Vegemite sandwich

Mit csináltál tíz éve ilyenkor? Így ősszel, úgy értem. Nem napra pontosan. Én nagyon sok időt töltöttem egy teljesen reményvesztett belső udvarban, Budapest egyik teljesen reményvesztett kerületében. Szép ősz volt a 2009-es. Meleg, napos. Néhány kósza napsugár még abba a boltíves, gangos udvarba is befurakodott. Rázta lefele az érett gesztenyéket a rakoncátlan szélgyerek.

Én, amennyi időt csak lehetett, inkább az épületen kívül töltöttem az udvaron. A pszichiátriai gondozó egyes számú nővérkéje rádiózással dobta fel a napját, emlékszem, egyszer ez a teljesen elborult zene szólt (a dal, amit MINDENKI ismer, de senki se érti a szövegét, nekem pedig természetesen az a rész a kedvencem belőle, hogy vegemite sandwich!):

Ülök ma az autóban, túl egy kifejezetten sikeres munkanapon, ügyintézés után, kisvárosunk piacterén éppen azon tűnődöm, hova tovább, amikor megszólal ez a dal a rádióban. Elgondolkodom. Mennyi minden történt már azóta!

Pont a napokban ecseteltem valakinek részletesen, micsoda elképesztő akaraterőről tettem bizonyságot azokban a napokban, hetekben, hónapokban, amikor buldózerként törtem át magam a magyar egészségügyön, valóságos hegyeket mozgattam meg a tesóm gyógyulásáért, nem fogadtam el a lehetetlent, a nemet, az elutasítást. Iszonyatosan akartam. Meg se fordult a fejemben, hogy opció lehet a feladás.

Nagy tanulság volt ez nekem. Ezt végiggondolni. Hogy micsoda gőzerővel tudok dolgozni, gürizni, gürcölni valamiért, amiben feltétel nélkül hiszek. Talán, mert előtte volt egy olyan munkahelyem, ahol megtanulhattam két dolgot egész életemre:

• lehetetlenek nincsenek
• sokkal többre vagyok képes, mint hinném

Szerintem sokkal, de sokkal gyakrabban kéne gondolnom 2009 őszére. Iszonyatosan sok erő lakozik benne(m).