Brotherly love!

Tudom, már a bajor erdős bejegyzést várjátok tűkön ülve. Majd az is lesz. De most először egy fotóprojekt. Nem vagyok egy következetes ember, meg a gyerekeim se annyira nagyon együttműködőek fotózáskor, de ezt a tervet keresztülvittem, tűzön-vízen át. Csak, mert szeretem a montázsokat. Végre nekem is van egy:

2014 májusa

2015 májusa

Csókoltatok mindenkit!

Kútvölgyi út, 1980

35 évesen tudja már az ember, hogy kire hasonlít. Én olyan vagyok, mint

- nagyapám, aki imádott menni, lelépni otthonról és hajtani az autóját (na ezt se gondoltam volna akár két évvel ezelőtt!)

- nagymamám, aki imádta röhögtetni az embereket (running gag volt a nyugdíjas klubban, hogy a buszos kirándulásokon a fejére húzta a támlavédőt és úgy ijesztgette az öregeket)

- apukám, aki eksztázisba került, ha bement a szerkesztőségbe (ezt anyukámtól tudom és hát magamon is érzem), ja, és ha írt, akkor semmi más nem érdekelte

- anyukám, aki olyan szépen tud olvasni a gyerekeknek, és csak kb. tudja, merre folyik a Duna!

- másik nagymamám, aki jól tudott főzni, de nem szeretett (nagyon) és egész életében hasztalan harcolt a molyokkal

- másik nagypapám, aki fogalmam sincs igazán, milyen volt, de talán lobbanékony természetű és így én is

Utoljára öt éve ünnepeltem nagy külsőségek között a szülinapomat.

Akkor:

Idén az Isten háta mögött leszünk egy tanyán a nagy napon, úgyhogy a szülinapos szelfit már tegnap elkészítettem, naná, hogy vezetés közben.

Most:

 Remek a hangulatom, tom, tom, tom!

Gumibogyószörp

Nem vagyok konyhatündér. Ha rajtam múlna, a büdös életben nem tudnék nektek making of fotókat posztolni a házi bodzaszörpünkről. Viszont jól házasodtam, úgyhogy jöhetnek azok a képek.

Olvasóim örömére, tessék:

A szedésről értelemszerűen nem készült fotó, ahhoz ugyanis a kerti sufnink tetejére kellett felmásznia a Jannak. Be kéne már szerezni egy GoPro-t vagy mit. Nagyon örülök, hogy Tóbi lelkesen végzi ezt a sziromtalanítási műveletet, én ugyanis útálom.

Aztán a sterilizálás következett, szégyen-szemre nem volt előtte kisuvickolva a sütő, így már Ti is láthatjátok, milyen zsírfoltot hagy a lecsöpögött-odaégett mirelit pizza (a szagát meg képzeljétek el).

Eközben jött a becitromítási művelet, Tóbi a halántékára szorított villával nyugtatja az idegeit.

A tűzhelyet Tóbi egyelőre magasítóról éri fel, a keverem-kavaromhoz a nagy kedvét és türelmét az édesapjától örökölte.

Na, itt már pusztul a sűrűje!

És akkor most jött az apró haszonélvező: Flórika szerint....

...az idei bodzaszörp igen finomra sikerült! A kiválasztottak kapnak egy üveggel...esetleg!

Ez az a nap - újratöltve

Ezer dolog szólt a tegnapi kirándulás ellen. Orrfolyás, felfázás, zeneovi és még sorolhatnám. Egy valami viszont nagyon is mellette szólt: az időjárás. Az év első igazán nyári napját ünnepeltük kedden, úgy kb. 30 fokos hőséget jeleztek előre, és ez most be is jött. Anyukám vízpartra vágyott, én Vácot javasoltam. Tesómék pedig spontán csatlakoztak. Hát ez lett belőle:

Igen, jól látjátok, veszélyesen élünk, a bicikliket is magunkkal vittük. Meg még fagyiztunk is!

Ekkora halat szeretett volna fogni Flórika, miközben a kompra vártunk.

A Duna-parti sétányon van egy nagyon szuper játszótér, tudjátok, ahol a lomha folyó látványától tavaly meditatív állapotba kerültem. Ide idén is ellátogattunk.

