Eszembe jutottál

Tamás, ugye, hallasz?

Nekünk te családtag voltál. Mit voltál? Vagy a mai napig. Bőven. Szerintem több időt töltöttem veled, mint a nagyapáimmal összesen. Tulajdonképpen mindig jelen voltál minálunk. Legerősebben vitathatatlanul '97 meg '98 nyarán. Akkor ismertük meg az új albumodat, és mi soha, de soha többé nem akartunk mást hallgatni. Éjjel-nappal az szólt, otthon, a kertben, a kocsiban. De főleg a kocsiban. Apukám letekerte az ablakot és mi kórusban üvöltöttük, hogy a faszomat megmutom tenéked! Roppant mód élveztük, hogy legálisan lehet csúnyán beszélni (Istenem, ha belegondolok, hogy nagymamánk már akkor-nagyon-szigorúan nézett ránk, ha azt mertük mondani, hogy tök jó...mert a tök az nem jó...jaj nagyikám, dehogynem!)! Elnézést, ez klasszikus, ezt Bereményi Géza írta, ezt lehet! Azóta már Kossuth-díj is járt neki ezért. Na jó, talán nem ezért, talán nem pont ezért.

Mert azért voltak mélyebben szántó gondolatok is a Levél nővéremnek 2-n. Szerintem például soha senki nem tudta négy egyszerű szóba belesűríteni azt a bizonyos elmúlt negyven évet. Neki sikerült: Hernyók, nyüvek / álcák, molyok! / Nagy giliszták élősködtek az örök erőkön! Micsoda átéléssel lehetett ezt dalolászni! Tizenévesen mondjuk azt hittük, ez valami környezetismereti határozó...dehát spongyát rá! S, hogy az egésznek mennyire nem lesz jelentősége majd, ha már igazi távlatokban gondolkozunk? Arra kiválóan felel ez a gondolat: Lábjegyzet lesz, egy csillaggal megjelölt szó / Jövőbeli történelemkönyvben. (Kicsit rímel ez arra, hogy Carl Sagan szerint a Föld bizonyos távolságból nézve bizony nem több, mint egy pale blue spot - Jan már olvasta is, én csak a gerincét szoktam nézegetni annak a könyvnek...) A rendszerváltás lényegét pedig eképpen foglalta össze: s most itt vagyunk egy újabbfajta nagy pocsékolásban! Ahhoz, hogy igazi fülbemászó dallam legyen ebből, kellett a Te hangod is, persze! Pedig de sokan mondják: Cseh Tamásnak nincs hangja! Hadd egészítsem ki ezt az állítást: 
SENKINEK nincs OLYAN hangja MINT NEKED! A dalaitok pedig a szöveg-dallam-ének oly tökéletes hármasát alkotják, amilyenre szerintem nincs több példa, vagy hát mondjuk úgy, én nem ismerek egyet se.

Na, de gyerünk tovább! Azt nem tudom, a Neki szegeztem én a kérdést, hogy szeretsz kezdetű nótát mennyire szántátok szakrális műnek. Apukám szerint nagyon. Egyszer például Pestről haza térve egyszerűen nem akaródzott véget vetni a road movie-nak, így a Kör utcába érve nem hajtottunk be az udvarra, hanem felkanyarodtunk a temetőhöz. Akkor még nem volt kész az új rész, egészen be lehetett menni kocsival Tatuka sírjáig. Itt, ezen a csendes helyen bömböltetve a kazettás magnót teljesen új értelmet kapott az a sor is, hogy Te segítesz, ha meggyújtom a lámpát, ébredés után, még egy kicsit. Szerelmes dal? Lehet! Már csak az a kérdés, kibe szerelmes az ember...a lényeg úgyis a refrén, rendszerint ezt ordítottuk a leghangosabban: Minden álmomban / Százféle változatban te vagy velem / És mindig te segítesz. Azért a sorért mondjuk, hogy a ház, a ház, a házra vigyázol-e? nem vagyok különösebben hálás, de mindegy ma már.

A hangulat persze akkor hágott a tetőfokára, amikor az irodalmi műveltségünkről tehettünk tanúbizonyságot: Angol regény! Angol regény! Nagyon, de nagyon szerettük ezt a dalt, pláne, hogy akkoriban megfordult a házunkban egy bizonyos nagy kövér ezredes, nem is egyszer! Szegény, külön széket kellett neki hozni, ha le akart ülni a teraszon. Nem tehetek róla, a mai napig az ő arca van előttem, ha azt éneklem veled együtt, hogy Kiderült róla, hogy őrült és négerek lesik parancsát. / Istennek érzi magát, levágott fejekkel játszik. Mondjuk ez a mi ezredesünk főleg a juhtúrós sztrapacskával tömte a fejét, azt viszont nagy elánnal művelte. Angolul viszont ő is jól tudott, ezért mindig így köszöntünk neki: Hello, good evening, yes! (És csak évekkel később, egy Media Markt-ban - ahol nekem az a kedvenc szórakozásom, hogy DVD-k hátlapját olvasgatom - jöttem rá, hogy ez a dalotok valójában az Apokalipszis most történetét dolgozza fel, szóval a főhős igazából Marlon Brando...). 

Apropó, angol irodalom! Tamás, tudod, te olyankor is velem voltál, amikor egyáltalán nem számítottam Rád. Halálod után is, úgy értem. Nem írom most ide, mi történt, csak azt, mikor. 2012 január. Kemény hónap. Emlékszem, autózunk egy vígasztalhatatlanul szürke és ködös hétköznap délelőtt a Keleti környékén, már vagy harmadszor tévedünk el, de valahogy nem szentségel egyikünk sem. A hátsó ülésen ül mellettem Tóbika, alig másfél éves. A gyerekorvostól jövünk, muszáj volt bemenni, kicsi fiam egész éjjel lázas volt. Mostanra zuhant mély álomba végre. Máskülönben tuti nem visszük magunkkal oda. Kértem Jant, csak semmi kereskedelmi adó, ezért áttekerte a Kossuth-ra. Olyan jó, olyan megnyugtató volt abban a pillanatban, ahogy kérlelhetetlen vidámsággal énekled azt, hogy E kies hazában mutass nekem /
Egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William! Nekem az egy jel volt, hogy minden rendben lesz! És a kórházba sem volt már olyan nehéz bemenni...

De vissza '98 nyarához, amikor valami különös okból kifolyólag imádtunk apukámmal Pesten dugóba kerülni...talán, hogy végre mi is átélhessük annak a lírai számnak az igazát, hogy Végig a Lánchídon / Az aszfalthoz szögezve áll a forgalom...azzal a sorral pedig, hogy Úú a szád, a szád, a szád, /
Hogy izzadtságízű a szád, ne bánd, szóval azzal meg tényleg csak undorral vegyes gyönyörrel tudtunk azonosulni. Ha pedig a föld alá kényszerültünk? Mi azt se bántuk! Hiszen a metró! a metró! a metró! / amellett megy a menet! És: az árny a fény végigsöpör! Nem tudtam ezzel betelni...a mai napig ezt énekelm, ha meg akarok őrülni egy kicsit. És sokszor meg akarok.

Ja, és tudnod kell, hogy ez volt az a nyár, amikor a legközelebb kerültünk annak a lehetőségéhez, hogy találkozzunk Veled. Koncerten? Ah, dehogy! Apukámnak voltak barátai, ismerősei, kollégái (a kívánt rész aláhúzandó), akiknek a baráti köre valamiképpen összeért a tiéddel. S mivel éppen egyidőben voltunk a Balaton-Felvidéken (te bognézőben, mi csak úgy, fürdeni), az egyik este felmerült, hogy na most! Ha már mi lányok megőrülünk érted, meg apukámnak sem volt ám sok lemeze (a gyűjteménye meg se közelítette a 300 bakelitet!), de a tieid mind megvoltak neki, szóval akkor itt az ideje a nagy találkozásnak. Megszólítani, megérinteni Téged, esetleg meglapogatni a hátadat, végtelen ideig szorongatni a kezedet és ezerszer elmondani, hogy ránk zaj még nem volt ilyen hatással...de aztán - egy múló rosszullét miatt - ez is másként alakult. Nem jött létre a nagy összeborulás, apukám pedig bölcsen megjegyezte: jobb így nektek. Talán igaza volt. Megmaradtál egyszeri és megdönthetetlen idolnak.

Te persze most azt hiszed, koncerteden nem is jártunk. Pedig dehogynem! Dózsa Művház (tesómmal itt hallgattuk meg a Telihold dalait, és mivel a koncerttel egyidőben kaktusz- és pozsgás kiállítás is volt az előtérben, Te a végén egy csomó cserepes virággal mentél haza:-), Bárka (ez egy nagyon rossz emlékezetű este, ez volt életem egyetlen koncertje, amiről ideje korán le kellett lépnem, csak annyit mondok: unicum), Kamra (ez nagyon fasza volt) és hát igen! Az első koncert! Tök véletlenül jutottam el rá. Egy kedves ismerős családnak volt négy jegye, de valahogy az egyik gyerekük megbetegedett és engem vittek el helyette. A kedves ismerős család kisebbik fia véletlenül pont az én osztálytársam volt, ráadásul az első igazán nagy és idealizált szerelmem. Sajnos eddigre már kiábrándultam belőle, sőt, azt is elérte, hogy rettenetesen megutáljam, szerintem ebben az időpillanatban nem is voltunk beszélőviszonyban egyáltalán. Nagyon furi volt vele együtt ülni egy Mercedes hatalmas hátsó ülésén, oda-vissza a Katona József Színház tőlünk legalább másfél óra volt, és mi nem szóltunk egymáshoz egyetlen szót sem. Nem, a koncert szünetében sem, a büfénél ácsorogva. S máskülönben, hogy tetszett nekem a Nyugati Pályaudvar? Nagyon. Habár egy szót nem értettem belőle 13 évesen. De azért egy sor megmaradt: Tímeának babája nyáron fogant / de hét férfi szabta meg a vérvonalt (és nem, most nem kellett felmennem a zeneszoveg.hu-ra, ezt így tudom most már 23 éve egyfolytában).

És tényleg! Annyira jól ismerem a számaidat meg a szövegeidet, hogy az néha még engem is meglep. 2009 nyarán például elég volt csak rápillantanom a főnököm asztalán nyitva felejtett Magyar Narancsra, elég volt futólag elolvasnom egy cikk címét - Nem tudtunk angolul - és pontosan tudtam, hogy a te nekrológod az (és elég jó is volt, azt hiszem). Emlékszem, a rádióból tudtam meg, hogy vége, új dalokat nem fogsz már énekelni. Aznap este barátokat láttunk vendégül, éppen egy druszád kezdett arról értekezni, hogy a halálos ágyadon még igazán csinálhattál volna egy kis negatív kampányt a dohányzásnak. Én csendben nyeltem a könnyeimet, és elmerengtem, hogyan reagált az én drága jó édesapám, amikor 20 évvel korábban meghalt Kádár János és valami nagyokos azt nyilatkozta a tévében, hogy élhetett volna még tíz évet az Öreg önkritikát gyakorolni..(azt mondta amúgy, hogy az ilyen embert kell agyonverni és utána leküldeni egy órára a bányába dolgozni...). Én akkor még nem tudtam, mi az az önkritika (manapság sem gyakorlom sokat), de éreztem, hogy apukámat valahogy nem dobja fel a dolog...

És, hogy melyik az én személyes kedvenc számom Tőled? Mondhatnám, hogy több is van, de nem lenne igaz. Mert kedvenc, igazán nagy kedvenc, úgy értem kedvenc kedvenc, az csak egy van. A dal, amit a legjobb akkor hallgatni, amikor borzalmasan szarul vagyok, kilátástalanság és reménytelenség vesz körbe és sehol, de sehol semmi szívderítő...mint egy random márciusi délelőttön a Bosnyák téren, amikor egy fehér zacskót fújkált a lábamnál a szél...de bármikor ilyen hangulatba tudom vele hozni magam, ha akarom. Szóval ezzel:

Ez az a számod, amit soha, de soha nem szerettem volna hallani koncerten, egyszálgitáros előadásban, hiszen a dal elválaszthatatlan részét képzi a hangszerelés és az a hangszer, amit még nem tudtam beazonosítani, de nagyon szeretek! Ja, és nyilván a kedvenc sorom belőle az, hogy Hátat a falnak és megdögleni! / Lee van Cleef tudta ezt remekül...hiszen néhány pillanaton belül teremtesz borzalmas feszültséget és oldod is fel azonnal a kiváló szóhasználattal. Így már nem is lehet olyan komolyan venni az egészet, az életet. Aranyos még az is nagyon, hogy Utánaszóltunk, de elsietett / Sose felejtem azt a csinos zakót, de azért nagyon szomorú is, azt hiszem (ha jól értem a lényeget).

De nem, ennek a levélnek nem lehet szomorú a vége, hiszen annyi, de annyi szép pillanatot köszönhetek Neked! Például 1999-ben, márciusban talán. Ekkor vetítették a 6:3-at, amire mi teljesen nyilvánvalóan csakis Miattad ültünk be és nem a ripacs Szamóca miatt, bár sajnos ő volt a főszereplő. És én ma már nem tudom, hogy sikerült kibulizni, de tényleg az EGÉSZ nagycsaládunk eljött a Corvin moziba, igen, nagymamám is, soha ilyen máskor nem volt, ezért jól emlékszem rá, hogy éppen mellettem ült és én könnyekkel a szememben, a kezét szorongatva hatódtam meg a Himnuszon, és nagyon bulizós hangulatba kerültünk, amikor azt énekelted, hogy Jaj a Helén, Jaj a Helén / Szeme kékje olyan titokzatos mint Tangernél a tenger / szívem olyan hevesen ver. Imádtam nagyon!

És én nem tudom, hogy Gyömrőn, a Zrínyi utca hét szám alatt van-e bármilyen emléktábla kirakva, illetve mennyire zarándokhely az a hozzám hasonlóknak, és azt sem tudom, tartottál-e a kezedben valaha is szkarabeusz bogarat, de annyi bizonyos, hogy a legtöbbet idézett dalod minálunk az, hogy Férfiparfüm! Férfiparfüm illata orromban! Apukám hányszor, de hányszor énekelte ez, miközben karon ragadt bennünket és vitt az autójához! Szerintem mindenkinek van ilyenje, egy ilyen Volt osztálytárs! ...hiszen tudod! Egyetlenegy gyűrűjéből mind a ketten gondtalanul évekig megélnénk!

 Ja, és mondtam már? Ez egy levél! Ez egy levél! Ez egy levél! Ez egy levél!!!

P.S.: Én ilyen ember vagyok! Nem kell velem sokat bíbelődni!

P.S.2.: Kárbaveszett idők / tudom nincsenek / kárbaveszett idők!







 

Rózsát terem

Nem értem. Ha nekünk, gyerekeknek mindenáron németet kellett tanulnunk, akkor miért nem mentünk Németországba nyaralni soha? Legalább az NDK-ba, kérem! Bezzeg a többi baráti szocialista ország, az nagyon ment! Csehszlovákia, Bulgária, Románia...utóbbi nem is egyszer. Jugó nem, az addigra már nem volt eléggé vadkelet apukámnak. 1990 nyarán a szüleim Cseszkóra szavaztak, annak is az Alsó-Kubin nevezetű gyöngyszemére (lázadóbbak szerint Dolný Kubín, Kerepes testvérvárosa azóta már, csak úgy mondom!). Persze, ebből is vicces szitu keveredett. Hirtelen mi lettünk a nagyok, a felnőttek. Mert hiába próbálkozott anyukám egy szakszerű Do you speak english-sel a recepción, apukám meg egy bájos Parlez-vous français-val, ezzel még szobakulcsot se kaptunk volna. Ellenben a Sprechen Sie deutsch-ra már legalább jött egy félmosoly, meg az, hogy bisschen... Szobakulcsot is kaptunk, pláne kettőt, mert már akkor is sokan voltunk, ha még nem is elegen. 

Öt és felen egészen pontosan, jól elfértünk még a Lada Samara-ban, amivel azon a héten még a Tátra csúcsait is meghódítottuk. Na, és pont ezt a sztorit akarom elmesélni. Nem, az egész nyaralást nem, azt talán majd máskor. Na, jó, apukámmal kapcsolatban még hadd jegyezzem meg, hogy ő nem volt az a könnyen félreállítható alkat, és ha nem értitek a franciát, büdös bunkók, majd beszélek veletek németül én is alapon levitte este a portásnak a hűtőtáska akkuját és addig-addig mutogatott, míg megértették, mit akart, és amikor még mindig kérdőn néztek rá, csak kivágta magát annyival, hogy zu morgen! Ezzel aztán jól el is büszkélkedett nekünk! Emlékszem, mi már akkor egy egész éve tanultunk németül a tesómmal (és nálunk volt a legendás legyezőszótár is!), szóval vettük a bátorságot, és felvilágosítottuk, hogy az igazából bis morgen...apukám pedig kényetelen volt meghajolni a nagyságunk előtt (nem).

Na, de ott tartottam, hogy száguldunk a Tátra ormai felé. Ez nagyon izgalmas volt, azaz érdekesek ott a domborzati viszonyok, mert sokáig nem láttunk semmit, vagy legalábbis semmi kirívóan érdekfeszítőt, a következő pillanatban meg ott magasodtak előttünk a 2000 méter körüli óriások, csak úgy, előbukkantak a semmiből. És mondta apukám előre, hogy így lesz, mert ő már járt ott, szóval készültünk az élményre...és mégis! Lélegzetelállítóan szép volt! Az igazi life-changing-experience persze még hátra volt, az első lanovkázás minden addigi félelmetesen gyönyörű élményemet felülírta...ahogy emelkedtünk a beláthatatlanul magas fenyők fölé...maga a rémálomba oltott szabadesés!

Dehát minden lebegésnek vége szakad egyszer. Kiszálltunk, körbenéztünk. A Tátralomnici csúcs meglehetősen kopár és ingerszegény, meg eléggé hideg szél is fújt odafent, ráadásul lefelé hajlott a nap, szóval egy rövid körséta után indultunk máris lefelé. Azaz csak indultunk volna. A lanovka ugyanis valami miatt nem indult. Hogy miért, az a mai napig rejtély. Feloldhatatlan misztikum! Valamirevaló idegen nyelven felvilágosítás nem hangzott el. A tömeg meg csak gyűlt. Roppant kényelmetlen módon, egy lépcsőn alakult úgy, hogy várakoznunk kellett a sorban. Mert a helyünket természetesen nem hagytuk el, nehogy már lemaradjunk a nagy kizökkenésről. A lépcsős ücsörgés az felnőttként sem buli, főleg, ha nem tudod, mire is vársz valójában és tulajdonképpen meddig is? Három tíz év körüli gyerekkel pedig, no meg a féllel...igazán, fogalmam sincs ma már, mivel ütöttük el az időt. Azt a bizonyos egy órát ott a cúgos lépcsőházban, ami nyilván egy teljes hétnek tűnt gyerekszemmel. Valószínű, hogy apukám hozta a formáját, a nagyon ritka étteremlátogatásokon is ő volt a felelős a szórakoztatásunkért, ha éppen várni kellett az ebédre. És gyakran kellett várni. Ilyenkor tudtuk meg, hogy azért nem hozzák a kólánkat, mert még csak éppen most ültetik el a kólacserjéket. És köszönöm, apukám, pont emiatt gondoltam azt évekig, hogy a kóla valójában egy növényalapú nedű...szóval nem ördögtől való, az tuti!

