Német leszek Vol.1.

Olvasom a híreket. Napi szinten olvasom. Magyarul is, németül is. Idén szeptemberben volt aztán egy olyan hír, amely arra sarkallt, hogy akkor most vagy soha, azonnal kérvényezzem a német állampolgárságot. Jól jöhet az bármikor. Kiderült, hogy kapásból két vizsgát is kell tennem. Az egyik egy nyelvi, a másik egy politikai-közéleti-történelmi. Az elöbbi szóbeli és írásbeli, az utóbbi csak írásbeli. Ebben a bejegyzésben a nyelvi tesztröl szeretnék bövebben értekezni. A német állampolgárság megszerzéséhez B1 típusú vizsgát kell tenni. Ez (utólagos megítélésem szerint) valahol az alapfok és a közepfok között helyezkedik el, de azért ezt ilyen egyértelmüen nem lehet kijelenteni (mindjárt meglátjátok, miért). A vizsga szóbeli és írásbeli részböl áll és csak az arra jogosult nyelviskolák bonyolíthatják le. Nekem egészen Darmstadtig (csodálatos város tölünk 36 kilométerre északra, Jannal való megismerkedésünk és házasságkötésünk helyszíne) kellett elmennem, hogy eleget tegyek eme szent kötelességnek. A szóbeli és az írásbeli vizsgát két egymást követö napra ütemezték be, ráadásul 13.30-as kezdéssel (azzal a kikötéssel, hogy már 30 perccel elöbb meg kell jelenni), ezért nekem két egész nap szabit kellett kivennem. Nem voltam ettöl különösebben lelkes, meg az egész szitutól sem. Mi a francnak kell nekem egy ilyen alacsony szintü vizsgát tennem, ami ráadásul 200 eurómba kerül? Ha ilyen szinten tudnék németül, akkor eleve nem tudnám végezni ezt a munkát, amit végzek...színtiszta idöpocsékolás (nekem), nyilvánvaló lehúzás (nekik). Igazából én már 13 évesen tudtam ilyen szinten németül, azóta már csak fejlödtem valamicskét (ezt a lózungot már annyit szajkóztam a környezetemnek, hogy álmukból felkeltve is tudták). Na, de hamarabb kell annak felkelni, aki a német bürokráciával szeretne birokra kelni, pláne észérvekkel. Dehát ismertek. Ha már egy ilyen hülye és az én szempontomból teljesen értelmetlen helyzetbe kényszerítettek bele...akkor én abból a lehetö legjobbat fogom kihozni, ha a fene fenét eszik is. Kezdjük ott, hogy a vizsga napjain (október 10. és 11.) még színtiszta nyár tombolt itt nálunk, 28 fokig simán felkecmergett a hömérö higanyszála úgy délfele. A ragyogó idö tehát adott. Darmsatdt a szívemnek egy nagyon kedves város, tele nosztalgikus helyszínekkel, valamint ragyogó shoppingolási lehetöségekkel. Hogyan lehetne ezt a létezö legjobb módon kombinálni? Eltaláltátok: biciklivel! Biciklivel fogok menni! Egészen pontosan biciklivel megyek az állomásra, aztán - életemben elöször!- - felteszem a biciklimet a vonatra, aztán a biciklivel átszállok egy másik vonatra...és már ott is vagyok! És 15 év után elöször újra biciklivel fogok mászkálni Darmstadtban ide-oda! Pontosan úgy, mint 2005 és 2008 között szinte minden nap, amikor ott laktunk Jannal! De csodálatos lesz! Öreg éjszaka volt már, mire ezt magamban kifundáltam. Nem is avattam be senkit a tervembe. Boldog izgalommal a szívemben, elégedett mosollyal az arcomon aludtam el. Egyszer, egészen pontosan két évtizeddel(!) ezelött mondta nekem egy gyülöletes kolléganöm, nem kis megvetéssel a hangjában: "Jaj Teri! Te mindennek úgy tudsz örülni mint egy gyerek!" Milyen igaza volt! És ezt a fantasztikusan