Tagesmutter Vol. 11

Ha két szóban kéne összefoglalnom az elmúlt munkahetemet, ennyit írnék: jó volt! Bővebben? Nem volt jó! Azaz, hogy volt benne nem jó dolog is. Kicsit sietek, ezért most próza helyett pontokba szedem a legfontosabbakat:

- Hétvégén jelezte a másfél éves kisfiú anyukája, hogy ő is és a gyerek is lebetegedtek, egész héten nem fognak jönni...és nem is jöttek.

- A héten tehát csak a kétéves török kislány jött. Hétfőn-kedden-szerdán még közös reggelivel indítottunk az anyukával, de már egyre több időre intettünk búcsút neki. Sírás nuku.

- Csütörtökön engedtük meg magunknak azt a mókát, hogy anyutól már az előszobában elköszöntünk. Az ajtó becsukódása után kezdődött a bömbölés. Teljes hangerőn, krokodilkönnyekkel dúsítva. Húsz perc alatt csengett le. Ilyen érzések kavarogtak bennem közben: nyugalom, béke, derű, kétségbeesés, düh, félelem, reszketés, bizakodás, szomorúság. Gyanítom, valami ilyesmit érezhetett a kislány is. Próbáltam én mindenféle játékkal és léhasággal elterelni a figyelmét, de semmi sem használt. Semmi. Sírni akart és kész.

Egyszer olvastam erről (jó tudom, azt ígértem, hogy nem lesz próza, de ezt most muszáj). Azért írom le, mert nekem ilyen paradigmaváltós volt a cucc, és tegnap konkrétan segített. Első olvasatra persze baromságnak tűnik. Pedig! Na. Szóval valami szakértőnő itt Németben, aki évek óta ordítós csecsemőkkel foglalkozik, azt találta ki, hogy nem jó reakció az, ha rögtön meg akarjuk nyugtatni a gyereket. Inkább köszönjük meg neki! A sírást??? Azt. Hogy ránk meri bízni a búját, bánatát, és hozzám fordult vigaszért. Mert ugye egy felnőttnek se mondjuk azt, hogy jaj, hagyd már abba a sírást. Hanem mit mondunk? Gyere, sírd ki magad, a sírás jót tesz, felszabadít, stb stb. Ja, és hogy mondja ezt Jimmy??? Hát persze, hogy így:

Sírt is a vállamon a kislány eleget. Amúgy tökre bejött ez a sírásra való biztatás. Átölelte a nyakamat, hozzám bújt, úgy zokogott. Tisztán lehetett érezni, hogy itt most összekovácsolódás van folyamatban. Végül egy zenélős kutyussal kezdtünk táncolni...és akkor valahogy rájött, hogy az minden szipákolásnál nagyobb buli. Aztán meg boltosat játszottunk egy réges-rég kidobásra ítélt pénztárgéppel, amit még millió éve hozott át csak úgy jófejségből a kistarcsai szomszédasszonyunk...óriási sztár most nálunk miatta Éva néni!

- A mai napnak azért kissé szorongva indultam neki, akármennyire is sikerült a legjobbat kihozni a tegnapi katasztrofális napkezdésből. (Egyébként mondjak valamit? Az anyuka kifejezetten megnyugodott a hír hallatán, hogy sírt a gyereke. Hiszen az okos könyvek szerint az a biztos kötődés jele!!) Volt is vagy két percnyi nyöszörgés az elválás után, de hamar rájött a kislány, hogy nem kéne sírással elhalványítani a pénztárgép csipogását....amikor pedig habszivacs elemekből házat építettem neki, azt hangos JAAAA!!! üvöltéssel díjazta (először váltottam ki belőle ennyire heves pozitív reakciót). Eszegetés és játszogatás után kimentünk egy kicsit sétálni, szappanbubikat fújdogálni, ismerős kutyákat és lovakat lesni, mittomén.

- Mert múlt szombat óta van ám kicsi kocsim! Kicsi? Hat bölcsis gyerek belefér! Biztonsági övvel! 200 euróért vesztegették tőlünk 50 kilométerre, naná, hogy lecsaptunk rá!

