A napom amúgy elég hamar indult ma, már 4:30-kor éber voltam mint a fene. Egy ideig forgolódtam, aztán szépen betettem az egyik kedvenc meditációmat (Domján: Tükörképem). Ebben ilyeneket mondanak, hogy értékes és fontos ember vagyok, létem alapvető építőköve a világmindenségnek. Hú, ez nagyon kellett ma reggel. Meg minden reggel, de ezt most hagyjuk.
Aztán felültem szépen az ágyban (még mielőtt megszólalt volna a vekker!) és az alábbi mantrát mondogattam:
Boldog vagyok. Hálás vagyok, amiért azt csinálhatom, amihez a legjobban értek. Szeretem a munkámat. Munkámnak értelme és célja van.
És a legjobb ebben, hogy ez a szöveg nem a The secret című pszichovideóból van, hanem én magam találtam ki és még igaz is! Na!
Forgószélként sepertem végig a házon, keltettem mindenkit, gyorsan felöltöztem, bevetettem az ágyat (egy volt amerikai tengerészgyalogos motivációs videójában láttam ezt, hogy reggel fel kell gyorsan öltözni és be kell vetni az ágyat, különben nem lesz elég produktív a nap! Rám nagyon igaz! A pizsomás lébecolás demoralizál.). Amikor mindenki elment itthonról, én is elmentem vásárolni.
Kilencre érkezett a török kislány az anyukájával. Sajnos hamar éreztem, hogy nem tett jót a két hét szünet. Eléggé tartózkodó volt a kislány. Leült ugyan velem játszani, de kb. két perc után feltűnt neki, hogy elment az anyukája WC-re. Nem sírt, csak beállt a WC-ajtó elé és el nem mozdult onnan nyitódásig. Az anyukán is határozottan érzem az aggódást és a nagyon erős ragaszkodást a gyerekhez. Biztos vagyok benne, hogy velük csak akkor jutok egyről a kettőre, ha már nem lesz itt az anyuka. A szép időre való tekintettel sétálni is voltunk, de nem mentünk túl messzire, nyűgös volt a kicsi lány nagyon. Fél tizenegykor már el is búcsúztunk, anyuka ment állásinterjúra. Nem voltak itt sokáig, mégis hullára lefáradtam.
Elmondom, mi ebben a fázisban (azaz a beszoktatásban) a borzasztóan fárasztó. Két irányba próbálok megfelelni. Egyrészt igyekszem a pompás játszótárs szerepében tündökölni, másrészt felnőtt módra, kulturáltan társalogni. Ez nem lehetetlen, csak leszívja az agyamat a multitasking. El is határoztam, hogy holnaptól a gyerekekre figyelek, ha a fene fenét eszik is, akkor is. Nekik kell első sorban megfelelnem, a többi csak sallang.
Ezután főztem, mostam, takarítottam, haza jöttek a gyerekek, Flórika kabátját ellopták, Tóbi leizzadt focin...szóval business as usual. Baromi hamar belapátolták az ebédet, mert ezután következett a másfél órás kihívás. Sikerül-e megjárnunk a szomszéd város gyerekkönyvtárát, mielőtt megérkezik a másfél éves kisfiú a mamájával és nekem megkezdődik a délutáni műszak (ez ma csak kivételesen alakult így, mert reggel fontos dolguk volt). Na, gyorsan kellett nagyon hajtanom hozzá, a kocsit is meg a fiúkat is, de sikerült! Fél négykor már tiszta pólóban vártam az én kis szöszi haveromat! Játszottunk, ettünk almát, aztán még az erdei játszótérre is kimerészkedtünk. Anyuka itt is meglehetősen tapad a gyerekére, nehéz mellette játszópajtiként érvényesülnöm. De azért igyekszem! Ez a délutáni móka, ha lehet, még a délelőtti felállásnál is kimerítőbb volt, hiszen a saját fiaim is részt vettek rajta. És Flórikánál bizony eléggé megjelent a féltékenység árnya, sírt is valamennyit az ölemben. Na, majd túl leszünk rajta! Öt után mentek haza, én a magam részéről roppant megkönnyebbülten lobogtattam a búcsúzsepit.
Hatra ért haza Jan, bennem addigra megérlelődött a döntés: most azonnal sportolnom kell. Sokat és keményen, különben kiég az agyam. Biciklire pattantam és elkezdtem őrülten tekerni, különösebb cél és értelem nélkül. Nagy segítségemre volt ebben a szokatlanul enyhe idő (kb. 20 fok), a szinte későnyári, ámde mégis őszi illatoktól terhes levegő és a tudat, hogy csak viszonylag későn sötétedik. Fél nyolcra estem haza, addigra sikerült lemozognom magamból a nap összes feszültségét.
Holnap új nap, új kihívások, először fog találkozni a két - egymástól teljesen eltérő habitusú - gyerek...de én nem esem kétségbe, mert egyrészt nem szokásom, másrészt meg holnap van a névnapom, és Teréz napkor legendásan jó szokott lenni a hangulatom, szóval holnap sem lesz másként, sőt.
Befejezésül még hadd mondjam el, hogy rengetegen próbálnak elbátortalanítani és eltántorítani a környezetemben ettől a munkától, néha egészen hajmeresztő dolgokkal jönnek, de tényleg, igazán. Szegények, nem tudják, hogy engem életemben először valami olyan földöntúli nyugalom és magabiztosság szállt meg, amilyet még soha, egyetlen munkám során sem éreztem. Talán mégiscsak van előnye annak, ha az ember közelít a negyvenhez és van már egy-két jólsikerült gyereke!!!
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen