Az már az elején feltűnt, hogy teljesen más, mint a tesó. Nem volt köztünk összhang, vagy legalábbis nem akkora. Irtózatosan sokáig tartott, amíg rendesen egymásra hangolódtunk. Egy, de az is lehet, hogy már két hónapos volt, amikor egyszer szoptattam a fotelben és ez a szám ment a rádióban:
Akkor láttam őt először csodának. Lassan kezdtem megérteni, elfogadni, hogy ő nem Tóbi. Nem az a kis nyugis, leteszem, elalszik, felébred, mosolyog, szopizik kisbaba. Hanem egy négykilós energiabomba, aki mindig és mindenkor kiköveteli magának a figyelmet. Vagy így, vagy úgy. Hol sírással, toporzékolással, hol meg olyan, de olyan kacagással és mosollyal, hogy beleőrülsz. Irtózatosan megerőltető volt vele a kezdeti időszak, úgy kb. az első hat hónap. Nem rajta múlt. Nem csak rajta. Sokat rontott a helyzeten a saját egészségi állapotom, no meg apukámé. Azok az éjszakai szoptatások, Istenem! Hányszor, de hányszor ébredtem arra, hogy a gyerek a térdemre csúszva horkol önkívületben, a tej pedig ömlik, zuhog ki a semmibe...
Nagyon megnehezítette a helyzetet, hogy nem úgy aludt, nem úgy evett, ahogy egy csecsemőtől elvárható lett volna. Hah, nem olvasta a saját használati útmutató kézikönyvét! A napirend vajon mi? Amikor biztos voltam benne, hogy na, most alszik legalább két órát, pilledt kb. húsz percet. Amikor könyörögtem neki, hogy csak most NE aludj el az autóban, mindjárt otthon vagyunk, tuti beszunyált. Cserében egy csomószor fel kellett ébresztenem a legédesebb álmából, ha pl. menni kellett a tesóért a bölcsibe. Ilyenkor mindig magamhoz szorítottam és a fülébe súgtam: a második gyerek élete borzalmasan nehéz!
Ja, meg amikor elkezdett megmutatkozni, hogy a mozgásfejlődése az valami szédületes. Kezdjük ott, hogy három hetesen hasról hátra vágta magát. Mondanom sem kell, éppen valami óriási üvöltésroham közepén. Akkor egy cseppet padlót fogtam. Rettegve figyeltem, hogy akkor ez lesz most az ütem, félévesen járni fog? A következő fordulásra még vagy két hónapot várni kellett, hála Istennek. Öt hónaposan végzett először valami kúszáshoz hasonlatos féregmozgást. Ijesztő volt, de nagyon! Ahogy elkezdte változtatni a helyét a nagyágyon, zoknipárosítás közben, úgy hiszem. Héthónaposan állt fel, de nem volt még annyi esze, hogy leüljön, ha elfáradt. Úgy dőlt el, olyan szelíden, akár a fák? Egy fenét! Szálegyenesen, nagy robajjal, óriási fejkoppanással! Elkapni, megmenteni kb. soha nem tudtam. Tíz hónaposan tette meg az első lépéseket, karácsony első napján, a péceli kandalló előtt, az apja felé. Ha Papi ott lett, ott lehetett volna, akkor tuti felé indul el. Imádták egymást. Abban a rövid időben, ami megadatott nekik. Sej-haj Flórián, ugord át az akadályt! Bassza meg ez maradt belőled!
Nem kellett sokáig várni, baromi hamar kezdődött a mindenhová felmászok időszak. A játszóterezések kezdtek horrorba hajlani, annyira féltettem. Egyszer aztán kialakult bennem valami teljesen elmebeteg önáltatás. Ha már fel tud mászni oda, akkor biztosan tud is magára vigyázni. Ilyenekkel próbáltam megóvni magam a becsavarodástól. Azt kell mondjam, eddig jó. Eddig megúsztuk.
A dumálásra állati sokáig vártunk. Kétévesen került bölcsibe. Hazafelé kb. így néztek ki a párbeszédeink:
- Flórika, finom volt az ebéd?
- Ja.
- Szereted a bölcsit?
- Nem.
Az volt az érzésem, egyáltalán nem érti, mit keres ő ott. Ha belegondolok, hogy Tóbival frankón meg lehetett már beszélni az élményeit...két nyelven! Ne hasonlítgasd a gyerekeidet egymáshoz, csak rosszul jöhetsz ki belőle! - hangzik a legfontosabb intelem, amit magamnak adtam valaha is.