- Jaj, és nem is mondom, hogy szerdán kaptam egy nagyon jó hírt: januártól mégsem kettő, hanem csak egy gyereket kell beszoktatnom! Az akkor 11 hónapos kisfiú szülei ugyanis inkább mégis bölcsibe viszik a gyereket. Ezt a tényt sűrű bocsánatkérések közepette közölték velem. Fogalmuk sincs, mennyire iszonyatosan megkönnyebbültem! Így a második héten ebben a szakmában már elég világosan látom: óriási meggondolatlanság volt az ötödik gyerekre igent mondani! Még négy is nagyon combos lesz! Nagyon.

- Csütörtökön volt itt szerződést kötni az a kétéves kislány az anyukájával, akit december másodikán kezdek beszoktatni. Ő heti három napot fog járni, szobatiszta és elég tisztességesen tud beszélni. Bizakodó vagyok!

- A jövő hét kihívásai: a török kislány az eddigi reggel nyolc óra helyett hétre fog érkezni, szóval lesz húsz olyan perc, amikor itthon lesznek a saját gyerekeim is...meglátjuk! Flórika lelkes:-) A kisfiúval pedig újrakezdhetjük a teljes beszoktatást...ettől nem vagyok túl boldog, nov. 11-én kezd dolgozni az anyukája, bele kell húznunk!

- Tegnap voltam csoportterápián, speciálisan Tagesmuttereknek! Frankón van ilyen, havonta egyszer, itt a szomszéd településen! Minden gondomat-bajomat elmondhattam, húsz nálam jóval tapasztaltabb szakmabeli ember sírt-nevetett velem együtt és egy csomó jó tanácsot is kaptam! Ebből rendszert fogok csinálni!

Vegemite sandwich

Mit csináltál tíz éve ilyenkor? Így ősszel, úgy értem. Nem napra pontosan. Én nagyon sok időt töltöttem egy teljesen reményvesztett belső udvarban, Budapest egyik teljesen reményvesztett kerületében. Szép ősz volt a 2009-es. Meleg, napos. Néhány kósza napsugár még abba a boltíves, gangos udvarba is befurakodott. Rázta lefele az érett gesztenyéket a rakoncátlan szélgyerek.

Én, amennyi időt csak lehetett, inkább az épületen kívül töltöttem az udvaron. A pszichiátriai gondozó egyes számú nővérkéje rádiózással dobta fel a napját, emlékszem, egyszer ez a teljesen elborult zene szólt (a dal, amit MINDENKI ismer, de senki se érti a szövegét, nekem pedig természetesen az a rész a kedvencem belőle, hogy vegemite sandwich!):

Ülök ma az autóban, túl egy kifejezetten sikeres munkanapon, ügyintézés után, kisvárosunk piacterén éppen azon tűnődöm, hova tovább, amikor megszólal ez a dal a rádióban. Elgondolkodom. Mennyi minden történt már azóta!

Pont a napokban ecseteltem valakinek részletesen, micsoda elképesztő akaraterőről tettem bizonyságot azokban a napokban, hetekben, hónapokban, amikor buldózerként törtem át magam a magyar egészségügyön, valóságos hegyeket mozgattam meg a tesóm gyógyulásáért, nem fogadtam el a lehetetlent, a nemet, az elutasítást. Iszonyatosan akartam. Meg se fordult a fejemben, hogy opció lehet a feladás.

Nagy tanulság volt ez nekem. Ezt végiggondolni. Hogy micsoda gőzerővel tudok dolgozni, gürizni, gürcölni valamiért, amiben feltétel nélkül hiszek. Talán, mert előtte volt egy olyan munkahelyem, ahol megtanulhattam két dolgot egész életemre:

• lehetetlenek nincsenek
• sokkal többre vagyok képes, mint hinném

Szerintem sokkal, de sokkal gyakrabban kéne gondolnom 2009 őszére. Iszonyatosan sok erő lakozik benne(m).

Tagesmuter Vol. 10

Túléltem! Túléltem az első munkahetemet! És nem mondom, hogy könnyű menet volt! Ma például teljes 38 teljes percet töltöttem a török kislánnyal kettesben, mamit elküldtük shoppingolni! A kisfiú belázasodott, így ők végül nem jöttek.

Az elválást ma is a tegnapihoz hasonlóan alakítottuk, pár percig klimpíroztunk, aztán pedig elkövetkezett az egész eddigi szakmai pályafutásom fénypontja: a VADSZAMÁR üzemmód!

Hahahahahahahahahahahaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! 

Tudtam, hogy nagyon jó lesz, de nem is sejtettem, hogy ENNYIRE! Semmi sírás nem volt, helyette csupa móka és kacagás!!! Ja, és végre megszólalt a kislány a jelenlétemben németül (amikor az állatneveket tanítottam neki duplófigurákkal demonstrálva): KROKKÓ!!!