És vajon mivel töltötte más a várakozás kínos perceit? Úgy értem más, mindenki más, aki nem volt olyan szerencsés, hogy egy kétlábon járó lexikonnal édesítse meg a feszült pillanatokat? Egy IQ-toronnyal, ahogy a háta mögött gúnyolták a Népszabiban! Istenem, csak engem gúnyolnának így, csak egyetlen egyszer!! Akár a szemembe is, de nyugodtan, tényleg! Na, de nézzük! Az a végtelenül szimpatikus ifjú titánokból álló (apukám szerint kelet-) német csoport, akik közvetlenül az alattunk lévő lépcsőfokon foglaltak helyet és a világért nem mozdultak volna arrébb egy tapodtat sem - akkor sem, amikor az egyikük ujjára léptem! - nos, ők speciel társasoztak. Meg kártyáztak. Egyik játék került elő a másik után a direkt erre a célra kialakított dobozkából. Mindenféle klasszikus játék, természetesen rém praktikus, kicsinyített kiadásban. Hogy akár egy lépcsőfokon is lehessen Mensch ärgere Dich!-et játszani, kényelmesen, naná, hogy! Tényleg kelet-németek lehettek azok, mindenre fel voltak készülve, atomtámadás, lanovkakimaradás, sorbanállás mandarinért, bármi jöhetett! A dobókocka gurításával picit vigyázni kellett, de ezt is megoldották, mondom, németek!

Apukám pedig nem győzött csodálkozni, s máris ismeretelméleti előadást tartott nekünk a német lélekről. Nézzétek meg, gyerekek, ezt a birkatürelmet! A német nem lökdősődik, nem hőzöng, nem követel, csak vár. Vár, és közben milyen hasznosan tölti az idejét. Nézzétek, most éppen memóriajátékkal pallérozza az elméjét! Hangosan és feltűnően magyarázott, gesztikulált róluk, mint mindig...mi pedig csöndesen reménykedtünk, hogy nem értenek magyarul (az egykori cserediákok sem!). Meg, hogy ugye már hamarosan indulunk. Végül, honnan, honnan nem, előkerült egy kikent-kifent maca (picit a párductestű anyura hajazott az usziból), bevágódott a nő a pult mögé és elkezdte osztani a jegyeket. Ha ma járnék arra, biztos odaordítanám neki a kötelező lózungot (én idősebb vagyok, mint Szlovákia!), akkor viszont örültünk, hogy a létező leggyorsabban és már bőven szürkületben leértünk az autónkhoz.

Mennyit emlegettük később ezt! A hülye németeket, akik a jég hátán is megélnek, no meg a vasbeton lépcsőn is milyen jól eltársasoznak! Honnan, de tényleg honnan is tudtam volna akkor, hogy egyszer nekem is lesz nem is egy, hanem rögtön két kis németem, félig-meddig németek legalábbis! És az tuti, hogy a türelmüket nem tőlem örökölték, ott nagyon is kiütközik a német vér! Mert, mit csinálnak nevezett kis urak, ha nem is egy, hanem másfél órát kell várakozni a fodrászatban? A kisfiúk rémálmaiban eléggé előkelő helyet elfoglaló üzletben? Ordítanak, toporzékolnak, körbe-körbe rohangálnak netán? Ah, dehogy! Akkor mit?

 Társasoznak, naná!

 Meg memóriáznak!

 Pallérozzák a kis agyukat!

 

Meg az elméjüket!

Meg a finommotorikájukat!

És teljesen nyilvánvaló, hogy nem az anyjuk a német, hiszen nálam még egy könyv sem volt, nemhogy mini-játékgyűjtemény! Én kérem, időpontra mentem, arra számítottam, hogy azonnal sorra kerülünk, mint mindig. Ja, hogy reggel felmondott az egyik kollegina? Ah, az biztos szlovák volt!

Missing you

Tizenegy év. Az elég nagy korkülönbség. Várható volt, hogy így alakul. Én már babázok (khm), te még az álmaidat éled. Sajnos elég messze tőlünk. Szerencsére szerveztünk idén egy szuper közös nyaralást, mintha csak tudtuk volna. Hogy utána jóideig nem találkozunk. Nem, a Skype az nem buli. Az olyan, mintha ott lennél velem egy szobában, mintha csak elég lenne kinyújtanom a kezem...aztán mégsem. Én idén karácsonykor értettem meg, miért van az, hogy némely külhonba szakadt hazánk fia alig vagy egyáltalán nem kommunikál az otthon maradottakkal. Könnyebb úgy elviselni.

Titokban a titkos strandon...

De, még mielőtt ránk törne az általános depresszió, inkább emlékezzünk! A közös strandolásra? Ah, dehogy! Sokkal jobbat tudok! Nekem az a kedvenc történetem Veled! Tudod, amikor megszöktünk! Amikor illegalitásban voltunk egy-két órát, tudod! Szerintem te olyan ötéves forma lehettél, én nemrég  töltöttem be a tizenhatot. Undorító, hideg, nyálkás egy idő volt, mint novemberben szinte mindig. Gusztustalan egy hónap. Az aranyoktóbernek már lőttek, a white christmas még sehol sincs. De a gyereknek levegőznie kell, meg különben is láb alatt voltunk, mint felmosáskor szinte mindig. Anyuci kért, ugyan vigyelek már ki egy kicsit az udvarra játszani. Ezt én mindig örömmel tettem, talán a saját gyerekeimmel se voltam annyit sétálni, mint veled. Na, játszóterezni, azt nem, az Pécelen nem volt. Volt viszont egy csomó befagyott pocsolya, amin kiválóan lehetett csúszkálni, néma kacsa, akiket meg lehetett látogatni, vasúti töltés, ahol lehetett rémüldüzni a hangtalanul közeledő személyvonattól, és még mennyi minden más! Órákat elvoltunk így kint, akármilyen hideg volt! És csak most, gyakorló anyukaként jut eszembe: nem volt nálunk se pelenkázó táska, se bioköles, de még egy üveg víz se. Nem is kellett egyik se. Na!

Soha nem feledem a vibráló rákot...

De ezen a novemberi napon egyáltalán nem akaródzott kimenni. Inkább a szobámban akartam fetrengeni és Eddát bömböltetni? Szó sincs róla! Játszottunk volna a plüssállatokkal kórházasat (tudod: hu! hu! hubagoly!)...de anyuci megvétózta, mondván: ebéd előtt levegőzni kell, ha a fene fenét eszik is! Mit volt mit tenni, jó alaposan betekertük magunkat mindenféle bugyolába, és irány az udvar. Hú, de ingerszegény volt az ezen a vígasztalanul szürke szombat délelőttön! Nem találtuk a helyünket egyáltalán. Ténferegtünk, próbáltunk labdázni...amikor én végre benyúltam a zsebembe. Honnan, honnan nem, találtam benne kétszáz forintot (talán, mert anyuci kinti dzsekijét kaptam magamra hirtelen?)! Ma már ez a vicc kategória, akkor kész vagyon! Bennem pedig rögtön összeállt a kép! Anyuci, az utcára is kimehetünk Veronkával? Persze, csak ne lépjél már oda, most mostam fel...Nem kellett kétszer mondani, már ott sem voltunk.

Felfelé indultunk el a Kör utcán, te nem kérdeztél semmit, vakon bíztál bennem. Tudtad, hogy csak a javadat akarom. Meg a magamét. Meg sem álltunk egészen a Csavaros Fagyizóig, jól bírtad a kutyagolást. Ősz végén itt fagyit nem, forró csokit viszont egészen nagy pohárban mértek. Ráadásul nagyon finom, puha meleg is volt odabent, jól elücsörögtünk az okkersárga műbőr sarokülőn, nem zavart a hamburgerszag egyáltalán.
S közben könnyesre röhögtük magunkat, hogy
a, mi most milyen jót sétálunk:-)
b, erről senkinek, de tényleg senkinek nem szabad tudnia!
Ezt a kis túrát még megismételtük párszor, akkor is, amikor már Blue Pizza-nak hívták azt a helyet és Made in Romania talpfeliratú ikeás bögrékben mérték a sokkal silányabb kakaót sokkal több pénzért. De a lényeg az illegalitás mámorító érzése úgyis!

Életünk első képe, amin mintha egy kicsit hasonlítanánk...

Szóval, ha bármikor úgy adódik, hogy elég volt a Föld körüli vitorlázásból és sétálnál egy kicsit....tudod, hol találsz!

Hassliebe

Mi is erre a megfelelő kifejezés? Kutya-macska barátság? Esetleg sírva vigad a magyar? Mert jó testvérek ők amúgy. Akik nagyon szeretik egymást. Kivéve, amikor nem.

Borzalmasan hamar összevesznek, akármilyen kis apróságon. Többnyire azért, mert pont annyira különbözőek, mint amennyire hasonlítanak egymásra. Megdönthetetlen akaraterő, határozottság, azonos érdeklődési kör és életcélok, ez mind benne van a konfliktusban. Olyan nincs, hogy a másik szólaljon meg előbb, a másiknak legyen igaza, a másik kapjon többet valamiből, a másik érjen oda előbb, a másik nyissa ki vagy csukja be.

Tóbi a kevésbé haragtartó, általában ő szokott nyitni a tesó felé egy nagyobb durca után...

 ...a békejobbot viszont Flóri szereti nyújtani. Ebben tényleg nem ismer se tréfát se gátlásokat. De őszinte is ám. Múltkor hallottam, amint játék közben ezt mondta a bátyjának: "Du bist mein Freund, aber ich will Dich nicht hier haben!" És Tóbi megértette...

Mert, hogy is énekelte Caramel? Egy ölelés épp elég, ha búcsúzni kell!

A szelfikirálynő

az én vagyok! Hadd meséljem el nektek a 2016-os évet a kedvenc szelfijeimmel:

Január elsején rögtön beálltam a kamera elé s mögé, csak, mert olyan szépen sütött a nap! Teljesen nyilvánvalóan látszik, hogy anyósomnál szilvesztereztünk Krefeldben, így az új évet is ott köszöntöttük, indítottuk egy jó kis sétával. Főként a szélmalom köré korlátozódott az a séta, mivel itt lehetett a legtöbb rakétaszemetet gyűjteni, ami valami miatt jó móka volt az aprónépnek. Én - akkor még - szomorúan vágyakozva bámultam azokat a sportosakat, akik mellettünk futva startoltak el az új évbe...

