Donnerstag, 31. Dezember 2020

2019

35 perc múlva itt van 2021 és neked most van érkezésed 2019-ről írkálni? Nooormális? Ja, igen. Mert 2021. január 4-től öt azaz 5 gyerek fog járni a családi napközimbe. Öt gyerek, huh, ilyen még nem volt a bölcsim történelmében! Öt gyerek, aki mind 2019-ben született. Azt mondják az okosok, a gyerekek az első és a második születésnapjuk között a legfárasztóbbak. És akkor ezt most szorozd meg öttel! 

Figyeljetek csak, bemutatom őket:

2019. februárban született C., a legcserfesebb, legvidámabb csajszi, akit valaha is ismertem (persze magamon kívül). Közel két éves, nálunk ő a rangidős. Nagyon sok területen önálló, az akaratérvényesítő erejéről pedig mindent elmond, hogy van egy három és fél évvel idősebb nővére... Rengeteget segít nekem a többi gyerek körül, de imád parancsolgatni is...ami azért nem annyira egyszerű. Persze ezzel együtt imádom!

2019. júniusban született L., akinél nagyobb mozgásigénye csak egyetlen egy embernek van a világon (és óriási szerencséje a kiscsajnak, hogy én vagyok az az ember). Ő is dumál már sokat, segít is, amiben kell, de csendben maga elé meredni...na azt már nem! És ha kell neki valami...az bizony azonnal kell, különben kő kövön nem marad! Viszont ha megkapja, amit akar, akkor egy cukifalat!

2019. augusztusban született L., ezt a kislányt még nem annyira ismerem, januárban kezdjük a beszoktatást. Annyit már leszűrtem a néhány ismerkedős játszadozás alatt, hogy a mozgás az erőssége, nem a beszéd, és az akarata legalább olyan acélos, a frusztrációs küszöbe pedig legalább olyan alacsony mint a júniusi L.-nek. Lesz itt még versenysikítás némely játékért bőven!

2019. szeptemberben született L., a két lábon járó mediterrán vonzerő, akinek ne is próbálj ellenállni. Dumában felülmúlja az összes kollégát, az egyensúlyérzéke viszont időnként még cserben hagyja. Ő tanít engem olaszul, én meg őt magyarul! A fiaim legeslegnagyobb spanja! Imádja az almát, egészen kifinomult technikával szecskázza apró darabokra a gerezdeket majd terít be egy valószínűtlenül hatalmas felületet az etetőszéke körül a ragacsos péppel...de neki még ezt is megbocsátom!

2019. decemberben született G., a zseni kisfiú, akinek a kognitív képességei előtt már meg kellett hajolnom párszor...pedig ismertek, nem vagyok nyeretlen kétéves a témában. Ő most tanult meg ebben a hónapban járni, dumában pedig az augusztusi kollégához kezd felkapaszkodni. És ha rád mosolyog...akkor már nem létezik a fejedben az a szó, hogy nem.

Na, szóval ők azok. A kollégáim, főnökeim, beosztottaim, lelki társaim, legjobb haverjaim, életem értelmei. Szóval értitek. S hogyan megyünk egymás agyára 2021-ben? Hamarosan beszámolok! Csak éljem túl az első munkanapot:-)

We will, we will ROCK YOU!



Az akarat diadala

Nincs új a nap alatt. Már volt ilyen című poszt...és ahogy magamat ismerem, még lesz is! Talán nem pont ebben a témában, csak...no, de lássuk, miről is van szó!

A 2020-as évet szokás horrorévként definiálni. Most nem leszek népszerű, de nekem életem egyik legjobb, ha nem a legjobb éve volt. Pedig elég nehezen indult (egészen pontosan én magam voltam nagyon nehéz).

Igazából a 2019-es karácsonyt rontották el külső tényezők, amennyire csak egy karácsonyt el lehet rontani. Nem részletezném most, ki miben hibázott. Legyen elég annyi, hogy én is, nagyon sok mindenben. Lényeg a lényeg, hogy a december 27-e ebédidő egy nem is olyan távoli kínai étteremben talált. Aki úgy tippelt, hogy a karácsonyi ünnepi zabamaraton után élő ember nem volt képes (rajtam kívül) kínait lapátolni magába...nos, annak így legyen ötöse a lottón! Egyszál magamban terpeszkedtem a jobb napokat soha nem látott, ellenben rettenetesen lepukkant büfében. Ez olyannyira igaz, hogy egy kb. 20 perces intervallumra még maga a séf is rám hagyta az egész kócerájt, hogy elintézze a nagybevásárlást a szomszédos Penny-ben. A Penny-ben, ahol én is bonyolítottam kajálás után egy nagyobb tételű csokoládébeszerzést, csupán egy közepes méretű hátizsákot töltöttem meg a barna arannyal...és közben rettenetesen sajnáltam magam.

Na de Terike! És hol marad a jellemfejlődés? Mitől lett annyira jó év a 2020-as?

Hát gyermekeim, egységben az erő. Egészen pontosan az történt, hogy Timi barátnőm év végén meglepett egy repülőjeggyel...egy titkos úticélra! 2020 június 10-re kellett magunkat tehát tökéletes formába hoznunk...s mivel nem akarta elszólni magát, hogy mi is az a titkos úticél, lett egy kódneve a projektünknek: FIT FOR BUCHAREST! Eltaláltátok, Bukarestbe a világ minden kincséért sem szeretnék eljutni és ezt Timi is tudja...szóval ez a név csak álca! Álca!

Na, aki most azt hiszi, hogy a két barátnő mindent vagy semmit alapon és még egyszer, de most már tényleg utoljára közös életmódváltásra adta a fejét...az nagyon is jól hiszi! És akkor most innen zanzásítva, mert elbeszélés formájában sose lesz vége:

Milyen elveket követünk?

Kevesebb evés, több sport!

Valami újdonság?

Minden egyes este beszámolunk egymásnak a napunkról cseten, címszavakban, különös tekintettel a büszkeségekre és a kihívásokra. Dokumentáljuk tehát a változást! Akkor is, ha aznap halomra zabáltuk a mézes krémest és fel se keltünk a kanapéról. De dokumentáljuk, és ez a lényeg!

Volt valami konkrét célkitűzésünk?

Igen. Az, hogy június 10-én a frankfurti reptéren nem ismerjük majd meg egymást. Valamint az, hogy Bukarestben nagyon fitten fogunk várost nézni négy napon át. Tehát kevésbé volt cél az esztétikum mint a kondíció!

Hogy néztünk ki idén januárban?

Hogy néztünk ki idén júliusban?

Ez számokban mit jelent?

Kb. kilenc hónap leforgása alatt 53 azaz ötvenhárom kilót fogytunk ketten összesen! 

Egyenként?

Timi 22 kilót fogyott, én 31 kilót fogytam.

Mit sportoltok?

Timi rászokott a napi sétára (jellemzően tavak körül, időnként halőrökkel társalog, hogy magánterületen is sétálhasson), illetve súlyzós gyakorlatokat végez a netről otthon. 

Én nagy ellipszis tréner hívő vagyok, be is újítottam egyet idén, mert a régi feladta a harcot. Júniusban tértem át a futásra, augusztusban rengeteget úsztam is a helyi strandon. Mostanra eljutottam oda, hogy minden másnap futok 10-12 kilométert, heti egyszer pedig jógázok.

Mit ill. hogy esztek?

Mindketten rákaptunk az intermittent fasting-ra, ill. kerüljük a cukros-lisztes ételeket, amennyire csak tudjuk.

Mi az, ami még különösen sokat segített?

A napi szintű önfotografálás (aka tükörszelfi). Óriási motivációs ereje van!

És akkor voltatok idén fitten-frissen Bukarestben?

Nem. És máshol sem. De nem adjuk fel. Eltoltuk a szupertitkos utazást jövő júniusra!

Mi volt az egész életmódváltósdi csúcspontja?

Amikor találkoztunk nyáron Magyarországon és háromszor (azaz háromszor!) körbe sétáltuk a Csömöri tavat, a délutáni rekkenő hőségben, 35 fokban!

A karácsonyi időszakban hány kilót sikerült magatokra szedni újra?

Pont annyit, hogy 2021. január 1-jén még rám jöjjön az L-es téli futónadrágom...amúgy pedig kiadhassuk a jelszót: FIT FOR BUCHAREST (de most már tényleg!)

Valami tanulság így a végére?

Ne elégedj meg azzal, ami vagy. Törekedj arra, ami lehetnél!