Óriási örömmel és lelkesedéssel várom a jövő hetet!

ps: Egy kedves barátnőmtől kaptam ma jófejségből ingyen és bérmentve tíz azaz tíz darab dupló járművet!!! Köztük két autószállítót, egy kombájnt és egy iskolabuszt is!!! Az élet szép!!!

ps2: Ja, és aki azt hiszi, hogy nagyon örült az anyuka, hogy nem sírt utána a gyereke még ma, a hosszabb elválásnál sem...szóval az nem is lehetne nagyobb tévhitben! Kifejezetten csalódott volt! Elmondása szerint percenkén nézegette a telefonját...és nem értette, miért nem hívom már kétségbeesetten, hogy azonnal jöjjön vissza a vigasztalhatatlanul bömbölő csemetéjéhez! Persze, mert fogalma se volt, hogy kire bízta a gyerekét...igen, jól olvassátok, máris határtalanul elbíztam magam...és joggal!!!

Tagesmutter Vol. 9

Győzelem!!! Győzelem!!! És nem azért, mert ráakadtam egy sajtraktárra,benne egy kocsikerék nagyságú ementálival (és amiben lakik egy szürke egér család, de ezt most hagyjuk)...

Hogy miért is úszom ma győzelmi mámorban? Hát csak azért, mert különösebb sírás, ordítás és toporzékolás nélkül lezajlott az első elválás a szülőktől. Egészen pontosan mindkét gyerek kiválóan vette az akadályt, egyik sem sírt, egy kicsit sem! És én sem...a saját bevallásuk szerint az anyukák sem, de erre azért nem vennék mérget:-)))

Az úgy volt, hogy szépen megreggeliztünk, énekeltünk, körjátékoztunk és utána vettem egy nagy levegőt. Mert eddig mindig csak asszisztáltam a pelenkázáshoz. De úgy döntöttem, hogy ma átesek a tűzkeresztségen, szépen átpelenkázom mindkét gyereket. Szerencsére elég jól hagyta mindkettő...én pedig megtapasztaltam, hogy bizonyos fogásokat egyszerűen képtelenség elfelejteni (Flórika utolsó pelenkáját 2016. augusztus 17-én cseréltem...kérdezd bátran a dátummániást:-)))

Ezután megadtam a jelet a török anyukának, hogy mehet! Az okos könyvek azt írják, hogy nem szabad titokban lelépni az anyukának, szóval mi is szépen elbúcsúztunk annak rendje s módja szerint és megbeszéltük, hogy anyuka most kimegy tíz percre az utcára sétálni. Kell a friss levegő! Külön kértem, hogy ne álljon meg az ajtó előtt, mert az egy esetleges ordítóroham esetén senkinek sem jó. Szentül megígérte, hogy tesz egy kört az utcánkban és nem rohamléptekben. A kislányt végig az ölemben tartottam, úgy búcsúztunk el.

Amikor becsukódott az anyukája mögött az ajtó, akkor ugyan egy pillanat tört részére eltorzult az arca, de sírásig már nem jutott el...ugyanis előhúztam a mellényzsebemből a jolly jokert! És aki most arra tippel, hogy a telefonomon néztünk mesét...az nagyon rosszul tippel (pedig az anyuka külön javasolta, hogy élhetek ezzel a lehetőséggel vészhelyzet esetén...én viszont úgy vagyok vele, hogy csak a halott testemen keresztül...és igen, anno a saját gyerekeim lenyugtatására én is alkalmaztam a telefonos mesenézést nem is egyszer, de most nem fogom, mert, ha csak egyszer is megneszelik a gyerekek, hogy ez itt nálam nyugtatási opció, akkor a büdös életben nem fogom tudni megnyugtatni őket mással)! Van nekem egyéb csodaszerem is itt!

