Vírushelyzet

Koronás voltam, túléltem. Ha három szóban kéne összefoglalnom az elmúlt négy hét eseményeit, akkor ennyit írnék. Ha lesz időm, kifejtem háromszáz szóban. Addig is jó egészséget mindenkinek!

Grammy, ugye hallasz?

Életed legmeghatározóbb évét töltötted velem. Az első és a második születésnapod közöttit. Amikor megismerkedtünk, még járni sem tudtál, amikor elbúcsúztunk, már a bukfenc is ment. Velem voltál, 52 héten át, heti öt napon, napi nyolc órában. Mégis, ha pár hónap múlva úgy adódna, hogy szembemennék veled az utcán, már fogalmad sem lenne, ki vagyok én. Pedig felém tetted meg az első lépéseidet. Én cucliztattalak naponta kétszer, amikor még szükséged volt rá. Én vágtam neked akkurátusan körte- és avokádódarabkákat a tányérkádba, amikor semmi mást nem voltál hajlandó megenni. Én tanítottam meg neked azt, hogy Hoppe hoppe Reiter, de azt is, hogy eins zwei Papagei! Én tartottalak a karjaimban függőlegesen órákon át egy sötét szobában, amikor úgy meg voltál fázva, hogy fekve nem tudtál aludni. Én guggoltam melletted akár fél órákat is, ha egy-egy erdei talajszelvényt tüzetesebben meg akartál vizsgálni. Én tanítottalak meg arra, hogy négykézláb körbe-körbe rohangálni és közben ugató hangokat kiadni a legnagyobb buli a világon, és ehhez semmi, de tényleg semmiféle játékeszköz nem szükségeltetik. Általam ismerted és szeretted meg a német és a magyar konyha remekeit, egy kis pufiparty-val pedig bármikor le tudtalak venni a lábadról. Tőlem lested el azt is, hogy a létező legjobb időtöltés alvás előtt bekucorodni egy sarokba és csöndesen olvasgatni egy kicsit. Nagyon, de nagyon csodálatos egy év van mögöttünk, és én borzasztóan nehezen vettem tőled búcsút ma délután, amikor teljesen nyilvánvalóan utoljára találkoztunk az életben. Mégis, amikor majd nyugdíjas koromban reszkető kézzel bekapcsolom a tévét, hogy megnézzem, amint átveszed a Nobel-díjat...nos, akkor a szívem mélyén tudni fogom, hogy ebben azért nekem is volt némi szerepem. Még akkor is, ha te már sem az arcomra, sem a nevemre nem fogsz emlékezni. Pedig én a személyiséged része leszek, örökre. Te meg mondjuk a szívem egyik darabja, azért az se semmi!

Egyedül

Itt van most ez a pandémia, és én egyre távolabb kerülök az emberektől. Hogy ez jó-e vagy nem jó, majd kiderül. Idővel. Az biztos, hogy egyre közelebb kerülök önmagamhoz. 

Április 17-én egy eléggé durva dolgot csináltam. Egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt. Hirtelen felindulásból. Letöröltem az összes olyan appot a telefonomról, ami erős függést, egyben orbitális időmenedzselési krízist (értsd: időelbaszást) okozott. A nagy tisztítótűznek az életem olyan (addigi) alappillérei is áldozatul estek mint: Facebook Messenger, WhatsApp és ... oh fájdalom ... Duolingo. Szerintem ez a (hosszú távú) digitális böjt külön posztot érdemel, most legyen elég annyi, hogy lényegesen nyugodtabb, boldogabb és kiegyensúlyozottabb vagyok így. 

Ja. Egyébként. Van itt még más is. Mindfulness tanfolyam. Volt szerencsém múlt ősszel elvégezni egyet. Azóta képes vagyok megfogalmazni azt, hogy hogy vagyok, mit érzek, mik az igényeim. Egy adott pillanatban és általában. Most olvasom, hogy a nagy nemzetközi mindfulness mozgalom egy csomó egoista embert termelt ki. Ezt aláírom. Egyre kevésbé érdekel, hogy mit akar más. Hogy mi esne annak a másiknak jól. Hosszú évek (évtizedek) után végre arra  figyelek, nekem mi a jó. És végre azt is észreveszem, ha valami nem jó. Ha valaki nem tesz jót nekem. Ez egy komolyabb fejlődési út, messze még a vége, de végre rákanyarodtam. 