Valami kevésbé pátoszosabb?

Sokkal jobban esik a csoki, ha evés előtt futottál egy jót!









Dienstag, 1. Dezember 2020

Tagesmutter időutazik

Ha még egyszer átélhetnéd életed valamelyik pillanatát, melyik lenne az? Amennyiben azt a pillanatot szeretnéd átélni, amikor a gyereked megtette az első lépéseit...akkor van egy jó hírem! Tagesmutterként még ez az időutazás is lehetséges! 

Egészen hihetetlen érzés ez, még így, pótanya-pótgyerek viszonylatban is!

G. 10 hónaposan került hozzám októberben. A mászás már nagyon jól ment neki, szédületes sebességgel száguldozott ide-oda a lakásban. A bútorok mentén gyalogolt is elég sokat, néha meg csak úgy ácsorgott, kapaszkodni is el-elfelejtett pár pillanat erejéig. Ma pedig tett három lépést! Méghozzá a bébikonyhától hozzám! Énhozzám! Egészen pontosan nevetve ugrott a nyakamba a mutatvány végén! Annyira meglepődtem, szerintem még levegőt venni is elfelejtettem...picit olyan volt, mintha egy álomban történt volna mindez...

Tóbi anno 2011. október 11-én (13 és fél hónaposan) tette meg az első lépéseit. Játék közben döntött úgy, hogy kell neki az apja régi helikoptere, ami épp az én kezemben volt...szóval ő is felém lépkedett!

Flóri anno 2013. december 25-én (10 hónaposan) indult el az apjához...Pécelen, a kandalló előtt...

...most pedig ez! Csodálatos érzés! Ráadásul majdnem ugyanolyan büszke vagyok, mint a saját gyerekeimre. Nyugi! Csak majdnem:-)


PS: És aki úgy tippelt, hogy a fenti dátumokat séróból bazseváltam...az nem tippelt rosszul!

Samstag, 28. November 2020

Nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltuk!

Te mit tennél meg azért, hogy lásd a gyereked szemét csillogni...tíz órán át akár? Nem, a Legoland az nem jó válasz. Öveket becsatolni, road movie következik!

Tóbi vasútmániájáról volt már itt szó, meg még lesz is. Például most. Nagyon régen mondogatta már, hogy menjünk vonattal valahova. Jó, de hova? Mindegy, csak vonattal, és jó sokat kelljen menni. Akár le se kelljen róla szállni. Mármint a vonatról. Tehát most igazából az út a cél? Igen. Jó. Akkor itt csak egyetlen dolog segíthet: a Quer durchs Land Ticket! Ilyen jegyet akkor vesz az ember, ha tényleg teljesen mindegy, mennyi idő alatt ér célba, ugyanis InterCity-re és InterCityExpress-re nem érvényes. Minden egyébre - tehát a minden bokornál megálló bumlivonatokra - viszont igen! 42 Euro az alapár, ennyiért reggel kilenc és másnap hajnali három között annyi kilométert lehet vele megtenni egy felnőttnek és egy gyereknek, amennyit csak akarnak (meg amennyi a csövön kifér). 

Ez az a jegy!

Van rá egy nagyobb összegem, hogy mi ketten voltunk Tóbival az elsők a világ- akarom mondani vonattörténelemben, akik csak azért vettük meg ezt a jegyet, mert "Vonatozni szükséges!" és nem azért, mert ténylegesen el akartunk jutni valahova. Na! Nézzük, ez miből állt!

Anya kezdődik!!

Tehát 2020. október 5-én, a szent őszi szünet első napján felültünk a vonatra Bürstadt állomáson 9:54-kor Frankfurt irányába. 

Jön a vonat!!!

Ülünk a vonaton! 

Ülünk a vonaton! És kész!!

45 perc csodálatos zötykölődés után beértünk minden vasútmániások szent kápolnájába, azaz a frankfurti Hauptbahnhofra, ahonnan húsznál is több vágányról indulnak olyan vonatcsodák, hogy az ember nem győz csodálkozni! Az ám, mi is csodálkoztunk volna, de most nem ezért vagyunk itt! 

Fussunk gyorsan előre a nagy kijelző táblához, hova indul a következő személyvonat! Ja, mert azt elfelejtettem mondani, hogy ezt a kis kirándulást mi egyáltalán NEM terveztük meg! Úgy voltunk vele, hogy kimegyünk az állomásra, és arra a vonatra szállunk fel, ami a leghamarabb jön! (Ez egy kicsit hasonlít arra a régi álmomra, hogy bepakolok a bőröndbe egy pár bikinit, kimegyek a reptérre és felszállok arra a repülőre, ami legközelebb indul...és lehetőleg nem a Spitzbergákra.) A csatlakozásoknál ugyanígy terveztünk eljárni. De drágám, ugye arra gondoltok, hogy éjfélre vissza kell érnetek? - szólalt meg az egyetlen józan ész (Jan) a családban, aki még akkor sem ragadtatja el magát, ha korlátlan mennyiségű vonatozásról van szó. Jó. Majd gondolunk rá. De csak délután. Most 11 óra 8 perc van és indul a vonatunk Koblenz felé! 

Oké. De még előtte a közel húsz perces átszállási időben iszkoljunk be a hiperszuper pályaudvar még frenetikusabb könyvesboltjába, ahol a világ legnagyobb választéka várja az arra fogékony rajongókat a Disney-képregényekből (aka Lustiges Taschenbuch!), fel is markoltunk hármat rögtön!

Welcome to paradise!

Ja, meg még vettünk két szendvicset (pedig nyilván csomagoltam otthon, de a pályaudvari kaja az egyszeri és megismételhetetlen!), és még egy újságot is a Titanic-ról, mert az is nagy kedvenc témája Tóbinak, közvetlenül a vonatok után!

Olvashatok végre nyugiban?

Rüsselsheim-ig elég csúnya ipari parkokon (pl. Opel) keresztül halad át a vonat, utána viszont nagyon kell figyelni, nehogy lemaradj arról a pillanatról, amikor megláthatod, hogyan ömlik bele a Majna a Rajnába Mainz-nál!

Megláttuk!

Na! És akkor most jöttünk rá, hogy tök véletlenül (önmagunkat teljes mértékben a sorsra és a felsőbb hatalmakra bízva) Németország egyik legcsodálatosabb panoráma(vas)útvonalán haladunk...a Rajna bal partján...festői szépségű helyeken...

Ez a kedvenc német helységnevem! 

...például a Heine által is megénekelt Loreley-szikla mellett...amit nem egyszer nem kétszer láttam Jannal, amikor a szüleihez haladtunk vonattal anno a történelem (és autóbirtoklás) előtti időkben...nosztalgia ezerrel...
Und ruhig fliesst der Rhein.

Csodálatos boldogságban és elégedettségben zakatoltunk Koblenz állomásig. 


Ott aztán megint csak rohanás a vonatkijelző óriástáblához, keresvén kutatva az ideális csatlakozást (nem és nem, csak azért sem voltam hajlandó megnézni előre a telefonomon! így sokkal izgibb!). Miután egyértelművé vált, hogy a következő állomásunk csakis Köln lehet, addig a vonatig viszont még van húsz percünk, kimerészkedtünk az állomás épülete elé. Egyrészt, hogy (magunkhoz) vegyünk néhány újabb falatkát (hiszen a vonaton a maszkviselési kötelezettség miatt csak stikában szabad táplálkozni!), illetve, hogy levegőzzünk egy kicsit maszk nélkül. Itt aztán rendesen megkísértett bennünket a lehetőség, hogy mégiscsak áldozunk a városnézés oltárán, hiszen a városban ennyi mindent meg lehetne nézni:

A Deutsches Eck csak 1,6 km!

De nem most! Gyorsan vegyünk még pár kötet Disney-képregényt az itt is csúcsszuper pályaudvar-könyvesboltban és irány a karnevál fővárosa:

Ez az egész úton a kedvenc vonatom Anya!

És igen! Megérkeztünk Kölnbe! Itt sajnos hamar meg kellett állapítanunk, hogy ez lesz ma a legtávolabbi pont, ahova eljutunk úgy, hogy még haza is tudunk utazni a jeggyel (annyira régen vagyunk már együtt Jannal, hogy az ő hangja már egy kicsit az én belső hangom is)...no sebaj! Lőjünk egy kötelező szelfit a Dóm mellett, amit állati praktikusan közvetlenül a pályaudvar mellé építettek (vagy fordítva? ki tudja már azt!)...

Az egyetlen maszkmentes szelfi a mai napon!

