Ha már leéltél közel negyven évet, az azért jó, mert bármikor kirázhatsz egy ilyet az ingujjadból. Egy ilyen legszebb napot! Tessék!
2019. július 24. szerda. Az úgy volt, hogy a reggel Sopronban ért bennünket a Pálma Panzióban. Ekkor még semmi sem utalt arra, hogy ez lesz életünk egyik legjobb napja. Amire jó lesz emlékezni Bürstadtban egy esős-gusztustalan nap végén.
Szóval a tetőtéri családi apartmanban ébredtünk olyan hét óra körül. Eddigre már masszívan besütött a nap, légkondi nélkül alaposan felforrósodott a szoba. Volt amúgy légkondi, csak utálom bekapcsolni. De nem is a meleg ébresztett igazából, hanem a forgalom zaja. Mert nyitott ablaknál aludtunk ám. Na, de hadd ne vesszek el a részletekben, mert hosszú lesz még a nap! Hosszú, no meg rendkívül mozgalmas! Éjfélkor még bőven nem leszünk ágyban, figyeljétek meg!
Baromi gyorsan elkészültünk, bepakoltuk a bőröndöket az autóba, nyolckor már a közeli Intersparban ettük a melegszendvicset a Segafredo kávézóban. Anya a pletykalapokat bújta, a többiek a tévét bámulták. A légkondi ontotta a hűvöset, az olvasztott sajt forrón mállott szét a szánkban. Jó. De most már pattanjunk be az autóba és tépjünk Veronkáékhoz. Ott várnak Szárligeten. Nem szar, szár!
Két órán át élveztük a magyar (nyugati!) vidék alsóbbrendű útvonalait, mire megérkeztünk erre a kissé elfeledett, Tatabánya közeli településre. Elsőre nem is találtunk oda, olyan eldugott egy hely! No de másodszorra!
Azt tudom, hogy Veronka elment vásárolni, és másodpercek alatt olyan hideg ebédet kanyarítottak nekünk Petivel a szabad ég alatt, hogy még szerintem Marci cica is túrórudit öklendezett ki utána a fűre! Kissé bezabáltunk, úgy hiszem!
Jó, akkor mozogjunk! De hőség van! Akkor vizeskedjünk! Tatai tó? Nem jó, az Építők strandon csak illegálba' lehet úszni. Tatabányai Gyémánt Strand? Csúszda van? Nem is egy! Menjünk!
Külön karkötőt kaptunk a bejáratnál, azzal engednek fel a csúszdákra, azt mondták. Először a termálvizes medencét próbáltuk ki. Nem hozta meg a várva várt enyhülést! Jó, akkor most már csúszdázzunk, ha külön fizettünk érte! Hoppá! Az van kiírva, hogy a csúszdákat csak tíz év és/vagy 140 centi felett szabad használni! Huh! Ellenőrzi ezt valaki? Igen! Unott pofájú gimnazistákat faggatok kétségbeesetten: felmehetünk egy hat és fél és egy mindjárt kilenc évessel? Egyik se nagynövésű...tessék csak menni nyugodtan, nekünk három óra múlva lejár a munkaidőnk, erre tíz percenként emlékeztetjük egymást, ezt a munkát csak így lehet kibírni.
Oké. Lássuk, milyen csúszdák vannak! Hát van a kamikaze, ami ránézésre is túl hullámos meg meredek, hát még érzetre! Van az ufo, amit Veronka noszogatása nélkül a büdös életben ki nem próbáltam volna, és milyen jól tettem, hogy megtettem! Mert van-e annál jobb, amikor egy bitang nagy tölcsérben pörögve (egész testeddel ide-oda csapódva) éled át a teljes kontrollvesztettség érzését?? Egyszer, kétszer, sokszor adtam át magam ennek az élménynek...meg még vagy három másik csúszdának, amelyek neveire egyáltalán nem emlékszem, de nem bírtunk kitörni a felmászás-csúszás-csobbanás-kimászás körforgásából nagyon sokáig, azt tudom. Iszonyatosan élveztük mindannyian, totális eufóriában úsztunk, fáradságot, éhséget, időt órákon át egyáltalán nem érzékeltünk. Valamikor a fürdő épületébe is bemerészkedtünk, ami rengeteg termálvizes medencét és további csúszdákat rejtett, szóval ott bent is ellébecoltunk és nem számoltuk a perceket, de nem ám.
