Happy go lucky!

Tudom, hihetetlen, de ma hat éves ez a blog. Máma!!!

Nézzünk pár alapvető dolgot, mi változott hat év alatt:

AKKOR: a kistarcsai ház dolgozószobájában írtam a bejegyzést

MOST: a bürstadti ház dolgozószobájában klimpírozok, kb. 1000 kilométerrel odébb


AKKOR: a körmök-szőrök rendben voltak

MOST: csak a körmök vannak rendben

AKKOR: Jan éppen Amerikában volt

MOST: be se engedik az európaiakat Amerikába

AKKOR: Tóbi egy három és fél éves ovis fiúcska volt, növekvő öntudattal

MOST: Tóbi egy kilenc és fél éves kisiskolás nagyfiú, bitang nagy öntudattal

AKKOR: Flóri egy egy éves pelusos bajkeverő volt, akinek alig vártuk az első szavait

MOST: Flóri egy hét éves kisiskolás nagyfiú, aki képtelen egyetlen percre is csendben maradni

AKKOR: Anya frankón nem tudta eldönteni, milyen hivatásba is vesse bele magát: újságíró legyen vagy gyerekekkel foglalkozzon

MOST: Anya már mindkét opciót lefuttatta

AKKOR: megettem a húsvétra vásárolt csokinyuszikat

MOST: a húsvétra vásárolt csokinyuszik békésen figyelnek a zoknijaim között

Egyéb? Hát izé. Jól vagyunk. Egy család vagyunk. Megteszünk mindent azért, hogy hat év múlva is ezt írhassam. Megteszünk mindent. Minden nap. Nem egész nap. De minden nap.

Csoda

Ma este, meseolvasás közben nagyon intenzíven, nagyon erőteljesen átjárt egy érzés. Sokszor éreztem már ezt, de ennyire komolyan még soha. Mennyire csodálatos már, hogy Flórián az én fiam! Éppen az én fiam és nem valaki másé! Iszonyatosan irigyelném azt az anyát, akinek a fia lenne! De az enyém! Az ENYÉM!

Flórika egy megfejthetetlen csoda. Nézem, nézem, de nem értem. Néha egészen ijesztő, mennyire idegen, mennyire távoli, mennyire titokzatos tud lenni a személye, a személyisége. Vajon meg tudunk valaha is ismerni igazán egy embert? Hét éve próbálom megérteni őt. A közelébe se értem soha igazából. Mégis annyira, de annyira közel érzem őt magamhoz. Néha komolyan úgy érzem, önmagammal vagyok, ha vele vagyok, önmagammal beszélgetek, ha vele beszélgetek. Sokkal, de sokkal több időt és figyelmet kell fordítanom rá. Vele minden egyes pillanat egy CSODA.

Bezár a bazár

Alternatív cím: Minden egész eltörött

Mert igazából erről van szó. Ami tegnap még fontos volt, probléma volt, az ma már egyáltalán nem lényeges.

Tegnap még azon aggódtam, hogy jaj, hogyan mondjak nemet a szülőknek, ha túl sokat kérnek tőlem, ma meg azon, hogy lehetőleg minél kevesebben mondjanak fel.

Mert mi is történt? Kinyiffantottam egy gyereket netán? Áh dehogy! Felsőbb hatalmak zárták be a piacon épp a lábát megvetni kívánó családi napközimet. Meg az összes többit. Azonnali hatállyal. Egyelőre április 20-ig. Vagy ki tudja meddig. A corona vírus járvány németországi csúcsát július-augusztusra jósolják az okosok. Szóval szerintem ez az április húsz csak az értő olvasásra képtelen pórnép megtévesztésére szolgál. Hogy ne törjön már ki a pánik. (Olyan ez, mint amikor a Deutsche Bahn bemondja a peronon, hogy öt percet késik a vonat. Aztán még öt percet. Meg tizet. És, ha csak egy órát késik a végén, akkor még szerencsések is vagyunk.)

Vicces.

Tudjátok, én kb. öt éves korom óta imádkozom azért minden este, hogy ne törjön ki a harmadik világháború és ne dobjanak atombombát a Földre. Így, ebben a sorrendben. 35 éve tehát. Az 12.775 db esti ima. Ha csak egyszer, csak egyetlenegyszer imádkoztam volna azért, hogy ne tarolja le egy világjárvány a Földet! Istenem! Csak egyetlenegyszer!

Ugyan. Eszembe se jutott.

Most meg már a miséket is betiltották.

Azt pedig, amit itt öt hónap kemény munkájával felépítettem, azt egyetlen tollvonással (a hesseni tartományi kormány nevezetes tollvonásával!) zúzták porrá.