Valami, ami nagyon érdekli a gyereket, de eddig nem engedtem őket a közelébe! Igen, ez a valami a ZONGORA! Ezerszer is áldottam Frigyes bácsit, a gyerekek ükapját, aki még százöt éve vásárolta ezt az ormótlan hangszert! Ja, meg apósomat, aki 11 éve restauráltatta. Szépen leültem hozzá a kislánnyal az ölemben és végigjátszottam a teljes repertoáromat, mindent, amit Flórikától sikerült ellesnem titokban. Nem sok, de arra a tíz perces anyahiány pótlásra tökéletesen elegendő volt. Mindkét gyereknél ezt a bombabiztos módszert alkalmaztam és mindketten le voltak nyűgözve. És persze, volt amikor négykezes üzemmódban játszottuk a Liszt rapszódiát:-)

Miután ilyen csodálatosan vettük ezt a - számomra még egészen ma reggelig leküzdhetetlennek vélt - akadályt, szépen kimentünk össznépileg sétálni. A gyerekek egyenként a saját babakocsijukban, caplattunk vagy egy órán keresztül a környéken. Az egyik anyuka megjegyezte, hogy bizony jó sokat voltunk kint! És ha tudná, hogy ez még semmi, a jövőben két-három órát tervezek kint lenni a gyerekekkel, ugyanis FRISSLEVEGŐMÁNIÁS vagyok!!!

Holnap már egyenként fél órára intünk búcsút az anyukáknak...annyi dalt viszont nem ismerek a zongorán...szóval szerintem kénytelen leszek bekapcsolni a vadszamár üzemmódot!!!! VÉGREEEE!!!

Tagesmutter Vol. 8

Na, eltelt a harmadik nap is. Tegnap és ma már mindkét gyerek itt volt és mindkét anyuka is. És aki most arra tippel, hogy az anyukákkal van a legtöbb gond...az nem is tippelt annyira mellé. Sőt:-))) Pillanatnyilag minden energiámat az őrli fel, hogy villámhárítóként tevékenykedjek a gyerekek, de főleg a szülők között. A konfliktusokba nem mennék bele részletesen, piszlicsáré dolgokról van szó, amik nekem elsőre fel se tűnnek....talán hagyjuk is.

Pedig én igyekszem nagyon jó hangulatot teremteni. Például közös reggelivel indítunk. Gyönyörűen megterített asztal mellett diskurálunk, mindenféle égi és földi jót felhalmozok a vendégeimnek. Ha belegondolok, hogy más Tagesmutterek simán odavágnak egy karéj lekváros kenyeret a gyerekeknek "nesze nektek faljátok!" alapon...hát, szerintem én is vissza fogok venni ebből a nagy vendéglátósdiból.

Ja, meg tegnap megpróbáltunk mindannyian együtt sétálni egy kört. Sajnos nincs ikerbabakocsim, így az a nagyszerű ötletem támadt, hogy a kis kézi kocsiba ültetem be a gyerekeket. Hát, vagy öt percig ülve is maradtak...aztán kimásztak...visszamásztak...sírtak, ordítottak...teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy ekkora gyerekekkel szemben vasszigorral kell fellépnem, tehát be kell szereznem egy olyan kocsit, amiben mindenkinek megvan a stabil helye, bekötöm őket és indulás, tolom őket, arra megyünk, amerre én akarom, amíg én akarom, nincs apelláta. (És ez annál igazabb, minél több gyerekre kell vigyáznom.) Na, majd lesz olyan is, csak kell még egy kis pénzt gyűjtenem. Addig max. a kertbe megyek ki velük.

De most már elég legyen a picsogásból, koncentráljunk a jó dolgokra, engem mindig azok szoktak továbblendíteni, feldobni, stb.

Tehát:

- Ma már a kislány magától befészkelődött az ölembe és végignézegetett velem egy könyvet. Nekem ez a saját gyerekeimmel egy teljesen hétköznapi dolog, sőt, voltak/vannak napok, amelyek kizárólag olvasással teltek/telnek el....vele viszont most éltem át ezt először és óriási sikernek könyvelem el! (értitek!!! könyvelem el!!!!)

- A kisfiú sokat mosolygott rám és egyszer még meg is akart puszilni! És amíg anyuka a WC-n volt, szépen eljátszott velem, nem sírt. Nevezett anyuka négyszemközt bevallotta nekem, hogy én az első pillanattól fogva nagyon szimpatikus vagyok neki, érezni rajtam, hogy nyugodt és magabiztos vagyok a gyerekekkel, ezért is meri rám bízni a szeme fényét. Ez nagyon jól esett és megerősített a döntésemben. Jó helyen vagyok!

- Ma kézműveskedtünk! Ujjfestékkel festettünk őszi fákat!!! Az én ötletem alapján! Nagyon jó képek születtek, holnap ki is teszem őket a falra!

