Végakarat

Apucikám, ugye, hallasz?

Mit szoktak kérni az emberek a halálos ágyukon? Hát, hogy szeressék egymást a családtagok, ne legyen viszály, veszekedés. Rendelkeznek az ingatlanokról és ingóságokról, meg a temetésről is, persze. Te ez utóbbiról már 2011 februárjában nyilatkoztál, jó okod volt rá. Nekünk meg szerencsénk, hogy akkor nem került rá sor. Még nem. Két és fél évet kaptunk ajándékba, Veled. Megismerhetted még a második unokádat, valamint találkozhattál egy másik fontos férfival a családunkban. Megnyugodva konstatáltad, hogy az élet rendben folyik tovább, akár nélküled is. Erre aztán sor is került, hamarabb, mint gondoltuk.

De volt még előtte pár napunk, két hetünk egészen pontosan. Minden nap bementem hozzád a kórházba és minden nap váltottunk pár szót. Erről, arról, amarról. Mivel nekem minden egyes porcikám tiltakozott a helyzet tragikussága ellen, időnként megpróbáltam ilyen kötetlen konverzációt is folytatni Veled. Például elmeséltem, hogy előző nap jártam egy olasz étteremben Ómátyásföldön, és ott dekoráció gyanánt láttam azt a könyvet, amiből a Te kedvenc filmed készült. "Azt jó volna megszerezni" - nyugtáztad Te a sztorit, eléggé reszketeg hangon. Nem akarom drámai jelentőségűvé emelni ezt az eseményt, de emlékezetem szerint ez volt az utolsó mondat, amit mondtál nekem. Minden fontosat megbeszéltünk már előtte.

Bevallom, én akkor még teljesen máshogy tekintettem erre az élményre. Úgy voltam vele, hogy ennek a könyvnek a felbukkanása egy teljesen valószínűtlen helyen és időben, na az bizony egy jel. Égi, méghozzá. Én mindig keresem az ilyen jeleket, nem tudtad? Szóval biztos voltam benne, hogy most is, mint akkor, 2011-ben, megússzuk és még minden rendbe jöhet. Jött is. Másnap az ágyad szélén ülve vártál. Anyuci lelkendezve mesélte, hogy lecsúszott egy fél pohár tápszer. Én szólni sem tudtam a döbbenettől. Dehát mi már tegnap elbúcsúztunk egymástól. Most akkor nem úgy volt, hogy Te..? Ez egy nagyon ambivalens dolog. Ha már minden idegszálunkkal felkészültünk a legrosszabbra...szinte nem is tudunk örülni a hirtelen jött jónak. Gondolom, ez valamiféle védekezési mechanizmus lehet. Végül aztán nem kellett megbirkózni azzal a nagy jóval.

Nekem pedig volt egy küldetésem. Idén februárban jutottam el újra abba a bizonyos étterembe, egy fogműtét friss emléke annyira akadályozott a rágásban, hogy egészen záróráig küzdöttem a pizzával. Akkor viszont én voltam az utolsó vendég, így bátran tártam a főnök elé a kérésemet. Mert a könyv még ott volt, pontosan ugyanott, mint pár évvel korábban. "Csak, ha visszahozza" - intett megadóan a seful. Egész éjjel olvastam. Be kell valljam, nem egy magas színvonalú mű, valójában inkább csak ponyva, helyenként élvezhetetlen. Csupán a a te fiatalkori emlékeid, na meg Ulla Jacobson emelte be a családi legendáriumunkba. Na, de a lényeg úgyis az, hogy MEGSZEREZTEM!

És, hogy mi történt velünk az elmúlt egy évben, milyen volt az elmúlt 365 nap? Azt kell mondjam, egész jó, sok jó dolog történt velünk, váratlanok is. A legjobb szerintem a három unokád egymásra találása, ahogy azok a gyerekek szeretik egymást! Szédületes! De sok örömöd lenne bennük! Egyedül Tóbiás az, aki még eleven emlékekkel rendelkezik Rólad, vele tartottunk is ma egy kis megemlékezést. Gyakran kérdez felőled, sokat gondol rád. És akire sokat gondolnak, nem is hal meg igazán, tudtad?

Na, megyek a fiúkért, mindjárt vége a kung-fu edzésnek. Tóbi kitartóan nyomja a felüléseket, mert "tudod Anya, én olyan kockás hasat akarok, mint Papinak volt". Flórika szerint "Bigyusszu!", mert ő így interpretálja a Kung-Fu Panda harci kiáltását. Na, de száz szónak is egy a vége (és DE JÓ VOLT A MOZI!), most tényleg megyek! Vigyázz miránk, mi pedig vigyázunk egymásra! Puszi!