Német leszek Vol.1.

Olvasom a híreket. Napi szinten olvasom. Magyarul is, németül is. Idén szeptemberben volt aztán egy olyan hír, amely arra sarkallt, hogy akkor most vagy soha, azonnal kérvényezzem a német állampolgárságot. Jól jöhet az bármikor. Kiderült, hogy kapásból két vizsgát is kell tennem. Az egyik egy nyelvi, a másik egy politikai-közéleti-történelmi. Az elöbbi szóbeli és írásbeli, az utóbbi csak írásbeli. Ebben a bejegyzésben a nyelvi tesztröl szeretnék bövebben értekezni. A német állampolgárság megszerzéséhez B1 típusú vizsgát kell tenni. Ez (utólagos megítélésem szerint) valahol az alapfok és a közepfok között helyezkedik el, de azért ezt ilyen egyértelmüen nem lehet kijelenteni (mindjárt meglátjátok, miért). A vizsga szóbeli és írásbeli részböl áll és csak az arra jogosult nyelviskolák bonyolíthatják le. Nekem egészen Darmstadtig (csodálatos város tölünk 36 kilométerre északra, Jannal való megismerkedésünk és házasságkötésünk helyszíne) kellett elmennem, hogy eleget tegyek eme szent kötelességnek. A szóbeli és az írásbeli vizsgát két egymást követö napra ütemezték be, ráadásul 13.30-as kezdéssel (azzal a kikötéssel, hogy már 30 perccel elöbb meg kell jelenni), ezért nekem két egész nap szabit kellett kivennem. Nem voltam ettöl különösebben lelkes, meg az egész szitutól sem. Mi a francnak kell nekem egy ilyen alacsony szintü vizsgát tennem, ami ráadásul 200 eurómba kerül? Ha ilyen szinten tudnék németül, akkor eleve nem tudnám végezni ezt a munkát, amit végzek...színtiszta idöpocsékolás (nekem), nyilvánvaló lehúzás (nekik). Igazából én már 13 évesen tudtam ilyen szinten németül, azóta már csak fejlödtem valamicskét (ezt a lózungot már annyit szajkóztam a környezetemnek, hogy álmukból felkeltve is tudták). Na, de hamarabb kell annak felkelni, aki a német bürokráciával szeretne birokra kelni, pláne észérvekkel. Dehát ismertek. Ha már egy ilyen hülye és az én szempontomból teljesen értelmetlen helyzetbe kényszerítettek bele...akkor én abból a lehetö legjobbat fogom kihozni, ha a fene fenét eszik is. Kezdjük ott, hogy a vizsga napjain (október 10. és 11.) még színtiszta nyár tombolt itt nálunk, 28 fokig simán felkecmergett a hömérö higanyszála úgy délfele. A ragyogó idö tehát adott. Darmsatdt a szívemnek egy nagyon kedves város, tele nosztalgikus helyszínekkel, valamint ragyogó shoppingolási lehetöségekkel. Hogyan lehetne ezt a létezö legjobb módon kombinálni? Eltaláltátok: biciklivel! Biciklivel fogok menni! Egészen pontosan biciklivel megyek az állomásra, aztán - életemben elöször!- - felteszem a biciklimet a vonatra, aztán a biciklivel átszállok egy másik vonatra...és már ott is vagyok! És 15 év után elöször újra biciklivel fogok mászkálni Darmstadtban ide-oda! Pontosan úgy, mint 2005 és 2008 között szinte minden nap, amikor ott laktunk Jannal! De csodálatos lesz! Öreg éjszaka volt már, mire ezt magamban kifundáltam. Nem is avattam be senkit a tervembe. Boldog izgalommal a szívemben, elégedett mosollyal az arcomon aludtam el. Egyszer, egészen pontosan két évtizeddel(!) ezelött mondta nekem egy gyülöletes kolléganöm, nem kis megvetéssel a hangjában: "Jaj Teri! Te mindennek úgy tudsz örülni mint egy gyerek!" Milyen igaza volt! És ezt a fantasztikusan irigylésreméltó tulajdonságomat húsz(!) év felnöttlét sem tudta kiölni belölem, innen üzenem! Aztán csak felvirradt október 10. napja. Az idöjósokat tökéletesen igazoló ragyogó napsütésre és kellemes hömérsékletre ébredtünk. Szépen összekészülödtem, különféle táskákba osztottam szét a cuccaimat, majd teljes titokban eltekertem az állomásra (Jan eddigre már melóban, a gyerekek suliban voltak, senki nem neszelte meg az én korszakalkotó ötletemet). Megváltottam a jegyemet és a biciklijegyemet...majd egy biciklitulajdonos teljes öntudatával, sisakkal a fejemen, büszkeséggel a szívemben léptem fel a vonatra. Nagyon nagy élmény volt elöször használni a biciklis szakaszt úgy, hogy bicikli is volt nálam (mert ücsörögni már sokszor ücsörögtem ott, valamiért szeretem a lehajtható székek kényelmét avagy kényelmetlenségét). Átszálláskor ill. peronváltáskor megtapasztaltam, milyen érzés biciklivel liftezni (nagyon jó), és milyen az, amikor is duplán környezetvédönek érzed magad, hiszen autó helyett (autópályán 25 perc tölünk Darmstadt) a jóval lassabb átszállásos vonatos és biciklis kombinációt választottam. Majd szétfeszítette a mellkasomat a fenenagy önérzetem. Amikor aztán a darmstadti föpályaudvartól végig bicikliúton haladtam a cél felé...na, az maga volt a mámor! Színtiszta eufória kapott el! Tudjátok, miért? Mert Darmstadt egy eszméletlenül biciklibarát város, itt egy teljesen sima kedd délelöttön is elérik a bringások a kritikus tömeget...volt, hogy dugóban álltam! Biciklidugóban! Lelkem egyik elveszett darabkáját találtam ott meg...de aztán csak bementem a nyelviskolába, akármilyen ragyogó is volt az idö és akármennyire is vonzott az elsöévfolyamos egyetemisták hatalmas és vidám tömege, akik éppen a gólyatáboros feladataikat végezték a közeli parkban (nem voltak szomjasak). A nyelviskola egy baromi barátságtalan környéken egy még barátságtalanabb épületben kapott helyet, én ilyen lepukkant helyet ritkán láttam itt Németben. Betereltek bennünket egy tanterembe, ott kellett várakozni a regisztrációra. Gyorsan felmértem a résztvevöket: összesen huszan voltunk, nök, férfiak vegyesen, a külsö ismertetöjegyek alapján