Eszembe jutottál

Tamás, ugye, hallasz?

Nekünk te családtag voltál. Mit voltál? Vagy a mai napig. Bőven. Szerintem több időt töltöttem veled, mint a nagyapáimmal összesen. Tulajdonképpen mindig jelen voltál minálunk. Legerősebben vitathatatlanul '97 meg '98 nyarán. Akkor ismertük meg az új albumodat, és mi soha, de soha többé nem akartunk mást hallgatni. Éjjel-nappal az szólt, otthon, a kertben, a kocsiban. De főleg a kocsiban. Apukám letekerte az ablakot és mi kórusban üvöltöttük, hogy a faszomat megmutom tenéked! Roppant mód élveztük, hogy legálisan lehet csúnyán beszélni (Istenem, ha belegondolok, hogy nagymamánk már akkor-nagyon-szigorúan nézett ránk, ha azt mertük mondani, hogy tök jó...mert a tök az nem jó...jaj nagyikám, dehogynem!)! Elnézést, ez klasszikus, ezt Bereményi Géza írta, ezt lehet! Azóta már Kossuth-díj is járt neki ezért. Na jó, talán nem ezért, talán nem pont ezért.

Mert azért voltak mélyebben szántó gondolatok is a Levél nővéremnek 2-n. Szerintem például soha senki nem tudta négy egyszerű szóba belesűríteni azt a bizonyos elmúlt negyven évet. Neki sikerült: Hernyók, nyüvek / álcák, molyok! / Nagy giliszták élősködtek az örök erőkön! Micsoda átéléssel lehetett ezt dalolászni! Tizenévesen mondjuk azt hittük, ez valami környezetismereti határozó...dehát spongyát rá! S, hogy az egésznek mennyire nem lesz jelentősége majd, ha már igazi távlatokban gondolkozunk? Arra kiválóan felel ez a gondolat: Lábjegyzet lesz, egy csillaggal megjelölt szó / Jövőbeli történelemkönyvben. (Kicsit rímel ez arra, hogy Carl Sagan szerint a Föld bizonyos távolságból nézve bizony nem több, mint egy pale blue spot - Jan már olvasta is, én csak a gerincét szoktam nézegetni annak a könyvnek...) A rendszerváltás lényegét pedig eképpen foglalta össze: s most itt vagyunk egy újabbfajta nagy pocsékolásban! Ahhoz, hogy igazi fülbemászó dallam legyen ebből, kellett a Te hangod is, persze! Pedig de sokan mondják: Cseh Tamásnak nincs hangja! Hadd egészítsem ki ezt az állítást: 
SENKINEK nincs OLYAN hangja MINT NEKED! A dalaitok pedig a szöveg-dallam-ének oly tökéletes hármasát alkotják, amilyenre szerintem nincs több példa, vagy hát mondjuk úgy, én nem ismerek egyet se.

Na, de gyerünk tovább! Azt nem tudom, a Neki szegeztem én a kérdést, hogy szeretsz kezdetű nótát mennyire szántátok szakrális műnek. Apukám szerint nagyon. Egyszer például Pestről haza térve egyszerűen nem akaródzott véget vetni a road movie-nak, így a Kör utcába érve nem hajtottunk be az udvarra, hanem felkanyarodtunk a temetőhöz. Akkor még nem volt kész az új rész, egészen be lehetett menni kocsival Tatuka sírjáig. Itt, ezen a csendes helyen bömböltetve a kazettás magnót teljesen új értelmet kapott az a sor is, hogy Te segítesz, ha meggyújtom a lámpát, ébredés után, még egy kicsit. Szerelmes dal? Lehet! Már csak az a kérdés, kibe szerelmes az ember...a lényeg úgyis a refrén, rendszerint ezt ordítottuk a leghangosabban: Minden álmomban / Százféle változatban te vagy velem / És mindig te segítesz. Azért a sorért mondjuk, hogy a ház, a ház, a házra vigyázol-e? nem vagyok különösebben hálás, de mindegy ma már.

A hangulat persze akkor hágott a tetőfokára, amikor az irodalmi műveltségünkről tehettünk tanúbizonyságot: Angol regény! Angol regény! Nagyon, de nagyon szerettük ezt a dalt, pláne, hogy akkoriban megfordult a házunkban egy bizonyos nagy kövér ezredes, nem is egyszer! Szegény, külön széket kellett neki hozni, ha le akart ülni a teraszon. Nem tehetek róla, a mai napig az ő arca van előttem, ha azt éneklem veled együtt, hogy Kiderült róla, hogy őrült és négerek lesik parancsát. / Istennek érzi magát, levágott fejekkel játszik. Mondjuk ez a mi ezredesünk főleg a juhtúrós sztrapacskával tömte a fejét, azt viszont nagy elánnal művelte. Angolul viszont ő is jól tudott, ezért mindig így köszöntünk neki: Hello, good evening, yes! (És csak évekkel később, egy Media Markt-ban - ahol nekem az a kedvenc szórakozásom, hogy DVD-k hátlapját olvasgatom - jöttem rá, hogy ez a dalotok valójában az Apokalipszis most történetét dolgozza fel, szóval a főhős igazából Marlon Brando...). 

