Perfect week

Van ugye, a perfect day. Mindenki életében van ilyen. Legalább egy. Nekem 2011. augusztus 21-én volt. Millió fotó őrzi az emlékét, ha azokat nézegetem, csakis ezt hallgatom (nekem ez a változat a kedvencem):

Már az sem kis dolog, ha az embernek van egy tökéletes napja. Az huszonnyégy tökéletes órát jelent, belegondoltatok már? De a tökéletes hét, az milyen lehet? Százhatvannyolc tökéletes óra kell hozzá? Ah dehogy, nem vagyok én ilyen nagyravágyó. Nekem bőven elég, ha a hét minden napján csinálhatok valamit, amit nagyon szeretek. Itt már írtam arról, milyen régi-új mozgásformákat iktattam be augusztus 31-től az életembe. Jelentem, ezek időközben rutinná váltak nálam. De ilyen, hogy a hét tényleg minden egyes napján végezzem valamelyiket? Ilyenre még nem volt példa! Egészen mostanáig! Mitől alakult ilyen szerencsésen ez a hét? Mondom:

Hétfőn

délelőtt szépen elmentem futni. Röpködtek a mínuszok, de én feltartóztathatatlanul róttam a mezei utakat, mire való a winter outdoor sport ruházat a HundM-től, ugyan? Pontosan! Ment is szépen az 5 kilométer, mint a karikacsapás. Kicsit hideg szél fújt, de nagyon szépen sütött a nap és én bombasztikusan éreztem magam.
Ezen sokat nevetek amúgy. Kérdezitek, hogy veszem rá magam a futásra ilyen rendszeresen, honnan van ehhez lelkierőm? Hadd áruljam el: nekem az kerül nagy erőfeszítésembe, hogy ne menjek minden nap, csak minden más- vagy harmadnap. Sőt, a tesómnak már olyat is írtam, hogy csak futás közben vagyok boldog. Meg, hogy csak futóruhában érzem igazán jól magam. Ahogy rám feszül az a gatya! Semmivel össze nem hasonlítható érzés! Hányszor és hány éven át bámultam irigyen a futókat! Most pedig engem bámulnak! De jó! Tudnotok kell: attól a pillanattól kezdve, hogy kinyomom az appot, csak arra várok, hogy mikor nyomhatom be újra. Így jártam!

Kedden

már itthon volt Flórikám egy csúnya köhögéssel, szóval nem tudtam kondizni menni délelőtt. Sőt, azt is tudtam, hogy a másnap reggeli jógát is le kell majd mondanom. Szerencsére van egy olyan opció, hogy pót-jóga, így ott leledztem este héttől fél kilencig. A jóga az a csoda, amit mindenkinek receptre írnék fel, lehetőleg már gyerekkorban! Borzasztóan nagy veszteségnek élem meg, hogy csak idén találtam rá erre a fantasztikus mozgásformára. Soha, sehol nem éltem meg még ennyire jól az ellazulást, az összpontosítást, a gyakorlat-ellengyakorlat egységét és a korlátlan önmagamra figyelést. Otthon futás utáni nyújtás közben szoktam beiktatni egy-két kedvenc gyakorlatot, ha pedig igazán topon vagyok, reggelente üdvözlöm a Napot!
Minden várakozásomat felülmúlja amúgy a testem, sokkal jobban mennek a gyakorlatok, mint azt valaha is feltételeztem volna magamról. Jó, nem a lótuszülés. De az egyensúlygyakorlatoknál én vagyok a legpengébb!

Szerdán

este legszívesebben futottam volna, de mivel kissé szemerkélt, inkább a súlyzós edzésre szavaztam. Az még úgysem volt a héten. Mivel én általában reggel járok, szinte mellbevágó volt, mennyire más összetételű a társaság esténként. Délelőtt főként a 60+-os fehér zoknis-klottgatyás egyedek uralják a terepet, este viszont csak úgy dühöng az ifjúság meg a tesztoszteron. Az est fénypontja frankón az a két török(nek látszó és hangzó) srác volt, akik buzgón mutogatták egymásnak a vélhetően vadiúj mellbimbó-pirszingjüket...
Nem tudom mással magyarázni. Azt hiszem, meg kellett élnem néhány mélypontot a gyerekeim mellett, hogy igazán örömmel és boldogsággal fogadjam azt az egy órát, amit csak és kizárólag önmagamra és az izmaimra figyelve tölthetek. Két éve még elképzelhetetlen volt számomra, hogy edző nélkül, csak úgy lejárjak súlyokat mozgatni. Ma már teljesen egyértelmű és nélkülözhetetlen!