a létezö összes kontinenst képviseltük. Mint utóbb kiderült: ezt helyesen ítéltem meg. Benin, Szenegál, Egyiptom, Mexikó, Brazília, Vietnám, Oroszország, Ukrajna, Lengyelország, Törökország...ez itt mind jelen volt...no meg azért rólam se felejtkezzünk el (nem, ausztrál nem volt). Persze, minderre majd csak a két nap folyamán fog fény derülni, egyelöre mindenki bizalmatlanul méregeti a másikat, már aki nincs belebuzulva a telefonjába (a többség bele van). No, de már nem sokáig! Jön egy nagyon tanítiónénis külsejü és orgánumú idös hölgy, és pattogó hangon közli, hogy azonnal mindenki zárja be a telefonját a folyosón található széfbe. Az értékeink ebben a teremben maradnak (a szemünk elött zárja be az ajtót, higgyünk neki, innen nem tünik el semmi), mi meg átmegyünk egy másikba. Mindenki kap egy sorszámot, ez egyben a széf fakkjának a sorszáma is, ahová a telefont kell betenni, meg az egyszemélyes asztalok is be vannak számozva, amelyek abban a bizonyos másik teremben várnak ránk. Mindenki a sorszámának megfelelöen foglalhat helyet, egymástól tisztes távolságra. Ordnung muss sein! Kilencven percet kaptunk négy szövegértési feladat megoldására...negyven perc múlva már a legyeket bámultam a falon. A hallás utáni szövegértési feladat következett ezután, abba mondjuk majdnem beletört a bicskám. Képesek voltak egy svájci és egy osztrák beszélgetését lejátszani...sejtelmem sincs, hogy valaki meghekkelte-e a rendszert vagy ezt komolyan gondolták. Az utolsó feladatunk levélírás volt megadott szempontok alapján, erre harminc percet engedélyeztek. Ezt mondjuk szépen ki is használtam, jó kis levelet írtam a képzeletbeli barátomnak arról, hogyan fogunk grillezni esöben (segítek: ernyövel). A végén szépen mindenki visszakapta a telefonját, voant és bicikli kombóval haza is jutottam annak rendje s módja szerint. Felvirradt október 11. napja, következzék hát a szóbeli vizsga! Két órával hamarabb indultam otthonról...továbbfejlesztettem az elözö napi utitervemet ugyanis. Ezen a napon csak az elsö vonatra szálltam fel, a második útvonalát (30 kilométert!) pedig biciklivel tettem meg! Szikrázó napsütésben, öszi illatoktól terhes levegöben, csodálatos tájakon. Sokszor, nagyon sokszor eszembe jut az a bringatúra. Ahogy félúton szépen letelepedek egy útszéli padra és elfogyasztom a kis elemózsiámat...a szemem is elfátyolosodik, annyira szép élmény volt. Visszavágyom oda és abba a pillanatba. Ugyanakkor nagyon meg is nyugszom ettöl a gondolattól. Nem kell nekem luxusutazás, se távoli táj, se ismeretlen kultúra...csak egy egyszerü kis biciklitúra itt a környéken, ennyi pont elég a boldogsághoz. Magamat is meglepem néha, mennyire földhözragadtak az igényeim. No, de tekerjünk tovább! Jó kondiban vagyok, úgy tünik, mert egy órával hamarabb érek Darmstadtba a tervezettnél. Hol máshol ütném el a hirtelen rám szakadt szabadidöt, mint a könyvesboltban! Fel is tankoltam jópár regényt, újságot, söt, egy elöre nyomtatott ország-város-fiú-lány társasjátékot is, travel edition kategóriákkal. Ez utóbbit Flórikának szántam, nagyon jókat szórakozunk mindig játék közben, és ez a változat még nincs meg (az Einstein edition már igen). Beérek a nyelvsuliba, ugyanabban a deprimáló teremben kell várakoznunk mint tegnap. Bejön ugyanaz a hervasztó némber mint tegnap. Közli a viszga menetét: ezt a termet, de legalábbis ezt az épületet a következö öt órában senki nem hagyhatja el (csak wcre lehet kimenni, ha nagyon muszáj). Aki kimegy az épületböl, az automatikusan bukja a vizsgát meg a vizsgadíjat. Kettesével fognak szólítani bennünket, teljesen random módon (hadd féljünk). A telefonjainkat most azonnal be kell raknunk a széfbe, csak a vizsgát követöen kaphajtuk vissza. Nénike ellentmondást nem türö nézéssel és két random viszgázóval jobbra el. Mi, kb. tizennyolcan meg csak lesünk. Meddig kell itt ününk? De ami talán még inkább felkavarja az indulatainkat, az az, hogy: MI A FENÉT FOGUNK CSINÁLNI ÓRÁKON ÁT A TELEFONUNK NÉLKÜL???? Eltaláltátok: várunk. Várakozunk és közben lassan megörülünk. Az idö mintha ólomlábakon járna. Elöször a lengyel ipsénél szakad el a cérna. Hangosan kezdi el szidni a szervezöket, nagyon kikel magából. Mi ez itt, börtön? No, bennem emberére talált, már tegnap óta érik bennem az indulat a méltóságon aluli bánásmóddal szemben. Egymásra licitálva soroljuk, milyen jelzöket fogunk beírni a nyelvsuli Google értékelésébe...amint visszakapjuk a telefonunkat ugyebár. Mert anélkül...khm...hát akármennyire is szeretnénk tombolni a virtuális térben, teljesen tehetetlenek vagyunk. Hamarosan csatlakozik hozzánk egy török meg egy ukrán fószer...az oroszok a sarokból figyelnek. Ezzel a szitkozódással eltelik vagy fél óra, újabb két embert szólítanak a vizsgabizottság elé (a brazil és a szenegáli hölgy a szerencsés). Aki már levizsgázott, az ebbe terembe nem jöhet vissza, semmilyen módon nem érintkezhet velünk, egy hátsó kijáraton hagyja el az épületet. A vizsga tisztaságát meg kell örizni minden áron! Közben kezd kifogyni belölünk a szufla...mélypontjához közeledik a hangulat...már éppen eröt venne rajtunk a csüggedés és a pusztító unalom...amikor Terikének támad egy kolosszális ötlete! Mert mi most jól fogjuk magunkat érezni, ha a fene fenét eszik is! Elöbújik a közösségformáló énem (fyi: egész életemben a közösségi munkáért kaptam a jutalomkönyveket, nem a kiváló tanulmányi eredményeimért), a megoldás pedig már csak egy karnyújtásnyira van. Néhány percen belül egy asztalnál ül a lengyel, az ukrán, az orosz(!), a török no meg a vietnámi, hogy a magyarról már ne is beszéljünk...