Tóbi pedig egyértelműen a tudtomra adta: ideje lenne elindulni a lenini úton! De legalábbis a kompra szálljunk már fel!

Ez itt kérem szépen a nagy nemzetközi unokatesó találkozó, Lóci egyelőre nem vett részt a játszósarok demoralizálásában. Tavaly nagyon jó volt itt, ezúttal viszont csalódottan távoztunk a Révkapu Kávézóból. Tessék mán a sót kitenni az asztalra, ne kelljen rá tíz percet várni!

Természetesen a tegnapi nap is általános beszunnyadásban végződött, így értünk haza. Hiába, a Duna mellett is el lehet pilledni, nem csak a hegyekben!

Ha a Dunában nem is, a szupi-bupi szökőkútban alaposan megmerítkeztünk, ki-ki a maga vérmérséklete szerint.

Lócika pedig már a kompon is húzta a lóbőrt, Tahi felé sodortak itt bennünket a hullámok. Jövőre már az ő kezét is erősen szorítjuk, fejest ne ugorjon a kajakosok közé!

Vácon mondjuk nehéz úgy fényképezni, hogy ne kerüljön fel a képre egy, esetleg két templom. Ja, meg a nehezített futópálya!

Na, de eddig tartott ez a szigorúan nem lineáris történetmesélés, ahol a képek ereje hatott rátok leginkább. Az alábbi fotót a miheztartás végett szúrtam be ide a végére, tavaly még vonattal utaztunk arra a bizonyos nagyon rövid nevű településre:

Hétfői hajcihő

A hosszú haj, rövid ész elv alapján az én fiaimon nem tűröm az angyali loknikat. Levágatom őket, nincs kegyelem! Na jó, a valóság az, hogy náluk szó sincs loknikról se fürtökről, a hajuk főként felfelé nő, olyan Einstein-típusúra, ha értitek, mire gondolok. Ha nem, megmutatom:

Tóbikám duplaforgót örökölt az apai nagyapjától, tőlem meg valami kegyetlen sok hajat, így kénytelenek vagyunk hat (jobb esetben négy) hetente megzabolázni a hajrengeteget. Körömvágásban már egész jó vagyok, hajat még soha nem nyestem, így inkább szakemberre bízom a dolgot. Csupán 100 métert kell felfelé haladnunk az utcánkban, s máris megérkezünk Marikához, a világ legkedvesebb gyerekfodrászához. Nála alap, hogy mese megy a tévében (tegnap mondjuk pont nem, mert elromlott!), és mindig kerül elő valami (keksz, házi süti, csokitojás) a pult alól. Ráadásul ilyen szépek lesznek nála a fiaim:

Flórikám már csecsemő kora óta ott kibicel ezeken a szeánszokon, az ő kis sasfiókahaját csak tavaly nyár óta kell sziklaszirtkompatibilisre igazítani. Valójában még az ölemben ül, tegnap csak a fotó kedvéért tettük fel a bárszékre (tetszett neki, szóval legközelebb őt is itt nyírjuk!):

Mindkét fiam példamutatóan fegyelmezetten tűri ezt a beavatkozást, mert tudják: a szépségért nyugton kell ülni egy kicsit. Flórika mondjuk itt már pont lépne lefele:

Este következik az obligát hajmosás, hogy az utolsó kis pihe is eltűnjön a nyakból és a fülből. Imádom utána simogatni a kis pelyhes vs. tüsi fejüket!

Az a fránya laktóz

Csak azt tudnám feledni! De nem tudom, és nem is akarom! Szerencsére engem semmilyen intolerancia nem érint, mint ahogyan a gyerekeimet sem. Éppen ezért van két tejtermék, aminek minden nap kell itthon lennie: az egyik a joghurt, a másik a kaukázusi kefír. Az előbbi csakis Mövenpick epres-tejszínes lehet, az utóbbi kizárólag Milli, semmilyen silány utánzattal (lásd Danone, Alföldi és társaik) nem érjük be. Csakhogy ezek csúcskategóriás termékek, minden egyes példányért csillagászati összeget kell pengetni.