irigylésreméltó tulajdonságomat húsz(!) év felnöttlét sem tudta kiölni belölem, innen üzenem! Aztán csak felvirradt október 10. napja. Az idöjósokat tökéletesen igazoló ragyogó napsütésre és kellemes hömérsékletre ébredtünk. Szépen összekészülödtem, különféle táskákba osztottam szét a cuccaimat, majd teljes titokban eltekertem az állomásra (Jan eddigre már melóban, a gyerekek suliban voltak, senki nem neszelte meg az én korszakalkotó ötletemet). Megváltottam a jegyemet és a biciklijegyemet...majd egy biciklitulajdonos teljes öntudatával, sisakkal a fejemen, büszkeséggel a szívemben léptem fel a vonatra. Nagyon nagy élmény volt elöször használni a biciklis szakaszt úgy, hogy bicikli is volt nálam (mert ücsörögni már sokszor ücsörögtem ott, valamiért szeretem a lehajtható székek kényelmét avagy kényelmetlenségét). Átszálláskor ill. peronváltáskor megtapasztaltam, milyen érzés biciklivel liftezni (nagyon jó), és milyen az, amikor is duplán környezetvédönek érzed magad, hiszen autó helyett (autópályán 25 perc tölünk Darmstadt) a jóval lassabb átszállásos vonatos és biciklis kombinációt választottam. Majd szétfeszítette a mellkasomat a fenenagy önérzetem. Amikor aztán a darmstadti föpályaudvartól végig bicikliúton haladtam a cél felé...na, az maga volt a mámor! Színtiszta eufória kapott el! Tudjátok, miért? Mert Darmstadt egy eszméletlenül biciklibarát város, itt egy teljesen sima kedd délelöttön is elérik a bringások a kritikus tömeget...volt, hogy dugóban álltam! Biciklidugóban! Lelkem egyik elveszett darabkáját találtam ott meg...de aztán csak bementem a nyelviskolába, akármilyen ragyogó is volt az idö és akármennyire is vonzott az elsöévfolyamos egyetemisták hatalmas és vidám tömege, akik éppen a gólyatáboros feladataikat végezték a közeli parkban (nem voltak szomjasak). A nyelviskola egy baromi barátságtalan környéken egy még barátságtalanabb épületben kapott helyet, én ilyen lepukkant helyet ritkán láttam itt Németben. Betereltek bennünket egy tanterembe, ott kellett várakozni a regisztrációra. Gyorsan felmértem a résztvevöket: összesen huszan voltunk, nök, férfiak vegyesen, a külsö ismertetöjegyek alapján a létezö összes kontinenst képviseltük. Mint utóbb kiderült: ezt helyesen ítéltem meg. Benin, Szenegál, Egyiptom, Mexikó, Brazília, Vietnám, Oroszország, Ukrajna, Lengyelország, Törökország...ez itt mind jelen volt...no meg azért rólam se felejtkezzünk el (nem, ausztrál nem volt). Persze, minderre majd csak a két nap folyamán fog fény derülni, egyelöre mindenki bizalmatlanul méregeti a másikat, már aki nincs belebuzulva a telefonjába (a többség bele van). No, de már nem sokáig! Jön egy nagyon tanítiónénis külsejü és orgánumú idös hölgy, és pattogó hangon közli, hogy azonnal mindenki zárja be a telefonját a folyosón található széfbe. Az értékeink ebben a teremben maradnak (a szemünk elött zárja be az ajtót, higgyünk neki, innen nem tünik el semmi), mi meg átmegyünk egy másikba. Mindenki kap egy sorszámot, ez egyben a széf fakkjának a sorszáma is, ahová a telefont kell betenni, meg az egyszemélyes asztalok is be vannak számozva, amelyek abban a bizonyos másik teremben várnak ránk. Mindenki a sorszámának megfelelöen foglalhat helyet, egymástól tisztes