, arra utalt, hogy én a moziban figyelni, művelődni akarok, és apám bármire hajlandó volt áldozni, ha úgy gondolta, köze van a tanuláshoz. De azért még tovább kellett vívni a küzdelmet. Ugyancsak apám szerint, amióta ők nem járnak moziba, nincsenek is olyan filmek, amiket érdemes megnézni.

• Hol vannak már azok a színészek? – tűnődött el.

És anyám mindjárt kontrázott is neki:

• Csortos, Kabos, Karády Jávor, ilyenek nem lesznek soha.

Azután közösen bizonygatták, hogy amikor még érdemes volt, ők is jártak moziba. Ez pedig mindig úgy végződött, hogy az egészen apró részletek felidézésében versengve mesélték el életük nagy élményét, hogyan is történt, amikor még fiatal házasok voltak és apám, mint péksegéd, heti huszonnégy pengőt keresett (erre tudott megnősülni), s nyári öltönyt csináltatott, amit egy kánikulai vasárnap délutánon vett fel először. Kabos híres filmjét, a Papucshőst nézték meg. Végtelenül jól mulattak. Még akkor is nagyokat nevettek, amikor a moziból kijöttek. Csak az tűnt fel nekik, hogy az emberek igen furcsán néznek rájuk. Kiderült, hogy a mozi üléseit frissen festették, nem száradtak meg időre. Legalábbis az, amelyiken apám ült. Hiába kaptak kártérítést, az öltönyt soha többé nem sikerült kifogástalan állapotba hozni.

Erre visszagondolva mindig nagyon elkeseredtek, így azután várható volt, hogy az egykori veszteség levét nekem kell meginnom. Ámde anyám titkon feltétlenül pártolta az én mozi látogatási terveimet és a segítségemre sietett.

– Azt beszélik, hogy most valami Latabár-filmet adnak.

– Hát ez az, kontráztam én. Nem is nagyon lehet rá jegyet kapni.

1952-őt írtunk akkor és az Állami Áruházat játszották. Miután pedig én végül is megnézhettem, rábeszéltem anyámat, hogy menjenek el ők is. Apám hallani sem akart róla, neki nincsen ilyesmire ideje, meg amúgy is csak pénzpocsékolás az egész. De amilyen vadember volt, anyám úgy tudott vele bánni. Megnézték és nagyon tetszett neki. Nem annyira Latabár, hanem inkább Feleki Kamill. Aki Glauziusz bácsit, az öreg könyvelőt játszotta és énekelt egy dalt, aminek ez volt a refrénje: "Ember lesz az én kis unokám". Nem tudom, volt-e valaha nagyobb sikere slágernek Magyarországon. Olyan korban éltünk, amelyben az emberek csak a gyerekeik meg az unokáik jövőjében, majdani emberségében reménykedhettek.

Apámnak is ez tetszett végtelenül, hogy "ember lesz az ő fia", méghozzá sokkal különb – gondolta –, mint sajátmaga, és ezután már soha nem volt kérdéses, hogy mehetek-e moziba, ha akarok. Amikor pedig 1954-ben gimnazista lettem, már voltak bizonyos filmtudományi ismereteim is, olyannyira, hogyha valamit meg akartam nézni, ilyesmiket mondtam: ez nagyon fontos darabja az olasz neorealizmusnak, ez hozzátartozik a műveltséghez. Magabiztosan, a helyes kiejtésre ügyelve emlegettem Vittorio De Sica, Luchino Visconti, Pietro Germi és a többiek nevét. Apám ennek a számára imponáló tudásnak nem tudott ellenállni, mert ebben ő az én nagyon fényes jövőm zálogát látta. Így bármit megnézhettem, ami csak tetszett. S tény, hogy nem akármit néztem meg. Volt bennem bizonyos arisztokratizmus ezen a téren is, mint már korábban az olvasásban. Hamar tudni véltem, mi az igazi érték és nagy lenézéssel nyilatkoztam azokról, akik az előző rendszerből itt maradt filléres regényeket vagyis ponyvát – például Nick Cartert – olvastak. Én akkor már túl voltam Gárdonyin, Jókain, Mikszáthon és éppen Krúdy Gyula Boldogult úrfikoromban és Hét bagoly című regényeinél tartottam, sőt átrágtam magam Sőtér Istvánnak a kötethez írt tanulmányán.