Ez már január 6., Darmstadt, 211 lépésre mindössze a régi otthonunktól. Kezemben 80 deka tömény boldogság, még becsomagolva. Ekkor még nem tudom, micsoda csalódás lesz majd beleharapni a világ valaha volt legfinomabb dönerébe...agyonsózott zsíros vacak lett a legtotálisabb kulináris élvezetből..gyerekek! Így múlik el a világ dicsősége...de van igazság a Földön! Nemrég jártunk arra és a műintézmény BEZÁRT! Hála Istennek! Nincs több csalódás!

Frankfurt, január vége, mögöttem az elődöm? Az biztos, hogy a Németország legjelentősebb őslényparkjával rendelkező Senckenberg Múzeum előtt állok, nagyon fázok, és félek is, azt hiszem. A fiúkkal mentünk oda egy partizánakció keretében, amikoris idejekorán mentem értük az oviba, muffint sütöttem az útra és bevonatoztunk Európa wannabe pénzügyi központjába. Tudjátok, csak azért, mert hétköznap is kell egy kis FUN!

A február egy szelfiben elég erős hónap volt, lévén karneváli időszak. Itt éppen anyósom fürdőszobájában állok és parókákat próbálgatok a másnapi felvonulásra. Volt ilyen is:

Végül emellett döntöttem és jól tettem, hiszen amint látjátok, még egy eléggé prominens személyiség is feltétlenül fotózkodni akart velem (tudom, tudom, már csak eject):

Aztán február végén jött a megvilágosodás meg a langer Lauf zu mir selbst. Vagy legalábbis megtettem az első lépéseket. Fontos része volt ennek egy önkeresős túra, amelynek során feljutottam a János-hegy abszolút csúcsára, íme:

Ha agyonüttök, sem tudom megmondani, hogy ez a szelfi milyen alkalomból készült. Talán, mert végre sikerült magamat tisztességesen kisminkelni? Az biztos, hogy április vége van, és szokatlanul hideg, mert a téli kabátom van rajtam és a kocsiban ülök (szerintem éppen bevittem a gyerekeket az oviba). Ja, és úgy látom, még a hajmat is sikerült besütnöm. Hova a francba mehettem?? Rejtély!

Ez már május eleje, végre becsületesen kitavaszodott, egyszál pólóban ülök a krefeldi állatkert majomházával szemben és nagyon örülök magamnak meg az életnek:

Egy nappal később, itt már a másik nagyszülővel töltjük az időt a holland határon egy állatkerttel kombinált szabadidőparkban. Végre találtam egy strandkosarat, aminek a zöldje harmonizál a szemem színével:

Ez pedig a guilty pleasure csúcsrajáratása, ruhákat próbálgatok a mannheimi TK Maxx-ban (ilyen Hawaii-on is van, tudtátok? csak ott TJ Maxx-nak hívják valami - talán T.J. Hooker? - miatt). Ezt aztán két hét múlva meg is vettem, mert nem hagyott nyugodni:

Na, ami január elsején még csak szép álom volt, abból lett június 29-én valóság! Igaz, hogy Jan pólójában, igaz, hogy csak 9x2 percet, és igen, nagyon egzaltált fejjel, de itt indulok először FUTNI:

Végre, végre, végre LANGEOOG! Az én imádott északi-tengeri szigetemen, immáron életemben harmadszor! Sokkal rosszabb volt az idő sajnos, mint két éve, de nem érdekelt, én nagyon boldog voltam itt július elején:

 

Mondom nagyon, de nagyon boldog!!! I felt alive:

Na, ez meg már egy pillanatfelvétel arról a bizonyos nagypapás biciklitúráról a holland határról, amit nyilván megpróbált megtorpedózni pár nyári zápor...dehát tudjátok, ha én egyszer valamit a fejembe veszek! És különben is, nincs rossz idő, csak rossz ruha, szóval:

Eső után pedig mindig kisüt a nap, tudtátok???

Ja! És pont apósomékhoz mentünk, amikor az autópályán jött az SMS, hogy tesóméknak esküvőjük lesz, és én leszek a tanú! Naná, hogy a nyaralás után az első utam Mannheimba vezetett a Zero-ba, mert ott még soha nem kellett csalódnom, így most sem :

Augusztus 13-án aztán teljes puccparádéban indultunk át Gödöllőre, a Királyi Váróterembe, ahol én annyit, de annyit vártam a hatvani személyre...mostanra meg fancy házasságkötő terem lett belőle, képzeljétek! Természetesen még otthon lőttem egy szelfit:

És egy fél évvel a nagy önkeresős túra után újra ott álltam az Erzsébet-kilátó tetején, ahol rájöttem Avicii nagy igazságára, mely szerint "All this time I was finding myself. And I didn't know I was lost.":

Aztán csak eljött az augusztus 20. Normális ember ilyenkor tűzijátékot néz. Na, mi nem. Nekem ez volt az a nap az életemben, amikor hazaindultunk a Balatonról, és nem kicsit haza, hanem nagyon, és Füredről a 84-es úton haladtunk Sopron felé, olyan szikrázó napsütésben, amilyenről az egész nyaraláson csak álmodoztunk, és tudnotok kell, hogy ez az út Magyarország páratlanul gyönyörű tájain kanyarog keresztül, csak annyit mondok, hogy Nagyvázsony meg Sümeg, háttérben a Somló-hegy, és ráadásul a CD-lejátszóból ilyen szentimentális indián zene szólt, és én csak arra tudtam gondolni, hogy soha soha soha többé nem akarom elhagyni a hazám. És most azonnal ki akarok szállni és rohangálni fogok a dombokon. Ja, és ez volt az a nap, amikor egy pár órára azért még csak kimentünk a füredi strandra, ami inkább szívfájdításnak volt jó, és a kijáratnál még egyszer utoljára bevásároltunk Bagamérinél baracklekváros túrógombóc és belgacsoki fagyit, ezeknek a maradéka látható amúgy a szám körül. És igen, ez volt az a nap, amikor rájöttem, hogy engem egyszer elraboltak az ufók és azóta viselem magamon a Göncöl-szekér csillagképet, ja, és a strapless wonderbra az meg tényleg nagyon nagy áldás egy olyan exhibicionistának, mint amilyen én vagyok (legalábbis időnként):

És igen, igen, nagyon könnyes volt a hazafelé út, de tudtuk, hogy óriási meglepetés vár bennünket otthon, mert Jan csak két héttel később jött utánunk Magyarba és bőven volt ideje ügyködni, szóval már nagyon izgultunk, itthon aztán végigkutattuk a házat, de nem találtunk semmit, aztán szólt Jan, hogy talán nézzük meg a kertben! Megnéztük:

És tudjátok, mi a legjobb a honvágy ellen (a trambulin mellett)? Igen, az! Szóval megint guilty pleasure, megint Mannheim és megint TK Maxx, de hiába volt leértékelve 360-ról 60 euróra, nem jött velem haza, mert ugyan nem látszik a képen, de eléggé kényelmetlen (bár vitathatatlanul dögös):

Aztán jött a szeptember, vele együtt anyósom, és mi megnéztük, tud-e annyit a Worms-i Vannini mint a füredi Bagaméri (nem tud). Nekem a Sacher fagyit kellett tesztelnem, és végre a számat sikerült rendesen letörölnöm, csak most meg az orromat nem:

És, ha az ember nagyon vágyik haza, de nem mehet, akkor hoz magának egy kis hazait. Extrémebb esetben lehet ez ember is, vagy emberek! Én a tesómat importáltam magunkhoz egy hétre Lőrinckével, velük nyomultunk a Rajna partján, nekem az itthon az egyik kedvenc helyem. És 2009 óta ezen a napon volt rajtam először az amszterdami Hard Rock Cafe pólóm, amiről egy csomó jó dolog az eszembe jutott, de egy csomó rossz is és azt hiszem, inkább az utóbbi van az arcomra írva:

És én nem tudom, mi volt velem, valahogy szeptember végére kifogyott a szelfi-szufla, de legalábbis október-novemberben nem készült egy sem. Szerencsére decemberben visszatértem a régi önmagamhoz, meg aztán történt is velem valami nagyon jó. Tesóm kiment New York-ba maratont futni, s ha már ott volt, összevásárolt nekem ezt-azt. Ami nekem különösen jól esett, hiszen utoljára 11 azaz tizenegy éve jutottam hozzá a kedvenc csemegémhez, nevezetesen a Reese's stick-hez, nyilván akkor is Amerikából érkezett a csomag, nem is olyan kicsi (emlékszem, felhívott a tesóm, és újságolta, hogy Terike, jött neked egy csomag Amerikából, és legalább akkora mint egy nagyszótár!). Szóval azonnal készítettem egy szelfit és az az indokolatlan boldogság, ami a fejemre van írva, az valójában nagyon is indokolt, fasza kis év volt ez a 2016-os, legalább ilyet kívánok magamnak jövőre is:

 

 Meg nektek is!

Örökéletű fénylények

Gábor, ugye, hallasz?

Egy örökkévalóság. Egy örökkévalóságnak tűnt az a három lépés, amíg átértem a szüleid dolgozószobáján, az ajtótól a telefonig. Nem tárcsás, már nyomógombos! A kagylót apukád tartotta felém, mert Apukád szeretne veled beszélni ! Bármikor máskor szívesen beszéltem volna apukámmal, elcseverésztünk volna erről-arról, a világ dolgairól...de valami azt súgta, most nem ez fog következni. De mi is?