Mi mejor amigo

Na, mán meg megőrültem, hogy spanyolul irkálok nektek...ráadásul a legjobb barátomról?

Higgyétek el, jó okom van rá!

Igazából minden a tablet-vásárlással kezdődött. Jan úgy határozott, hogy a gyerekeket úgy veszi rá a napi angol tanulásra, hogy letölt nekik egy jó kis nyelvtanuló appot. Aki most úgy tippelt, hogy az a bizonyos app a Duolingo volt...hát, annak így legyen ötöse a lottón! El búho verde para siempre!!

A gyerekek december 24-e óta nyomatják az angol nyelvleckéket, az apjuk egy napra rá vágott bele (sokadjára) a francia tanulásba. Én az év utolsó napján kaptam kedvet és ihletet a családtagjaimtól, akkora volt a lelkesedés a köreikben.

Na, és melyik nyelvet beszélik közel 450 millióan a világon? Pontosan! Szóval én a spanyolba kezdtem bele, mondván, csak eljutunk egyszer családilag a Kanári-szigetekre, annak is a La Palma nevű tagjára, ahol - a 2008-as tapasztalatom alapján - nem annyira bírják se a németet se az angolt a turistákat kiszolgáló ágazatban (lévén, hogy főleg spanyolok járnak oda üdülni belföldi nyaralás címén). Legutóbb egy útikalauz borítójára nyomtatott SOS-szótárból kellett összeeszkábálnom olyan mondatokat, mint "kérek egy sajtos-sonkás szendvicset" meg "merre van a kék medence?" szóval legközelebb szeretnék sokkal felkészültebb lenni. Majd. Egyszer. Ha eljutunk. Évekig pénzünk nem volt rá. Aztán meg jött az, amit igazából a királyok viselnek a fejükön, de most új értelmet nyert (csakazértsem írom ide le rendesen, olyan elegem van belőle).

Szóval időm van bőven. Nem is vettem túl komolyan ezt a nagy tanulósdit. Volt, hogy napokig az app felé se néztem. Aztán szóltak a fiúk, hogy külön jutalom jár azért, ha minden nap legalább egy leckét megcsinálok (ami úgy kb. 5 perc időráfordítás). Ez pontosan 33 napja volt. Ja, és ma volt az a szent nap, hogy kiváltottam a fizetős verzió kéthetes ingyenes próbaelőfizetését, mert már olyan rettenetesen zavart, hogy állandóan reklámok szakították meg a tanmenetet.

Ja, meg ma volt az is, amikor legalább nettó három órát fordítottam spanyol tanulásra (ez kis eufemizmus arra, hogy nyomkodtam a telefonomat, meg beszéltem egy géphez). 

Na! De! Hogy miért imádom a Duolingót??? Mert ugye erről van szó...szerelmes vagyok bele!

Ezért:

- egyszerűen szenzációsan van felépítve 

- zseniális, ahogy tanítja a szavakat és a nyelvtant

- meglepően vicces és szórakoztató

- fantasztikusan motivál!

Nézzétek, én nem gondoltam, hogy valaha az életben belevágok még egy nyelv elsajátításába. Nem tudom, kinek mennyire világos, de én a németet rettenetesen megszenvedtem, az angolt pedig...hagyjuk. Még 25 éves koromban döntöttem úgy, hogy megtanulok franciául, kemény hat hónapig jártam magántanárhoz...akivel aztán nagyon jókat beszélgettünk órán...magyarul:-)

De ez már a múlt! Most már új szelek fújnak! E-learning kérlek szépen!

Szeretném írásban rögzíteni, hogy:

- soha életemben nem érdekelt és szórakoztatott így még semmi mint az online spanyol tanulás. És nem álltam meg az appnál, nehogy azt higgyétek! Elalvás előtt mexikói és argentin filmeket nézek (egyelőre) angol felirattal...és egyre több szót kihallok a társalgásból...persze azt tudni kell, hogy ugyanazt a jelenetet képes vagyok akár tízszer is újranézni...

Na! Ma március 10-e van. Hogy meddig tart ez a fene nagy lelkesedésem? Pillanatnyilag úgy érzem, hogy még argentin nagykövet is lehet belőlem simán...május végén újra beszámolok!!!

Viva España!!!!!!!

Flórián 96

Hónapos, úgy értem. Vagyis nyolc éves lett a kisebbikem a napokban. Elég durva ebbe belegondolni. Immáron 2920 napja nyomom a kétgyerekes fiús anya üzemmódot. És van rá egy nagyobb összegem, hogy még legalább 2920 eseménydús nap áll előttem, előttünk.

No, de ne vesszünk el a részletekben, sem az önsajnálatban! Lássuk, milyen is anya szeme fénye.

Fogalmam sincs, hány kiló, hány centi, ebben a korban már nem tartanak ilyen méretkezős szeánszokat a gyerekorvosnál. Akihez amúgy sem járunk egyáltalán. Már legalább egy éve semmilyen apropó  nem adódott a látogatásra. Hála Istennek! Flórikám olyan egészséges mint a makk! Amúgy ez Tóbira is igaz szerencsére..ha egyszer nagyon zavarba akarsz hozni, kérdezd meg, hol a lázmérő...a lázcsillapító pedig tuti, hogy lejárt és már megint dobhatom ki bontatlanul. Hja kérem, vannak itt luxusproblémák bőven!

Szóval azt már tudjuk róla, hogy vasból van a szervezete...de mit érdemes még elmondani róla?

Flórián pontosan az az ember, aki én egész életemben lenni akartam. Nem fogadja el azt a választ, hogy NEM, viszont ő bármikor tud neked NEMet mondani. Ez szerintem kb. a legértékesebb képesség, amit egy ember csak birtokolhat. Mindent elér az életben. Mondom MINDENT! És olyan lehengerlő a személyisége, hogy képtelenség rá haragudni...úgy egy másodpercnél tovább, úgy értem.

Hihetetlenül becsvágyó ráadásul. Borzalmas fontos számára, hogy ő legyen a legjobb, legerősebb, legelső...viszont (látszólag legalábbis) gond nélkül viseli, ha nem jön össze neki az első helyezés. Gyerünk, rövid az élet, menjünk tovább! Kiegyensúlyozott, boldog gyerek, aki nem akad fenn apróságokon.

Végtelenül cél- és öntudatos, olyan magabiztosan mozog az élet kis és nagy útvesztőiben, hogy még nekem is eláll a szavam időnként...nekem, aki már nyolc éve és kilenc hónapja ismerem!

Nézem, nézem és nem hiszem el. Ez a fantasztikus lény az én egyik sejtemből fejlődött ki? Frankón? A csodálatom és imádatom soha nem látott méreteket ölt mostanában. A szülinapi fotóját például kitettem a telóm háttérképének...és időnként azon kapom magam, hogy könnyes szemmel bámulom percekig...annyira lehetetlen vele betelni. Főleg, mióta a corona (és a fodrász zárlat) miatt megnőtt az üstöke és bele lehet túrni...egyszerűen elragadó!

Szerintem nem nekem kéne írni ezt a posztot, mert most színtiszta ömlengést öntök rátok. Dehát az én blogom, azt írok, amit akarok. Ti meg csak győzzétek olvasni!

Flórián legalább annyira kettős személyiség, mint én vagyok. Imád társaságban lenni, fantasztikusan feloldódik más gyerekek (akár kisebbek, akár nagyobbak) között. Végtelenül együttműködő, imádja megosztani a többiekkel a saját ötleteit, de bármikor hajlandó kompromisszumra egy jó kis móka érdekében. Ha viszont úgy adódik, a saját társasága is nagyon leköti, ilyenkor színez, legót épít, rajzol, vagy csak simán tologatja a kis játékait és történeteket talál ki.

Flórián karácsony óta büszke tablet-tulajdonos, ez főként a home schooling miatt alakult így. Persze, azért néhány játék is van a gépén, némelyiket boszorkányos ügyességgel csapatja, rugózik a szemem a trükkjeitől. Imád a játék világáról mesélni, én pedig szájtátva hallgatom, akár másfél órán keresztül. Ez kb. olyan Stockholm-szindróma nálam, mint amikor Tóbi a modellvasútról lelkendezik. Egyszerűen imádom nézni, milyen fantasztikusan csillog a fiam szeme, amikor valami iránt lelkesedik (még akkor is, ha maga a lelkesedés tárgya már nem is állhatna tőlem távolabb).