Ez a nap már eddig is nagyon emlékezetes, de egy igazán csodálatos napba kell valami hihetetlen véletlen is. Ez a bámulatos egybeesés ezen a napon egy találkozás volt. Blogom hűséges olvasói emlékezhetnek még fényesen ívelő blogger karrieremre 2017-ből. Akkoriban haverkodtam össze a virtuális térben egy szintén blogger anyukával, aki a Down-szindrómás fiáról blogol. Cseteltünk akkoriban elég sokat a bloggerek keserű kenyeréről, de ahogy az én karrierem leáldozott, egymást is szem elől tévesztettük. Egészen eddig a napig! Mert a tatabányai termálmedencében kit látok a fiával felszabadultan labdázni? Hát éppen őt! Annyira beleillett a nap csodálatos alakulásába az ő hirtelen felbukkanásuk, hogy egy percig sem haboztam, ismeretlen ismerősként üdvözöltem őket! Persze nem tartott sokáig a nagy összeborulás, csalogatott kifelé a csúszda, a csúszdák tömkelege egészen pontosan.
Lefelé hajlott ekkorra a nap, szállingóztak haza a fürdővendégek, s a medence, a hatalmas víztömeg, ahová az összes csúszdából érkezni lehetett, teljesen üres volt eddigre, s valami egészen pompás fényben úszott. Meg úsztunk mi is! Még nagyon sokáig!
Emlékezetem szerint záróráig tartott ez az idilli állapot, s mire észbe kaptunk, illetve mire hajlandóak voltunk észrevenni a gyomrunk korgását, addigra bezárt a bazár, a lángosos meg a halsütöde pedig pláne!
A legkülönbözőbb kerülőutakat megjárva végül Bicskén fürösztöttük meg az ízlelőbimbóinkat minden égi s földi jóban. Egy erősen vidéki pizzériában varázsoltak olyan elképesztően minőségi vacsorát egy sima hétköznap este a semmiből betoppanó társaságunknak...igazából még most is hüledezek! Olyan tökéletes állagú, ízű és hőmérsékletű kaját, mint amit ott szervíroztak (a krumpli roppanós volt és forró, az uborkasaláta jéghideg és tejfölös, a cordon bleu langyosan omlós és krémes....)...Istenem! A gondolatba is belepistulok! Ráadásul pontosan fele annyit fizettünk az egész ízorgiáért, mint előző este Sopron főterén egy vállalhatatlanul szar vacsoráért (a kacsacomb ehetetlenül zsíros volt, a limonádé langyos!!!).
Na, de ha ez még nem lett volna elég...szóval a pizzéria előtt volt ám mozgó fagyizó is...barackos túrógombóc fagyival....ááááááá! És ehhez jött még az az út hazafelé, lehúzott ablakkal, kitartott kézzel a langymeleg nyári éjszakában...és akkor ott a Vértes és a Gerecse között rájössz, hogy nincs fényszennyezés...és majdnem annyi szikrázó pontocskát számlálsz meg a fejed felett mint 2005-ben a Szaharában...és tíz percen belül hat darab hulló csillagot látsz, pedig nem mondták be a rádióban, hogy meteoreső várható...és a Tejút tényleg karnyújtásnyira kanyarog feletted...na ekkor már teljesen nyilvánvaló, hogy EZ AZ A NAP!!!
Időközben itt Bürstadtban éjszaka lett, tombol a szél, eső csapkodja az ablakot...és millió, de tényleg millió fényévre van most tőlünk az az élmény, akár csak még a lehetősége is...de ahogy becsukom a szemem, újra ott vagyok a szárligeti kertben, ahol a sátorban félálomban hallgattam a millió kerti zenészt és frankón életre kelt Arany János verse, annak is az utolsó versszaka:
"Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát."