És egyáltalán, mit kerestem én a szüleid dolgozószobájában 1995. április 16-án vasárnap hajnalban, talán már két óra is elmúlt ekkorra? Miért nem otthon pihenkéltem a saját ágyikómban? Mert, ha belegondolok, micsoda fárasztó napunk volt!

Szerintem én délelőtt tanultam, délután meg takarítottam. Csak így engedtek el az esti programra. Oda is kizárólag azzal a feltétellel, hogy az utolsó vonattal haza megyek. Onnan persze nem kell a sötétben egyedül botorkálnom, apukám fog majd várni rám. Várt is. Csak hiába! Pedig esküszöm, én mindent megtettem, hogy ott legyek! Bár, így utólag belegondolva, azért voltak apróbb fehér foltok a tervezésben.

Például fogalmam sem volt róla, hány perc alatt lehet kiérni a BS-ből (tudod, ami azóta már leégett! na, ott sem lesz többet Zámbó Jimmy nagykoncert!), a tomboló tömeg kellős közepéről a metróig. A Népstadion megállóhoz, ugye? S egyáltalán, jár-e még olyankor a metró? S, ha igen, milyen sűrűn? És vajon elérem-e még azt az utolsó vonatot? Tehát nem volt ez percre pontosan megtervezve, de nem ám. Mondjuk hülyeség volt a végéig maradni, mert az utolsó félórában már nem is volt zene, csak Attis ugrált elmebeteg módon a hoszteszlányok körül, akik betolták a tortát. Tudod, a tizenöt gyertyával! Hiszen tudod: enyim is volt, és még néhány arcé, azok az évek ott nyolcvan körül! Szép is egy olyan együttes születésnapi koncertjén csápolni, amelyik velem egyidős! Ráadásul lejátszották az abszolút kedvenc számunkat is, amihez akkor már egy nagyon szép emlékünk fűződött (pezsgővel és korlátlan mennyiségű rumos-csokis szaloncukorral). Tudod, ezt:

Jézusom, ennek van rendes klipje is? Most veszem csak észre! Hogy néznek ezek ki? És tényleg őket imádtam meg istenítettem éveken át? Te jó ég! Hány meg hány koncertjükön jártunk, emlékszel? PeCSa (az is bontás alatt időközben), Agárdi Popstrand (tuti nem így hívják már), Coca-Cola Beach House (ennek mi is a neve most? talán Coke Club?), és még a BS vagy kétszer. Bizony, akkor még nem a csepeli művházban, de nem is a földvári kultúrház ócska színpadán tartották az évvégi nagykoncertjüket, de nem ám! A Balatonban még magát a frontembert is láttuk lubickolni, ott úszott velünk szemben egy duplamatracon, két erősen hiányos öltözékű hölgyemény társaságában, és nem, a hiányos öltözet itt nem azt jelenti, hogy bikiniben voltak. Az énekes akkor még ereje teljében, hogyne bírt volna el két macával, meg se ismertük úgy hirtelenjében, csak a tetoválása volt valahonnan ismerős, de az nagyon. Akkor még valahogy nem volt rászorulva a földönkívüliek közbenjárására és nem is az aranyérműtétje ihlette a dalait...bár nekem az összes elhajlása közül a nótaénekesi kitérője fájt a legjobban. Értem én, hogy van az a pénz...a mai napig emlékszem rá, amikor először meghallottam az Elment Lidi néni a vásárba című örökbecsűt az ő tolmácsolásában. Pont kint teregettem Pécelen, Édesjólajosom meg csakis a Mondta nékem, hogy piszkáljam ki... ritmusára tudott a leghatékonyabban ásni. Hallgattam, hallgattam, éreztem, hogy valami nem kóser. Végül onnan ismertem fel, hogy pont úgy hajlítgatta a szótagokat, mint az Éjjel érkezemben, abban is a drámai részeknél.

Az ám, éjjel érkezem! Azaz nem érkezem. Én nem érkeztem meg a péceli vasútállomásra, éjfél előtt néhány perccel. Arról, hogy mi játszódott le ekkor édesapám lelki szemei előtt (megerőszakolták, kirabolták, leütötték, halálra taposták, esetleg mindez együtt), arról tényleg csak halvány fogalmaim vannak. Soha nem mesélt róla. Szerintem az volt az utolsó utáni gondolata, hogy elbénáskodtam a vonatnak az elcsípését. Hiszen mérhetetlenül felelősségteljes és lelkiismeretes embernek számítottam akkoriban, ez az opció egyszerűen fel sem merült velem kapcsolatban. Nem volt egy kissé túlzás azt feltételezni, hogy belehaltam egy Edda koncertbe? Nem! Azaz nem tudom. Kérem, én ismerek valakit, aki egy évvel korábban végrendeletet írt, mielőtt elment a Depeche Mode koncertre! És rám bízta! És én soha nem olvastam el, innen üzenem! Pedig nagyon kíváncsi voltam rá, hogy rám hagyományozza-e a sminkkészletét meg azt a virágos farmert! Na, szerencsére nem került sor a felolvasásra! Azóta sem! Szóval a koncert azért az veszélyes üzem.

Istenem, annyiszor végiggondoltam már! Ha akkor már lett volna telefonunk! Nem mobilt kérek én, csak egy kurva vonalasat! De ez tipikusan magyar történet. Pécelen tényleg vérzivataros volt a rendszerváltás, azt a kóklerkedést, pancserkedést, ami ott folyt akkoriban...enyim is volt, és még néhány arcé, azok az évek ott '90 körül...Teleki, Márkus és az ő kis politikai váltógazdálkodásuk...Lényeg, hogy kötöttek valami nagyon előnytelen szerződést valami hatalmas svindler telekommunikációs céggel, és még 1996-ban is ott álltunk telefon nélkül, valamint a pénz is elcsordogált valamerre, ki tudja, talán Belize-be? Pedig milyen pofonegyszerű lett volna odaszólni a Szondiba, hogy asszondja apucikám, figyu, ezt elbasztam, gyere értem, köszi, puszi, én is szeretlek, persze, hogy.

Ehelyett kimentünk a Keletibe, csak minek. Ott ültünk a sarkon, ahol most a taxik állnak, lazán a földön, derekunkon kockás ing (Istenem, ma lázadó tanárnak néznének bennünket!), mellettünk két üveg kóla, fejünkben kavarognak az emlékek. Nekem mondjuk az öngyilkos gondolatok, de mindegy. Te eddigre már felhívtad anyukádat, úton volt értünk. Hazafelé a kocsiban jön is a fejmosás, megmondtam, hogy Terike aludjon nálunk, miért nem úgy intéztétek eleve? Jé, volt ilyen alternatíva? Hát jó nagy hülye vagy, hogy nem mondtad! Életem egyik legborzalmasabb élményétől kíméltél volna meg. De szerintem te egyszerűen imádtad az ilyen szitukat, amikor tökéletes világfájdalommal a szemedben ülhetsz magadba roskadva és egyik cigit szívod a másik után. Úristen, de sokszor láttalak így!
Időközben én gyanút fogok. Ha engem most kivisztek Pécelre, akkor miért jöttünk át a Dunán? Ja, hogy Csillaghegyre tartunk? Na jó, de szegény apukámmal mi lesz? Eddigre engem már tényleg a rosszullét kerülget a bűntudattól. Ahogy belépünk a házatokba, hallom, hogy apukád jókedvűen diskurál valakivel. Valakivel, akihez talán nekem is van némi közöm és aki szeretne néhány szót váltani velem...

Apukám, akinek volt annyi esze, hogy az első ijedség után felkeresse Pécel egyetlen működő telefonfülkéjét, és tárcsázza a szüleidet, csak annyit mondott roppant hűvösen és kimérten, hogy holnap az első lehetséges úton és módon menjek haza, s ha lehet, egyedül. Ezt akkor nem értettem, miért mondta, bennem fel sem merült, hogy...végül letettük. Nem mondhatnám, hogy megnyugodtam. Anyukád sem. Rögtön közölte, hogy fiatalok, akármilyen nagy a szerelem, Gáborkám, neked a varrószobában ágyaztam! Dehát aki a ferencesektől meg tud szökni az esőcsatornán (sic!), annak igazán nem nagy dolog egy emeleten belül hangtalanul közlekedni, úgyhogy mi még elzümmögtünk néhány ráadás számot.

A másnap iszonyú volt. A másnap mindig iszonyú. Ahogy feltartóztathatlanul közeledtünk a Pécel táblához. Te pedig jöttél velem. Csak úgy, szolidaritásból. Én meg nem mertelek haza küldeni. Az elágon végre felcsillant a remény, véletlenül összefutottunk a tesómmal. Utólag mesélte, már azon gondolkodott éppen, hogy miről fog veled beszélgetni befelé az Örsre, de...felesleges volt. Te a fejedbe vetted, hogy ha törik, ha szakad, ott állsz mellettem a felelősségre vonásnál. Hogy ez jó lesz-e nekem vagy sem, azt nem kérdezted. Érdekes volt, mert otthon nem találkoztunk rögtön apukámmal, úgy kellett keresni. Pedig nem volt nagy az a ház. Hogy mit mondott, nem tudom ma már, hogy hogy nézett közben, az a mai napig fáj. Úgy emlékszem, megúsztam egy hónap szobafogsággal (ez abban merült ki, hogy sötétedésre otthon kellett lennem). Se előtte, se utána nem volt ilyenre példa, talán, mert nem is szolgáltam rá. Arra pedig még jó tizenöt évet kellett várnom, hogy először a karomban tartsam a fiamat és azonnal bevillanjon, már ott, a kórházi ágyon: Istenem, szegény apukám! Akkor értettem meg rendesen az egészet.

S, hogyan folytatódott az a nap? Az a gyönyörű, napsütötte tavaszi vasárnap? Természetesen munkaterápiával, mi mással? Megvolt már az új házunk, vagy legalábbis a telek, ott kellett végtelennek tűnő négyszögölöket gyommentesíteni. Csináltuk is ezerrel, már nem bántam, hogy te is ott vagy. Dolgos gyerek voltál nagyon. Én, a magam részéről a Miki egeres bermudámban és az 1984-es feliratú pólómban vettem részt ezen a szeánszon, utóbbit a tesóm batikolta a két évvel korábbi Bonanza Banzai koncert emlékére. Amire alig engedtek be 12 évesen, dehát a tesóm kisminkelt, így csak átjutottam a szűrőn...