Flórián fantasztikus érző lény, aki imád és tud is nekem segíteni a munkámban, lenyűgöző érzéke van a kicsikhez, akik természetesen oda vannak érte. Nem is tudják, mekkora szerencséjük van, hogy időnként játszik velük egy ilyen rátermett pótnagytesó.

Flórika kapcsolata a testvérével nem éppen felhőtlen, rettenetesen össze tudnak veszni, napjában többször is. De ez főleg nekem szól. Anya, figyelj rám, ránk! Még annál is jobban, mint egyébként szoktál. Amúgy nagyon nagy köztük az összhang, a fürdőkádban például egy órán keresztül képesek pancsolni a gumiállataikkal a mai napig.

Flórián továbbra is az osztálya kimagasló tanulója, mind a szorgalma, mind pedig a magatartása példás. Épp a napokban volt egy elbeszélgetésünk az osztályfőnökével online, a tanárúr csakis szuperlatívuszokban tudott róla beszélni. Naná, az én fiam!!!!

Isten éltessen drága kisfiam még nagyon, de nagyon sokáig!!!!!

Őszintén

Őszintén? Őszintén!

Nekem ma lett elegem a karanténból. A miből? A lockdown-ból, a Corona vírusból, a maradjotthonból, a győrfipálmémekből, a mittoménmiből. 

Nézzétek. Amikor én 2018 novemberében eldöntöttem, hogy Tagesmutter leszek, valahogy így képzeltem el egy napot:

- a saját gyerekeim elmennek a suliba

- a férjem elmegy dolgozni

- megjönnek a pótgyerekek

- elvagyunk mint a befőtt

- megjönnek a saját gyerekeim a suliból

- haza mennek a pótgyerekek

- buliiiiiii

- megjön a férjem a munkából

- relax

És ez 2019. október 14. és 2020. március 15. között pontosan így is volt. 

Aztán volt hat hét, amikor bezárt a bazár, tehát én teljes erőmmel a saját gyerekeimre meg az ő home schoolingjukra tudtam koncentrálni. Apa home office-ban csücsült a tetőtérben, ebédkor láttuk, meg munka után.

Ezután következett pár hét, amikor még zajlott a home schooling meg a home office üzemmód, de már a pótgyerekeim is jártak hozzám. Összeszorított foggal ugyan, de kibírtuk.

Aztán minden visszatért a rendes kerékvágásba.

2020. december 15-től viszont újra home schooling ÉS home office ÉS pótgyerekek.

Tehát hogyan is kell ezt a gyakorlatban elképzelni?

Reggel hatkor kelek.

Reggel hét és nyolc között beözönlenek a pótgyerekek.

Reggelizünk. 

Háromnegyed kilenckor lezúdulnak a saját gyerekeim a lépcsőn pizsomában, hogy jaj anya elaludtunk, azonnal adj reggelit, jaj de aranyosak a kicsik, hadd játsszunk velük, én is lecsúszhatok a bébicsúszdán, anya ne má miért nem, gyertek énekeljük azt magyarul hogy halló halló nagy baj van kérem riadó, jaj elfogyott a nutella basszus, jó még iszok egy pezsgőtablettát, egy perc múlva kezdődik a Teams meeting, jééézusom lemerült a tabletem, anya odaadod a telefonodat, lécci léccci, anyaaaaaaa!!!!!

Kilenckor kimegyünk, mit megyünk, kimenekülünk a kicsikkel az erdőbe (vagyis rekordidő alatt belerázok négy gyereket az anorákjába, behajítom őket a kicsikocsiba, aztán utánam a vízözön), különben megzakkanok.

Fél tizenegykor lépünk be újra a nappaliba, ahol rendszerint fülsüketítő hangerőre csavart Queen/Elton John/Oasis vagy Red Hot Chili Peppers muzsika és a következő kép fogad: a nagyobbik fiam a bébi csúszda tetején állva léggitározik, a kisebbik pedig apa féltve őrzött színváltós-világítós zsonglőrlabdáival próbálja onnan levadászni....

...apró közelharc árán sikerül őket az emeletre tuszkolni, a kicsiket az anorákjukból kirázni, a kezüket megmosni, és ha szerencsém van, azt is megértik, hogy egyedül szeretném az ebédet felmelegíteni, nem pedig úgy, hogy négy éhségtől ordító gyerek csimpaszkodik közben a lábamba...

Ebéd.