Na! Megnéztük tehát, honnan indultunk! És, hogy hová érkeztünk?
Flórián vasárnap volt négy éves, hétfőn ünnepelték az oviban, de ő még kedden is kizárólag a szülinapos koronájában volt hajlandó közlekedni, és ha bárminemű vitás kérdés adódott (ki kapjon több kekeszet? ki dobhat elsőnek a dobókockával? ki csináljon több fekvőtámaszt?), teljesen nyilvánvaló volt, hogy ich bin das Geburtstagskind, ich mache das! Egészen elképesztő, mennyire imádja a születésnapját! Németország legnagyobb közlekedési múzeumában az ÖSSZES látogatónak és dolgozónak tudomást kellett szereznie a tényről! Kapott is grátisz gumimacit, matricát, a jóég tudja, még mit! Mosolyt, abból rengeteget!
Locsog, fecseg, képtelen befogni a száját, főleg fogmosás közben imádja elmesélni, hogy s mint volt az oviban. A történet minden áldott este ugyanaz, csak a szereplők változnak:
- Anya, ma engem Mert/Hendric/Hanna háromfejű majomnak nevezett!
Képtelenség. Képtelenség ezt komoly pofával végighallgatni és a gyermeket fogmosásra buzdítani. Nekem ez a gyereknevelés legnagyobb kerékkötője. Borzalmasan nehezen tudom megőrizni a komolyságomat. És ő ezt pontosan tudja. Addig bohóckodik, addig mórikálja magát, míg ki nem robban belőlem a röhögés. Altatni így különösen nagy élvezet!
Van nála most egy fejlődési ugrás amúgy. A beszédén érződik ez nagyon. Pár hete kezdett el gyönyörűen, választékosan, összetett mondatokban beszélni. Egyébként, ugyanolyan, például, tulajdonképpen! Nagyon feltűnő a változás. Jó, azért kicsúszik még a száján, hogy
Anya, idejönni!
de azért már megy az is, hogy
Anya, gyere ide légy szíves!
Néha igazán nem tudom, hogy ennek a beszédfejlődéshez van köze, vagy egyszerűen csak imád vezényszavakkal kommunikálni. Valami azt súgja, az utóbbira számíthatok.
Végtelenül társasági lény, nagyobbakkal, kisebbekkel, bárkivel kiválóan kijön. Nagyon kooperatív tud lenni, ha akar, imádom nézni például, ahogy társasjátékozik a többiekkel. Jó, ez sem mindig sima ügy. Itt is kibújik a dominancia. Mert imád a saját szabályai szerint játszani, ráadásul úgy, hogy azokat a szabályokat csak ő ismeri. Egyetlen partnere van ebben, Tóbi. Ahogy ők ketten sakkoznak (jellemzően a könyvtárban, ott van erre speciálisan kialakított asztalka), azt nem lehet röhögés nélkül végignézni. Csak annyit mondok: olyan nincs, hogy egy bábu úgy lépjen, hogy ne üssön ki egy másikat. Nincsenek is izzasztó maratoni játszmák. Sakk matt oszt kész!
Pedig amúgy szeret ő tökölődni, szöszmötölni. Reggel leül az asztalhoz, készít nekem egy vasalógyöngyös képet, csak úgy. Bődületes türelme van hozzá. Pedig milyen robbanékony figura! Ilyenkor rá se lehet ismerni.
Imád csak úgy, szabadon játszani, kapott most ehhez temérdek Playmobil figurát a családtól. Imádom a kis történeteit, amiket kitalál és amikbe nem szabad beleszólni. A legjobban azt szeretem hallgatni, amikor felolvas egy könyvből. Botrányos sztorikat tud kieszelni. Amikor a tigris kergeti a papagájt, mert meg akarja enni, de a papagáj elmenekül! Most ez a kedvenc!
Valahogy szeretném veletek érzékeltetni, milyen a mi viszonyunk. Nem, a kutya-macska barátság az nem jó szó. Mert igazából mi borzasztóan hasonlítunk egymásra. És ebből van a legtöbb konfliktusunk. Imádunk mindent magunk csinálni, utáljuk, ha a másik beleszól, urambocsá segít (a sálat egyedül kötöm meg, te tudod ANYA!). Ebből következik, hogy máskor viszont iszonyatosan jól egymásra tudunk hangolódni. A humorunk például nagyon hasonló. Nem az a bújós gyerek egyáltalán, de ha bújik, az semmihez sem fogható élmény.
Négy év kellett hozzá, de végre tudom őt értékelni a maga egyedülállóságában.
Imádni már az első pillanattól fogva imádom!