távolságra. Ordnung muss sein! Kilencven percet kaptunk négy szövegértési feladat megoldására...negyven perc múlva már a legyeket bámultam a falon. A hallás utáni szövegértési feladat következett ezután, abba mondjuk majdnem beletört a bicskám. Képesek voltak egy svájci és egy osztrák beszélgetését lejátszani...sejtelmem sincs, hogy valaki meghekkelte-e a rendszert vagy ezt komolyan gondolták. Az utolsó feladatunk levélírás volt megadott szempontok alapján, erre harminc percet engedélyeztek. Ezt mondjuk szépen ki is használtam, jó kis levelet írtam a képzeletbeli barátomnak arról, hogyan fogunk grillezni esöben (segítek: ernyövel). A végén szépen mindenki visszakapta a telefonját, voant és bicikli kombóval haza is jutottam annak rendje s módja szerint. Felvirradt október 11. napja, következzék hát a szóbeli vizsga! Két órával hamarabb indultam otthonról...továbbfejlesztettem az elözö napi utitervemet ugyanis. Ezen a napon csak az elsö vonatra szálltam fel, a második útvonalát (30 kilométert!) pedig biciklivel tettem meg! Szikrázó napsütésben, öszi illatoktól terhes levegöben, csodálatos tájakon. Sokszor, nagyon sokszor eszembe jut az a bringatúra. Ahogy félúton szépen letelepedek egy útszéli padra és elfogyasztom a kis elemózsiámat...a szemem is elfátyolosodik, annyira szép élmény volt. Visszavágyom oda és abba a pillanatba. Ugyanakkor nagyon meg is nyugszom ettöl a gondolattól. Nem kell nekem luxusutazás, se távoli táj, se ismeretlen kultúra...csak egy egyszerü kis biciklitúra itt a környéken, ennyi pont elég a boldogsághoz. Magamat is meglepem néha, mennyire földhözragadtak az igényeim. No, de tekerjünk tovább! Jó kondiban vagyok, úgy tünik, mert egy órával hamarabb érek Darmstadtba a tervezettnél. Hol máshol ütném el a hirtelen rám szakadt szabadidöt, mint a könyvesboltban! Fel is tankoltam jópár regényt, újságot, söt, egy elöre nyomtatott ország-város-fiú-lány társasjátékot is, travel edition kategóriákkal. Ez utóbbit Flórikának szántam, nagyon jókat szórakozunk mindig játék közben, és ez a változat még nincs meg (az Einstein edition már igen). Beérek a nyelvsuliba, ugyanabban a deprimáló teremben kell várakoznunk mint tegnap. Bejön ugyanaz a hervasztó némber mint tegnap. Közli a viszga menetét: ezt a termet, de legalábbis ezt az épületet a következö öt órában senki nem hagyhatja el (csak wcre lehet kimenni, ha nagyon muszáj). Aki kimegy az épületböl, az automatikusan bukja a vizsgát meg a vizsgadíjat. Kettesével fognak szólítani bennünket, teljesen random módon (hadd féljünk). A telefonjainkat most azonnal be kell raknunk a széfbe, csak a vizsgát követöen kaphajtuk vissza. Nénike ellentmondást nem türö nézéssel és két random viszgázóval jobbra el. Mi, kb. tizennyolcan meg csak lesünk. Meddig kell itt ününk? De ami talán még inkább felkavarja az indulatainkat, az az, hogy: MI A FENÉT FOGUNK CSINÁLNI ÓRÁKON ÁT A TELEFONUNK NÉLKÜL???? Eltaláltátok: várunk. Várakozunk és közben lassan megörülünk. Az idö mintha ólomlábakon járna. Elöször a lengyel ipsénél szakad el a cérna. Hangosan kezdi el szidni a szervezöket, nagyon kikel magából. Mi ez itt, börtön? No, bennem emberére talált, már tegnap óta érik bennem az indulat a méltóságon aluli bánásmóddal szemben. Egymásra