Grammy, ugye hallasz?

Életed legmeghatározóbb évét töltötted velem. Az első és a második születésnapod közöttit. Amikor megismerkedtünk, még járni sem tudtál, amikor elbúcsúztunk, már a bukfenc is ment. Velem voltál, 52 héten át, heti öt napon, napi nyolc órában. Mégis, ha pár hónap múlva úgy adódna, hogy szembemennék veled az utcán, már fogalmad sem lenne, ki vagyok én. Pedig felém tetted meg az első lépéseidet. Én cucliztattalak naponta kétszer, amikor még szükséged volt rá. Én vágtam neked akkurátusan körte- és avokádódarabkákat a tányérkádba, amikor semmi mást nem voltál hajlandó megenni. Én tanítottam meg neked azt, hogy Hoppe hoppe Reiter, de azt is, hogy eins zwei Papagei! Én tartottalak a karjaimban függőlegesen órákon át egy sötét szobában, amikor úgy meg voltál fázva, hogy fekve nem tudtál aludni. Én guggoltam melletted akár fél órákat is, ha egy-egy erdei talajszelvényt tüzetesebben meg akartál vizsgálni. Én tanítottalak meg arra, hogy négykézláb körbe-körbe rohangálni és közben ugató hangokat kiadni a legnagyobb buli a világon, és ehhez semmi, de tényleg semmiféle játékeszköz nem szükségeltetik. Általam ismerted és szeretted meg a német és a magyar konyha remekeit, egy kis pufiparty-val pedig bármikor le tudtalak venni a lábadról. Tőlem lested el azt is, hogy a létező legjobb időtöltés alvás előtt bekucorodni egy sarokba és csöndesen olvasgatni egy kicsit. Nagyon, de nagyon csodálatos egy év van mögöttünk, és én borzasztóan nehezen vettem tőled búcsút ma délután, amikor teljesen nyilvánvalóan utoljára találkoztunk az életben. Mégis, amikor majd nyugdíjas koromban reszkető kézzel bekapcsolom a tévét, hogy megnézzem, amint átveszed a Nobel-díjat...nos, akkor a szívem mélyén tudni fogom, hogy ebben azért nekem is volt némi szerepem. Még akkor is, ha te már sem az arcomra, sem a nevemre nem fogsz emlékezni. Pedig én a személyiséged része leszek, örökre. Te meg mondjuk a szívem egyik darabja, azért az se semmi!