Hasonlóképpen álltam a mozival is. Önérzetesen állapítottam meg, hogy a kortársaim még így osztályozzák a bemutatott – nagyrészt szovjet – filmeket: harcos vagy nem harcos. Még csak nem is így: háborús vagy nem háborús, hiszen valójában erről volt szó És ha harcos egy film, jó, ha nem, rossz, de persze azt is megnézték. Ők mindent megnéztek, s a Bátor emberek című szovjet filmet tartották a legjobbnak, mert abban volt egy jelenet, amelyben a főhős vágtató lóról ugrott át a robogó tehervonatra, s az szerintük "olyan volt, mintha kobbojos (így mondták a cowboy-t) lenne". Én pedig azt bizonygattam az első gimnáziumban egy kötetlen magyar irodalom órán, hogy a világ legjobb színésznője Anna Magnani, aki a Róma nyílt város című filmben játszott, a legjobb férfiszínésze viszont Raf Vallone a Nincs béke az olajfák alatt-ból.

És akkor, 1954 őszén híre kelt, hogy bemutatnak egy filmet, amiben meztelenül játszik a főszereplőnő. Eddig ilyesmi nem fordult elő. Állítólag voltak ugyan olyan filmek, amelyekben lettek volna meztelen jelenetek, de ezeket kivágták, mert sértették a szocialista erkölcsöt. Tény, hogy meztelen nőt azokban az években Magyarországon nem mutattak a moziban. A legpikánsabb dolognak akkoriban a Királylány a feleségem című példátlan sikerű darabnak az a jelenete számított, amikor Gérard Philippe Gina Lollobrigida valóban mély dekoltázsába pillantva valami ilyesmit mondott: két szép domb között egy völgy, de jó volna ott megpihenni. Már ettől is valósággal megőrültek az emberek. És akkor jött a hír, hogy lesz itt egy film, amiben majd meztelen nőt lehet látni.

Hamarosan azt is beszélték, hogy svéd filmről van szó és az természetes, hogy lesz benne meztelen nő, mert a svédeknél rengeteg az erdei tó, azokban pedig kizárólag meztelenül fürödnek, a fürdőruhát még csak hírből sem ismerik. Hogy náluk például az sem probléma, ha egy fiú egy lánynál akar aludni. Ott a szülők ezt a legtermészetesebbnek veszik. Náluk ez az egész teljesen másképp van, mint nálunk. Szóval mielőtt a film megérkezett, már egész legendáriuma alakult ki Gyöngyösön, de gondolom, így volt ez egész Magyarországon. Mert valami leírhatatlan sikerrel játszották, később is számtalanszor vetítették. A címe pedig ez volt: Egy nyáron át táncolt.

Csak éppen egyetlen problémája volt vele a magamkorú kamasznak: tizenhat éven aluliak nem nézhették meg. És ez megdöbbentett bennünket. Mert ilyen korábban nem volt. Nem volt korhatár. Ami érthető, hiszen nem is játszottak olyan filmeket, amiket bárkitől tiltani kellett volna. Ezt a filmet meg, amit annyira vártunk, nem lehet majd megnézni. S ahogy az lenni szokott, megindult a presztízsháború a kamaszvilágban. Aki már elérte a tizenhatodik évét, az büszkén mutogatta a személyigazolványát:

– Én annyiszor nézem meg ezt a filmet, ahányszor akarom, de te pajtás nem fogod látni.

Azután elérkezett a nap, amikor – egy héttel az előadások megkezdése előtt – kiderült, hogy a két gyöngyösi mozi közül csak az egyikben, a Puskinban fogják bemutatni az Egy nyáron át táncolt című filmet. Ott voltak a kezdetleges tárlókban a gyönyörű színésznő képei, akiről akkor már valamelyik újságból tudtam, hogy Ulla Jacobsonnak hívják. Azt is megtudtam, hogy azért jó, hogy ezt a filmet Magyarországon vetítik, mert leleplezi a klerikális reakciót: a mű valójában arról szól, hogyan teszi tönkre egy falusi pap a fiatalok boldogságát.

Ulla Jacobsont fényképen meglátni és beleszeretni egy pillanat műve volt számomra. Tudvalévő, hogyha az ember a szerelembe szerelmes, könnyen talál magának médiumot. Igaz, Ulla a legkevésbé sem volt svéd típus. Nem volt magas, hanem középtermetű, sőt inkább alacsony, nem volt szőke, hanem sötétbarna, hullámos hajú. Annál jobban vonzott. Korhatár ide, tilalom oda, ezt a filmet én meg fogom nézni, döntöttem el. Hogy hogyan, azt még nem tudtam.

Hanem amikor az első előadást tartották, ott várakoztam az előcsarnokban. Megfigyelhettem, hogy a jegyszedő nénik a feladatuk magaslatán állanak. Még a tizennyolc évesektől is kérték a személyigazolványukat. A mozi vezetője személyesen felügyelte az ellenőrzést. Persze a gyöngyösi fiúkat sem kellett félteni. Amint felismerték a helyzetben rejlő lehetőséget, a huszonkét-huszonhárom éves, katonaviselt, nősülés előtt álló legények is elkezdtek toporogni: – Jaj, tessék várni, nem találom az igazolványomat, nem is tudom, vagyok-e már tizenhat éves vagy csak otthon felejtettem a személyimet.