Apropó, angol irodalom! Tamás, tudod, te olyankor is velem voltál, amikor egyáltalán nem számítottam Rád. Halálod után is, úgy értem. Nem írom most ide, mi történt, csak azt, mikor. 2012 január. Kemény hónap. Emlékszem, autózunk egy vígasztalhatatlanul szürke és ködös hétköznap délelőtt a Keleti környékén, már vagy harmadszor tévedünk el, de valahogy nem szentségel egyikünk sem. A hátsó ülésen ül mellettem Tóbika, alig másfél éves. A gyerekorvostól jövünk, muszáj volt bemenni, kicsi fiam egész éjjel lázas volt. Mostanra zuhant mély álomba végre. Máskülönben tuti nem visszük magunkkal oda. Kértem Jant, csak semmi kereskedelmi adó, ezért áttekerte a Kossuth-ra. Olyan jó, olyan megnyugtató volt abban a pillanatban, ahogy kérlelhetetlen vidámsággal énekled azt, hogy E kies hazában mutass nekem /
Egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William! Nekem az egy jel volt, hogy minden rendben lesz! És a kórházba sem volt már olyan nehéz bemenni...

De vissza '98 nyarához, amikor valami különös okból kifolyólag imádtunk apukámmal Pesten dugóba kerülni...talán, hogy végre mi is átélhessük annak a lírai számnak az igazát, hogy Végig a Lánchídon / Az aszfalthoz szögezve áll a forgalom...azzal a sorral pedig, hogy Úú a szád, a szád, a szád, /
Hogy izzadtságízű a szád, ne bánd, szóval azzal meg tényleg csak undorral vegyes gyönyörrel tudtunk azonosulni. Ha pedig a föld alá kényszerültünk? Mi azt se bántuk! Hiszen a metró! a metró! a metró! / amellett megy a menet! És: az árny a fény végigsöpör! Nem tudtam ezzel betelni...a mai napig ezt énekelm, ha meg akarok őrülni egy kicsit. És sokszor meg akarok.

Ja, és tudnod kell, hogy ez volt az a nyár, amikor a legközelebb kerültünk annak a lehetőségéhez, hogy találkozzunk Veled. Koncerten? Ah, dehogy! Apukámnak voltak barátai, ismerősei, kollégái (a kívánt rész aláhúzandó), akiknek a baráti köre valamiképpen összeért a tiéddel. S mivel éppen egyidőben voltunk a Balaton-Felvidéken (te bognézőben, mi csak úgy, fürdeni), az egyik este felmerült, hogy na most! Ha már mi lányok megőrülünk érted, meg apukámnak sem volt ám sok lemeze (a gyűjteménye meg se közelítette a 300 bakelitet!), de a tieid mind megvoltak neki, szóval akkor itt az ideje a nagy találkozásnak. Megszólítani, megérinteni Téged, esetleg meglapogatni a hátadat, végtelen ideig szorongatni a kezedet és ezerszer elmondani, hogy ránk zaj még nem volt ilyen hatással...de aztán - egy múló rosszullét miatt - ez is másként alakult. Nem jött létre a nagy összeborulás, apukám pedig bölcsen megjegyezte: jobb így nektek. Talán igaza volt. Megmaradtál egyszeri és megdönthetetlen idolnak.

Te persze most azt hiszed, koncerteden nem is jártunk. Pedig dehogynem! Dózsa Művház (tesómmal itt hallgattuk meg a Telihold dalait, és mivel a koncerttel egyidőben kaktusz- és pozsgás kiállítás is volt az előtérben, Te a végén egy csomó cserepes virággal mentél haza:-), Bárka (ez egy nagyon rossz emlékezetű este, ez volt életem egyetlen koncertje, amiről ideje korán le kellett lépnem, csak annyit mondok: unicum), Kamra (ez nagyon fasza volt) és hát igen! Az első koncert! Tök véletlenül jutottam el rá. Egy kedves ismerős családnak volt négy jegye, de valahogy az egyik gyerekük megbetegedett és engem vittek el helyette. A kedves ismerős család kisebbik fia véletlenül pont az én osztálytársam volt, ráadásul az első igazán nagy és idealizált szerelmem. Sajnos eddigre már kiábrándultam belőle, sőt, azt is elérte, hogy rettenetesen megutáljam, szerintem ebben az időpillanatban nem is voltunk beszélőviszonyban egyáltalán. Nagyon furi volt vele együtt ülni egy Mercedes hatalmas hátsó ülésén, oda-vissza a Katona József Színház tőlünk legalább másfél óra volt, és mi nem szóltunk egymáshoz egyetlen szót sem. Nem, a koncert szünetében sem, a büfénél ácsorogva. S máskülönben, hogy tetszett nekem a Nyugati Pályaudvar? Nagyon. Habár egy szót nem értettem belőle 13 évesen. De azért egy sor megmaradt: Tímeának babája nyáron fogant / de hét férfi szabta meg a vérvonalt (és nem, most nem kellett felmennem a zeneszoveg.hu-ra, ezt így tudom most már 23 éve egyfolytában).