licitálva soroljuk, milyen jelzöket fogunk beírni a nyelvsuli Google értékelésébe...amint visszakapjuk a telefonunkat ugyebár. Mert anélkül...khm...hát akármennyire is szeretnénk tombolni a virtuális térben, teljesen tehetetlenek vagyunk. Hamarosan csatlakozik hozzánk egy török meg egy ukrán fószer...az oroszok a sarokból figyelnek. Ezzel a szitkozódással eltelik vagy fél óra, újabb két embert szólítanak a vizsgabizottság elé (a brazil és a szenegáli hölgy a szerencsés). Aki már levizsgázott, az ebbe terembe nem jöhet vissza, semmilyen módon nem érintkezhet velünk, egy hátsó kijáraton hagyja el az épületet. A vizsga tisztaságát meg kell örizni minden áron! Közben kezd kifogyni belölünk a szufla...mélypontjához közeledik a hangulat...már éppen eröt venne rajtunk a csüggedés és a pusztító unalom...amikor Terikének támad egy kolosszális ötlete! Mert mi most jól fogjuk magunkat érezni, ha a fene fenét eszik is! Elöbújik a közösségformáló énem (fyi: egész életemben a közösségi munkáért kaptam a jutalomkönyveket, nem a kiváló tanulmányi eredményeimért), a megoldás pedig már csak egy karnyújtásnyira van. Néhány percen belül egy asztalnál ül a lengyel, az ukrán, az orosz(!), a török no meg a vietnámi, hogy a magyarról már ne is beszéljünk...és...igen! Ország-városoznak! A legnagyobb egyetértésben! Hatalmas nevetések közepette! Olyan összhangban, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Közben még egymás nevét sem tudjuk...mert nem is ez a fontos! Hanem a humor és az elhatározás: még ebböl a nyomorúságos kényszerhelyzetböl is kihozzuk a legjobbat (ez igazából az én elhatározásom volt, a többieknek meg nem volt más választásuk...ha Terike egyszer belelendül, mindenkit magával ránt a tutiba)! Persze azért vannak viták...amiket telefon ill. Google használata nélkül nem is olyan könnyü rendezni. Például a Fülöp-szigeteket németül Ph-val írják (Philippinen) és nem F-el, mint ahogy a lengyel kollega próbálja bizonygatni és pontot szerezni. Oslo pedig igenis a tenger mellett van, igaz, egy fjord belsö végében helyezkedik el (ez akkor fontos, amikor tengerparti fövárost kell írni...ilyen kategória is van). Óriási mázli, hogy a lepusztult tanterem falát pont egy megfakult világtérkép borítja...szerintem elöször irányul rá emberi szem, nem is egy! Azért akad olyan helyzet is, amikor a világtérkép sem segít. Az ukrán csávó például helyes megoldásnak tartja a W betüs ország kategóriánál azt, hogy Wakanda...a lengyel ipse hözöng, hogy az nem is létezik...a benini csaj mindentudóan mosolyog. Én simán elfogadom, hiszen ennek a játéknak pont ez a lényege, hogy szárnyaljon a kreativitás...a kicsinyes emberektöl pedig amúgyis kiráz a hideg. Persze, könnyü nekem, én játszani akarok, nem nyerni (így jár az, aki öt gyerek közül a középsö...a nagyobbak okosabbak...a kisebbek aranyosabbak...nulla versenyszellem van bennem...lételemem a konszenzus...gyerünk, játsszunk tovább!). Ja, és azt megfigyeltétek már, hogy a játék egy olyan kötetlen hangulatot teremt, amelyben még a legintrovertáltabb embereknek is megered a nyelve? A török ürge eddig nem nagyon nyilatkozott, egy-egy menet után viszont elpöttyint ezt-azt magáról. Megtudom például, hogy Németországban született, itt is járt