Emiatt azután nagy torlódás keletkezett, úgyhogy a mozi vezetője már a rendőrök kihívásával fenyegetőzött. A lényeg azonban az, hogy úgy látszott, reménytelen dolog az én lányos képemmel a bejutással próbálkozni.

Ámde szerencsémre nem csupán az irodalomnak, hanem a futballnak is bolondja voltam. Nyár óta szorgalmasan jártam a Gyöngyösi Építők ifjúsági csapatának edzéseire.

Ez a Gyöngyösi Építők-név természetesen a Rákosi éra találmánya volt. Ugyanaz történt nálunk is, ami Budapesten, ahol akkoriban a Fradit Kinizsinek, az MTK-t Vörös Lobogónak hívták. S ahogyan a pestiek a Fradinak meg az MTK-nak drukkoltak, ugyanúgy a gyöngyösiek a GYAK-nak. Mert ez volt a mi sportegyesületünk becsületes eredeti neve: Gyöngyösi Atlétikai Klub. A derék szőlőtermelő nép számára persze túlzottan távoli lehetett ez a klub-dolog, valójában feledésbe is merült, mit jelent a betűszó. A GYAKK viszont (így, két kával ejtve, mert a palóc logika ezt követelte) fogalommá vált. Ha például vasárnap délután egy asszonyt a férje felől kérdeztek, valószínűleg így válaszolt: ki tudja, hol töri a franc, ilyenkor a GYAKK-on szokott lenni. Szóval a GYAKK korántsem csupán az egyesületet jelentette, hanem a futballpályát, a meccset, magát a futballt, sőt sok más egyebet is. Például azt a két-három korsó sört, amit szinte kötelezően fogyasztott el egy-egy meccs alatt a drukkerek jó része. S e drukkerek nem voltak kevesen, mert akkoriban a férfiak egyetlen szórakozását jelentette a futball. A fiataloknak meg a fényes pálya lehetőségét. Minden második fiú úgy gondolta, belőle is lehet Puskás, Kocsis, esetleg Czibor. Én megelégedtem kevesebbel is: Grosics helyét néztem ki magamnak a válogatottban.

Amikor csak lehetett, kint voltam a GYAKK-on, ha nem a pályán, akkor a klubháznak nevezett söntésben, ahol a rex nevű biliárdjátékkal nyertem akkor tekintélyesnek számító összegeket nehéz kezű parasztdrukkerektől. E nyereségekkel vetettem meg a könyvtáram alapját. Itt, a söntésben jutott eszébe valakinek egy edzés után, hogy a csapatnak együttesen kellene megnézni a híres svéd filmet. Az ötletet rövidesen követte a tett. A csapat nagytekintélyű edzője személyesen telefonált a moziba, hogy tegyenek félre a szombat esti előadásra harminc jegyet. Így történhetett, hogy szombaton este néhány hozzám hasonlóan kiskorú sporttársammal én is ott várhattam a mozi előcsarnokában az előadás kezdetét. A mozi vezetője nagy reverenciával köszöntötte trénerünket, örömét fejezte ki, hogy a város futballistái ennyire érdeklődnek a kultúra iránt és személyesen vezetett bennünket a helyünkre. Szó sem volt semmiféle korhatárról, tilalomról. Ennek megfelelően, igen önérzetesen terpeszkedtem el a legutolsó sorban lévő ülésen és vártam a filmet. Ulla Jacobson szépsége pedig minden várakozásomat felülmúlta.

Pár perc múlva már terveket szövögettem. Tudtam, hogy négy év múlva Svédországban rendezik a következő futball-világbajnokságot. 1958-ban tizennyolc éves leszek, éppen érettségizek – számolgattam – akkorra biztosan kiszorítom Grosics Gyulát a válogatottból, de a legrosszabb esetben tartalékként is kijuthatok Stockholmba. Ott pedig már nem lesz nehéz összejönni Ulla Jacobsonnal. Aziránt meg kétségem sem volt, hogy ugyanúgy fogok majd neki tetszeni, mint ahogyan ő nekem.