És tényleg! Annyira jól ismerem a számaidat meg a szövegeidet, hogy az néha még engem is meglep. 2009 nyarán például elég volt csak rápillantanom a főnököm asztalán nyitva felejtett Magyar Narancsra, elég volt futólag elolvasnom egy cikk címét - Nem tudtunk angolul - és pontosan tudtam, hogy a te nekrológod az (és elég jó is volt, azt hiszem). Emlékszem, a rádióból tudtam meg, hogy vége, új dalokat nem fogsz már énekelni. Aznap este barátokat láttunk vendégül, éppen egy druszád kezdett arról értekezni, hogy a halálos ágyadon még igazán csinálhattál volna egy kis negatív kampányt a dohányzásnak. Én csendben nyeltem a könnyeimet, és elmerengtem, hogyan reagált az én drága jó édesapám, amikor 20 évvel korábban meghalt Kádár János és valami nagyokos azt nyilatkozta a tévében, hogy élhetett volna még tíz évet az Öreg önkritikát gyakorolni..(azt mondta amúgy, hogy az ilyen embert kell agyonverni és utána leküldeni egy órára a bányába dolgozni...). Én akkor még nem tudtam, mi az az önkritika (manapság sem gyakorlom sokat), de éreztem, hogy apukámat valahogy nem dobja fel a dolog...

És, hogy melyik az én személyes kedvenc számom Tőled? Mondhatnám, hogy több is van, de nem lenne igaz. Mert kedvenc, igazán nagy kedvenc, úgy értem kedvenc kedvenc, az csak egy van. A dal, amit a legjobb akkor hallgatni, amikor borzalmasan szarul vagyok, kilátástalanság és reménytelenség vesz körbe és sehol, de sehol semmi szívderítő...mint egy random márciusi délelőttön a Bosnyák téren, amikor egy fehér zacskót fújkált a lábamnál a szél...de bármikor ilyen hangulatba tudom vele hozni magam, ha akarom. Szóval ezzel:

Ez az a számod, amit soha, de soha nem szerettem volna hallani koncerten, egyszálgitáros előadásban, hiszen a dal elválaszthatatlan részét képzi a hangszerelés és az a hangszer, amit még nem tudtam beazonosítani, de nagyon szeretek! Ja, és nyilván a kedvenc sorom belőle az, hogy Hátat a falnak és megdögleni! / Lee van Cleef tudta ezt remekül...hiszen néhány pillanaton belül teremtesz borzalmas feszültséget és oldod is fel azonnal a kiváló szóhasználattal. Így már nem is lehet olyan komolyan venni az egészet, az életet. Aranyos még az is nagyon, hogy Utánaszóltunk, de elsietett / Sose felejtem azt a csinos zakót, de azért nagyon szomorú is, azt hiszem (ha jól értem a lényeget).

De nem, ennek a levélnek nem lehet szomorú a vége, hiszen annyi, de annyi szép pillanatot köszönhetek Neked! Például 1999-ben, márciusban talán. Ekkor vetítették a 6:3-at, amire mi teljesen nyilvánvalóan csakis Miattad ültünk be és nem a ripacs Szamóca miatt, bár sajnos ő volt a főszereplő. És én ma már nem tudom, hogy sikerült kibulizni, de tényleg az EGÉSZ nagycsaládunk eljött a Corvin moziba, igen, nagymamám is, soha ilyen máskor nem volt, ezért jól emlékszem rá, hogy éppen mellettem ült és én könnyekkel a szememben, a kezét szorongatva hatódtam meg a Himnuszon, és nagyon bulizós hangulatba kerültünk, amikor azt énekelted, hogy Jaj a Helén, Jaj a Helén / Szeme kékje olyan titokzatos mint Tangernél a tenger / szívem olyan hevesen ver. Imádtam nagyon!

És én nem tudom, hogy Gyömrőn, a Zrínyi utca hét szám alatt van-e bármilyen emléktábla kirakva, illetve mennyire zarándokhely az a hozzám hasonlóknak, és azt sem tudom, tartottál-e a kezedben valaha is szkarabeusz bogarat, de annyi bizonyos, hogy a legtöbbet idézett dalod minálunk az, hogy Férfiparfüm! Férfiparfüm illata orromban! Apukám hányszor, de hányszor énekelte ez, miközben karon ragadt bennünket és vitt az autójához! Szerintem mindenkinek van ilyenje, egy ilyen Volt osztálytárs! ...hiszen tudod! Egyetlenegy gyűrűjéből mind a ketten gondtalanul évekig megélnénk!

 Ja, és mondtam már? Ez egy levél! Ez egy levél! Ez egy levél! Ez egy levél!!!

P.S.: Én ilyen ember vagyok! Nem kell velem sokat bíbelődni!

P.S.2.: Kárbaveszett idők / tudom nincsenek / kárbaveszett idők!