Szeretnék nektek beszámolni életem eddigi legkedvesebb újságírói munkájáról. Természetesen a
Gyermekvasútról készült riportomról lesz szó. Amire nagyon, de nagyon büszke vagyok, hiszen a teljes cikk az én művem, semmilyen szerkesztői instrukciót nem kaptam hozzá. De hogyan is kezdődött?
Jan szólt májusban valamikor, hogy hallottam-e a nagy hírt, mely szerint a Gyermekvasút bekerült a Guinnes Világrekordok Könyvébe? Szégyenkezve vallottam be, hogy nem, nem hallottam, pedig én aztán tényleg állandóan híreket olvasok, akor még lapszemlés is voltam rááadásul. Innen pedig már csak egy gondolat választotta el a nagy ötlettől: el kéne tölteni egy egész napot a budai műintézményen és be kéne mutatni a feelinget. Engem, mint igen elkötelezett (kis)vasútrajongót mindez nagyon felvillanyozott. Be is ajánlottam a témát a szerkesztőmnek, aki azonnal igent mondott. Azzal a kikötéssel, hogy magamnak kell fotóznom, mivel ez még a gyakorlat része. Mivel ismerem a saját korlátaimat, na meg a férjem tehetségét, boldogan delegáltam ezt a feladatot, Jan pedig még boldogabban vállalta. Már csak egy gyors kapcsolatfelvétel, és egy rekordsebességű engedélyeztetési eljárás kellett hozzá, de június első vasárnapjára meg is volt a programunk. Gyerekek nélkül, naná!
Emlékszem, előző este vagy éjfélig a gép előtt ültem, és a riport szerekezetén agyaltam. Kit akarok megszólaltatni? Mit akarok kérdezni? Mit volna jó fotózni? Szóval rákészültem elég rendesen. Mellettem zúgtak-dongtak az töltődő akkuk, tényleg semmit nem bíztunk a véletlenre. Aztán csak felvirradt a nagy nap. Indulás előtt még kinyomtattam vagy 100 db, 3 különböző nyelvű formanyomtatványt a képmás felhasználának engedélyezéséről, hiszen biztos voltam benne: embereket fotózunk (és szólaltatunk meg!). Tízre volt lebeszélve a találkozó a kontaktunkkal, minden gyermekvasutasok pátriárkájával. Aki nagoyn segítőkésznek bizonyult már az első perctől kezdve, s meg is tartotta ezt a jó szokását, még a megjelenés utánig is.
Azt a pillanatot, amikor egy szép kemény alátéttel és rajta sok-sok lappal, na meg az obligát golyóstollal a kezemben, óriási reményekkel és nagyon csillogó szemekkel felszálltam a Bendegúz nevű dízelmozdony vontatta nyitott vagonba, soha nem feledem. Szerencsére Jan meg is örökítette. Jan, akinek láttán nem egy papaprazzó vagdoshatta az ereit, hiszen 3 azaz három fényképezőgéppel felszerelkezve indult velem a nagy útra, plusz a telefonja is be volt üzemelve, für alle Fälle, ugyebár.
Ja, mos látom csak, a kisvasutas kitűzőmet is kiraktam aznap, nem bánván, hogy ezzel egy életre szétszúrkálom a hernyóselyem felsőmet, dehát Istenem, valamit valamiért alapon!
Aztán indulhatott a munka! Óriási elánnal vetettem bele magam, gondolhatjátok. És talán ez a legszebb benne: újságírói minőségben BÁRKIHEZ odamehetsz, a leghelyesebb hapsira is gátlás nélkül rámosolyoghatsz, mélyen a szemébe nézhetsz, és felteheted a mindent eldöntő kérdést: hallottál már róla, hogy világrekorder lett a Gyermekvasút? Nos, nagy örömmel tapasztaltam, hogy a legtöbb utas számára az újdonság erejével hatott ez a hír. Szóval máris meg volt az érdeklődés, nekem csak fenn kellett tartanom. Imádtam ezt! Amúgy az emberek 80%-ban nagyon kedvesek és együttműködőek voltak, néhány alany mondta csupán, hogy nem, ő igazán nem nyilatkozik, képet meg aztán végképp ne készítsünk róla, mert már tök régen mosott hajat, ilyesmi. Ezt mondjuk pont egy olyan nő állította, akin a vak is látta, hogy minimum két órát dolgozott magán aznap, abból egyet csak a sminkjével volt elfoglalva. De voltak nagyon jófej emberek is. Két kedvencet kiemelnék, azaz hármat:
Az apuka és a kisfia, akik életükben először utaztak a Gyermekvasúton, és a budakeszi Vadasparkba tartottak. Iszonyúan szimpatikusak és jófejek voltak mind a ketten, kb. ők voltak az első alanyok, ahol azonnal és gondolkodás nélkül átváltottam tegezésre. És amekkora mázlink volt: a kirándulás előtt és a kirándulás után is találkoztunk velük, szóval az ő történetüket folytatásokban tudtam közölni a riportban. Édesek, aranyosak, igazán nem tudtam velük betelni.