...és akkor ebédeljünk meg tisztességesen az ipari rántott csirkék szentélyében...a maradék időben pedig szerezzünk be még néhány Disney-képregényt, mert abból sose elég, meg anyának egy női irodalmat (Nicholas Sparks 4ever!) szigorúan angolul, meg még egy jó kis vastag újságot a vietnámi háborúról...ja, mert még annyi hely volt a hátizsákomban...de most már szedd a lábad anya, irány a peron...visszamegyünk Koblenz-be, aztán majd meglátjuk!

Jó lett volna északabbra jutni...na, majd legközelebb!

Amikor még a vonatablak-graffiti színe is harmonizál a maszkommal:-)


Tóbiás félig már kényelemben - egyik cipő levéve!

Imádunk vonatozni!


Na! És akkor itt csaltunk egy kicsit! Mert láttam én, hogy vészesen közelít az óramutató a délután irányába, és valami (az a bizonyos józan "Jan" hang) azt súgta: ma már csak egyetlen vargabetűt - tehát nem szigorúan hazafelé vezető vonatutat - engedhetünk meg magunknak. Egy jól irányzott mozdulattal elővarázsoltam Steve Jobs csodálatos vívmányát a farzsebemből és megnéztük rajta Tóbival, hova lehetne vonatozni Koblenz-ből úgy, hogy haza is érjünk időben, de azért ne már túl korán! Hoppá! Idesüss te gyerek! Ha egy órácskát vonatozunk keletre, akkor éppen Limburgba jutunk, onnan pedig csak egy ugrás a Sugár akarom mondani Frankfurt, ahol pedig már igazán a kertek alatt járunk!

Ez lesz ma az utolsó előtti előtti vonatunk Anya!




Ahogy kigördültünk Koblenz állomásról és átszeltük a Rajna habjait....na ott következett az a rész, hogy nem győztünk egyik ámulatból a másikba esni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy létezik Németországban egy olyan mesebeli vasútvonal mint ez...hegyek között völgyek között zakatoltunk...véges végig a Lahn folyó (hol a jobb, hol a bal) partján...a vonaton pedig rajtunk kívül gyakorlatilag senki, csak a mozdonyvezető...teljesen egyértelműen ez volt az egész vonatmániás nap csúcsa, élveztük is nagyon!

Lehet, hogy ez az első vonatnapunk...de nem az utolsó!


Limburgban aztán mindösszesen négy percünk volt az átszállásra...tiszta szerencse, hogy megint puskáztam egy kicsit az online menetrendből...így is egy őrületes rohanás előzte meg ennek a fotónak az elkészültét:

Immáron a Frankfurt felé tartó vonat ablakából fotóztunk...


Időközben teljesen besötétedett, szóval a Limburg és Frankfurt között elterülő (szintén mesés, a Taunus-hegység által szabdalt) táj bámulása helyett az útközben bőségesen beszerzett olvasnivalókon legeltettük a látószerveinket:

Keleti kényelem: mindkét cipő a földön!

Frankfurtba megérkezve óriási boldogsággal állapítottuk meg, hogy éppen a mi regionális (bumli, de azért emeletes!) vonatunk mellől indul a formatervezés csúcsa, szóval az ICE4! Gyorsan rendeztünk is egy rögtönzött fotoshootingot a létező legszebb háttérrel:

Tóbi kezében a földgömb alakú stresszlabda: ajándék Flórinak a nagy útról!

Legközelebb ilyennel utazzunk Anya!


A nap utolsó vonatára felszállva két lehetőségünk volt: a totális elkámpicsorodás vagy a fergeteges finálé! Jól tippelt, aki az utóbbira tippelt!!

Ez volt tehát A JEGY!


Az állomás neve: Bürstadt!


Öreg éjszaka lett, mire újra a szűkebb pátriánkba értünk. Otthon hamar, nagyon hamar ágyba kerültünk. Takargatom be Tóbit, hajolok le hozzá, hogy adjam a jóéjt puszit, amikor elhangzik A mondat. A mondat, amiért megérte nettó tíz órát ülni a vonaton. Maszkban. Állj, nem, rosszul mondom! Ez volt az a mondat, amiért megérte megszületni. Nevezetesen:

ANYA! NEM HISZEM EL, HOGY MEGCSINÁLTUK! 


Pedig de!


Sonntag, 26. Juli 2020

Tóbiás (már megint) megmondja a tutit

Ölelgetem, puszilgatom valamelyik este Tóbiást. Ilyeneket sugdosok a fülébe:

- Jaj, kisfiam, remélem, találsz majd valakit, aki így szeret téged mint én...jaj, vajon fogsz-e találni?


Tóbiás rögtön a segítségére siet a kétségbeesett anyjának:

- Anya! Majd olyan valakit keresek, aki úgy szeret engem, mint te Apát!

...

Tíz éve ismerem ezt a gyereket, mégis eláll a szavam ettől a botrányosan tiszta logikától! Egyszerűen imádom!

PS: Az pedig külön jól esik, hogy ezek szerint látványosan szeretem az apját!



Freitag, 1. Mai 2020

Crazy

Azt mondják az okosok, manapság egy állásinterjún imádnak mindenféle meghökkentő dolgot kérdezni a jelöltektől. Eladná-e az anyja veséjét? Hány kutya kell egy villanykörte kicseréléséhez? Ilyenek. A kérdésekre nincsen jó vagy rossz válasz, inkább azt tesztelik velük, hogyan reagál az illető váratlan helyzetekben ill. milyen gondolkodásmóddal jut el a megoldásig. Népszerű kérdés még az is, hogy mi volt a legőrültebb dolog, amit valaha csináltál életedben? Bár nem tervezek mostanában állásinterjúra járni, ezen az utolsón komolyan elgondolkoztam. Illetve dehogyis. Dehogyis gondolkoztam el. Gondolkozás nélkül is pontosan tudom. Mert nem sok őrült dolgot csináltam életemben, de az az egy...szóval nem volt nehéz kiválasztani!

A vicces az, hogy akkor, amikor történt (illetve amikor csináltam, mert nem tőlem független esemény ez), egyáltalán nem tűnt őrültnek. Teljesen egyszerű kis sztorinak gondoltam elég sokáig. Csak mostanában gondoltam bele, hogy te Jéééééézusom...na, de akkor csapjunk a húrokba!

2004. december 17. Jól gondoljátok, ez még boldogult ifjúkoromhoz köthető sztori lesz. Jó, azért fiúsanyaként már hadd ne kockáztassam a testi épségemet! Szóval egy héttel járunk karácsony előtt, péntek van éppen. Az akkori munkahelyemen ez volt az év utolsó munkanapja, utána két hétre bezárt a bazár. Ja, meg ez volt a munkahelyi karácsonyi buli napja is. A Ráday utcában ünnepeltünk, két pofára zabáltunk a főnökség költségére, a raktáros fiúk az itallap legdrágább tételeit rendelték egyre másra mindenféle különösebb gátlás nélkül. Jó volt a hangulat, na!

De mi az egyik kolléganőmmel már az after party-n törtük a fejünket, amelyre a közeli ír kocsmát szemeltük ki helyszínül. Megneszelte ezt némely férfikolléga is, majd valamilyen úton-módon ő is hozzánk csapódott (bár nem hívtuk). Western csizmát viselt, legyen most elég ennyi a jellemzéséből. Nem szedném le róla a keresztvizet amúgy, mert nekem ő a rengeteg borzalmas ex-kolléga között egy kifejezetten kellemes emlék...talán mert nem rám hajtott, hanem a kolléganőmre. Ez viszont csak a zenés-táncos szórakozóhelyen derült ki, úgy kb. a harmadik pohár bor után. Akkor viszont nagyon. Lett is belőle nagy menekülés. Kollegina balra el. No, nem haza, csak a tánctér egy meg nem nevezett szekciójába. Ahogy pedig az lenni szokott, én tartottam a frontot. Ápolgattam a faképnél hagyott ficsúr lelkét. Szerencsére nem kell túljátszanom a szerepemet, mert annál a pontnál, amikor már annyi bánatpia volt benne, hogy bevallotta, én is vagyok olyan szép mint a kolléganőm (NEM), akkor hívtam neki gyorsan egy taxit. Férfiúi hiúságában alaposan megtépázott kolléga jobbra el.

Keresem a kolléganőmet, tiszta a levegő végre, gyere, jöhet az ereszdelahajam! Meg is találom egy csomó amerikai figura között, egyikük sem volt már szomjas (ír kocsmában vagyunk, helló!). Az hamar kiderül, hogy ezek nem sima turisták, hanem a Bosznia-Hercegovinában állomásozó SFOR békefenntartó katonái, akik a kimenőjüket éppen a mi drága fővárosunkban töltik. És voltatok-e már várost nézni? - buggyan ki belőlem a minden ledöntött piamennyiséget meghazudtolóan józan szemléletű kérdés, de az is lehet, hogy ekkor vette át a felettes énem feletti irányítást az örökre bennem lakó idegenvezető (aki 1999-ben a Szent István Bazilikában vizsgázott amúgy).

Mivel ekkor már erősen közelített a záróra felé a nagymutató, a bédekker aprólékos tanulmányozására egy hotelszobában került sor (mint kiderült, folyosó kötötte össze a kocsmával, ki se kellett tenni a lábunkat a decemberi zimankóba). És aki most arra vár, hogy jön a nagy coming out, a hogyan csaltam meg Jant gyűrűs menyasszonyként alaposan bepiálva egy nemzetközi - sőt, elárulom: interracial - gangbang-ben...az gyorsan kattintson a Bravo magazin Szex, szerelem, gyengédség rovatára, mert itt semmi ilyen tartalom nem következik. Én pont annyira voltam részeg, hogy az kivalóan hasson az angoltudásomra...egyéb járulékos haszna nem volt, de emlékezetem szerint nem is kapacitáltak  semmi olyasmira.

Egyébiránt remekül szórakoztunk, én nagyon elememben voltam, azt tudom. Az biztos, hogy fejből és korrekt sorrendben felsoroltam a Hősök tere oszlopcsarnokának szobrait és néhány mondatban egyenként kiemeltem mindegyik figura történelmi jelentőségét...hajnal hasadtakor aztán taxival száguldottunk a kolléganőm lakására, ahonnan én koradélután indultam haza. Amikor pedig a piros 61E jelzésű buszon (amiről akkoriban még át kellett szállni Pécel felé!) megcsörrent a mobilom és egy kissé kialvatlan mély hang érdeklődött amerikai angolul a hogylétem felől...na akkor döbbentem rá, hogy jéééé...mi telefonszámot cseréltünk! És milyen az én formám! A kolléganőmet kereste...aki viszont nem mutatott különösebb hajlandóságot egy újabb találkozóra...és ha most úgy tippeltek, hogy megint én lettem a vigaszdíj, akkor nem is tippeltek annyira mellé.

Otthon szerintem épp csak átöltöztem, megettem egy fél rúd bejglit az előkarácsonyi sütögetésből, aztán este már megint ott találtam magam a Kálvin téren. Utólag úgy értelmezem ezt a nagy utazgatási hajlandóságot, hogy engem akkoriban valami elképesztő vágy hajtott, hogy a lehető legnagyobb számú külföldinek megmutassam hazánk ékszerdobozát. A Múzeum körúton még frankón bementem egy szuvenírboltba és vettem három darab magyar címeres kitűzőt (az egyiket magamnak, mert most mi egy kis városnéző csoport leszünk és az összetartozásunknak kell legyen valami jele!).  Na, a szálloda halljában már három fickó várt rám a megbeszélt kettő helyett, szóval még jó is, hogy három kitűzőt vittem (a magamét nagy kegyesen átengedtem az újonnan hozzánk csapódott ürgének, ránézésre is nagy kultúrlény volt, aki onnantól kifejezett érdeklődéssel hallgatta az összes évszámot, amivel traktáltam őket).

Honnan, honnan nem, nekem az a korszakalkotó ötletem támadt, hogy keljünk át a Szabadság-hídon és másszunk fel a Gellért-hegy tetejére, mert aki onnan nem csodálkozott rá még soha Budapestre, az nem is látott még soha semmit egyáltalán (erről amúgy a mai napig meg vagyok győződve). Valahogy egyáltalán nem tántorított el a célkitűzésemtől - márpedig ti itt most kulturizálódni fogtok, ha a fene fenét eszik is - az a pár aprócska, de nagyon is lényeges tény, hogy:

- éjszaka van
- a Gellért-hegy vaksötét ösvényein a madár se jár
- három vadidegen férfi társaságában vagyok, abból kettőnek csak kb. értettem a keresztnevét
- senki nem tudja, hol vagyok és kivel

Nem. Ezek a tények még a leghaloványabb gondolatfoszlányként sem sejlettek át az agyamon. Megkergült bakkecske módjára vágtattam fel a hegyen, a maroknyi csapatom élén, már éppen csak a tipikus idegenvezető ernyő hiányzott a kezemből (pedig szemerkélt az eső). Hapsikáim -  lévén jól kiképzett amerikai katonák - lényegesen jobb kondiban voltak nálam, szóval amíg én szúró oldalamat lapogatva, levegőt kapkodva támaszkodtam valamely korlátra a csúcson, ők már réges-rég a valóban páratlan panorámán legeltették látószerveiket és nem győztek hálálkodni nekem, hogy felhoztam őket ide. Gyerekek! Kultúrharcos küldetéstudatom majd' szétfeszítette a mellkasomat! Még tettem egy halovány próbálkozást arra, hogy megtanítsam nekik a magyar himnuszt...de aztán közfelkiáltással megszavaztuk, hogy tegyük át a székhelyünket valamely koktélbárba, aminek a közelében táncolni is lehet! Erre én akkoriban a Mammut vigalmi emeletét tartottam a legalkalmasabbnak, szóval elég hamar egy kiválóan szituált asztalnál kötöttünk ki, hála valamely American Express kártyák lobogtatásának (nem az enyém volt).

A számtalan koktéltól kissé bódult fejjel vetettük alá magunkat a diszkóba való belépést megelőző biztonsági ellenőrzésnek, a biztonságiak - miért, miért nem - éppen társaságunk színes bőrű tagját vetették alá a legalaposabb motozásnak, és a papírforma érvényesülésének biztos tudatával lélegeztek fel, amikor találtak a nadrágszárában egy kést. Idegenvezető énem ekkor interkulturális tolmáccsá minősítette át magát, a kés egy széfbe vándorolt, mi meg a tánctérre. Ment is a csörgés hajnalig, erősen tetőfokára hágott már a hangulat, amikor is arra lettem figyelmes, hogy a békésen táncoló népek között pillanatok alatt verekedés alakult ki (valaki lenyúlta valakinek a csaját, mint utóbb kiderült). Bennem akkor még nagyon élénken élt Simon Tibor focista két évvel korábbi halála, akit éppen abban az épületben sikerült kinyírni, ahol most mi is roptunk, szóval minden olimpiai síkfutót megszégyenítve sprinteltem be a női WC-be és reteszeltem be jó erősen a fülke ajtaját. A szemem sarkából annyit még láttam azonban, hogy újdonsült amerikai barátom (immáron kés nélkül) óriási elánnal veti bele magát az összegabalyodott társaság kellős közepibe. Na, gondoltam, ezt sem látom már élve.

Úgy jó fél óra múlva mertem előbújni önkéntes száműzetésemből, eddigre már tűvé tették értem a helyiséget az én drága kis turistáim, mint azt később pironkodva bevallották. Volt is nagy összeborulás! Amikor kérdőre vontam Ricco havert (mert így hívták, az ő nevére a mai napig emlékszem!), hogy miért kellett beleavatkozni egy ilyen necces szituba, miért nem hagyta ezt a biztonságiakra, kihúzta magát, és a világ legtermészetesebb dolgaként közölte:

Once a peacekeeper, always a peacekeeper!

Szóval az a hivatástudat, ami engem felüldözött a Gellért-hegyre éjnek évadján három vadidegen amerikai katonával, az őt arra sarkallta, hogy elvégezze azon kellemes arcú fickók munkáját, akiknek ő egyébként eléggé a begyében volt (lásd késes incidens a beléptetéskor). Mint kiderült, ő, éppen ő rendelkezett annyi testi erővel és lélekjelenléttel, hogy szétválassza a kakaskodó atyafiakat. Jaj, de büszke voltam az én kis turistámra, egyem meg a szívit!

Aztán annak az éjszakának is csak vége lett egyszer. Kérdezték tőlem, mit szoktak a magyar fiatalok enni hajnalban, buli után. Hát, ki gyroszt, ki meg hamburgert, de az biztos, hogy az Oktogonon. Az utóbbi lett a nap azaz az éj záróakkordja. Azt tudom, hogy még a hotelbe is visszatértünk egy röpke fél órára...az ottani eseményeket azonban fedje jótékony homály! Aki ismer, úgyis tudja, hogy szeretek reggelente tükörbe nézni (anélkül, hogy le kéne köpnöm magam).

