Illegalitásba vonultunk Lőrinckével, a két éves négy hónapos unokaöcsémmel.
Az illegalitás nekem azt a pár órát jelenti, amikor senki sem tudja, hol vagyok. Ilyen volt, amikor tavaly meglepetésszerűen feltettem a fiúkat a vonatra egy tök sima szerda délben és bezötyögtünk Frankfurtba, a dínómúzeumba. Jan alig akarta elhinni este, hol jártunk. Ilyen volt, amikor idén márciusban keresztül-kasul jártam Budapestet, a Gellért-hegytől a Filatorigáton át a Várig, a Szabadság-hídon keresztül a Kálvinig...Amikor a közösségi média, a telefonod és a GPS szinte minden lépésedről tud...nos, akkor igazán jó egy időre lemászni a térképről.
Eljött a vasárnap délután. Tesóm kérte, vigyem át a szomszédos Worms-ba, mert ott találkozik egy kolléganőjével. Vittük Mr. Dudut is a kocsiban, hátha elalszik. És lőn! Tesóm balra el, két óra múlva jövünk érte.
Visszafelé úton az alvó kisdeddel a hátsó ülésen elkezdtem morfondírozni:
Jan azt hiszi, Worms-ban maradtunk mindannyian.
Rozika azt hiszi, hogy Bürstadtban vagyunk Jannal és a fiúkkal.
Mindenki meg van nyugodva, a következő pár órában senki sem fog zargatni telefonon.
Na ez az igazi szabadság!!! Irány a KALAND!
Duduka kb. fél órát szunyált, Lampertheim városában ébredt mérgesen sírva, de amikor megkérdeztem, hogy éhes-e, szépen artikulálva közölte, hogy IGGEN!
Ha nagy a szükség, közel a segítség, kerítettem frissen sült csirkemellfilét, fagyikát, egy zacskó grátisz gumimacit, gyümölcspürét, almalevet meg rácsalakúra sütött krumplit a fiatalembernek. No, nem ám a mellényzsebemből, hanem az arra szakosodott skót specialitásokat kínáló étteremből. Sorban állás közben buli volt, mindenki azt hitte, nekem van ilyen szép nagy fiam! Már csak épp azt nem mondta senki, hogy hú, de hasonlít!
Táplálkoztunk, milliónyit csúszdáztunk, majd a monotóniát megtörve áttettük a székhelyünket a közeli gigantikus játszótérre. Ahol Lőrincke emígyen bíztatta az életnagyságú falovakat indulásra:
Terike! Nem megy!
A csúcspont az volt, amikor már rég indulni kellett volna a mamáért, de mi csak ültünk egymás szemében elmerülve és azt mondogattuk vagy ötször egymás után, hogy Gyerekek, gyerekek, szeretik a....
De gyorsan vissza a kocsiba, irány Worms, ahol nagyon, de nagyon vártak már bennünket!
Útközben mindig megbízhatóan rám szólt valaki, ha túl sokat ácsorogtam egy piros lámpánál (Terike! Menjél!), de azt is megtudtam, hogy én nagyon szeretem anyát!
Hamarosan véget is értek a lopott percek, ment a nagy összeborulás meg az élménybeszámoló, hiszen anya csak egy van!
De nagynéni is!!! (+3:-)))))
