Begyütt!

Elképzeltem. Nagyon sokszor elképzeltem. Tudtam, hogy egyszer (2008 után) újra sikerülni fog, írtam is róla itt. Csak azt nem tudtam, mikor! Mert érezni akartam azt az eufóriát, amit kizárólag egy futóverseny rajtja adhat meg. Aztán meg azt az önkívületi állapotot, ahogy rovod az utcákat, miközben vadidegenek kereplőznek, csörögnek, dobolnak, tapsolnak, vizet és kezet nyújtanak neked. Amit nem tudtam: milyen érzés lesz az, amikor az egyik kanyarban felbukkan a családom és lekezelek az engem őszintén csodáló fiaimmal. Akik meg vannak győződve róla, hogy anya ma itt mindenkit legyőzött. Hát, ha mindenkit nem is, egyvalakit igen. A legfontosabb ellenségemet/ellenfelemet. Önmagamat, nyilván.

Na, akkor gyorsan egy flashback, 2008 júniusában, Darmstadban, melegítés közben:

 Ez ma, nyolc évvel később, Bürstadtban (25 km-re délre) így nézett ki:

Élesszeműeknek mondom, hogy igen, a póló az ugyanaz, a rövidgatya is megvan, jó is rám, de az időjárási viszonyoknak ma ez a hosszabb jobban megfelelt. A cipő meg a zokni szerencsére nem ugyanaz, ott már szintet ugrottam! A futó app meg a telótartó pedig csak hab a tortán! Ja, a mosoly is ugyanaz!

És akkor most lássuk, hogy nézett ki mindez in situ! 2008-ban:

Illetve 2016-ban:

Ja, meg a bónusz (ügyes legyél anya!):

Számszakilag pedig: 5 km két egyéni csúccsal, vagyis 33:12 és 6:30/legjobb kilométer!

Mert megérdemlem! Itt pedig már a finisher pólóban, egy kis extrával:

A győzelem utáni pillanatok (taktikai megbeszélés a mental coach-csal):

Áprilisban újabb kihívás vár, majd figyeljetek!