Annyi bizonyos, hogy ahogy ott sétáltam le a Kálvin tértől az Astoria-hoz, az első villamos pedig elindult felém...szóval már akkor tudtam és éreztem, hogy ez volt életem egyik legjobb éjszakája. És ez így, 16 év távlatából sem változott. Ennyire szegényes és eseménytelen lenne az életem? Ezt döntse el ki-ki maga!

Napközben aludtam, este hatkor pedig Janikám (mindenféle szempontból) sértetlen állapotban vehette át barátnőjét Ferihegyen. Huh, de nagyon pörögtek akkoriban az események!

+ + +

Szóval ez. Ez volt a legőrültebb dolog, amit valaha műveltem. Vadidegen, ámde annál kiválóbb fizikumú (késes!) férfiakkal csámborogtam úttalan utakon éjnek idején....

Újra megtenném? 

Soha, semmilyen körülmények között.

Megbántam?

Semmi esetre sem. Mi a lófaszt mesélnék az unokáimnak a tűz körül ugyan??

Készülök valami hasonlóra a közeljövőben?

Kérem! Így negyven környékén már minden nap ajándék!

P.S.: A Ricco nevű békefenntartóval amúgy még levelezésben álltunk egy ideig, de amikor felszívódott a nexusos e-mail címem a virtuális térben, ő is örökké az enyészet része lett...

P.S2.: Ha jól viselkedtek, majd egyszer elmesélem, hogyan randevúztam egy fickóval Amerikában éjfélkor a temetőben...igen, jól gondoljátok, kifejezetten vonzódok a valószínűtlen helyszínekhez éjnek évadján amerikaiakkal...


Donnerstag, 30. April 2020

Ez az a nap!

Gyűlölöm ezt a szar karantént, ma kifejezetten nyomorultul érzem magam. Itt az ideje, hogy feldobjam a napomat! Életem egyik legszebb napjára fogok emlékezni most, igen!

Ha már leéltél közel negyven évet, az azért jó, mert bármikor kirázhatsz egy ilyet az ingujjadból. Egy ilyen legszebb napot! Tessék!

2019. július 24. szerda. Az úgy volt, hogy a reggel Sopronban ért bennünket a Pálma Panzióban. Ekkor még semmi sem utalt arra, hogy ez lesz életünk egyik legjobb napja. Amire jó lesz emlékezni Bürstadtban egy esős-gusztustalan nap végén.

Szóval a tetőtéri családi apartmanban ébredtünk olyan hét óra körül. Eddigre már masszívan besütött a nap, légkondi nélkül alaposan felforrósodott a szoba. Volt amúgy légkondi, csak utálom bekapcsolni. De nem is a meleg ébresztett igazából, hanem a forgalom zaja. Mert nyitott ablaknál aludtunk ám. Na, de hadd ne vesszek el a részletekben, mert hosszú lesz még a nap! Hosszú, no meg rendkívül mozgalmas! Éjfélkor még bőven nem leszünk ágyban, figyeljétek meg!

Baromi gyorsan elkészültünk, bepakoltuk a bőröndöket az autóba, nyolckor már a közeli Intersparban ettük a melegszendvicset a Segafredo kávézóban. Anya a pletykalapokat bújta, a többiek a tévét bámulták. A légkondi ontotta a hűvöset, az olvasztott sajt forrón mállott szét a szánkban. Jó. De most már pattanjunk be az autóba és tépjünk Veronkáékhoz. Ott várnak Szárligeten. Nem szar, szár!

Két órán át élveztük a magyar (nyugati!) vidék alsóbbrendű útvonalait, mire megérkeztünk erre a kissé elfeledett, Tatabánya közeli településre. Elsőre nem is találtunk oda, olyan eldugott egy hely! No de másodszorra!

Azt tudom, hogy Veronka elment vásárolni, és másodpercek alatt olyan hideg ebédet kanyarítottak nekünk Petivel a szabad ég alatt, hogy még szerintem Marci cica is túrórudit öklendezett ki utána a fűre! Kissé bezabáltunk, úgy hiszem!

Jó, akkor mozogjunk! De hőség van! Akkor vizeskedjünk! Tatai tó? Nem jó, az Építők strandon csak illegálba' lehet úszni. Tatabányai Gyémánt Strand? Csúszda van? Nem is egy! Menjünk!

Külön karkötőt kaptunk a bejáratnál, azzal engednek fel a csúszdákra, azt mondták. Először a termálvizes medencét próbáltuk ki. Nem hozta meg a várva várt enyhülést! Jó, akkor most már csúszdázzunk, ha külön fizettünk érte! Hoppá! Az van kiírva, hogy a csúszdákat csak tíz év és/vagy 140 centi felett szabad használni! Huh! Ellenőrzi ezt valaki? Igen! Unott pofájú gimnazistákat faggatok kétségbeesetten: felmehetünk egy hat és fél és egy mindjárt kilenc évessel? Egyik se nagynövésű...tessék csak menni nyugodtan, nekünk három óra múlva lejár a munkaidőnk, erre tíz percenként emlékeztetjük egymást, ezt a munkát csak így lehet kibírni.

Oké. Lássuk, milyen csúszdák vannak! Hát van a kamikaze, ami ránézésre is túl hullámos meg meredek, hát még érzetre! Van az ufo, amit Veronka noszogatása nélkül a büdös életben ki nem próbáltam volna, és milyen jól tettem, hogy megtettem! Mert van-e annál jobb, amikor egy bitang nagy tölcsérben pörögve (egész testeddel ide-oda csapódva) éled át a teljes kontrollvesztettség érzését?? Egyszer, kétszer, sokszor adtam át magam ennek az élménynek...meg még vagy három másik csúszdának, amelyek neveire egyáltalán nem emlékszem, de nem bírtunk kitörni a felmászás-csúszás-csobbanás-kimászás körforgásából nagyon sokáig, azt tudom. Iszonyatosan élveztük mindannyian, totális eufóriában úsztunk, fáradságot, éhséget, időt órákon át egyáltalán nem érzékeltünk. Valamikor a fürdő épületébe is bemerészkedtünk, ami rengeteg termálvizes medencét és további csúszdákat rejtett, szóval ott bent is ellébecoltunk és nem számoltuk a perceket, de nem ám.

Ez a nap már eddig is nagyon emlékezetes, de egy igazán  csodálatos napba kell valami hihetetlen véletlen is. Ez a bámulatos egybeesés ezen a napon egy találkozás volt. Blogom hűséges olvasói emlékezhetnek még fényesen ívelő blogger karrieremre 2017-ből. Akkoriban haverkodtam össze a virtuális térben egy szintén blogger anyukával, aki a Down-szindrómás fiáról blogol. Cseteltünk akkoriban elég sokat a bloggerek keserű kenyeréről, de ahogy az én karrierem leáldozott, egymást is szem elől tévesztettük. Egészen eddig a napig! Mert a tatabányai termálmedencében kit látok a fiával felszabadultan labdázni? Hát éppen őt! Annyira beleillett a nap csodálatos alakulásába az ő hirtelen felbukkanásuk, hogy egy percig sem haboztam, ismeretlen ismerősként üdvözöltem őket! Persze nem tartott sokáig a nagy összeborulás, csalogatott kifelé a csúszda, a csúszdák tömkelege egészen pontosan.

Lefelé hajlott ekkorra a nap, szállingóztak haza a fürdővendégek, s a medence, a hatalmas víztömeg, ahová az összes csúszdából érkezni lehetett, teljesen üres volt eddigre, s valami egészen pompás fényben úszott. Meg úsztunk mi is! Még nagyon sokáig!

Emlékezetem szerint záróráig tartott ez az idilli állapot, s mire észbe kaptunk, illetve mire hajlandóak voltunk észrevenni a gyomrunk korgását, addigra bezárt a bazár, a lángosos meg a halsütöde pedig pláne!

A legkülönbözőbb kerülőutakat megjárva végül Bicskén fürösztöttük meg az ízlelőbimbóinkat minden égi s földi jóban. Egy erősen vidéki pizzériában varázsoltak olyan elképesztően minőségi vacsorát egy sima hétköznap este a semmiből betoppanó társaságunknak...igazából még most is hüledezek! Olyan tökéletes állagú, ízű és hőmérsékletű kaját, mint amit ott szervíroztak (a krumpli roppanós volt és forró, az uborkasaláta jéghideg és tejfölös, a cordon bleu langyosan omlós és krémes....)...Istenem! A gondolatba is belepistulok! Ráadásul pontosan fele annyit fizettünk az egész ízorgiáért, mint előző este Sopron főterén egy vállalhatatlanul szar vacsoráért (a kacsacomb ehetetlenül zsíros volt, a limonádé langyos!!!).