Csütörtökön

este aztán nem bírtam magammal, nagyon hiányzott már a futás. Hiába volt hideg és sötét, én az utcai világításra hagyatkozva rohantam el Bürstadt belvárosáig és vissza, összesen hat kilométert. Roppantul jólesett! Legközelebb nem szégyellősködök, felteszem a fejlámpát is, mert hiába a német tökéletességre törekvés, itt is vannak kátyúk a járdán! Nem jó velük találkozni!
Amúgy ezt a napot tökéletesen a mozgásnak rendeltük alá, délután kettő és öt között három azaz 3 különböző játszótéren voltunk a gyerekekkel, olyan szép ősz végi idő volt, hogy meg kell őrülni. Tehát: pumpahintáztunk a Nagycsúszdáson, hajókötélen kúsztunk a Sirályoson és pókhálón egyensúlyoztunk a Liftesen! A fogyás-életmódváltás tematika egyik legnagyobb hozadéka számomra az, hogy most már mindegyik, de tényleg MINDEGYIK játékra fel merek menni, és nem rettegek, hogy le fog-e szakadni alattam. Egy öröm így élni!

Péntek

este a konditeremben újráztam, kíváncsian vártam, vajon fogja-e bárki überelni a pirszinges mutatványt. Nem, de azért voltak jelentkezők. Kiemelném közülük azt a két tini srácot, akik egymást támogatva végezték az erőemelést (ha engem kérdeztek, bőven a kapacitásuk felett), s mindeközben olyan nyögés- és szóáradat hagyta el a szájukat, mintha maga a nagy Kovi instruálta volna őket. Rendkívül motiváló volt mellettük a bicepszgyakorlatot végezni, egy soha nem látott ér dagadt ki hirtelen az alkaromon! Valamit tudnak ezek a fiúk!
Sokan kérdezitek, nem furcsa érzés-e egyedül, nőként járni a sok hapsi közé. Kicsit igen, főként, hogy itt a tulaj feleségén kívül nőt tényleg csak elvétve látni, az öltözőben például úgy terpeszkedhetek, ahogy akarok. A rózsaszín cicanadrágos tuti én vagyok, szólíts meg nyugodtan! Amúgy már megszoktam, meg aranyosak is. Délelőtt mindig úgy érzem, az összes nagyapám-dédapám tart velem unokás napot. Megkérdezik, hogy vagyok, ha ásítoke gyet, előzékenyen érdeklődnek az éjszakám minősége felől, azt pedig azonnal ketten is jelzik, ha rosszul végzek egy gyakorlatot. Este sem kellett feszengenem egyszer sem, a hapsik kizárólag egymást bámulják, de még inkább önmagukat a tükörben, hogy milyen jól áll rajtuk a szürke, segg alá csúszó (egyen) mackógatyó...

Szombat

reggel muszáj volt futással indítanom, akármennyire is ráfagyott az úttestre eddigre az éjjeli eső. Ahol megsütötte egy picit a nap, ott meg sáros lett minden hirtelen. De engem nem lehetett feltartóztatni, ilyen csekélységek nem torpedózhatták meg a nyolc kilométeres terveimet. Azért a mezőgazdasági hidakról lefelé jövet korcsolyáztam rendesen. De kitelt a penzum!
Nyolc kilométer. Közben már el sem fáradok igazán. Évezem mint a fene. A megerőltetést akkor jelzi a szervezetem, amikor elkezdek levezetésként gyorsgyalogolni. Hirtelen úgy érzem, mintha ólomlábakon járnék. Szóval jó most így. A kilenc majd karácsony után jön. Amúgy meg továbbra is imádom a mezőt, a hatalmas tereket, az egyedüllétet, a szabadságot, a szikrázó és már szinte vakító napsütést és a háttérben a Bergstraße festői látványát...

Vasárnap

szokott a pihenő nap lenni, ugye? Hát ma nem. Jótékonysági jógaórát hirdetett az oktatóm, vagyis mentünk, mozogtunk, de a részvételi díjat nem ő teszi zsebre, hanem a bürstadti éhezőknek ajánlja fel. Mert ilyenek is vannak, hogy bürstadti éhezők. És ők nem ám passzióból éheznek, mint én. Jaj, dehogyis éhezek, jóga előtt is banánt ettem, képzeljétek! Az alkalom egyébként csodálatosan meghitt és laza volt, szívmeditációval és elengedésgyakorlattal, meg egy csomót forgattuk a gerincoszlopunkat is. Végtelenül feltöltődve távoztam!
Ahogy beléptem a terembe, egy férfi hangjára lettem figyelmes. Ez őszintén meglepett, mivel ilyenre itt eddig még nem volt példa. Kiderült, nem a véletlen vagy a jószerencse sodorta ide, a jógaoktató férje volt ő, aki a relaxáció alatt oly kedélyesen hortyogott. Róla persze eszembe jutott az egyik kedvenc részem a Szex és New York-ból...de nem volt megfelelő az alany, így nem rekonstruáltam a jelenetet.

Szóval nekem ez volt a perfect week. Sok-sok mozgás, lehetőleg egy jó kis mix a kedvenc fajtáimból. Fájdalmasan hiányzott az úszás, dehát mindent azért mégsem lehet, még nekem sem. Megelégszem azzal, hogy hosszú idő után először viszonylag jól kisimultak az idegeim, egyáltalán nem ettem többet, mint amennyi elég (és végre nem azért, mert nem volt szabad, hanem azért, mert nem is akartam), amúgy meg egész hatékonyan intéztem a dolgaimat. Csak egy kis mozgás kellett hozzá. Nem is olyan bonyolult ez, igaz?

Tökéletes hetet nektek is, meg magamnak is!