Fölmegyünk négy kicsivel a lépcsőn, kb. 10-15 perc alatt mindenki elszenderedik. Aki úgy tippelt, hogy én dőlök ki először, annak így legyen ötöse a lottón.

Félálomban még persze hallom, amint a fiaim lerobognak a lépcsőn, az edényhangokból és a kanál-tányér ütődésének üteméből pedig azt is meg tudom állapítani, hogy ízlik-e nekik a főztöm. Annál a résznél, amikor azt kéne kikövetkeztetnem, hogy bepakolnak-e maguk után a mosogatógépbe, már réges rég az igazak álmát alszom.

Ébredünk, lemegyünk.

Háromig aztán megy a közös játék, röhögés, pelenkázás, pótebéd, uzsonna, miegymás. Jan is lemerészkedik egy cseppet, mert ő is szeret a kicsikkel lenni, neki ez a kávészünet, relaxáció, akármi.

Amikor mindenkit, aki nem lakik itt, haza vittek, jöhet a pakolás, takarítás, sport, elmaradt házi feladatok, vásárlás.

Nézzétek. Nekem valami elképesztően privilegizált életem van. Minden szempontból. Azt a munkát végzem, amihez a legjobban értek és ami a legnagyobb örömöt okoz. Igazából az életem hátralévő részében már egyetlen napot sem kell dolgoznom. 

Imádom a férjem. Szerelemből házasodtam, ma is hozzá mennék feleségül, meg húsz év múlva is.

Imádom a gyerekeimet. Rajongok értük. Fantasztikusan ügyesek, önállóak, a home schooling minden akadályát nagyon ügyesen veszik, félévkor kiváló értékelést kaptak, tőlünk meg persze jutalmat.

Rendszeresen sportolok, jógázok, meditálok, annyi énidőm van, amennyit csak szeretnék.

És mégis. Elegem lett.

Miből?

• Az összezártságból. A bezártságból. Abból, hogy az élelmiszerboltokon kívül minden, de minden zárva van december közepe óta, és a legnagyobb shopping élményt (vagy bármilyen élményt a sporton, jógán, meditáción kívül) a Tchibo-polcok tanulmányozása (és esetenkénti kifosztása) szolgálja az Edekában. 
• A rossz időből, a hidegből, ami persze nem akadályoz meg a minden másnapi szabadtéri futásban, de rettenetesen hiányzik, hogy egy kicsit a napfénybe fordítsam az arcomat. Csak úgy.
• Az általános reményvesztettségből, bizonytalanságból és elszigeteltségből.
• A negatív rezgésű kollektív tudatalattiból.
• A politikusok töketlenkedéséből, az egymásra mutogatásból és abból, hogy már a legkomolyabb híroldalak olvastán is azt érzem: egy vicclapot nyitottam meg véletlenül.

Na!

Ami nem öl meg, az megerősít. Ha ez így megy tovább, hamarosan kimondom Fekete László trónfosztását. Aztán én fogok malomkövön kólát kínálni Nagyvázsony határában.

Feltéve, ha túlélem!

Be fogok számolni.

Túléltük

A nehezített pályát, úgy értem. Tehát öt gyerekkel. Tudjátok, most egy hónapig ennyivel üzemelt a családi napközim. Február elsejétől az egyik gyerek egy másik Tagesmutterhez jár, mert egy másik tartományba költöztek.

Hogy vagy? Hogy vagytok?

Még élünk. Mindannyian.

Januárban szinte minden nap eszembe jutott a kis versike, amit (a négygyerekes anyuka) Mona blogján olvastam:

Egy gyerek: nem gyerek.

Két gyerek: fél gyerek.

Három gyerek: na az már gyerek!

És, hogy ne legyen egyke szegényke, szülessen neki egy testvére!

Az ötödik gyerekről már nem szól a rigmus, gondolom, azért, mert az már ilyen science fiction kategória. Hú de nagyon fel voltam ezen a költeményen háborodva anno, kétgyerekes anyaként! Még hogy fél gyerek! No de ilyet! Fogalmam sem volt akkoriban, hogy minden, de tényleg minden csupán viszonyítás kérdése. 

Ezután az egy hónapos kiképzés után viszont minden egyes sorát csak megerősíteni tudom.