Na, de ha ez még nem lett volna elég...szóval a pizzéria előtt volt ám mozgó fagyizó is...barackos túrógombóc fagyival....ááááááá! És ehhez jött még az az út hazafelé, lehúzott ablakkal, kitartott kézzel a langymeleg nyári éjszakában...és akkor ott a Vértes és a Gerecse között rájössz, hogy nincs fényszennyezés...és majdnem annyi szikrázó pontocskát számlálsz meg a fejed felett mint 2005-ben a Szaharában...és tíz percen belül hat darab hulló csillagot látsz, pedig nem mondták be a rádióban, hogy meteoreső várható...és a Tejút tényleg karnyújtásnyira kanyarog feletted...na ekkor már teljesen nyilvánvaló, hogy EZ AZ A NAP!!!

Időközben itt Bürstadtban éjszaka lett, tombol a szél, eső csapkodja az ablakot...és millió, de tényleg millió fényévre van most tőlünk az az élmény, akár csak még a lehetősége is...de ahogy becsukom a szemem, újra ott vagyok a szárligeti kertben, ahol a sátorban félálomban hallgattam a millió kerti zenészt és frankón életre kelt Arany János verse, annak is az utolsó versszaka:

"Este van, este van... a tűz sem világit, 

Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit; 

A gyermek is álmos, - egy már alszik épen, 

Félrebillent fejjel, az anyja ölében. 

Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol; 

Közbe-közbe csupán a macska dorombol. 

Majd a földre hintik a zizegő szalmát... 
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát." 
















Samstag, 21. März 2020

Happy go lucky!

Tudom, hihetetlen, de ma hat éves ez a blog. Máma!!!

Nézzünk pár alapvető dolgot, mi változott hat év alatt:


AKKOR: a kistarcsai ház dolgozószobájában írtam a bejegyzést

MOST: a bürstadti ház dolgozószobájában klimpírozok, kb. 1000 kilométerrel odébb


AKKOR: a körmök-szőrök rendben voltak

MOST: csak a körmök vannak rendben


AKKOR: Jan éppen Amerikában volt

MOST: be se engedik az európaiakat Amerikába


AKKOR: Tóbi egy három és fél éves ovis fiúcska volt, növekvő öntudattal

MOST: Tóbi egy kilenc és fél éves kisiskolás nagyfiú, bitang nagy öntudattal


AKKOR: Flóri egy egy éves pelusos bajkeverő volt, akinek alig vártuk az első szavait

MOST: Flóri egy hét éves kisiskolás nagyfiú, aki képtelen egyetlen percre is csendben maradni


AKKOR: Anya frankón nem tudta eldönteni, milyen hivatásba is vesse bele magát: újságíró legyen vagy gyerekekkel foglalkozzon

MOST: Anya már mindkét opciót lefuttatta


AKKOR: megettem a húsvétra vásárolt csokinyuszikat

MOST: a húsvétra vásárolt csokinyuszik békésen figyelnek a zoknijaim között


Egyéb? Hát izé. Jól vagyunk. Egy család vagyunk. Megteszünk mindent azért, hogy hat év múlva is ezt írhassam. Megteszünk mindent. Minden nap. Nem egész nap. De minden nap.









Montag, 16. März 2020

Csoda

Ma este, meseolvasás közben nagyon intenzíven, nagyon erőteljesen átjárt egy érzés. Sokszor éreztem már ezt, de ennyire komolyan még soha. Mennyire csodálatos már, hogy Flórián az én fiam! Éppen az én fiam és nem valaki másé! Iszonyatosan irigyelném azt az anyát, akinek a fia lenne! De az enyém! Az ENYÉM!


Flórika egy megfejthetetlen csoda. Nézem, nézem, de nem értem. Néha egészen ijesztő, mennyire idegen, mennyire távoli, mennyire titokzatos tud lenni a személye, a személyisége. Vajon meg tudunk valaha is ismerni igazán egy embert? Hét éve próbálom megérteni őt. A közelébe se értem soha igazából. Mégis annyira, de annyira közel érzem őt magamhoz. Néha komolyan úgy érzem, önmagammal vagyok, ha vele vagyok, önmagammal beszélgetek, ha vele beszélgetek. Sokkal, de sokkal több időt és figyelmet kell fordítanom rá. Vele minden egyes pillanat egy CSODA.




Sonntag, 15. März 2020

Bezár a bazár

Alternatív cím: Minden egész eltörött

Mert igazából erről van szó. Ami tegnap még fontos volt, probléma volt, az ma már egyáltalán nem lényeges.

Tegnap még azon aggódtam, hogy jaj, hogyan mondjak nemet a szülőknek, ha túl sokat kérnek tőlem, ma meg azon, hogy lehetőleg minél kevesebben mondjanak fel.

Mert mi is történt? Kinyiffantottam egy gyereket netán? Áh dehogy! Felsőbb hatalmak zárták be a piacon épp a lábát megvetni kívánó családi napközimet. Meg az összes többit. Azonnali hatállyal. Egyelőre április 20-ig. Vagy ki tudja meddig. A corona vírus járvány németországi csúcsát július-augusztusra jósolják az okosok. Szóval szerintem ez az április húsz csak az értő olvasásra képtelen pórnép megtévesztésére szolgál. Hogy ne törjön már ki a pánik. (Olyan ez, mint amikor a Deutsche Bahn bemondja a peronon, hogy öt percet késik a vonat. Aztán még öt percet. Meg tizet. És, ha csak egy órát késik a végén, akkor még szerencsések is vagyunk.)

Vicces.

Tudjátok, én kb. öt éves korom óta imádkozom azért minden este, hogy ne törjön ki a harmadik világháború és ne dobjanak atombombát a Földre. Így, ebben a sorrendben. 35 éve tehát. Az 12.775 db esti ima. Ha csak egyszer, csak egyetlenegyszer imádkoztam volna azért, hogy ne tarolja le egy világjárvány a Földet! Istenem! Csak egyetlenegyszer!

Ugyan. Eszembe se jutott.

Most meg már a miséket is betiltották.

Azt pedig, amit itt öt hónap kemény munkájával felépítettem, azt egyetlen tollvonással (a hesseni tartományi kormány nevezetes tollvonásával!) zúzták porrá.

Eddig csak egy szülő jelezte a felmondási szándékát, de ez nyilván csupán a kezdet. Jön majd az összes többi szépen sorban.

De no para.

Hiszek abban, hogy ami egyszer sikerült, sikerül majd másodszor is.

Én erre születtem.

És akkor (amikor lecseng ez a kurva vírus) már rutinosan fogok nekiállni.

Csak éljük túl. Imádkozom érte! Közvetlenül a világháborús meg az atombombás cucc után! Eskü!

egységben az erő!






Sonntag, 8. März 2020

Napfény a jégen

Jó. De hogy a fenében lettem én Tagesmutter? Kiskoromban is erről a szakmáról álmodoztam netán? Nem tudom.

Én csak azt tudom, hogy borzasztóan, szinte mániásan imádtam a kistestvéremre vigyázni. Főleg vele a természetben/szabad levegőn/utcán sétálni. Ezért a tevékenységért minden egyebet (kiváltképp a tanulást) a háttérbe szorítottam. Ez főként 1992 őszén-telén, hetedik osztályos koromban csúcsosodott ki s ment konkrétan a tanulás rovására.

Ez egészen pontosan úgy nézett ki, hogy haza mentem a suliból, levágtam a táskámat valamely sarokba, feladtam Veronkára (ő olyan 22 hónapos volt, én 12 és fél éves) a piros anorákját, aztán usgyi, ki a szabadba! Volt pár némakacsa a szomszéd utcában, akiket feltétlenül meg kellett látogatni, volt pár befagyott pocsolya a vasúti töltésnél, amelyeken feltétlenül kellett csúszkálni...messze ez volt a legkedvesebb tevékenységünk amúgy. Kivéve, ha jött a vonat! Mert attól Veronka nagyon félt! Akkor mindig fel kellett vennem az ölembe. Emlékszem, egyszer teljesen hangtalanul érkezett a pesti személy a péceli állomásról. Veronka teljesen megdermedve állt, szemében rémület. Én meg nem értettem, mi van. Na, talán innen eredeztethető, hogy felnőttként lényegesen jobb kapcsolatot ápol az igazi lovakkal mint a vasparipákkal.

Én meg a befagyott pocsolyákkal. A végtelen délutáni mókázásoknak, amikor kettesben megélhettünk a totális időtlenség érzését, a flow-t, amit ma már mindenki keres, beutazza érte a Földet, nekünk pedig simán elég volt lemenni érte az utcánk végére (ezekre a sétákra amúgy - és ezt nem győzöm hangsúlyozni - nem vittünk se vizet, se pelust, se kölesgolyót, de még mobiltelefont se, lévén 1992, tehát jóanyánk órákon keresztül azt se tudta, hol kujtorgunk) szóval ezeknek a végtelen mókázásoknak az vetett véget, hogy megkaptam a hetedikes félévi bizonyítványomat, amely eléggé gyalázatosra sikerült.

Innentől újra a tanulásé lett a főszerep az életemben, hiszen a hetedik évvégi jegyek már számítottak a továbbtanulásnál. A továbbtanulásnál, ami azért volt fontos, mert engem valamilyen komoly pályára szántak ám a szüleim. Jogász, közgazdász, mittomén. Lényeg, hogy diplomás és irodai és perspektivikus. Nem ilyen tingli-tangli "gyerekek után rohangászós". Áh dehogy. Semmi ilyesmi szóba se jött.

Lett aztán diplomám, meg diplomával egyenértékű papírom, megjártam én a legkülönbözőbb irodákat és toronyházakat...de a szívemből SOHA nem tudták kiölni azt a vágyat, hogy én foglalkozás szerűen szeretnék befagyott pocsolyákon csúszkálni a gyerekekkel. Egyrészt, mert ehhez értek a legjobban, másrészt, mert ebben találom a legnagyobb örömöt.

És, hogy ez most hogy jutott eszembe? Valamelyik nap szusszant még egy utolsót a bürstadti tél, és egyetlen éjszaka alatt befagyott az összes pocsolya a környékünkön. Csaptunk is egy akkora csúszkáló party-t a pótgyerekeimmel....az összes kutyasétáltató ürge szája tátva maradt. És akkor ott, a ragyogó napsütésben beugrott Fenyő Miklós örökbecsűje:

Napfény a jégen
Ragyogj fel nékem
Szeretnék tündökölni
Még egyszer, úgy mint régen
Napfény a jégen
Pár boldog évem
Talán még visszajönnek
Egyszer újra értem



Hát, igazából ennyi. Kellett hozzá pár vargabetű, de megérkeztem. Végre.








Freitag, 28. Februar 2020

Ne röhögtess!

Mi is volt azzal a múltkori apokalipszissel? Na ne röhögtessetek már! A héten egészen új dimenziókba jutottam el. Főleg ma.

A lavina hétfő reggel indult el. Vállalok helyettesítést? Vállaltam. Szerdán volt az első olyan napom Tagesmutterként, amikor reggeltől délutánig itt volt nálam négy gyerek. Ebben benne volt a déli ebédeltetés meg a délutáni altatás is. Négy gyerekkel. És aki most arra tippelt, hogy a négy gyerek egy szobában egy időpontban aludt el...majd egyszerre ébredtek fel másfél óra múlva...annak így legyen ötöse a lottón! És ez csütörtökön is így volt! Nekem ez science-fiction kategória, de igaz!

A péntek vagyis ma viszont...szóval a helyettesítés miatt ma este fél hatig dolgoztam délután három óra helyett. Közben a fiaim bekaptak valami vírust, tehát felváltva hányták össze a lakás különböző felületeit. Szóval én hol azt takarítottam, hol meg helyettesítő munka címén szórakoztattam egy kétéves kislányt, aki be sincs hozzám szoktatva. Például ujjfestékkel és szappanbuborék fújással. Fogalmam sincs, honnan vettem mindehhez az energiát, tekintve, hogy múlt éjjel fél óránként ébredtem tartani a tálat.

Se nagyon humorosan, se nagyon tartalmasan nem vagyok most képes leírni ezt a hetet. Lényeg, hogy mindenki életben van péntek estére. Csodával határos módon, de életben. Én is. Félig-meddig.

És valamit jól csinálhattam, mert az anyuka, akinek a lányát helyettes Tagesmutterként láttam el a héten, tegnap azonnali hatállyal felmondta a szerződését az eddigi Tagesmutternél és hétfőtől egy éven keresztül hozzám fognak járni. Ergo: az apokalipszis állandósul. Sima hétköznappá szelídül a négy gyerekes üzemmód.

Az egyetlen vigaszom, hogy az egyéves kislány beszoktatása mostanra kiváló eredménnyel lezárult, nagyon szeret nálam lenni, jókat eszik, ez utóbbit részben önállóan műveli! Ja, és ágyban alszik a többiekkel egy szobában és egy időben, már nem kell hordoznom altatáskor! Szóval mission completed. Next?


Puszika!

Donnerstag, 6. Februar 2020

Kötődés

Nagyon készültem anno tíz éve az első gyerekem érkezésére. Mindent tökéletesen akartam csinálni. Természetesen a kötődő nevelésről szóló szakirodalmat is buzgón tanulmányoztam, a jekána indiánokat etalonnak tekintő alapművet többször is átnyálaztam. A könyv végén ajánlott hordozókendő boltba is elmentem, megvettem a létező legdrágább szerkót, a helyes használatát külön tanfolyamon sajátítottam el...aztán megszületett Tóbiás és...hát izé...legyen elég annyi, hogy nem lett hordozott gyerek. Sőt, a testvére sem. Miért, miért nem, arra most nem térnék ki. Történelmileg így alakult.

Eltelt tíz év és én Tagesmutterként belevágtam a negyedik pótgyerekem beszoktatásába. Nagyon kicsi (11 hónapos), nagyon bújós, nagyon anyás. Az már az első napon kiderült, hogy a többi gyereknél alkalmazott "beteszem az ágyba, leengedem a redőnyt és kimegyek a szobából" altató módszer nem fog működni. Apuka javasolta, használjam a hordozóját. Neki bevált. Nagyon fáztam az egésztől. Rengeteget bénáztam. De aztán...elsőre sikerült. A gyerek hozzám bújt, átölelt és nagyjából két perc után aludt is. És azóta már jópárszor. És tökéletesen elláttam a két nagyobb gyereket (21 hónapos és 2,5 éves), amíg a kicsi rajtam aludt. Hát valami ilyesmi érzés lehet háromgyerekes anyának lenni (bár ezek a gyerekek csak nagyon nagyon neccesen lehetnének testvérek)....de nem, nem jött meg a kedvem a harmadik gyerekhez...imádok velük lenni, de azt is imádom, amikor haza viszik az egész bandát délután. Éjjel pedig nem én kelek egyikhez sem (úgy tudom, még ébred mindegyik).

Ja, további fontos tény: sem a tíz perces, sem a fél órás, de még a három órás elválásnál sem sírt a kicsilány eddig egyszer sem.

Izé. Gyerekek. Kezdem azt hinni, hogy varázserőm van. Vagy valami bődületes nagy mázlim. Vagy csak szimplán erre születtem.

Tehát a te életed csupa játék és mese?

Majdnem. A héten mondjuk nevezett kislány életét mentette meg az a tény, hogy figyeltem a tavalyi elsősegély tanfolyamon és szakszerűen meg tudtam szabadítani egy félrenyelt mandarindarabtól. Nagyon izzasztó volt egy ilyen szörnyű helyzetet átélni. Egyben nagyon megnyugtató is. Hihetetlen volt önmagam számára is, mennyire nem estem pánikba. Mintha átkapcsoltam volna autopilot üzemmódba. Szinte testen kívüli élmény!

Szóval akkor rendben lezárult a beszoktatás?

Koránt sem. Most úgy kb. a felénél tartunk. De eddig minden várakozást felülmúlóan jól alakult!

Valami tanulság így a végére?

Soha többet nem csinálok hosszúra nyújtott beszoktatást, teljesen felesleges, sőt kontraproduktív. A negyedik napon simán meg lehet ejteni az első elválást. Már csak azért is, mert addigra a világ legkedvesebb embere is halálra idegesít a jelenlétével. Nem véletlenül nem mentem bölcsődébe dolgozni. Az én házam, az én szabályaim! Ja, és vadszamár üzemmóóóóóóód!

Puszika mindenkinek!