Három órát voltak itt ma is, tegnap is, iszonyatosan leszívták minden testi és lelki energiámat. Tegnap délután ledőltem egy pillanatra olvasni...egy óra múlva úgy rázott fel a fiam, hogy indulnunk kell ügyeket intézni...addig öntudatlanul feküdtem. Na, majd csak beáll az energiaháztartásom!

A konfliktusokat pedig kezelem, hát azért vagyok itt! Holnap lesz az első próbaelválás, tehát először az egyik anyuka, majd a másik anyuka megy ki az utcára tíz percre. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy reagálnak a gyerekek!

Beszámolok mindenképp!!!

Tagesmutter Vol. 7

Na, megvolt az első munkanapom! Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a rengeteg drukkoló üzenetet, nagyon jól esett olvasni őket reggel!

A napom amúgy elég hamar indult ma, már 4:30-kor éber voltam mint a fene. Egy ideig forgolódtam, aztán szépen betettem az egyik kedvenc meditációmat (Domján: Tükörképem). Ebben ilyeneket mondanak, hogy értékes és fontos ember vagyok, létem alapvető építőköve a világmindenségnek. Hú, ez nagyon kellett ma reggel. Meg minden reggel, de ezt most hagyjuk.

Aztán felültem szépen az ágyban (még mielőtt megszólalt volna a vekker!) és az alábbi mantrát mondogattam:

Boldog vagyok. Hálás vagyok, amiért azt csinálhatom, amihez a legjobban értek. Szeretem a munkámat. Munkámnak értelme és célja van.

És a legjobb ebben, hogy ez a szöveg nem a The secret című pszichovideóból van, hanem én magam találtam ki és még igaz is! Na!

Forgószélként sepertem végig a házon, keltettem mindenkit, gyorsan felöltöztem, bevetettem az ágyat (egy volt amerikai tengerészgyalogos motivációs videójában láttam ezt, hogy reggel fel kell gyorsan öltözni és be kell vetni az ágyat, különben nem lesz elég produktív a nap! Rám nagyon igaz! A pizsomás lébecolás demoralizál.). Amikor mindenki elment itthonról, én is elmentem vásárolni.

Kilencre érkezett a török kislány az anyukájával. Sajnos hamar éreztem, hogy nem tett jót a két hét szünet. Eléggé tartózkodó volt a kislány. Leült ugyan velem játszani, de kb. két perc után feltűnt neki, hogy elment az anyukája WC-re. Nem sírt, csak beállt a WC-ajtó elé és el nem mozdult onnan nyitódásig. Az anyukán is határozottan érzem az aggódást és a nagyon erős ragaszkodást a gyerekhez. Biztos vagyok benne, hogy velük csak akkor jutok egyről a kettőre, ha már nem lesz itt az anyuka. A szép időre való tekintettel sétálni is voltunk, de nem mentünk túl messzire, nyűgös volt a kicsi lány nagyon. Fél tizenegykor már el is búcsúztunk, anyuka ment állásinterjúra. Nem voltak itt sokáig, mégis hullára lefáradtam.

Elmondom, mi ebben a fázisban (azaz a beszoktatásban) a borzasztóan fárasztó. Két irányba próbálok megfelelni. Egyrészt igyekszem a pompás játszótárs szerepében tündökölni, másrészt felnőtt módra, kulturáltan társalogni. Ez nem lehetetlen, csak leszívja az agyamat a multitasking. El is határoztam, hogy holnaptól a gyerekekre figyelek, ha a fene fenét eszik is, akkor is. Nekik kell első sorban megfelelnem, a többi csak sallang.

Ezután főztem, mostam, takarítottam, haza jöttek a gyerekek, Flórika kabátját ellopták, Tóbi leizzadt focin...szóval business as usual. Baromi hamar belapátolták az ebédet, mert ezután következett a másfél órás kihívás. Sikerül-e megjárnunk a szomszéd város gyerekkönyvtárát, mielőtt megérkezik a másfél éves kisfiú a mamájával és nekem megkezdődik a délutáni műszak (ez ma csak kivételesen alakult így, mert reggel fontos dolguk volt). Na, gyorsan kellett nagyon hajtanom hozzá, a kocsit is meg a fiúkat is, de sikerült! Fél négykor már tiszta pólóban vártam az én kis szöszi haveromat! Játszottunk, ettünk almát, aztán még az erdei játszótérre is kimerészkedtünk. Anyuka itt is meglehetősen tapad a gyerekére, nehéz mellette játszópajtiként érvényesülnöm. De azért igyekszem! Ez a délutáni móka, ha lehet, még a délelőtti felállásnál is kimerítőbb volt, hiszen a saját fiaim is részt vettek rajta. És Flórikánál bizony eléggé megjelent a féltékenység árnya, sírt is valamennyit az ölemben. Na, majd túl leszünk rajta! Öt után mentek haza, én a magam részéről roppant megkönnyebbülten lobogtattam a búcsúzsepit.