S mikor voltam utoljára Edda koncerten? Közel húsz évvel később, Kistarcsán léptek fel a nagyszínpadon a falunapon! És nehogy azt hidd, hogy playback-et nyomtak, ah dehogy! Énekelt rendesen Attila, ahogy a csövön kifért. És még ugrált is egy csomót, tisztára olyan feszülős gatyában, mint fénykorában! Hiába, megfiatalítja az embert a szerelem, pláne, mert ő és a kozmetikus barátnője valójában örökéletű fénylények, akik már legalább ötezer éve ismerik egymást! Olvastam a Story-ban!

Highlights 2016

Készítem a jövő évi családi naptárakat az idei év fotóterméséből. Nézem a millió képet és csak ilyenkor jövök rá, hogy Úristen, mennyire tartalmas 12 hónap van mögöttünk! Mennyi szuper dolgot csináltunk a kis-  és nagycsaládunkkal, a barátainkkal és ismerőseinkkel! Rengeteg kedvencem van, de a legszívesebben egy júliusi hétvégére emlékszem vissza. Persze, mert nagypapamániás vagyok. Vagy nagypapa-szindrómás, ahogy én hívom magamat. Kétéves koromban veszítettem el mindkettejüket, alig pár hónap különbséggel haltak meg. Természetes és természetellenes halállal. Én csak az apaira emlékszem, naná, hiszen ő velünk lakott. Talán hihetetlen, de konkrét emlékem is van róla. Megyek le a nagyszüleim lakrészébe a lépcsőn és arról érdeklődöm nagymamámtól, hogy vajon alszik Tatuka? Ekkor már nagybeteg volt, sokat feküdt napközben. Be volt sötétítve a szoba, csak csendben volt szabad közlekedni. És én ehhez tartottam magam, még jóval azután is, hogy...szóval azért én később is megkérdeztem a biztonság kedvéért: alszik Tatuka?

Az én képzeletemben az a családi és főleg a gyermeki boldogság legalapvetőbb feltétele és záloga, hogy a nagypapa, sőt, a nagypapák aktív szereplői az életnek. Jannak ez megadatott, az anyai nagyapja évente többször is kirándult az ő drága unokáival a Harz-hegységben. Nevezett nagypapát még nekem is sikerült megismernem, 2000 húsvétján egy óriás tábla Milkával erősítette a sztereotípiát: a nagypapák és a boldogság kéz a kézben járnak! Na, meg azok a kirándulások! Barna zokni térdig felhúzva, túrabot, rajta kis plecsnikkel, vajaskenyér becsomagolva, ki találja a nagyobb taplógombát az erdőben verseny, tényleg minden, ami kell. Van is erről egy csomó fotóalbum Krefeldben, titokban elég sokat nézegetem őket.

És nem csak nézegetem. Már nagyon korán elhatároztam, hogy mindezt átültetem nálunk a gyakorlatba. Az első közös karácsonyunkon, a pár hónapos Tóbival a karomban csupán egyetlen kérést intéztem apósomhoz: ápolj az unokáddal élő kapcsolatot legyél szíves! A válasz kissé kiábrándító volt ("ezt sajnos nem ígérhetem meg..."), dehát tudjátok, ha én egyszer valamit a fejembe veszek! És tessék, idénre be is érett az én kis aknamunkám. Olyan varázslatosan gyönyörű és hogy ne mondjam napokon átívelő háromgenerációs biciklitúrában volt részünk, hogy már az emlékezésbe is majd belepistulok, hát, ha még a fényképeket is előveszem! Már miközben kattintgattam, összeállt a fejemben a következő kis párbeszéd:

- Nagypapa, eljössz velem biciklizni?

- El, drága kisunokám!

- És, ha elfáradok, majd húzol egy kicsit?

- Hogyne, kedves kisunokám!

- És, ha emelkedőhöz érünk, akkor majd te is leszállsz és együtt toljuk a bicikliket, ugye?

- Ez magától értetődik, egyetlen kisunokám!

- És, ha majd elered az eső, akkor is ott maradsz mellettem és együtt ázunk szét?

- Természetesen, édes kis kisunokám!

Nagypapa idén novemberben töltötte a 75-öt, s ha minden igaz, makkegészséges. De, ha mégis úgy adódna...nos, én akkor is megnyugodhatok. Tóbi erre a túrára örökre emlékezni fog!

Frankenstein

Gábor, ugye, hallasz?

Kezdjük Ádámnál-Évánál? Kezdjük! Az úgy kezdődött, hogy apukám tanította a szüleidet az egyetemen. Tegyük hozzá: felnőttoktatásban. Erről persze rögtön eszembe jut a régi mondás. Magyarországon kétféle ember van: vagy a tanítványa volt Hovanyecznek, vagy az évfolyamtársa. Na, mindegy is. Lényeg, hogy megmaradt a kapcsolat az iskolapadon túl is. Amikor pedig arra került a sor, hogy mind megnőttünk és felmerült a szüleimben az építkezés gondolata, nyilván a te szüleiddel konzultáltak először. Lévén mindketten építészmérnökök.

El is jöttetek hozzánk, családilag. Nagycsaládilag. Van ez a dolog, amin nem győzök eleget csodálkozni. Hogy nálatok a gyerekek pont úgy jöttek sorban, mint minálunk. Úgy értem, majdnem. Egy gyerek kivételével szinte évre pontosan sikerült hozni az azonos ütemű családbővülést. És ahogy mi sokan vagyunk lányok, úgy ti sokan lettetek fiúk. Nagyon sokan. Sokan is, meg nagyok is. Magasak, úgy értem. Nagyon magasak. Emlékezetem szerint te 193 centi voltál úgy kb. Hogy ebből nekem mennyi nyakfájásom támadt később, te jóég! Persze, hol van ez még a tesóm relációjától...de akkor ezt még nem tudtuk. Csak azt tudtuk, hogy február 19-e van, vasárnap, szikrázó napsütés és ti valamikor dél körülre vagytok várhatók. Hogy mennyire nem izgatott bennünket ez a látogatás, azt jól mutatja, hogy reggel még elugrottunk usziba. Ennek megfelelően hullalazán, enerváltan döglődve és még csak véletlenül sem a legszebb ruhánkban vártunk benneteket a gyerekszobában.

Kicsivel dél után nagy fékcsikorgás közepette parkolt le a házunk előtt nem is egy, hanem rögtön két autó. Mondom, nagycsalád! A Vectra meg a Kadett. Emblematikus járművek! Az állunk is leesett, micsoda vad rockerek szállnak ki az autóból. Persze, mert ott leskelődtünk a függöny mögött. S miért a nagy megdöbbenés? Akkor már legalább jótíz éve nem találkoztunk. Én mindösszesen egy látogatásunkra emlékszem nálatok, arra is állati halványan. Mintha a Kis Mukk ment volna meselemezen, nektek meg taknyotok-nyálatok egybefolyt. Később így is emlegettünk benneteket, csak, hogy tudd. Szóval nagy volt a kontraszt, érted, ugye. Rád kifejezetten emlékszem. Volt abban valami vadító, ahogy kiszálltál az autóból. Hullámos hajadba azonnal belekapott a (nagyon)koratavaszi szél, zsebedből láncok lógtak és láthatóan nem tudtál mit kezdeni a hirtelen megnyúlt végtagjaiddal...egyszóval majd szétestél zavarodban. És akkor most elárulom, mit csináltunk mi, lányok abban a két percben, amíg ti beértetek a kapunktól a konyhánkig. Természetesen átöltöztünk, mi mást? A létező legszebb ruhánkba. Egy ilyen volt, randizni is abban mentem később. Egészen pontosan hat nap múlva. Mert nyilván erre futott ki az egész. Elhívtál moziba. Persze, nem konkretizáltunk semmit, majd úgyis megdumcsizzuk WhatsApp-on...ja, nem!

Nagyon nem! 1995-ben Pécelen (ekkor már város!) az volt az opció, hogy elgyalogoltam a húsz percre lévő telefonfülkéhez. Ami csak segélyhívásra volt alkalmas. Jó, akkor gyalogoljunk még húsz percet a postáig. Jé, ez már működik! Van nálam apró? Van. Beütöttem a számodat, amit addigra már fejből tudtam. Tudom a mai napig. Pedig azóta már megváltozott. Szóval tudom mind a kettőt. Basszus, ez azt jelenti, hogy BÁRMIKOR felhívhatnálak!!!! Vajon még felvenné valaki? És tudná, hogy te ki vagy? Inkább nem próbálom ki. Akkor a tesód vette fel, adott is téged rögtön. Kiderült, hogy neked tüdőgyulladásod van. Akkor ugrott a randi? Az én szent első randim? Áh, dehogy! Holnapra meggyógyulok! - nyugtattál meg rendkívül magabiztosan. Ja, most ugrik be! Ez csütörtökön volt! Biztos, mert aznap jelent meg a Pesti Est, aminek a beszerzését én vállaltam. Onnan javasoltam egy filmet, helyszínt, időpontot, mindent. Mondtad, hogy oké, de azért majd hívjalak fel másnap is, hogy akkor tényleg jobban lettél-e. Hát persze, szívesen felhívlak, mi az nekem, csak benyúlok a nadrágzsebembe és...előveszem a telefonkártyámat! Nekem ilyen oroszlános volt akkor, nagyon szerettem! Másnap usziba mentünk megint, a kőszarvas árnyékából hívtalak fel tehát. Pontban este hatkor. Emlékszem, annyira elaléltam a hangodtól, hogy amikor visszatettem a helyére a kagylót, hátradőltem, becsuktam a szemem és éreztem, hogy this is the beginning of a beautiful...pípípípí! Emlékszel, ilyen hangja volt régen, ha bennfelejtetted a kártyát a telefonban! Nem is felejtettük bent soha!