Szerintem kötődünk.







Samstag, 18. Januar 2020

Kicsi szív

Január 5-én volt éppen húsz éve, hogy lehetségesnek tartottuk a lehetetlent Jannal! Ennek örömére megosztom veletek a létező legromantikusabb élményünket! Nyálcsöpögős-szirupos-tocsogós cuccot akarsz ránk borítani Terike? Hát majdnem! Majd meglátjátok.

Öveket becsatolni, időutazás. A cél: 18 évvel ezelőtt!

2002 nyara az valami olyan fenomenális volt...évek óta tervezek posztot írni róla "Kamaszkorom legszebb nyara" címmel...na, majd lesz olyan is! De először ez:

2002 nyarán (Jézusom, most veszem észre, hogy már nagykorú ez az emlék!!!) az volt a felállás, hogy én Münchenben dolgoztam és az agglomerációban laktam, Janikám pedig Darmstadtban lakott és járt egyetemre. Ez a távolság testvérek között is több óra vonattal, szóval csak hétvégenként láttuk egymást.

Azon a júliusi hétvégén éppen Jan volt a soros, pénteken munka utánra vártam nagy szeretettel. Csütörtök délután már nagyon tűkön ültem, fel is hívtam a munkahelyemről és megkérdeztem, vajon elindult-e már! Egyáltalán nem értette, miért kérdezek tőle ilyesmit. Hogyhogy elindult? Dehogy is indult el! Hát csak másnap jön! Na, én meg jól rápirítottam, hiszen én csupa szerelemből kérdeztem, hogy úton van-e már, mert annyira várom, mit kell ilyen idegesen válaszolni, miért nem értékeli a magyar vehemenciát! Letettük. Szerintem egész délután ezen puffogtam.

Este már nem, akkor ugyanis egy After Work Party-ra voltam hivatalos! Este hattól tízig roptuk. Szeretném visszaadni egy kicsit annak a nyárnak a hangulatát, hadd linkeljem be ide a két legnagyobb slágert, amelyek hallatán anno teljesen eldurrant az agyam (amúgy még most is).

Erre a legőrültebb padlóérintős-guggolós koreográfiát nyomtam, ha kellett, ha nem:


Erre pedig csak legyezgettem magam teljesen decens módon (nem), esetleg spontán limbóversenyt kezdeményeztem:


Szóval így. Ilyen gondtalanul telt az a nyár. De főleg az az éjjel. Szalmaözvegyként, hasonszőrű diákcsajokkal forrósítottuk a talajt a talpunk alatt, s küldtük lefele egyre másra a hűs koktélokat. Ja, mert külföldi gyakorlaton voltam éppen odakint (ami most már idehaza). Az after-work-party azonban tízkor véget ért, elindultam én is szépen hazafelé. Hévvel. Volt már vagy fél tizenkettő, mire elértem a teljesen néptelen külvárosi állomást. Sietős léptekkel vettem az irányt szerény hajlékom irányába, eléggé rajtam volt a majré. Amikor is valaki hátulról a nyakamba ugrott!

"Hát neked miért nincsen bekapcsolva a telefonod???" - kérdezte a semmiből felbukkanó Jan, ellentmondást nem tűrő hangon. Ami ezek után következett, azt így leírva nagyon nehéz visszaadni. Volt abban sírás, üvöltve nevetés, egymás ölelgetése a végtelenségig. Sokára, nagyon sokára derült ki, mi történt. Csak annyi, hogy amikor én délután poénból megkérdeztem Jant, hogy elindult-e már felém, akkor ő már tényleg a vonaton ült. És nem azért volt olyan ideges, mert nem értette a poént, hanem ezért, mert megijedt, hogy valahogy megneszeltem a meglepetést. Pedig nem. Nagyon nem. Annyira nem, hogy én munka után közvetlenül becsíptem és éjszakába nyúlóan dorbézoltam. Ja, és még egy apróság: a diszkóból nem egyedül indultam ám haza. Török volt az illető és nagyon szép fekete szeme volt. Ja, meg lány is volt. Egy hétig a kanapémon aludt, mert valami lehetetlen adminisztratív okból csak későbbre utalták neki ki a gyakornoki szobát. Éppen ez volt az utolsó éjszakája nálam.

Szóval most már hármasban baktatunk hazafelé és a németül nem tudó török csajra való tekintettel Jan angolul gombolyítja tovább a történet fonalát: tehát ő szépen eljött hozzám a müncheni agglomerációba, megvárta, míg besötétedett, majd a hatodik emeleti erkélyem alatti füves réten teamécsesekből kirakott egy szép nagy szivet és meg is gyújtotta őket. Ezen a - dramaturgiailag tökéletesen megfelelő - ponton tárcsázta az én számomat. Hogy ugyan jöjjek már ki egy percre az erkélyre. Tárcsázott egyszer, meg még egyszer. Számtalanszor. Üzenetet is hagyott. Aztán meg sutba dobva minden romantikát be is csengetett. Aztán meg várt. Abban vakon is bízott, hogy nem azért nem veszem fel a telefont és nem azért van sötét a lakásban és nem azért nem nyitok ajtót a csengetésre, mert éppen valamely lengyel gyakornokkal vigasztalódom. Számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok otthon. Miért, miért nem, azon nem törte a fejét. Logikusan végiggondolva az egyetlen jó megoldás az volt szerinte, hogy a hévnél várt. Egy bokor mögött. Mert azért a meglepetés faktor nehogy elmaradjon már teljesen! És lőn!

Aki azt hiszi, hogy ezek után Jant a romantikus meglepetések királyává koronáztam és összebújva aludtunk el a franciaágyban, az komolyan nem éjszakázott még egy egyterű lakásban egy hithű muzulmánnal. Felsőbb utasításra Jan kucorgott mindenféle romantikától mentesen a kanapén, én meg közvetlen közelből hallgathattam a török csaj horkolását.

Hajnalban egy kérlelhetetlenül szecskázó fűnyíró hangjára ébredtünk, éppen az erkélyem alatt haladt végig...ezzel pedig az ottfelejtett teamécsesek sorsa is megpecsételődött.

Sokszor. Nagyon sokszor gondolok arra az éjszakára. Mennyire másként is alakulhatott volna minden. Például ha mást viszek haza a diszkóból. Vagy ha haza se megyek.

Azóta se rakott ki nekem Jan szívet teamécsesekből. Igaz, nincs is erkélyünk. Viszont alhatunk egy ágyban, amikor csak akarunk!!!

Száz törökért sem adnám őket!



















Sonntag, 12. Januar 2020

Csak rutinosan

Boldog új évet minden kedves olvasómnak, ez itt 2020 legeslegelső bejegyzése!

Igazából az időgazdálkodási tervem alapján ma 19 és 20 óra között a dolgozószoba végeláthatatlan káoszát szortírozom, szóval...

...csak beugrottam ide elújságolni, hogy holnap kezdem a családi napközim negyedik beszoktatását!

Az alany a közel 11 hónapos Charlotte, a Michelin-babához hasonlatos kicsilány!

Ami jó: hat teljes hetünk van a beszoktatásra, ilyen luxusban még nem volt részem, nagyon bizakodó vagyok. Ráadásul tavaly augusztus vége óta folyamatosan zajlik az ismerkedés, azóta már nagyon sokszor találkoztunk, holnap reggel igazából már régi ismerősökként fogjuk üdvözölni egymást!

Ami érdekes: ez lesz az első olyan beszoktatásom, ahol nem az anyuka, hanem az apuka lesz jelen. Nagyon kíváncsi vagyok. Igazából eddig mindösszesen egyetlenegyszer találkoztam vele, akkor tette a dicsérő megjegyzést a könyvespolcunkra (illetve annak tartalmára). Megsaccolni sem tudom, hogy tudunk majd együttműködni, milyen hamar kezd el zavarni a jelenléte (gyanítom, hamar, mint eddig minden szülőnél). Terveink szerint a szokásosnál lassabban haladunk majd a beszoktatással, hiszen tényleg szokatlanul sok időnk van. Ez annyit jelent, hogy az első héten még nem is lesz elválás, csak a másodikon...huh, vajon mi sül ki ebből?! Majd beszámolok!

Ja, és most aztán végre meg kell tanulnom mosható pelenkával pelenkázni, ami nekem egyelőre ismeretlen terep, hiszen ismertek, közel sem vagyok ökoanyu...a szocializmus gyermeke viszont igen, szóval szerintem a véremben van!!!

Beszoktatásra fel!