Egy napon úgy határoztam, megfelelő alternatívát kell találnunk, különben beleroppanunk a fiaim rohamosan növekedő étvágyába. Előbb az Aldiban próbálkoztam, na itt ért a meglepetés. Megtaláltam ugyanis a mi kedvenc savanyított tejtermékünk tökéletes klónját, hadd mutassam meg:

A hasonló színvilággal operáló csomagolás tökéletesen megegyező ízélményt takar. Ami nem csoda, hiszen mindkét termék hátulján fel van tüntetve: forgalmazza a Friesland Campina. S hogy mennyit kell csengetnünk pluszban a Milli márkanévért? Kapaszkodjatok meg: 100 forintot! (az Aldi-Auchan összehasonlításban legalábbis, a sarki kisboltban még többet fizetünk rá)

De az agyszétrobbanás itt még korántsem ér véget. Valamelyik nap a Lidl-ben ácsorogva ébredt bennem iszonyatos gyanú. Vásároltam, haza mentem, kóstoltam majd fényképeztem. A végeredményt alább láthatjátok:

Ilyen nincs és mégis van: a két tökéletesen megegyező állagú, színű és ízű termék között 140 forint az árkülönbözet! A gyártó itt is mindkét esetben ugyanaz: a Bauer GmbH gondolja úgy, jó móka ugyanazt a terméket sajátmárkás csomagolásban olcsóbban adni.

Én, szerencsétlen fogyasztó pedig nem véletlenül érzem úgy: rettenetesen át lettem...márkázva!

Hegyek között - völgyek között

Zakatoltunk, de még milyet! Az időm kevés, érjétek hát be egy képriporttal.

Kedden igazgatóválasztás volt az oviban, Flórinak meg még egy kicsit folyt az orra, szóval nem ment bölcsibe. Ráadásul azt jósolták, hogy ezen a napon lesz a legszebb idő a héten. Jant éppen Németben ette a fene, így hát fogtam reggel a fiúkat, bepakoltam őket kicsiny autócskánkba és uzsgyi, meg sem álltunk Hűvösvölgyig, ami nekünk a legeslegkedvencebb helyünk! Alighogy leparkoltunk, máris felhangzott az ismerős szignál: tíz perc múlva indul a gyermekvasút!

Felrohantunk sebesen a jegypénztárhoz, és néhány perc múlva helyet is foglaltunk a NYITOTT kocsiban:

Ebben a pillanatban engem valami eszméletlen boldogság szállt meg, páros lábbal ugráltam a kocsi közepén és üvöltöztem: de jó nekünk itt!!!!

Egészen Normafáig zötyköldőtünk, odafelé az alagútban nem kapcsolta fel a villanyt a vicceskedvű masiniszta, így kiválóan lehetett borzongani és rikoltozni: SZABAD A CSÓK! Leszállás után jól bevásároltunk a CBA-ban, majd azon melegében el is fogyasztottuk a hideg ebédet:

Emígyen feltöltve a picike bendőket, újult erővel vágtunk neki a Normafa lankáinak, ahhoz a bizonyos kilátó ponthoz érve Tóbi a szívemből szólt: "Anya, innen lehet a legjobban látni a hegyeket!" És érzékelni is lehet őket a csöppnyi ujjakkal, úgy ám:

A kötelező rétes és palacsinta adag elfogyasztása után elszaladtunk az Anna-rétre, ahol egy szenzációs favonaton lehet elképzelni, hogy most mi irányítjuk a gőzöst!

Jó két órányi bolondozás után célba vettük az utolsó előtti vonatot, mármint az igazit. Egy picit előbb értünk a Virágvölgy nevű állomásra, így kipróbálhattuk a frissen vásárolt vonatos kártyánkat is. Természetesen az egyik kártyán a Tóbi nevű mozdony is látható, ami Királyrétig közlekedik. Ezt mutatja éppen a drusza:

A kisvasút csodálatos ringató ritmusának kevesen tudnak ellenállni, Flórikát már a János-hegynél elnyomta a buzgóság. Álmában csönget egy picit (és a jegyet is szorítja!):

Tóbi nem foglalkozik holmi léhaságokkal, ő még a visszaúton is a kisvasút környékét leképező turistatérképet tanulmányozza:

A hazafelé úton aztán már egyetlen szemhéj sem tudott ellenállni a gravitációnak, valamit tud ez a magaslati levegő:

Életem egyik legszebb napja volt, talán mondanom sem kell. Én így éreztem magam ott fent:

Kívánok Nektek szép életet és minimum egy (de inkább több) gyereket!