és...igen! Ország-városoznak! A legnagyobb egyetértésben! Hatalmas nevetések közepette! Olyan összhangban, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Közben még egymás nevét sem tudjuk...mert nem is ez a fontos! Hanem a humor és az elhatározás: még ebböl a nyomorúságos kényszerhelyzetböl is kihozzuk a legjobbat (ez igazából az én elhatározásom volt, a többieknek meg nem volt más választásuk...ha Terike egyszer belelendül, mindenkit magával ránt a tutiba)! Persze azért vannak viták...amiket telefon ill. Google használata nélkül nem is olyan könnyü rendezni. Például a Fülöp-szigeteket németül Ph-val írják (Philippinen) és nem F-el, mint ahogy a lengyel kollega próbálja bizonygatni és pontot szerezni. Oslo pedig igenis a tenger mellett van, igaz, egy fjord belsö végében helyezkedik el (ez akkor fontos, amikor tengerparti fövárost kell írni...ilyen kategória is van). Óriási mázli, hogy a lepusztult tanterem falát pont egy megfakult világtérkép borítja...szerintem elöször irányul rá emberi szem, nem is egy! Azért akad olyan helyzet is, amikor a világtérkép sem segít. Az ukrán csávó például helyes megoldásnak tartja a W betüs ország kategóriánál azt, hogy Wakanda...a lengyel ipse hözöng, hogy az nem is létezik...a benini csaj mindentudóan mosolyog. Én simán elfogadom, hiszen ennek a játéknak pont ez a lényege, hogy szárnyaljon a kreativitás...a kicsinyes emberektöl pedig amúgyis kiráz a hideg. Persze, könnyü nekem, én játszani akarok, nem nyerni (így jár az, aki öt gyerek közül a középsö...a nagyobbak okosabbak...a kisebbek aranyosabbak...nulla versenyszellem van bennem...lételemem a konszenzus...gyerünk, játsszunk tovább!). Ja, és azt megfigyeltétek már, hogy a játék egy olyan kötetlen hangulatot teremt, amelyben még a legintrovertáltabb embereknek is megered a nyelve? A török ürge eddig nem nagyon nyilatkozott, egy-egy menet után viszont elpöttyint ezt-azt magáról. Megtudom például, hogy Németországban született, itt is járt iskolába, mégsem tanult meg soha rendesen németül. Születése óta török állampolgár, ezt a nyelvvizsgát most azért kell letennie, mert ez kell a tartózkodási engedélye meghosszabbításához. A beszéde (sem a kiejtése, sem a mondatalkotása és a szókincse) alapján nem gondoltam volna, hogy évtizedek óta kapcsolata van a német nyelvvel. Nagyon szomorú, egyben nagyon jellemzö történet ez a hiányos integrációról. Akarni kell nagyon az egyénnek, az az igazság. A német állam nem nyúl a hónod alá. Újabb és újabb körök zajlanak a játékban, egyre jobban oldódik a hangulat. Az ukrán gyerek vallomást tesz: ö eredetileg Porosenko-ra szavazott. Mostanra viszont már nagyon tiszteli Zelenszkijt, fantasztikus, ahogy kiáll a népéért, és nem fogadta el az amerikaiak ajánlatát, amikor ki akarták menekíteni az országból. Ö maga kilenc éve él Németországban, viszont a családja Ukrajnában maradt. Apja és fivére a fronton...itt kicsit elbicsaklik a beszélgetés...az emberek pedig egyre fogyatkoznak körülöttünk. Már csak hatan maradtunk: az ukrán, a lengyel, a mexikói, a vietnámi, a benini meg én. Csokis keksz osztogatással próbálom életben tartani a beszélgetést...és aki most úgy tippelt, hogy én meg a benini csaj járulhattunk utoljára a vizsgabizottság elé...na, annak így legyen ötöse a lottón! És innen kezdett izgalmassá válni a helyzet. Mert a hölgy ránézésre a lányom lehetett volna, egy éve tanult németül, valamely meg nem nevezett csereprogrammal érkezett Németbe és a nyelvvizsga ahhoz kellett neki, hogy hivatalosan is iskolába járhasson itt. Nyelvtudás szempontjából Makót és Jeruzsálemet képviseltük...és szándékosan választottam ezt a hasonlatot...hadd nöjön olvasóim fejében a bábeli zürzavar! Aztán csak a bizottság elé járultunk. Húztunk egy-egy képet, ezekröl kellett elöre megadott szempontok és elöre meghatározott álláspontok szerint beszélgetni. Nem a vizsgabizottsággal, egymással. Tehát nekem, aki 35 azaz 35 éve tanulok németül, meg neki, aki egy éve. És itt volt ennek a csajnak hatalmas nagy szerencséje, hogy éppen velem sorsolták össze. Velem, aki manapság már konyítok valamicskét a pedagógiához és kiválóan eltársalgok bárkivel bármilyen szinten. Nagyon, de nagyon jól alakult a szóbeli vizsgánk, még a bizottság tagjait is sikerült alaposan megnevettetnem, pedig azért eddigre már rendesen le voltak harcolva. Ja, az volt a témánk, hogy a férfiak meg a fözés. Megragadtam az alkalmat, és elmondtam, hogy az én férjem imád fözni, ezért számomra elképzelhetetlen és érthetetlen, ha egy férfi nem szeret a konyhában sürgölödni. Na, ez váltotta ki a LOL-szituációt...föként a bizottság férfi tagjából...hamar haza is engedtek bennünket. A hazautat kicsit megvariáltam. Darmstadt föteréig elbicikliztem, majd villamosra szállva elzötykölödtem az agglomeráció határáig, onnan biciklivel mentem vagy tíz kilométert az igen erös alkonyulatban, majd vonatoztam, majd újra tekertem és már otthon is voltam! Csodaszép, langymeleg októberi este volt, jól esett a mozgás a hosszú ücsörgés után. Ez az esti biciklizés is sokszor fel-felvillan bennem, ahogy élem a kis életem...meseszép élmény volt. És, hogy hogy sikerült a vizsga, aminek ilyen eszméletlen hosszú, igazán bölére eresztett beszámolót szántam? Íme:

Szerintem stréber vagyok:-)))))))

Tagesmutter megdicsőül!

A napokban úgy alakult, hogy két pótgyerekemtöl is búcsút kellett vennem. Közel három évesek mindketten, jövö héttöl már oviba járnak. A búcsú nálam többnyire kellemes sütizéssel, kávézással és kvaterkálással telik. A csúcspont persze mindig az ajándékozás. Nekem, az öt (lány!)gyerek között felnött egyénnek még mindig a tárgyi ajándék az egyik legmarkánsabb szeretetnyelvem...pláne, ha passzolnak is azok az ajándékok! És most passzoltak, nagyon is! De nézzük szép sorjában: November elsején az M. nevü kislánytól búcsúztam el. Ö 2022 februárjától járt hozzám, akkor volt éppen 13 hónapos. Beszélni, járni még nem tudott...most meg...egy böven óvodaérett gyönyörü kislány családja rebegett nekem hálás köszönetet. Na, de elég a dumából, nézzük az ajándékokat! Kezdjük talán a házi készítésü macaron kollekcióval! Hja kérem, könnyü, ha cukrászmester van a családban (nekik könnyü, nekem meg finom):

Ebböl a csomagból messze a sárga (maracuja ízesítésü) volt a legfinomabb, de azért a csokis is megért egy misét. No, de mi lapult a csomagban még? Hát ez:

Anyósomnál láttam elöször ilyen növényt. Olyan jó kis nyomkodnivaló dundi levelei vannak! Ezer éve vágytam már egy ilyenre! Igazából egy kicsi fa! És tudjátok, hogy miért olyan dundik azok a levelek? Mert ott tárolja a nedvességet! Ergo szinte alig kell locsolni! Hetekre is el lehet felejteni akár! Oh, tökéletes helye lesz nálam! Futottak még kategóriában leledzik a forraltbor meg az illatgyertya...jól jönnek ezek majd téli vésztartaléknak!

Nagyon sok dícsérö és hálát kifejezö szó hangzott el a délután során, nagyon soknak, söt, fantasztikusan megbecsültnek éreztem magam. Könnyek és ölelkezések közepette búcsúztunk el úgy másfél óra múltán...biztos voltam benne: ezt már nem lehet fokozni. Aztán felvirradt a november 2! Ezen a napon az L. nevü kislánytól vettem búcsút, ö 2022 júniusától volt a családi napközim oszlopos tagja. Akkor volt 18 hónapos. Elötte már próbálták beszoktatni egy bölcsibe is, sikertelenül. Elég nagy fenntartásokkal érkeztek hozzám a szülök, ódzkodtak az újabb kudarctól, meg attól, hogy a gyerekükkel nem stimmel valami. Mint kiderült, a gyerekkel minden stimmelt. Nagyon is. Rekordidö alatt egymásra hangolódtunk, óriási lett köztünk a harmónia. Kiderült, hogy mindketten imádunk röhögni, rádásul nagyon hasonló a humorunk. Mind a motoros mind a kognitív képességei rekordsebességgel fejlödtek a kiscsajnak, frankón jókat társalogtunk már így a vége felé. Ja, és imádta a nagy közös olvasásokat...borzasztóan nehezemre esett öt oviba engedni. A szülök a végtelenségig hálásak voltak nekem a harmonikus másfél éves közös munkáért, egy csodálatos, erösen személyre szabott ajándékkosárral érkeztek a búcsúra.

Ez már így elsö blikkre is nagyon pofás! Hát még, ha kicsomagoljuk, ízekre bontjuk, miegymás! Akkor lássuk! Volt benne két utalvány a nem is olyan távoli élményfürdöbe. Nekem, a nagycsaládból származó, mindig mindenét megosztó embernek eszembe se jutott, hogy nem az az egyetlen opció, hogy magammal viszem a férjemet...hanem akár egymagam is mehetek KÉTSZER:-)))

A fürdöcuccaimat majd szépen bepakolhatom ebbe a csodálatos kis szatyorkába, ilyen tutira senki másnak nem lesz az usziban:

Ha pedig vészesen fogyna az energiatartalékom a végtelen sok úszás hatására, innen mindig feltankolhatok (mire ezeket a sorokat írom, már írmagja sem maradt:-):

Ezúton tájékoztatom a kedves olvasót, hogy ez a kedvenc csokim, ez a narancssárga, bármilyen változatban, egyenesen az Államokból (az apuka járt ott nemrég üzleti úton, és most mondjátok meg, hát még ott is gondolt rám!), ja, azért pár fajta már errefelé is kapható. Na, volt-e még valami? Vagy üres már az a kosár? Majdnem. Egy külön ajándékzacsiban érkeztek az alábbi lábmelegítök...a dédnagymama kötötte öket a hosszú téli estéken:

Boldogan és elégedetten vágtam bele a november 6-án kezdödö beszoktatásba...ezek szerint csak van nekem valami kis varázseröm!

Tagesmutter 4

Idöutazásra hívlak benneteket! Játsszuk azt, hogy 2018. november 29-e van! Augusztus vége óta, tehát kb. három hónapja keresek munkát. Eddigre már túl vagyok egy nyolchetes pályaorientációs tanfolyamon, nekem az jött ki, hogy emberekkel, de még inkább gyerekekkel kéne foglalkoznom. Eddigre találtam is egy hirdetést, hogy Tagesmuttereket képeznek 2019 januárjától. A jelentkezési határidö 2018. november 30. Nekem annak rendje s módja szerint a pályázatom szépen megírva, táskába bekészítve, másnap viszem be személyesen az irodába. Mint aki dolgát jól végezte, ülök szépen itthon. Döntés meghozva, jövö biztosítva. Amikoris csörög a telefon. Hív egy fejvadász cég. Látták az egyik álláskeresö oldalon a pályázatomat és rájöttek: ÉN kellek nekik! Éppen én. A magyar anyanyelvü, németül és angolul tudó, agrármárnöki végzettségü illetö. Távmunkában is végezhetö meló, azonnali kezdés, annyi pénzt fizetnek, amennyit kérek, érezhetöen nagyon kétségbeesetten keresnek valakit. A munka lényege egy farming app bevezetése mezögazdászok számára. Informatikai tudás nem szükséges (de azért ajánlott). Ülök, töröm a fejem. Nagyon kecsegtetö az ajánlat. Föleg a pénz. Meg, hogy valamire mégiscsak jó a diplomám, még ebben az országban is. Még úgy is, hogy évek óta itthon ülök a gyerekeimmel a szönyegen, tologatom az autókat és építem a duplót rendületlenül. Nagy a dilemma. Vágjak bele valami teljesen újba, tanuljak, vállalkozzak, szenvedjek VAGY üljek bele a készbe meg a kényelmesbe. A coach-om szerint nagyon alkalmas lennék a gyerekekkel végzett munkára...az az én igazi utam...mi legyen? Este aztán beszélgetek valakivel. Valakivel, aki nem csak, hogy jól ismer, de mindig kendözetlenül meg is mondja, amit gondol, és nem feltétlenül azt, amit hallani szeretnék (ezért szeretem). Amikor elöállok neki a farbával, csak ennyit mond: ez nem neked való (ezt késöbb letagadja, hogy ezt mondta volna, pedig tényleg ezt mondta, de komolyan, igazán). Dilemma eldölt. Van nekem egy barátnöm viszont, aki szintén éppen munkát keres, évfolyamtársam volt az egyetemen, lényegesen közelebb lakik a céghez, mint én, angolból, németböl, informatikából egyaránt penge...és igen, érdekli az állás. Beajánlom a fejvadásznak, órákon belül megköttetik az üzlet közöttük. November 30-án délután könnyü szívvel adom be a pályázatomat a Tagesmutter-képzésre. Ahová felvesznek. A többi pedig már történelem:-) Most pedig ugorjunk vissza a jelenbe! Eltelt négy év! Pontosan ma négy éve, 2019. október 14-én volt az elsö munkanapom Tagesmutterként (erröl itt olvashattok bövebben - számomra valami elképesztö látni, hogy mennyit változtam az elmúlt négy évben én, a hozzáállásom, a munkamódszerem..no meg a saját gyerekeim:-)). Jöjjön most egy kis összegzés villáminterjú formájában, magamról, magamtól, magamnak (meg persze nektek): Megbántad, hogy nem az irodai munkát választottad 2018-ban? Soha, egy pillanatra sem. Azzal a bizonyos barátnövel a mai napig kapcsolatban vagyok, és pontosan tudom, hogy tényleg mennyire nem nekem való lett volna az a meló (neki viszont nagyon testhezálló, a mai napig ott dolgozik). Szóval egyetlen döntéssel két embert is boldoggá tettem. Mit szeretsz a legjobban a munkádban? Azt, hogy vasárnap délután/este nem fog el az a gyomorszorító érzés, hogy jaj, holnap meló...éppen ellenkezöleg! Hiányoznak a kicsik és örülök, hogy találkozhatunk! A kéthetes nyári nyaralásomon többször álmodtam is velük...ez már munkamánia:-) Mi a legjobb élményed Tagesmutterként? Éppen tegnap történt...egy apuka kért tölem egy szakmai tanácsot..és tudtam neki javasolni valamit, amivel láthatóan elégedett volt! Nem hiába képzem magam folyamatosan ezek szerint. Meddig akarsz még Tagesmutterként dolgozni? Amíg bírom fizikailag és lelkileg az iramot...ileltve amíg fenn tudom tartani a jelenlegi lelkesedésemet és a munkám színvonalát..remélem, hogy a következö tíz évben biztosan. Aztán meglátjuk, hogyan tovább. Mit üzensz önmagadnak a következö négy évre? Szerezz meg egy olyan szakmai tudást, amivel fel tudod építeni a Tagesmutter karriered utáni idöszakot!