Így, párhuzamosan haladtak előre a történetek. A vásznon az filmbeli diák, Göran került egyre közelebb Kerstinhez vagyis az én Ullámhoz, ott hátul, az utolsó sorban pedig számomra közeledett mind gyorsabban az 1958-as stockholmi találkozás. És végre elérkeztünk ahhoz a részhez, amiért az emberek látni akarták a filmet. Végtelenül ártatlan jelenetről volt szó: egy falusi mulatság után az egymással betelni nem tudó fiatalok a holdfényes éjszakában egy tó partjára mennek, ahol levetkőznek, a fiú a karjába veszi a lányt és begyalogol vele a vízbe. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét attól kezdve, hogy ott hagyták a mulatságot, hiszen sokan már többször is látták a filmet és mesélték, mi várható. Ám amikor a partra ért a két fiatal, valami borzalmas dolog történt a Puskin moziban. Borízű üvöltés harsant bele a levegőbe:

– Fogadjunk, basznak!

Elsötétült a vászon, majd felgyulladtak a villanyok. Füttyögés, hujjogás, ordítozás, káromkodás kezdődött, mindenki a bűnöst kereste. Hamar meglett, csak éppen elégtételt venni nem mert rajta senki. Csányi Jóska volt a szentségtörő, a város hírhedett nehézsúlyú boxolója, aki majdnem a válogatottságig vitte, és aki nem először tett tönkre mozielőadást. Amikor például a Királylány a feleségem-et játszották, Gérard Philippe és Gina Lollobrigida legintimebb jeleneténél egy óriásit szellentett és közben ezt ordította: tarka bab, háromhúsz. Így kívánta valamiért a közönség tudtára adni, hogy az előadás előtt általa fogyasztott hüvelyes kilója három forintba és húsz fillérbe került.

Az Egy nyáron át táncolt előadása a szörnyűséges intermezzo után nem folytatódott. A mozivezető fontoskodva rohangált a kivilágított teremben, s ezúttal tényleg jöttek a rendőrök, de a boxolót ők sem merték bántani, mert belügyi sportegyesületnél versenyzett és valószínűleg jóval magasabb volt a rangja, mint nekik. Viszont arra hivatkozva, hogy kezdődik a következő előadás, a mozivezető kiüríttette a termet. Mivel pedig futballcsapatunk még egyszer nem nézte meg közösen a filmet, akkor nem láthattam újra Ulla Jacobsont. Persze nem lettem válogatott futballista, így 1958-ban nem jutottam ki Stockholmba a világbajnokságra. De nem ez volt az én legfőbb bajom akkor. Hanem az, hogy mivel apám 1956-ban forradalmárkodott valamennyit, az érettségi évében tilalmas lett számomra az egyetem. Később felvettek ugyan és akkor Pesten megint játszották a híres svéd filmet. De mint az egyetem, úgy Ulla Jacobson sem tűnt már az igazinak.

Eddig a történet. Amikor én a fenti írást olvastam (jó pár évvel ezelőtt), azonnal beindult a fantáziám. Egészen pontosan azt képzeltem el kb. kismilliószor, hogy majd édesapám 70. születésnapjára kibérelek egy mozitermet (valahogy mindig az Uránia ugrott be), meghívom az összes barátját, rokonát, ismerősét és egy magánvetítés keretében levetítem neki A filmet! Még azt is részletesen kidolgoztam, hogy apukámmal mi ketten majd szándékosan elkésünk, így már sötétben botorkálunk be a nézőtérre, aholis valahogy mindig ismerősbe botlunk botladozásunk közben. Aztán hirtelen kigyúlnak a fények, kitör a tapsorkán és.....

Ez az álom végül meg is valósult, csak nem pont úgy, ahogy én elképzeltem. 2010 februárjában ugyanis az Örökmozgó Filmmúzeum valami különös okból műsorra tűzte A filmet. (A Berlinale hetében olyan filmeket adtak, amelyek valaha már díjat nyertek a német fővárosban.) Én pedig teljesen véletlenül tudomást szereztem róla (jó helyen lapoztam fel a Pesti Estet, ennyi kellett hozzá csupán). Hamar beláttam, hogy szép és jó az én álmom, de ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el. Lelkes kis csapatot verbuváltam családom néhány tagjából (és persze édesapámból) majd pedig irány a mozi! Óriási élmény volt a fentiek ismeretében végignézni ezt az amúgy meglehetősen szomorkás és "már az elején pontosan tudod, hogy nagyon rossz lesz a vége" típusú filmet. Az a bizonyos jelenet amúgy teljesen ártatlan volt, mert a felirat tökéletesen eltakarta azt a nagyon keveset is, ami az ötvenes évek fiataljait annyira lázba hozta. Nem baj, mi nem is azért mentünk moziba! Utána még valami állati finom sütit ettünk a Szamos cukiban, tényleg, mint egy igazi születésnapon...jaj, de szép volt! Talán igaz se volt!