iskolába, mégsem tanult meg soha rendesen németül. Születése óta török állampolgár, ezt a nyelvvizsgát most azért kell letennie, mert ez kell a tartózkodási engedélye meghosszabbításához. A beszéde (sem a kiejtése, sem a mondatalkotása és a szókincse) alapján nem gondoltam volna, hogy évtizedek óta kapcsolata van a német nyelvvel. Nagyon szomorú, egyben nagyon jellemzö történet ez a hiányos integrációról. Akarni kell nagyon az egyénnek, az az igazság. A német állam nem nyúl a hónod alá. Újabb és újabb körök zajlanak a játékban, egyre jobban oldódik a hangulat. Az ukrán gyerek vallomást tesz: ö eredetileg Porosenko-ra szavazott. Mostanra viszont már nagyon tiszteli Zelenszkijt, fantasztikus, ahogy kiáll a népéért, és nem fogadta el az amerikaiak ajánlatát, amikor ki akarták menekíteni az országból. Ö maga kilenc éve él Németországban, viszont a családja Ukrajnában maradt. Apja és fivére a fronton...itt kicsit elbicsaklik a beszélgetés...az emberek pedig egyre fogyatkoznak körülöttünk. Már csak hatan maradtunk: az ukrán, a lengyel, a mexikói, a vietnámi, a benini meg én. Csokis keksz osztogatással próbálom életben tartani a beszélgetést...és aki most úgy tippelt, hogy én meg a benini csaj járulhattunk utoljára a vizsgabizottság elé...na, annak így legyen ötöse a lottón! És innen kezdett izgalmassá válni a helyzet. Mert a hölgy ránézésre a lányom lehetett volna, egy éve tanult németül, valamely meg nem nevezett csereprogrammal érkezett Németbe és a nyelvvizsga ahhoz kellett neki, hogy hivatalosan is iskolába járhasson itt. Nyelvtudás szempontjából Makót és Jeruzsálemet képviseltük...és szándékosan választottam ezt a hasonlatot...hadd nöjön olvasóim fejében a bábeli zürzavar! Aztán csak a bizottság elé járultunk. Húztunk egy-egy képet, ezekröl kellett elöre megadott szempontok és elöre meghatározott álláspontok szerint beszélgetni. Nem a vizsgabizottsággal, egymással. Tehát nekem, aki 35 azaz 35 éve tanulok németül, meg neki, aki egy éve. És itt volt ennek a csajnak hatalmas nagy szerencséje, hogy éppen velem sorsolták össze. Velem, aki manapság már konyítok valamicskét a pedagógiához és kiválóan eltársalgok bárkivel bármilyen szinten. Nagyon, de nagyon jól alakult a szóbeli vizsgánk, még a bizottság tagjait is sikerült alaposan megnevettetnem, pedig azért eddigre már rendesen le voltak harcolva. Ja, az volt a témánk, hogy a férfiak meg a fözés. Megragadtam az alkalmat, és elmondtam, hogy az én férjem imád fözni, ezért számomra elképzelhetetlen és érthetetlen, ha egy férfi nem szeret a konyhában sürgölödni. Na, ez váltotta ki a LOL-szituációt...föként a bizottság férfi tagjából...hamar haza is engedtek bennünket. A hazautat kicsit megvariáltam. Darmstadt föteréig elbicikliztem, majd villamosra szállva elzötykölödtem az agglomeráció határáig, onnan biciklivel mentem vagy tíz kilométert az igen erös alkonyulatban, majd vonatoztam, majd újra tekertem és már otthon is voltam! Csodaszép, langymeleg októberi este volt, jól esett a mozgás a hosszú ücsörgés után. Ez az esti biciklizés is sokszor fel-felvillan bennem, ahogy élem a kis életem...meseszép élmény volt. És, hogy hogy sikerült a vizsga, aminek ilyen eszméletlen hosszú, igazán bölére eresztett beszámolót szántam? Íme:

Szerintem stréber vagyok:-)))))))

Tagesmutter megdicsőül!

A napokban úgy alakult, hogy két pótgyerekemtöl is búcsút kellett vennem. Közel három évesek mindketten, jövö héttöl már oviba járnak. A búcsú nálam többnyire kellemes sütizéssel, kávézással és kvaterkálással telik. A csúcspont persze mindig az ajándékozás. Nekem, az öt (lány!)gyerek között felnött egyénnek még mindig a tárgyi ajándék az egyik legmarkánsabb szeretetnyelvem...pláne, ha passzolnak is azok az ajándékok! És most passzoltak, nagyon is! De nézzük szép sorjában: November elsején az M. nevü kislánytól búcsúztam el. Ö 2022 februárjától járt hozzám, akkor volt éppen 13 hónapos. Beszélni, járni még nem tudott...most meg...egy böven óvodaérett gyönyörü kislány családja rebegett nekem hálás köszönetet. Na, de elég a dumából, nézzük az ajándékokat! Kezdjük talán a házi készítésü macaron kollekcióval! Hja kérem, könnyü, ha cukrászmester van a családban (nekik könnyü, nekem meg finom):

Ebböl a csomagból messze a sárga (maracuja ízesítésü) volt a legfinomabb, de azért a csokis is megért egy misét. No, de mi lapult a csomagban még? Hát ez:

Anyósomnál láttam elöször ilyen növényt. Olyan jó kis nyomkodnivaló dundi levelei vannak! Ezer éve vágytam már egy ilyenre! Igazából egy kicsi fa! És tudjátok, hogy miért olyan dundik azok a levelek? Mert ott tárolja a nedvességet! Ergo szinte alig kell locsolni! Hetekre is el lehet felejteni akár! Oh, tökéletes helye lesz nálam! Futottak még kategóriában leledzik a forraltbor meg az illatgyertya...jól jönnek ezek majd téli vésztartaléknak!

Nagyon sok dícsérö és hálát kifejezö szó hangzott el a délután során, nagyon soknak, söt, fantasztikusan megbecsültnek éreztem magam. Könnyek és ölelkezések közepette búcsúztunk el úgy másfél óra múltán...biztos voltam benne: ezt már nem lehet fokozni. Aztán felvirradt a november 2! Ezen a napon az L. nevü kislánytól vettem búcsút, ö 2022 júniusától volt a családi napközim oszlopos tagja. Akkor volt 18 hónapos. Elötte már próbálták beszoktatni egy bölcsibe is, sikertelenül. Elég nagy fenntartásokkal érkeztek hozzám a szülök, ódzkodtak az újabb kudarctól, meg attól, hogy a gyerekükkel nem stimmel valami. Mint kiderült, a gyerekkel minden stimmelt. Nagyon is. Rekordidö alatt egymásra hangolódtunk, óriási lett köztünk a harmónia. Kiderült, hogy mindketten imádunk röhögni, rádásul nagyon hasonló a humorunk. Mind a motoros mind a kognitív képességei rekordsebességgel fejlödtek a kiscsajnak, frankón jókat társalogtunk már így a vége felé. Ja, és imádta a nagy közös olvasásokat...borzasztóan nehezemre esett öt oviba engedni. A szülök a végtelenségig hálásak voltak nekem a harmonikus másfél éves közös munkáért, egy csodálatos, erösen személyre szabott ajándékkosárral érkeztek a búcsúra.

Ez már így elsö blikkre is nagyon pofás! Hát még, ha kicsomagoljuk, ízekre bontjuk, miegymás! Akkor lássuk! Volt benne két utalvány a nem is olyan távoli élményfürdöbe. Nekem, a nagycsaládból származó, mindig mindenét megosztó embernek eszembe se jutott, hogy nem az az egyetlen opció, hogy magammal viszem a férjemet...hanem akár egymagam is mehetek KÉTSZER:-)))

A fürdöcuccaimat majd szépen bepakolhatom ebbe a csodálatos kis szatyorkába, ilyen tutira senki másnak nem lesz az usziban:

Ha pedig vészesen fogyna az energiatartalékom a végtelen sok úszás hatására, innen mindig feltankolhatok (mire ezeket a sorokat írom, már írmagja sem maradt:-):

Ezúton tájékoztatom a kedves olvasót, hogy ez a kedvenc csokim, ez a narancssárga, bármilyen változatban, egyenesen az Államokból (az apuka járt ott nemrég üzleti úton, és most mondjátok meg, hát még ott is gondolt rám!), ja, azért pár fajta már errefelé is kapható. Na, volt-e még valami? Vagy üres már az a kosár? Majdnem. Egy külön ajándékzacsiban érkeztek az alábbi lábmelegítök...a dédnagymama kötötte öket a hosszú téli estéken:

Boldogan és elégedetten vágtam bele a november 6-án kezdödö beszoktatásba...ezek szerint csak van nekem valami kis varázseröm!