A következö négy évre elöre!

Én akartam jobban

Na, ez sem az én ötletem. Ez a cím. Benedek Tibor háromszoros olimpiai bajnok, Európa- és világbajnok vízilabdázótól származik. Egy interjúban olvastam, hogy közepes úszónak indult, rossz volt a vízfekvése, gyenge volt a labdaérzéke, ráadásul állandóan fel kellett szúrni a fülét gyulladás miatt...minden, de tényleg minden az ellen szólt, hogy vízilabdázó legyen, akár csak amatör szinten is...de ö akarta jobban. S, hogyan jutott ez most eszembe? Vízilabdázói babérokra törtem netán? Áh dehogy! Csak futottam. Futottam, mint már oly sokszor máskor (volt már erröl bejegyzés). Annyi a különbség most, hogy ránézésre egyáltalán nem vagyok az a sportos alkat. Se a mérleg se a tükör nem azt mutatja, hogy nekem futkorásznom kell. Pláne nem futóversenyen indulnom. 2020-ban bezzeg! Akkor milyen jó kondiban meg súlyban voltam! Akár a tíz kilométeres távra is nevezhettem volna. A hangsúly azon van, hogy volna. Ha meg tartották VOLNA a bürstadti futóversenyt. Ha nem lett VOLNA világjárvány. Hát, így jártam. A 2023-as októberi városi futóversenyt júliusban hirdették meg, éppen nyaraltunk Horvátországban. Futottam a tengerparton pár próbakört, egészen biztató eredménnyel (nem köptem ki a tüdömet, maradjunk annyiban). Augusztus elsejétöl lehetett nevezni, én is megtettem tétjeimet, azért óvatos duhaj módjára, az 5 km-es távra neveztem be. Szeptember elsején, az anyósom háza mögötti kis dombokon futottam neki (szó szerint:-) a magam által összeeszkábált edzésprogramnak. Jól ismerem magamat, akár 30-40 perc is kell a bemelegítéshez. Ez nagyrészt gyorsgyaloglás, valamennyi futással vegyítve. Amikor aztán a testem olyan igazán lazává és ruganyossá válik, na akkor jöhet a futás. Csak olyan reumás csiga módjára, nem sietünk sehova. Elsö a kitartás, a sebesség másodlagos (vagy teljesen felejthetö). Íly módon építettem fel a kondimat, türelmesen, élvezettel, lépésröl lépésre egy hónapon át. Egyre nagyobb lett a futás aránya a gyaloglás kárára. És akkor felragyogott az október elsejei csodaszép (konkrétan nyári meleg) nap. Biciklivel hajtottam be a verseny helyszínére, átvettem a rajtszámomat (kár volt izgulni, adtak bizosítótüt a felcsatoláshoz), biciklit letesz, Terike jobbra el. Van Bürstadt központjában egy roppant praktikus kis park, ott terveztem elvégezni a bemelegítéshoez szükséges gyaloglást. Tudtam, hogy mire odaállok a rajthoz 11:30-kor, már futásra kész állapotban kell lennem. Ez nagyrészt sikerült is, az a pár perces ácsorgás a rajtvonalnál kicsit belerondított a kondimba ugyan, dehát nem vagyok én Kipchoge (bár úgy hallom, nemrég már az ö rekordját is megdöntötték). Egyébként itt hadd térjek ki arra, milyen kép él az emberek fejében azokról, akik futóversenyeken idnulnak. Segítek: nem az én képem. A többszáz futó, aki körülöttem állt a rajtvonal mögött...szóval finoman szólva egyikük sem rendelkezett az én BMI-mel, még csak megközelítöleg sem. Picit kilógtam a tömegböl...bár azért ezt már megszoktam hosszú (43 év!) életem során. De a legjobb az volt, amikor olyan ismerösökbe botlottam, akik nem tudták, hogy a futás a hobbim. "Te itt?" "Úristen!!!!" Volt, akit úgy kellett felmosni a padlóról. Nagyon jókat röhögtem magamban. 2023 van helló! Az egész világ attól harsog, hogy DIVERSITY ON! Igen, ez a futóversenyekre is igaz, csak szólok. Age/weight/gender is only a number. Ezt jegyezzétek meg! Aztán csak elsült a rajtpisztoly. Az indulás az mindig valami fenomenális érzés, most sem volt ez másként. Izzadtam, szenvedtem a tüzö naptól és a közel harminc foktól rettenesen...de sikerült! Megcsináltam! Amikor ráfordultam a célegyenesre, akkor két dolog történt egyszerre. Egyrészt végre felfedeztem a családomat az ünneplö tömegben (le is mancsoltunk gyorsan), másrészt felcsendült a fülemben Vangelis Chariots of fire címü száma, ami sokaknak a Hosszútávfutó magányossága címü filmböl lehet ismerös...tökéletesen passzolt a pillanathoz! Nyilván nem véletlenül volt a playlistem oszlopos tagja...csak úgy, mint Komár Laci Táncoló fekete lakkcipök címü örökbecsüje, amiböl ez a kedvenc részem, hogy "Megállni arra most nincs idö, visznek ök, ha bennem nincs erö" .... hát nem éppen fekete és nem lakk, de azért vittek elöre szépen:

Ez itt a célbaérés utáni elsö fotóm, a vörös fej tökéletesen visszaadja a höérzékelésemet az októberi nyárban:

Itt pedig már a finisher pólóban virítok, büszkeségem magamra leírhatatlan:

Ja, és mondta a tesóm (maratonfutó civilben), hogy egyek-igyak rendesen a verseny után...hát nem kellett sokat noszogatni:

Ja, és, hogy mi volt a célom? Mármint a táv teljesítésén kívül? Valami miatt kitüztem magamnak, hogy 50 percen belül célba érek...hát, kicentiztem!

S, hogy mi a következö cél? Jövö októberben legalább ilyen jó kondiban legyek...esetleg fejlödjek annyit, hogy duplázzam a távot...de úgy is a rendszeres futás a lényeg! Mert megérdemlem!!!

Tengerre magyar!

12 éve nem voltunk olyan tengernél nyaralni, amiben is fürdeni is lehet. Nem, az Északi-tengerben nem lehet. Szerintem a húsz fok alatti vízhömérséklet nem magyar embernek való (de még Jannak sem, pedig hány hetet töltött ott gyerekként a szüleivel! mégsem merészkedik bele bokánál mélyebbre...). Idén tehát teljesen egyértelmü volt, hogy langymeleg, lehetöség szerint áttetszö sósvízben szeretnénk füröszkélni. Mivel egy családi találkozó amúgyis keleti irányba szólított bennünket július végén, már csak kellett tennünk egy balkanyart és meg sem álltunk Isztriáig, annak is a legdélibb csücskéig. Jártunk már itt 2007-ben és 2011-ben, mégis nagyon különlegesen hatott rám a táj szépsége, kb. nonstop fotózni akartam, minden egyes sarkon találtam valami fotogént. Jöjjenek hát a legjobb képek, az összekötö szövegekböl pedig az is ki fog derülni...khm...miért nem megyek mostanában az Északi-tengerhez:-)

Érkezésünk estéjén fogadott bennünket ez a csodás látvány. Holdfelkelte az öbölben, amelynek partján a következö kilenc napot eltöltjük. Egészen eddig a pillanatig azt hittem, hogy az ilyen giccses hangulat engem nem fog meg ugyan. Pedig de. Nagyon is!

Ezt a képet meg másnap hajnalban löttem magamról. Jól tippeltek, futáshoz készülödök, míg a család többi tagja édesdeden szundikál (csak én vagyok ilyen koránkelö gyalogkakukk). Ezt a príma kis futókört néztem ki magamnak az egészen közeli félszigeten (már csak a nevét is imádtam! Bumbiste!):

A futókör rendesen megizzasztott, volt benne sok kaptató, de a látvány mindenért kárpótolt:

Igazából nem is mertem elhinni, hogy ennyire csodaszép helyen töltjük a jól megérdemelt éves pihit. Ezt nézzétek:

Aztán ettél-e jókat Terike? Hogyne! Ki nem hagytam volna a tenger gyümölcseit, ha már egyszer a közvetlen közelemböl halászták ki az ínycsiklandó falatkákat! Pizzán az igazi, persze:

Ja, és hogy melyik a kedvenc városom Isztrián? Erre a kérdésre egyértelmüen Rovinj a válasz! Itt készült rólam az egész nyaralás egyértelmüen legjobb képe, nagyon hozza a feelinget:

Imádom Rovinj girbe-gurba kis utcácskáit, az alapvetöen velencei építészeti stílusát és az utánozhatatlan és utolérhetetlen mediterrán hangulatát. Nem véletlenül éreztem ott wannabe plus size modellnek magamat, figyeljétek ezt a pózolást:

És az sem lehet csupán a véletlen müve, hogy éppen itt, Rovinjban készült a legeslegjobb családi fotónk az egész nyaralás során:

Hát fürödni fürödtünk-e sokat? Bizony, hogy igen! Rengeteget! Minden egyes nap! Órákon át! Szerintem én egyetlen percet sem töltöttem napozással..csak a víz a víz a víz! Vízmániás vagyok! Hogyan is éltem túl az elmúlt 12 évet tengerbemerülés nélkül? Oh én bolond! Ilyen csodálatosan kristálytisztavizü strandokon jártunk:

De nekem a személyes kedvencem ez itt, ez a kis eldugott öböl, ami Isztria legeslegdélibb csücskén található, a Kap Kamenjak Nemzeti Parkban (2007-ben - fiatal házaspárként - és 2011-ben - egy pici gyerekkel - is jártunk már itt, naná, hogy - két kamasszal - is visszatértünk):

Búvárkodtunk (a felszínen), lebegtünk a nagyon magas sótartalmú víz felszínén, és nem, csak nem akartuk elhinni, hogy ekkora mázlink van az idövel (én nagyon féltem a höségtöl, de kellemes 30-31 fok volt végig). És, hogy melyik volt a legkellemesebb élményem? Talán ez a barlangba úszós?

Esetleg, amikor Pula városában jött rám megint a modellkedés?

Netán amikor egy erdei ösvényen jógázni támadt kedvem? (Ez itt a hös nevü aszana, úgy nézzétek!):

Vagy amikor majdnem elfújta a szél a gumimatracomat?

No, persze az is lehet, hogy az volt a legjobb, amikor vacsoraidöben mentünk medencézni és annyit rendetlenkedtünk, amennyit akartunk...