A szombat természetesen lázas készülődéssel telt. Hajmosás, kézbőrpuhítás étolajjal és kristálycukorral (hátha megfogja a kezedet, Terike!), a tesóm valami baromi nagylelkű hangulatában volt, még a féltve őrzött Tocade parfümmintájából is csöppentett a fülem mögé, basszus! Konyakot most nem diktált belém, mint anno a nyolcadikos bankettre mentemben, amikoris nagyon szerettem volna Árgyélus Királyfi karjai között végezni, aki természetesen nem jött el, de legalább a szerenádon én énekeltem a leghangosabban...hú, de hol is tartottam? Szóval átvágtam a réten (nagyon féltem), hűvös, de napos délután volt már ekkor. Zötyögés, egészen be a Deákig. Én azt kértem, találkozzunk a két szint között, onnan majd jól le tudunk menni a hármas metróhoz. Vártam, csak vártam, hármonegyed öt előtt öt perccel már ott voltam. Te meg baromira nem. Idegességemben elkezdtem róni a köröket. Fel az üvegkalitkába, le a kettes metróhoz, közben veszettül bámultam minden szembejövőt a mozgólépcsőn, és minden második férfiban téged láttalak. Igen, az információs forradalom előtt valódi lidércnyomás volt, ha a randipartner nem volt ott a megbeszélt helyen a megbeszélt időben, nem lehetett csak úgy ráírni vagy rácsörögni, de nem ám.

A film kezdete előtt fél órával végre felbukkantál, hátadat lazán neki vetve egy City Light-nak. Naná, hogy a kettes metró folyosóján. Tudod, amikor pár éve felújították az összes metróállomást, komolyan megijedtem. Hogy majd eltűnik ez a jó kis sárgásbarna színű cseppkőbarlang is. De nem. Változatlanul tudok itt nosztalgiázni, akármikor áthaladok rajta. És azért sokszor áthaladok. Akkor is gyorsan haladtunk, át a Nyugatihoz, iszkoltunk a Kossuth moziba. Istenem, nemrég jártam arra. Aldi lett belőle, képzeld! Pedig hogy imádtam azt a helyet, ott volt a legjobb a pattogatott kukorica az egész városban! Hány meg hány szuper filmet láttam ott! Vasálarcos, Philadelphia, Legbenső félelem...csak, hogy néhányat említsek. Ja, és természetesen a Frankensteint is, veled. Hogy miért választottam egy horrorfilmet az első randinkra? Szerintem azért, mert semmi normális nem ment azon a héten. Meg gondoltam, ezen majd borzongunk egy jót és akkor az kiváló apropó lesz arra...a mire is?

Annyira vicces így utólag, milyen sztereotípiákban gondolkodtam akkoriban. Az én képzeletemben a mozis randi automatikusan csókolózással telt filmnézés helyett, természetesen. Szóval én csak ültem melletted, és kíváncsian vártam. Felőlem aztán megfeszíthette magát Robert De Niro a filmvásznon, én csak arra vártam, hogy...ekkor kisebb sokkot kaptam. Rájöttem, hogy még a film elején bevettem egy rágót a számba (Orbit laprágó, titkos kis szütyőben lógott a nyakamban, ez is hozzátartozott a randis alapfelszereléshez!) és valami azt súgta, mindenképpen meg kell szabadulnom tőle az előtt a bizonyos csók előtt, különben lőttek a nagy romantikának. Borzalmasan elkezdtem feszengeni, lövésem sem volt, hogyan s miként végezzem el - lehetőleg feltűnés nélkül - ezt a kínos műveletet. Szerencsére ekkor te kifújtad az orrod (talán Doktor Frankenstein sorsát könnyezted meg?) s ezzel nekem is tálcán nyújtottad a megoldást. Szóval. Rágó diszkréten kiköpve, száj- és állkapocsizmok ellazítva, mire várunk még? Merthogy nem történt semmi.

Pedig rohadt sok félelmetes jelenet pergett időközben, bármelyik jó alkalmat szolgáltatott volna egy kis remegős összebújásra. Egyszerűen el nem tudtam képzelni, mire vársz. Vártam én is, egyre kevesebb türelemmel. Tudod, én azóta még két férfi mellett ültem arra várva, hogy majd most! Mindkétszer hiába! Az egyik kis idő múlva jelezte, hogy éhes, a másik meg csak szépen nyugiban végig akarta nézni a filmet, amire beültünk. Ilyen az én formám! Te végül megszántál: amikor már nem bírtad elviselni a kétségbeesett mocorgásomat, voltál olyan olyan rendes, és átvetetted a karodat a vállamon. Immerhin! - mondja a német. Anyád! - mondtam én magamban, de a termet már legalább kézen fogva hagytuk el.

Szigorúan shake nélkül!

Innen egyenes út vezetett a McDonald's-ba, akkoriban az még nagyon menő randihelyszínnek számított. A mozival ellentétben a mai napig létezik, lévén az első ilyen műintézmény Magyarországon, még nem ebrudalták ki, mint a szoptatós anyákat szokás. Odabent közölted, hogy te mindig nagy és mindig epres shake-et szoktál inni, szóval most is azt rendelsz, mit szólok én hozzá. De jó, én is pont azt szeretem! - vágtam rá lelkesen. 22 év távlatából hadd valljam be: mindig is utáltam a shake-et, kiváltképpen az epreset. Milliószor szívesebben benyomtam volna egy-két sajtbureszt. De akkor valahogy úgy tetszett, az a jó kapcsolat alapja, ha ugyanazt szeretjük. Meg is ittam nagy keservesen. Szemben ültél velem egy kettes asztalnál, szerintem kb. ott, ahol most a McCafé van szépen berendezve. Ahogy meredtem rád, hirtelen feltűnt a nyakadban lógó sátáncsillag, alapfelszerelés a rockerboltból nyilván. Divatból vagy meggyőződésből? - szegeztem neked a mindent eldöntő kérdést. Nem tudtál megnyugtató választ adni. Ha másért nem is, azért ekkor már menekülőre kellett volna fognom. Dehát én nem szoktam egykönnyen feladni.

Szépen átvergődtünk a Keletibe, a hatvani személy már akkor is a kettes vágányról indult, itt kezdtünk könnyes búcsúzkodásba. Ugye, majd felhívsz, persze, majd fülkéből, a jövő hétvégém szabad, de ráérek hétközben is, suli nem fontos, legyünk együtt éjjel és nappal, ez az első szerelem lényege, vagy mi a szösz. A kalauz ekkor már erősen füttyögött, én pedig megismerhettem az egyik running gag-edet (mi van? rigót nyeltél?), ami azóta minden egyes vonatinduláskor eszembe jut. Szerintem már a lépcsőn álltam, amikor megtörtént. Persze, úgy nem kellett annyira kitekerni a nyakamat. Te utólag állítottad, hogy csak puszit akartál adni és én voltam a rámenős...és én nem állítom egy percig sem, hogy nem. Ha már a mozis nagyjelenetet elbaltáztad...az viszont meglepett, ami ezután jött. Egy könnyed mozdulattal felléptél mellém, ez pedig megpecsételte a sorsunkat. Mert az köztudott, hogy a vonat nem vár!

Én persze izgultam, mert nem volt jegyed, de végül neked lett igazad: szombaton késő este az összegabalyodott párokat nem vegzálják a vonaton. Azért amikor elhagytuk Rákoscsaba-Újtelepet, már egy kicsit a torkomban dobogott a szívem. És nem a jóleső izgalom lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy apukám fog várni az állomáson, és még fogalmam sem volt, hogyan magyarázom majd neki a plusz egy főt. Végül ő is meglepett plusz egy fővel, a tesómmal együtt vártak rám. Szokatlanul kedves, rugalmas és elnéző volt ezen az estén édesapám, azonnal felajánlotta, hogy ha már így alakult, visszaviszünk Téged az Örsig. Talán, mert ismerte azt a hipotézist, hogy az első randevú az ember életében a legszebb, az egyszeri és megismételhetetlen, és azt ajánlott minél hosszabbra nyújtani.

Szóval bevittünk, és nekem tényleg igazi ajándék volt az a ráadás félóra a hátsóülés melegében, ahogy figyeltük az árny és fény váltakozását Pécel és Keresztúr között....bár nyilván apukám jelenlétében a kezedet nem mertem megfogni. Fogalmam sincs, az Örsön hol parkoltunk, az tuti, hogy nem az Árkádban, jobbára csak annak a helyén, valamelyik szakadt lacipecsenyés tövében. Mennyi cigifüstízű hot-dogot ettünk ott az évek során, te! De nem aznap este. Szépen elkísértelek a metróhoz, a családom roppant tapintatos módon a kocsiban maradt. Nem egy, de nem is kettő szerelvény robogott ki, mire el tudtuk engedni egymást. Az autóban hazafelé elég fura volt. Senki sem faggatott, nem kérdezősködött, mintha ott sem lettem volna. Tesómnak volt valami párkapcsolati kihívása, apukám ennek kapcsán mesélt tanulságos történeteket a saját életéből. Nagyon szürreális élmény volt az első szerelem totálisan rózsaszín ködében fürdőzve őt hallgatni. Ugyan, mit tudtam még én akkor az esetleges nehézségekről, problémákról? Mert hogy is írta apukám az egyik legszebb novellájában? Ha az ember a szerelembe szerelmes, könnyen talál magának médiumot. Az se baj, ha láncdohányos, sátáncsillagot visel, imádja az epres shake-et és...de erről talán majd egy másik levélben!