Mint ahogyan az amerikai-magyar-német családdal sem, ahol a házaspár még egymásba is gabalyodott a kedvünkért a töksötét alagútban (az utasok pedig biztatták őket: szabad a csók!!!), és még azt is megengedték, hogy közben Jan fotózza őket. Kegyetlenül ütős kis képaláírást találtam ki már ott rögtön...csak sajnos a kép gyakorlatilag használhatatlan lett. Szóval még hiányzik néhány technikai feltétel ahhoz a lesifotós-karrierhez, de még lehet belőle valami!
És akkor még ott van az az idősebb hölgy, aki maga is úttörővasutas volt egykoron és valami kegyetlenül sokat mesélt azokról az időkről, egyszerűen öröm volt hallgatni a magamfajta kíváncsiskodó, titokban időnként a Kádár-érán nosztalgiázó zsurnalisztának. A riportban persze töredékét sem tudtam visszaadni a sztorijainak, helyhiány miatt. De ha valaha az úttörővasutasokról akarok írni, megvan a kontaktom!
Persze, persze a gyermekvasutasokkal is egy élmény volt beszélgetni, borzasztó hamar egymásra hangolódtunk, nevettünk egy csomót, bavattak a kis titkaikba...annyira jól elvoltunk, hogy csak utólag jutott eszembe: a 11 és a 13 éves leányzó tutira néninek nézett...bár szerencsére tegeztek és nem csókolomoztak egyszer sem. Huh, tisztára megfiatalodtam!
Élményekkel eltelve, boldogan és magabiztosan vágtam bele másnap a riport megírásába. Hogy aztán rémülten állapítsam meg: ezt én nem tudom megírni. Érzelmileg olyannyira bevonódtam a témába, hogy egyszerűen teljesen lefagytam, egy szó nem jött ki a billentyűzetből. Jártam már így máskor is, a gyerekkönyveket jegyző írónőnél például...ott is azt éreztem, hogy nem, erről én nem tudok írni. Pontosabban: ezt nem nekem kéne megírni. Ha a témáért ennyire rajongok, elvész az objektivitás és egy kicsit sajnos a kreativitás is. Főleg, mert annyira személyes érdekemben áll valami nagyon jót írni, hogy attól telejsen leblokkolok. Rágörcsölök, ráparázok, elégedetlenkedem és törlök és újraírok és törlök veszettül, minden egyes mondatot.
De aztán csak túllendültem a holtponton, írtam és írtam, képeztem és képeztem, leadtam, majd a legkisebb szerkesztői változtatás nélkül megjelent a riport. Aztán csak vártam. Vártam és vártam. Időnként rápillantottam az adminra, hogy pörög a számláló. Elárulom: sokkal kisebb mértékben a vártnál. Szóval kénytelen voltam magánakcióba kezdeni. Hiszen az nem lehet, hogy életem riportja, amibe olyan elképesztő sok időt és energiát fektettem, csupán egy maroknyi emberhez jut el. Akkor legalább a megfelelő emberekhez, plíz! Fel is vettem gyorsan a kapcsolatot a témába vágó szakmai (gyermekvasutas és kisvasutas) szervekkel, különös tekintettel a rajongó Facebook-csoportokra. Aminek meg is lett az eredménye. Olvasottsági csúcsokat még így sem sikerült megdöntenem, viszont kijött valami nagyon fontos arányszám: az olvasók egynegyede tartotta a cikket lájkolásra és/vagy megosztásra érdemesnek. Csak, hogy tudjátok: ez kiemelkedően jónak számít. Ja, és akkor a vélemények, amiket írásban kaptam:
"Köszönjük szépen, és egyben gratulálunk a szép cikkhez! A fotósnak meg köszönjük a kiváló képet."
(a riport egyik szereplője)
"Nagyon szépen köszönöm ezt az igencsak alapos bemutatást adó cikket.
Természetesen már tovább is küldtem azoknak is, akikkel még együtt
voltunk gyerekként a kisvasúton, örömmel nosztalgiáznak ők is"
(a riport rangidős szereplője)
"Szívesen segítettünk. Köszönjük a megjelenési lehetőséget. A cikk nekem is tetszik, és több kollégám is jelezte, hogy öröm végre nem egy „sablonos” cikket olvasni a Gyermekvasútról."
(a kontaktunk)
Végtelenül boldog és büszke vagyok!