Kérem, ennyi fantasztikus élmény közül szinte lehetetlen egyetlenegyet kiemelni! Megismételhetetlenül szép, szinte álomszerü nyaralásban volt részünk, hiszen egyszerüen minden passzolt...az idö, a szállás, a helyszín...borzasztóan nehezünkre esett utolsó este beismerni, hogy másnap vége, ennyi volt, indulás haza...persze azért még annak a bizonyos utolsó estének is megadtuk a módját! Kezdtük egy csodálatos sétával a naplementében:

Aztán élö zenét hallgattunk a parti sétányon, beszívva magunkba a tengerparti nyár minden csepp boldogságát (bónusz: egy swing zenekar lejátszotta Sinatra best of repertoárját csak nekünk csak ott csak akkor):

Most már október van, de csak nem akar rendesen beköszönteni az ösz...a ma este is olyan langymeleg, és olyan, de olyan nyári illatoktól terhes az esti szél...mi meg már jó németek módjára a jövö évi nyaralást tervezzük...van rá esély, hogy megint ide:

Szóval ide:

Mert én ezzel képtelen vagyok betelni:

Na, majd jövöre megtudjátok, hogyan döntöttünk! Be fogok számolni! P.S.: Köszönöm Mona, hogy emlékeztettél erre a félkész posztra, nagyon jó érzés volt - legalább gondolatban - újra átélni ezt a nyaralást!

Ez az a nap!

Emlékeztek? 2014 márciusában volt már egy poszt ezzel a címmel. Kilenc és fél évet kellett tehát várni még egy OLYAN napra. Egy olyan tökéltetesre. Szinte tökéletesre persze. A héten már a nyári szünidö negyedik hetét tapostuk. Az elsö héten dolgoztunk, a második és a harmadik héten nyaraltunk (lesz róla poszt), ezen a héten megint dolgoztunk. Az ilyen dolgos napokon a fiúk sokáig alszanak, kb. a kicsik ebédidejében (11 óra) lejönnek reggelizni, aztán ki-ki elfoglalja magát, amivel akarja. Tóbi a héten betegeskedett, nem nagyon mozdult ki itthonról. Flóri volt párszor a haverokkal a strandon. Igen, egyedül. Igen, most elöször. Nem, nem viseltem jól. Lesz majd erröl is poszt külön. Én péntekenként nem dolgozom, úgyhogy csütörtök este szépen elhatároztam, a pénteki szünidei napot hármasban fogjuk tölteni és nagyon tartalmasan. Príma helyszín erre a közeli (40 perc autóval) Kurpfalzpark, amely egy gyönyörü természeti környezetben elhelyezkedö vadaspark, némely vidámparki elemmel megtüzdelve. 2018-ban voltunk ott elöször és eddig utoljára, akkor egy szülinapi grillezésre voltunk hivatalosak. Tudtuk tehát, hogy jó hely, söt, nagyon jó. Csak valahogy az elmúlt öt évben nem kanyarodtunk arra. De majd most! És akkor innentöl szeretném egy kicsit érzékeltetni, mennyiben volt más ez a kirándulásunk, mint a kilenc és fél évvel ezelötti. A legnagyobb különbség és a leglényegesebb tényezö is egyben a fiúk kora. Akkor egy és három és fél, most tíz és fél és tizenhárom. Akkor legalább egy órán át pakolásztam ki és be a hátizsákból, hogy tényleg, de tényelg minden eshetöségre felkészüljek. Az elörehaladásunkat egy babakocsi és egy futóbicikli segítette (vagy akadályozta, az attól függ). Most a nagy melegre való tekintettel tettem be két üveg vizet, napkrémet (ill. napspray-t az arra fogékonyaknak), valamennyi rágcsálnivalót, ellenöriztem, hogy mindenkinek megvan-e a sapkája napszúrás ellen...és már zúdultunk is ki az utcánkból a csodálatos hegyek között fekvö, árnyas ösfák alatt húzódó parkba. Az úton nem én szórakoztattam a fiúkat, hanem ök engem, figyelmeztettek a sebességkorlátozásra és kiválóan elnavigáltak (háromszor kellett autópályát váltani, akármilyen közel is van ez a park, Németországban vagyunk helló!) és még a parkolóhely keresésben is aktívan közremüködtek (pedig felajánlottam nekik, hogy kirakom öket a kasszánál, menjenek be egyedül nyugodtan). A parkba belépve ért az újabb meglepetés: a fiaim nem a két szuper bobpályához rohantak automatikusan, hanem kérték, mit kérték, követelték, hogy elöször sétáljuk körbe a parkot. És ne is a rövidebb, hanem rögtön a hosszabb úton haladjunk! Évek óta dolgozunk azon, hogy a gyerekeink szeressék és értsék a természetet, örömmel tegyenek meg nagyobb túrákat is...de azért ez ledöbbentett. Nem a bobpálya az elsö? Szép, egyenesen csodálatos volt a gyerekeimmel az erdö mélyén barangolni, föleg, mert láthatóan ez a többi gyereknek nem jutott eszébe (mi legalábbis alig találkoztunk valakivel). Utána persze a bobzásra is sor került, meg még rengeteg más szórakoztató mókára és kacagásra. Az egyik csúcspont a madárröptetö bemutató volt, amikor is egy egerészölyv megérintette a sapkámat...ez egyszerre volt szívet melengetö és hátborzongató érzés. A gyerekek kedvence Zeusz, a fehérfejü rétisas volt, aki két évesen még tininek számít és a világért sem azt csinálta, amit a madarász kért töle...kivel is tudna jobban azonosulni egy vérbeli meg egy wannabe tini... Na, és pihenni mikor pihentem? Volt-e olyan szép, meghitt pillanatom, mint annak idején a váci Duna-parton? Volt! A bobozást a fiúk teljesen önállóan intézik, azt ugyanis már elfogadták, hogy az anyjuk nem a sebesség nagy barátja (az autópályán sem), mást meg nem akar azzal idegesíteni, hogy fékezget elötte (volt már ebböl konfliktus). Ez (az a nem tudom, hány alkalom, amíg ök leszáguldottak meg felhuzatták magukat) volt tehát az énidöm. Mindenekelött elmentem WC-re. Igen, egyedül. Tökegyedül. Nem kellett a két fiamnak végigasszisztálnia a csurrantásomat (cserébe nekem sem az övéket, söt, a pelenkázóasztalt sem kellett már keresnem). És senkit, de senkit nem kellett megkérnem, hogy nézzen már a fiaimra meg a babakocsira meg a futóbiciklire, amíg én rekordsebességgel intézem az elkerülhetetlent. Ezek után töknyugiban szépen befészkeltem magam egy fenyö alá egy padra, beizzítottam a macskás legyezömet és olyan szépen elrelaxáltam, hogy elöször nem is kapcsoltam, hogy nekem szól az ANYAAAAA (törökül is így vagy legalábbis nagyon hasonlóan mondják ugyanis). Mert anyára még egy 13 és egy 10 és fél évesnek is szüksége van. Amikor éhes. Amikor szomjas. Amikor fagyira vágyik. Amikor meg kell fogni a telefonját, mert ö vizi dodzsemezni akar és jaj bele ne essen. Amikor meg akarja mutatni, hogy hangosabban tud röfögni, mint a vaddisznók (még ha ehhez egy egész üveg ásványvizet kell is meginni egyszerre). Amikor meg akarja mutatni, hogyan tünik el erös szívás hatására a szín a jégkásából és hogyan kap ugyanakkor agyfagyást... Délben érkeztünk, este hatkor már alig álltunk a lábunkon, annyi volt az élmény meg a kilométer. De még nem mehettünk haza, mert még meg kellett hódítani a kalózfészket (olyan de olyan hatalmas és komplex mászóka, hogy a szavam is elállt, pedig már nem vagyok nyeretlen kétéves a témában). Eddigre szinte kiürült a park, úgyhogy végre odafértünk rendesen a mininyuszikhoz, a mosómedvékhez meg a kecskékhez is, mindenkihez volt még pár jó szavunk a hét órás zárásig. Végtelenül elcsigázottan, koszosan és izzadtan értünk haza este nyolcra. Azt már az autóban megbeszéltük, hogy az éjjel még nem érhet véget, így a nap méltó és csodálatos zárásaként (fürdés után szigorúan!) megnéztük az Agymanókat. Ami egy nagyon érzelemdús film arról, hogy minden gyerek felnö egyszer...és akkor már más dolgok lesznek fontosak...én mégis bízom benne, hogy fogok még beszámolni arról: EZ AZ A NAP!