Perfect week

Van ugye, a perfect day. Mindenki életében van ilyen. Legalább egy. Nekem 2011. augusztus 21-én volt. Millió fotó őrzi az emlékét, ha azokat nézegetem, csakis ezt hallgatom (nekem ez a változat a kedvencem):

Már az sem kis dolog, ha az embernek van egy tökéletes napja. Az huszonnyégy tökéletes órát jelent, belegondoltatok már? De a tökéletes hét, az milyen lehet? Százhatvannyolc tökéletes óra kell hozzá? Ah dehogy, nem vagyok én ilyen nagyravágyó. Nekem bőven elég, ha a hét minden napján csinálhatok valamit, amit nagyon szeretek. Itt már írtam arról, milyen régi-új mozgásformákat iktattam be augusztus 31-től az életembe. Jelentem, ezek időközben rutinná váltak nálam. De ilyen, hogy a hét tényleg minden egyes napján végezzem valamelyiket? Ilyenre még nem volt példa! Egészen mostanáig! Mitől alakult ilyen szerencsésen ez a hét? Mondom:

Hétfőn

délelőtt szépen elmentem futni. Röpködtek a mínuszok, de én feltartóztathatatlanul róttam a mezei utakat, mire való a winter outdoor sport ruházat a HundM-től, ugyan? Pontosan! Ment is szépen az 5 kilométer, mint a karikacsapás. Kicsit hideg szél fújt, de nagyon szépen sütött a nap és én bombasztikusan éreztem magam.
Ezen sokat nevetek amúgy. Kérdezitek, hogy veszem rá magam a futásra ilyen rendszeresen, honnan van ehhez lelkierőm? Hadd áruljam el: nekem az kerül nagy erőfeszítésembe, hogy ne menjek minden nap, csak minden más- vagy harmadnap. Sőt, a tesómnak már olyat is írtam, hogy csak futás közben vagyok boldog. Meg, hogy csak futóruhában érzem igazán jól magam. Ahogy rám feszül az a gatya! Semmivel össze nem hasonlítható érzés! Hányszor és hány éven át bámultam irigyen a futókat! Most pedig engem bámulnak! De jó! Tudnotok kell: attól a pillanattól kezdve, hogy kinyomom az appot, csak arra várok, hogy mikor nyomhatom be újra. Így jártam!

Kedden

már itthon volt Flórikám egy csúnya köhögéssel, szóval nem tudtam kondizni menni délelőtt. Sőt, azt is tudtam, hogy a másnap reggeli jógát is le kell majd mondanom. Szerencsére van egy olyan opció, hogy pót-jóga, így ott leledztem este héttől fél kilencig. A jóga az a csoda, amit mindenkinek receptre írnék fel, lehetőleg már gyerekkorban! Borzasztóan nagy veszteségnek élem meg, hogy csak idén találtam rá erre a fantasztikus mozgásformára. Soha, sehol nem éltem meg még ennyire jól az ellazulást, az összpontosítást, a gyakorlat-ellengyakorlat egységét és a korlátlan önmagamra figyelést. Otthon futás utáni nyújtás közben szoktam beiktatni egy-két kedvenc gyakorlatot, ha pedig igazán topon vagyok, reggelente üdvözlöm a Napot!
Minden várakozásomat felülmúlja amúgy a testem, sokkal jobban mennek a gyakorlatok, mint azt valaha is feltételeztem volna magamról. Jó, nem a lótuszülés. De az egyensúlygyakorlatoknál én vagyok a legpengébb!

Szerdán

este legszívesebben futottam volna, de mivel kissé szemerkélt, inkább a súlyzós edzésre szavaztam. Az még úgysem volt a héten. Mivel én általában reggel járok, szinte mellbevágó volt, mennyire más összetételű a társaság esténként. Délelőtt főként a 60+-os fehér zoknis-klottgatyás egyedek uralják a terepet, este viszont csak úgy dühöng az ifjúság meg a tesztoszteron. Az est fénypontja frankón az a két török(nek látszó és hangzó) srác volt, akik buzgón mutogatták egymásnak a vélhetően vadiúj mellbimbó-pirszingjüket...
Nem tudom mással magyarázni. Azt hiszem, meg kellett élnem néhány mélypontot a gyerekeim mellett, hogy igazán örömmel és boldogsággal fogadjam azt az egy órát, amit csak és kizárólag önmagamra és az izmaimra figyelve tölthetek. Két éve még elképzelhetetlen volt számomra, hogy edző nélkül, csak úgy lejárjak súlyokat mozgatni. Ma már teljesen egyértelmű és nélkülözhetetlen!

Csütörtökön

este aztán nem bírtam magammal, nagyon hiányzott már a futás. Hiába volt hideg és sötét, én az utcai világításra hagyatkozva rohantam el Bürstadt belvárosáig és vissza, összesen hat kilométert. Roppantul jólesett! Legközelebb nem szégyellősködök, felteszem a fejlámpát is, mert hiába a német tökéletességre törekvés, itt is vannak kátyúk a járdán! Nem jó velük találkozni!
Amúgy ezt a napot tökéletesen a mozgásnak rendeltük alá, délután kettő és öt között három azaz 3 különböző játszótéren voltunk a gyerekekkel, olyan szép ősz végi idő volt, hogy meg kell őrülni. Tehát: pumpahintáztunk a Nagycsúszdáson, hajókötélen kúsztunk a Sirályoson és pókhálón egyensúlyoztunk a Liftesen! A fogyás-életmódváltás tematika egyik legnagyobb hozadéka számomra az, hogy most már mindegyik, de tényleg MINDEGYIK játékra fel merek menni, és nem rettegek, hogy le fog-e szakadni alattam. Egy öröm így élni!

Péntek

este a konditeremben újráztam, kíváncsian vártam, vajon fogja-e bárki überelni a pirszinges mutatványt. Nem, de azért voltak jelentkezők. Kiemelném közülük azt a két tini srácot, akik egymást támogatva végezték az erőemelést (ha engem kérdeztek, bőven a kapacitásuk felett), s mindeközben olyan nyögés- és szóáradat hagyta el a szájukat, mintha maga a nagy Kovi instruálta volna őket. Rendkívül motiváló volt mellettük a bicepszgyakorlatot végezni, egy soha nem látott ér dagadt ki hirtelen az alkaromon! Valamit tudnak ezek a fiúk!
Sokan kérdezitek, nem furcsa érzés-e egyedül, nőként járni a sok hapsi közé. Kicsit igen, főként, hogy itt a tulaj feleségén kívül nőt tényleg csak elvétve látni, az öltözőben például úgy terpeszkedhetek, ahogy akarok. A rózsaszín cicanadrágos tuti én vagyok, szólíts meg nyugodtan! Amúgy már megszoktam, meg aranyosak is. Délelőtt mindig úgy érzem, az összes nagyapám-dédapám tart velem unokás napot. Megkérdezik, hogy vagyok, ha ásítoke gyet, előzékenyen érdeklődnek az éjszakám minősége felől, azt pedig azonnal ketten is jelzik, ha rosszul végzek egy gyakorlatot. Este sem kellett feszengenem egyszer sem, a hapsik kizárólag egymást bámulják, de még inkább önmagukat a tükörben, hogy milyen jól áll rajtuk a szürke, segg alá csúszó (egyen) mackógatyó...

Szombat

reggel muszáj volt futással indítanom, akármennyire is ráfagyott az úttestre eddigre az éjjeli eső. Ahol megsütötte egy picit a nap, ott meg sáros lett minden hirtelen. De engem nem lehetett feltartóztatni, ilyen csekélységek nem torpedózhatták meg a nyolc kilométeres terveimet. Azért a mezőgazdasági hidakról lefelé jövet korcsolyáztam rendesen. De kitelt a penzum!
Nyolc kilométer. Közben már el sem fáradok igazán. Évezem mint a fene. A megerőltetést akkor jelzi a szervezetem, amikor elkezdek levezetésként gyorsgyalogolni. Hirtelen úgy érzem, mintha ólomlábakon járnék. Szóval jó most így. A kilenc majd karácsony után jön. Amúgy meg továbbra is imádom a mezőt, a hatalmas tereket, az egyedüllétet, a szabadságot, a szikrázó és már szinte vakító napsütést és a háttérben a Bergstraße festői látványát...

Vasárnap

szokott a pihenő nap lenni, ugye? Hát ma nem. Jótékonysági jógaórát hirdetett az oktatóm, vagyis mentünk, mozogtunk, de a részvételi díjat nem ő teszi zsebre, hanem a bürstadti éhezőknek ajánlja fel. Mert ilyenek is vannak, hogy bürstadti éhezők. És ők nem ám passzióból éheznek, mint én. Jaj, dehogyis éhezek, jóga előtt is banánt ettem, képzeljétek! Az alkalom egyébként csodálatosan meghitt és laza volt, szívmeditációval és elengedésgyakorlattal, meg egy csomót forgattuk a gerincoszlopunkat is. Végtelenül feltöltődve távoztam!
Ahogy beléptem a terembe, egy férfi hangjára lettem figyelmes. Ez őszintén meglepett, mivel ilyenre itt eddig még nem volt példa. Kiderült, nem a véletlen vagy a jószerencse sodorta ide, a jógaoktató férje volt ő, aki a relaxáció alatt oly kedélyesen hortyogott. Róla persze eszembe jutott az egyik kedvenc részem a Szex és New York-ból...de nem volt megfelelő az alany, így nem rekonstruáltam a jelenetet.

Szóval nekem ez volt a perfect week. Sok-sok mozgás, lehetőleg egy jó kis mix a kedvenc fajtáimból. Fájdalmasan hiányzott az úszás, dehát mindent azért mégsem lehet, még nekem sem. Megelégszem azzal, hogy hosszú idő után először viszonylag jól kisimultak az idegeim, egyáltalán nem ettem többet, mint amennyi elég (és végre nem azért, mert nem volt szabad, hanem azért, mert nem is akartam), amúgy meg egész hatékonyan intéztem a dolgaimat. Csak egy kis mozgás kellett hozzá. Nem is olyan bonyolult ez, igaz?

Tökéletes hetet nektek is, meg magamnak is!