Ha valami véletlen folytán (nagyon, de nagyon régen volt már ilyen) csak egyetlen pótgyerek van nálam, az gyakorlatilag fel sem tűnik. Teljesen beleolvad az alapzajba (home schooling van helló!). Két pótgyerek még mindig csak egy könnyű kis ujjgyakorlat. Három gyereknél feltűnik, hogy nagyon fogy az alma meg a banán. Amúgy easy-peasy. Négy gyereknél  érjük el azt a zaj- és fizikai megerőltetés szintet, ami már erősen kihat az életminőségemre (értsd: hullafáradt vagyok estére). Öt gyereknél pedig...úgy kb. pelenkázógépnek érzem magam, az olvasgatós-összebújós minőségi törődésre pedig fájdalmasan kevés idő jut...az viszont nagyon durván euforikus élmény, amikor öt csillogó szempár függ rajtam az éneklős-tapsolós körjátéknál...az öt gyerekkel megpakolt kicsi kocsit erdei egyenetlen talajon tolni viszont...a Spárta tréninges hapsik a konditeremből könyörögnek a receptért:-)

Lesz ilyen ötgyerekes móka mostanában?

Határozottan nem. Idén biztosan nem. Ezt Jannak írásba adtam (ha esetleg el akarnék gyengülni, mert vami anyuka felhív, hogy jaj, de vészhelyzet van). Kitettem a megtelt táblát és kész. Nem óhajtok végkimerültségben meghalni 41 évesen. Bitang jó pénzt lehet vele keresni amúgy, tehát, ha öt gyereket tutujgatsz a hét öt napján, reggeltől délutánig...de ennek akkor lesz jelentősége, ha Jan ne adj Isten vmi miatt kevesebbet keres mint most. Amíg nem én vagyok a családfenntartó, addig ez a meló elsősorban  élvezet legyen, ne gályarabság! Amúgy persze, hogy ezt a munkát is lehet ám megúszósan végezni, és akkor öt gyerek mellett se kell olyan hű de nagyon megszakadni...de én ezt hivatásomnak tekintem, szóval no way! Köszi!

Ja, és a januári beszoktatás hogy sikerült?

Egyszerűen olyan fantasztikusan, hogy a szavam is eláll! Ez volt eddig a kilencedik, és egyben a legszuperebb, legkönnyebb, legélvezetesebb beszoktatásom! Éljen!

Mi lesz itt most év végéig?

Az a csodás helyzet állt elő, hogy februártól decemberig ugyanaz a négy gyerek fog hozzám járni. Már most imádom ezt a stabilitást! Óriási terveim vannak velük! Majd beszámolok! A következő beszoktatás január elsején indul, egy tavaly elballagott kiscsaj öccse jön hozzám! Olyan izgi! Petesejt kora óta ismerem!

Hogy vagyok most?

Egy éve és három hónapja vagyok ebben a szakmában és most először érzem azt, hogy:

- már megélem és nem túlélem

- saját pedagógiai ambícióim vannak

- önbizalommal telve állok elébe a kihívásoknak

Baromira boldog, elégedett, büszke és magabiztos vagyok!

Mennyi? 31!

Ha csak egyetlen képpárral szemléltethetném, mennyire látványos dolog lefogyni 31 kilót (az én esetemben négy azaz 4 ruhaméretet!!), akkor ez lenne az:

2019 szeptembere: 107,6 kg

2020 júliusa: 76,6 kg

Ja, és hogy ki készítette a képeket? Olyasvalaki, akivel nagyon, de nagyon ritkán találkozunk, ezért még nem volt alkalmam elmondani neki, hogy engem SOHA DE SOHA (esetleg NEM NEM SOHA) semmilyen körülmények között sem fényképezhet senki oldalról. Ezen a mulasztásomon 2019-ben kifejezetten bosszankodtam, 2020-ban viszont roppant mód örültem neki! 

De azért nem szedném le szegény fotósról a keresztvizet, mert szemből már 2019-ben is egy kifejezetten jó képet lőtt rólam:

Bár nyilván a kaján volt a fókusz...

2020-ban viszont az volt a jó, hogy már nem kellett egy egész asztalt magam elég húznom az előnyös fotó céljából:

És itt még csak ki se vagyok festve! De legalább a táj festői...

Szóval köszi! Köszi az oldalról fotózást! Időnként kifejezetten jót tesz, ha szembesülök a kozmetikázatlan igazsággal!