Én vagyok vonalban?

Vasárnaponként templomba járunk a fiúkkal, szigorúan hármasban. Ilyenkor szokott apa borotválkozni, füvet nyírni, vagy csak úgy ülni a napban, ahogy ő mondja. Kezdetben szépen ücsörgünk, a perselyezésig sakkban lehet őket tartani egy kis csöndes pénzgurigatással. Amikor Flórika már nagyon nem bír magával (értsd: indiánüvöltéssel kúszik a padok között, és a rohamosan bővülő szókincsét demonstrálva hangos BABAKAKA kurjongatással halad előre), amikor Tóbi már huszadszor tehénkedett rá a Lourdes-i barlang térdeplőjére és kérte félhangosan, hogy: "drága jó Mennyei Édesanyánk, add, hogy szörnnyé változzam, csak egyetlenegy napra!", na akkor szoktam a két jómadárral a hónom alatt egészségügyi sétát tenni s a templom környékét felfedezni. Az alábbi kép is egy ilyen kiruccanás során készült:

Jól látjátok, a két digitális bennszülött éppen rácsodálkozik egy letűnt kor vívmányára...a háttérben sajnos nem látszik, de az van kiírva ilyen pléhtáblára, hogy: NYILVÁNOS TÁVBESZÉLŐ ÁLLOMÁS!

Anna és a király

Anna 25 éves. Tehetséges. Gyönyörű. És már anyuka. Anna velem szemben ül a felnőttképzésen, volt időm megfigyelni. Finom vonásai vonzzák a tekintetet. Ritkán szól, de akkor okosat. Tanáraink mindig dícsérik, kiemelik a munkáit. Anna rettenetesen bosszant engem. Hogy lehet az, hogy valaki nálam10 évvel hamarabb rájött, mi a dolga az életben? Miért van az, hogy én tíz évvel a közgazdász diploma megszerzése után mertem először kimondani: valami másra vágyom! Keveset tudok Annáról, a kételyeiről, a kudarcairól, az útkereséséről. Csak a tényeket látom: egy évtizeddel hamarabb jutott el oda, ahová én.

Sajnos van egy nagyon rossz szokásom. Ha interjút olvasok valakivel, rögtön összehasonlítom az életkorunkat. Ha idősebb, örömmel nyugtázom: még nekem is van 5-10-15 évem, hogy eljussak az ő szintjére. De legalábbis 2-3. Ha valaki egyidős velem, akkor azért elgondolkozom: mit tud ő jobban, mint én? Ha pedig fiatalabb (Mark Zuckerberg 4, Justin Bieber 14 évvel!), az szinte megbocsáthatatlan. Ott már esélyem sincs behozni a lemaradást. Elképzelhető, milyen örömöt, szinte megkönnyebbülést okoz, amikor egy cikkből kimarad az életkor. Marad az illúzió: még bármit elérhetek az életben én is.

De honnan ez az összehasonlítgatósdi? Öt lánytestvér közül harmadikként születtem, a középső-gyerek-szindróma összes tünetét magamon hordozva. Még nem olyan okos, mint a nagyok, már nem olyan aranyos, mint a kicsik. Ráadásul apukám őszintén vallotta: ő negatívan elfogult a gyerekeivel szemben. Tehát az összehasonlítgatás nem állt meg családon belül. Soha nem mulasztották el felhívni a figyelmemet a tehetséges osztálytársakra, szomszédgyerekekre, na meg a tényre: ha így folytatod, maximum árufeltöltő lehet belőled. Innen az iparkodás, a megfeleléskényszer, és az állandó elégedetlenség önmagammal.

35 éves vagyok, két (szép!) gyerek édesanyja. Online újságírónak tanulok. Gyakran szólok, többnyire valami vicceset. Tanáraim mindig dícsérnek, némelyik munkámat már nekem is kiemelték. Három hete pedig külsősként dolgozom a legolvasottabb női portálnál. Szerintem király vagyok!