Hatra ért haza Jan, bennem addigra megérlelődött a döntés: most azonnal sportolnom kell. Sokat és keményen, különben kiég az agyam. Biciklire pattantam és elkezdtem őrülten tekerni, különösebb cél és értelem nélkül. Nagy segítségemre volt ebben a szokatlanul enyhe idő (kb. 20 fok), a szinte későnyári, ámde mégis őszi illatoktól terhes levegő és a tudat, hogy csak viszonylag későn sötétedik. Fél nyolcra estem haza, addigra sikerült lemozognom magamból a nap összes feszültségét.

Holnap új nap, új kihívások, először fog találkozni a két - egymástól teljesen eltérő habitusú - gyerek...de én nem esem kétségbe, mert egyrészt nem szokásom, másrészt meg holnap van a névnapom, és Teréz napkor legendásan jó szokott lenni a hangulatom, szóval holnap sem lesz másként, sőt.

Befejezésül még hadd mondjam el, hogy rengetegen próbálnak elbátortalanítani és eltántorítani a környezetemben ettől a munkától, néha egészen hajmeresztő dolgokkal jönnek, de tényleg, igazán. Szegények, nem tudják, hogy engem életemben először valami olyan földöntúli nyugalom és magabiztosság szállt meg, amilyet még soha, egyetlen munkám során sem éreztem. Talán mégiscsak van előnye annak, ha az ember közelít a negyvenhez és van már egy-két jólsikerült gyereke!!!

Tagesmutter Vol. 6

Van ember, aki még tudja követni ezt a Tagesmutter bizniszt? Én már nem. Meg sem próbálom. Kb. naponta változik a felállás.
Például mit is mondtam legutóbb? Nálam aztán nem lesz öt gyerek. Erre most...

...történt pedig, hogy tegnap érkezett egy telefon. A legkedvesebb osztálytársam volt az, még a Tagesmutter suliból. Babát vár. Ez a jó hír. Viszont van egy szerződése februártól egy családdal, amit átadna nekem. Ez meg a másik hír. Hogy jó-e vagy rossz? Döntse el ki ki maga. Innentől kissé felgyorsultak az események. Tíz perc múlva már hívott is a kérdéses család, ma reggel pedig kilenc előtt itt teáztunk az ebédlőasztalunknál. Flórika kísért minket zongorán. Hatalmas szemű kisfiú nevetett rám az apukája öléből. Egy nappal később lesz egy éves, mint az a kislány, aki szintén februártól jön. Szintén? Akkor ez a kisfiú is jön? Hát izé.

Ez egy nagyon érdekes dolog. Mert ez volt az első család, aki nem úgy jött be, hogy na vajon ez a Tagesmutter megfelel-e nekünk? Hanem úgy jöttek be, hogy oké, ez van, ez a Tagesmutter megfelel nekünk. Und Punkt, aus, Ende. Első perctől tegeztek, magázás szóba se került. Hamarosan velük is a szőnyegen kötöttünk ki, mint a családokkal eddig mindig. Mindenki heppi, hú de jó, mikor jön már a télapó?

Huh gyerekek. Nagy lesz nekem ez a kabát. De szerintem belenövök.

Majd készítek egy új táblázatot, hogy ki mikor és hány órát lesz nálam. Különben el fogom veszteni a fonalat. Vagy már el is vesztettem? Ja, mert közben a török család rájött, hogy az anyuka mégsem megy vissza a régi munkahelyére, hanem akkor inkább keres egy újat, de akkor máshogy jönne a kislány, mint amit eddig megbeszéltünk....izgalmas és változatos ám a Tagesmutterek élete, mondtam már?

Óriási tanulság: mostantól az második találkozó napján megkötjük a szerződést, ami kötelező érvényű. Nem lesznek tiszteletkörök. Se ingyenebéd.

Megyek, mert ordít odalent valamelyik gyerek. Egyelőre az enyém. Lesz ez még másként is!