Na, aki figyelmesen olvasgatja ezt az írásfolyamot, már biztosan tűkön ül. Miért is? Mert április 2-án, egy gyönyörű szerdai napon megígértem, hogy egyszer majd megosztom veletek, milyen fantasztikus élményem is volt nekem az Auchan-ban. Az a bizonyos "egyszer majd" most elérkezett! Dobpergés, dobpergés, szóljanak azok a harsonák, de teli tüdőből! Akkor emlékezzünk tehát!
Van nekem egy szokásom. Hülye szokás, de nagyon is célravezető. Minden egyes alkalommal, úgy értem MINDEN egyes alkalommal, amikor az Auchan-ban járok, eltolom a kocsimat a legós polcok felé. Hogy miért? Egyszer, teljesen véletlenül(?) észrevettem, hogy nevezett áruházban teljesen randomszerűen cserélődnek az ártáblák bizonyos játékok, de főleg a legók polcain. Ami ma hatezerbe fáj, azért lehet, hogy jövő héten már hétezret kell pengetni, de az is előfordulhat, hogy vacak négyezerért utánad hajítják. Mindez különösebb jelölés (pl. AKCIÓ!) vagy figyelemfelkeltés (VÁSÁROLJ!) nélkül. Jaj egek, hát ezért várunk két hónapot, hogy most ezt megoszd velünk??? Nem. Na, de várjunk egy kicsit. Szóval én minden vásárlást úgy kezdek, hogy elzarándokolok ide a legókhoz, és megnézem, hogy mennyi az annyi. És igen, volt már olyan, hogy nagyon jól jártam, de főleg a gyerekeim.
Így tettem én április 2-án, szerdán délután is. Óriási megdöbbenésemre éppen az egyik legáhítottabb legócsomag esett áldozatul valamely vicces kedvű árufeltöltőnek, vagy árcédularagaszgatónak, mittudomén. Lényeg, hogy pont egy ilyet kértem a tesómtól Flórikának, s nem lévén biztos benne, hogy ő már megvette-e vagy esetleg itt a nagy alkalom, és spórolhatok neki ezreket is akár, felhívtam. Az ám, ki is csengett szépen. Tudjátok, van az úgy, hogy életetek nagy élménye egy mezei telefonhívással kezdődik. Egy hívással, amely az egész életetekre hatással lesz. Folytasd már, könyörgöm! Jó, de csak azért, mert szépen kértek.
Fel is vette a hívott fél, gyorsan tisztáztuk, hogy kár itt minden dumáért, a játékdoboz már régesrég megvételre került, max. megvehetem valaki másnak ajándékba (ilyet is szoktam!) Ekkor akár le is tehettem volna, hiszen valóban siettem (Flórika beteg volt, ha valaki még emlékszik rá). De nem, nem tettem le, mert valahogy rámjött a small talk mánia (valami azt súgta, hogy NE tegyem le? ki tudja már azt!). S hogy, hogy nem, feltettem egy TELJESEN ártatlan kérdést. Tudjátok, sokszor egyetlenegy kérdés változtatja meg az egész világot. S most sem kellett csalódnom. A válasz ugyanis mindent elsöprő és mindent beteljesítő, mindent megmagyarázó és mindent felülíró volt. Nem, nem mondom el, mit kérdeztem. És most a választ sem részletezném. De egy dolog világosan kiderült: ettől a pillanattól kezdve már semmi sem lesz sohasem úgy, mint volt előtte! És én ennek rettenetesen örültem. Sőt, még most is nagyon örülök! Miért is?
Tekintsünk most egy pillanatra vissza az időben! Hiszen már a címben ígértem: RETROSPEKTÍV!
Tudjátok, amikor Tóbika olyan kéthónapos lehetett (2010 őszén), és végérvényesen kinőtte jópár 56-os ruhácskáját (rugikra és kombidresszekre gondoljatok itt elsősorban), akkor én nyitottam egy dobozt ezzel a felirattal: TESÓK/UNOKATESÓK. Ezt a dobozt én azóta már kétszer leporoltam, egy nagyon nagyon jó barátnőm kisfia és az én második gyermekem érkezésekor. S már nagyon, de nagyon vártam, hogy harmadszorra is leporolhassam, de nekem ne kelljen szülnöm hozzá! Szüljön most már valaki más! Lehetőleg valamelyik tesóm! Mert egy unokatesó, hát az kérem valami fantasztikus dolog! És igen, éppen ezzel kapcsolatban kaptam akkor és ott a jó hírt!
A beszélgetést követő percekre csak nagyon elmosódottan emlékszem. Először is, valamely égi kezek machinációjának hála, éppen olyan melódia csendült fel a hangszórókból, amilyet filmrendezőként a "most tudtam meg, hogy nagynéni leszek!" című jelenet alá én magam is bevágtam volna. Valami egészen pszichedelikus-transzcendens-hipnotikus zene szólt a csemegepult mögül. Elég nagy teljesítmény ez egy hipermarketben, ahol bármikor gátlás nélkül lejátsszák a Túl szexi lány! refrénű sikernótát. Én valami földöntúli mosollyal az arcomon, teljesen céltalanul kezdtem kóvályogni a polcok között, hosszan meredtem például egy gyermelyi spagetti csomagolására, és azt hiszem, igen, azt hiszem, meg is könnyeztem egy kicsit annak a négy tojásnak a sorsát, amelyeket vélhetően feltörtek ehhez a termékhez. Bevallom, legszívesebb átöleletem volna azt a szegény kisnyugdíjast, aki megkért, hogy olvassam már le neki a tarhonya árát, mert otthon hagyta a szemüvegét. Meg úgy általában mindenkit, aki szembejött velem.
Nem tudom, meddig tartott ez a másállapot, én végül csak beálltam egy kasszához és kifizettem, amit addig vásároltam (bármilyen további "mit is kell még vennem" típusú gondolat teljesen esélytelen volt az eufóriámmal szemben). Hazafelé pedig azon gondolkoztam, miért is ilyen nagy öröm ez nekem. Persze, először is káröröm (ami azért szép, mert nincs benne egy cseppnyi irigység sem!). Mert most végre megtudod TE is, milyen az a gyerek, hahaha! De éreztem, hogy ennél sokkal több van a dologban! Az ám, hiszen az unokatestvér szóban (illetve az unokahúg/öccs összetételben) nem véletlenül van benne az, hogy UNOKA! És a nagynéni meg a nagyszülő szavak sem véletlenül indulnak ugyanúgy. Kérem, szerintem (így látatlanban egyelőre) a tesó gyereke az olyan lehet, mint nagyinak és nagypapinak az a picike kis poronty, tudjátok: 100 % öröm - 0% felelősség! Hogy tényleg így van-e, arról majd beszámolok. Mondjuk, úgy december környékén!