Flórián 120

Ja, semmi, csak már megint eltelt két év a legutóbbi szülinapi poszt óta. A vicc az, hogy Flórián kb. semmit, de semmit nem változott. Szinte szó szerint leírhatnám ugyanazt. Na! De komolyan? Komolyan. Pl. tökre stimmel az, hogy nemrég volt egy online meetingem az osztályfönökével, aki olyan dicsimnuszt zengett a fiamról harminc percen keresztül, hogy még én jöttem zavarba (pedig nem vagyok nyeretlen kétéves a témában, hiszen ismertek). Továbbra is igaz, hogy óriási harmónia ÉS óriási feszültség uralkodik közte és a testvére között. Senkivel, de senkivel nem tudnak úgy röhögni ÉS úgy ordítozni, mint egymással. Ami változás 2021-hez képest, az a számítógépes játékok vitathatatlan és könyörtelen térnyerése, minden ellenkezö szándékom ellenére. A téma egy külön posztot érdemel, most legyen elég annyi, hogy Flórián olthatatlan szerelmet táplál mindenféle digitális eszköz és szabadidös tevékenység iránt, és ennek kizárólag a szülei józan esze és szigora tud (vagy nem tud, az attól függ, hogy mennyire szépen kéri, és általában nagyon, de nagyon szépen kéri) bármiféle gátat szabni. Azt személyes sikerélménynek könyvelem el a témában, hogy Flórika az egyetlen gyerek a negyedik osztályban (az évfolyamon? az egész általános iskolában?), akinek nincsen okostelefonja. Szóval 1:0 a javamra...egyelöre. Flórián egy borzalmasan okos gyerek, akinek úgy vág az esze, mint a borotva, mindenféle társasjátékban agyonver bennünket a legkisebb eröfeszítés nélkül. Az általános müveltsége sokat fejlödött az elmúlt két évben, erre föként akkor csodálkozok rá, amikor ország-városozunk. Természetesen abban is ö a leggyorsabb és a legeszesebb. Egészen elképesztö, mennyire nem gondolja túl a dolgokat, és pont ezzel elöz meg mindenkit (a testvérét is, van is ebböl feszültség elég). Hadd írjam le a kedvenc példámat, nemrég történt. J betüvel kellett írni szavakat, és volt egy olyan kategória, hogy egy szó, ami ung-ra végzödik (nem, azaz nem csak a hagyományos kategóriákkal játszunk). A született németek, no meg a nyomorult, aki csak tanulta ezt a nyelvet, szóval mi mindannyian elkezdtünk olyan fönevek után kutatni, amelyek j-vel kezdödnek és ung-ra végzödnek. Jó esetben találtunk, rossz esetben csak pislogtunk. Flórika már rég karba tett kézzel ült a kezén, és nagy kegyesen adott nekünk még egy percet pluszban. Persze, hogy megint ö kapta a legtöbb pontot. Ja, és, hogy mi volt az a zseniális, egyszerü, de nagyszerü megoldás? JUNG. Ennyi. Ezt nem is szeretném többet magyarázni. Az sem változott, hogy fantasztikus érzékkel és érzékenységgel tud bánni a kicsikkel a családi napközimben. Akik persze imádják. A társadalomnak azt kívánom, hogy Tagesvater legyen belöle! Szóval business as usual 2023-ban is. Nagyon, de nagyon irigyelném azt az anyukát, akinek Flórián lenne a fia. Így csak magamat irigyelhetem. Viszont magamat legalább rettenetesen. P.S.: Az egyik olvasóm kifejezetten kérte, osszak már meg egy-két iskolai sztorit Flóriánról, hogy ugyan miben áll az ö nagyszerüsége. Akkor lássuk. Csapatmunka. Rendszeresen kell a gyerekeknek 3-4 fös csoportokba verödve plakátot barkácsolni majd annak segítségével bemutatni egy bizonyos témát a legkülönbözöbb tantárgyakból. Rendszerint Flórika ezeknek a csapatoknak a vezetöje, a plakátok fötervezöje és kivitelezöje, nem egyszer éppen a mi ebédlöasztalunknál. Ügyesen, fegyelmezetten, önállóan és hatékonyan dolgoznak. Persze, mert a jó munkáert cserébe Playstation-idö jár... de akkor is! Nagy dolog ez egy maroknyi tízévestöl, fiúktól meg pláne. Nekem az a kedvenc részem, amikor Flórika kiosztja a feladatokat, hogy melyik gyerek melyik szöveget adja elö. Hallom, hogy az egyik gyereknek csak egy mondatot oszt ki. Utólag kérdezem, miért? A világ legtermészetesebb hangján közli: "Anya, neki tanulási nehézségei vannak, az az egy mondat is nagy dolog neki. Viszont ö tud a legszebben a rajzolni, szóval minden rajzolós feladatot rábíztam, hadd legyen sikerélménye!" Ugyanígy fejben tartja, melyik osztálytársa tojásallergiás (és a karácsonyi ünnepségre külön sütit visz neki), melyik gyerek szülei nem beszélnek németül és kinek az apukája utazott el több hónapra külföldre. Mindenkire figyel és mindent fejben tart. Nagyon büszke vagyok rá.