Eddig csak egy szülő jelezte a felmondási szándékát, de ez nyilván csupán a kezdet. Jön majd az összes többi szépen sorban.

De no para.

Hiszek abban, hogy ami egyszer sikerült, sikerül majd másodszor is.

Én erre születtem.

És akkor (amikor lecseng ez a kurva vírus) már rutinosan fogok nekiállni.

Csak éljük túl. Imádkozom érte! Közvetlenül a világháborús meg az atombombás cucc után! Eskü!

egységben az erő!

Napfény a jégen

Jó. De hogy a fenében lettem én Tagesmutter? Kiskoromban is erről a szakmáról álmodoztam netán? Nem tudom.

Én csak azt tudom, hogy borzasztóan, szinte mániásan imádtam a kistestvéremre vigyázni. Főleg vele a természetben/szabad levegőn/utcán sétálni. Ezért a tevékenységért minden egyebet (kiváltképp a tanulást) a háttérbe szorítottam. Ez főként 1992 őszén-telén, hetedik osztályos koromban csúcsosodott ki s ment konkrétan a tanulás rovására.

Ez egészen pontosan úgy nézett ki, hogy haza mentem a suliból, levágtam a táskámat valamely sarokba, feladtam Veronkára (ő olyan 22 hónapos volt, én 12 és fél éves) a piros anorákját, aztán usgyi, ki a szabadba! Volt pár némakacsa a szomszéd utcában, akiket feltétlenül meg kellett látogatni, volt pár befagyott pocsolya a vasúti töltésnél, amelyeken feltétlenül kellett csúszkálni...messze ez volt a legkedvesebb tevékenységünk amúgy. Kivéve, ha jött a vonat! Mert attól Veronka nagyon félt! Akkor mindig fel kellett vennem az ölembe. Emlékszem, egyszer teljesen hangtalanul érkezett a pesti személy a péceli állomásról. Veronka teljesen megdermedve állt, szemében rémület. Én meg nem értettem, mi van. Na, talán innen eredeztethető, hogy felnőttként lényegesen jobb kapcsolatot ápol az igazi lovakkal mint a vasparipákkal.

Én meg a befagyott pocsolyákkal. A végtelen délutáni mókázásoknak, amikor kettesben megélhettünk a totális időtlenség érzését, a flow-t, amit ma már mindenki keres, beutazza érte a Földet, nekünk pedig simán elég volt lemenni érte az utcánk végére (ezekre a sétákra amúgy - és ezt nem győzöm hangsúlyozni - nem vittünk se vizet, se pelust, se kölesgolyót, de még mobiltelefont se, lévén 1992, tehát jóanyánk órákon keresztül azt se tudta, hol kujtorgunk) szóval ezeknek a végtelen mókázásoknak az vetett véget, hogy megkaptam a hetedikes félévi bizonyítványomat, amely eléggé gyalázatosra sikerült.

Innentől újra a tanulásé lett a főszerep az életemben, hiszen a hetedik évvégi jegyek már számítottak a továbbtanulásnál. A továbbtanulásnál, ami azért volt fontos, mert engem valamilyen komoly pályára szántak ám a szüleim. Jogász, közgazdász, mittomén. Lényeg, hogy diplomás és irodai és perspektivikus. Nem ilyen tingli-tangli "gyerekek után rohangászós". Áh dehogy. Semmi ilyesmi szóba se jött.

Lett aztán diplomám, meg diplomával egyenértékű papírom, megjártam én a legkülönbözőbb irodákat és toronyházakat...de a szívemből SOHA nem tudták kiölni azt a vágyat, hogy én foglalkozás szerűen szeretnék befagyott pocsolyákon csúszkálni a gyerekekkel. Egyrészt, mert ehhez értek a legjobban, másrészt, mert ebben találom a legnagyobb örömöt.

És, hogy ez most hogy jutott eszembe? Valamelyik nap szusszant még egy utolsót a bürstadti tél, és egyetlen éjszaka alatt befagyott az összes pocsolya a környékünkön. Csaptunk is egy akkora csúszkáló party-t a pótgyerekeimmel....az összes kutyasétáltató ürge szája tátva maradt. És akkor ott, a ragyogó napsütésben beugrott Fenyő Miklós örökbecsűje:

Napfény a jégen

Ragyogj fel nékem

Szeretnék tündökölni

Még egyszer, úgy mint régen

Napfény a jégen

Pár boldog évem

Talán még visszajönnek

Egyszer újra értem

Hát, igazából ennyi. Kellett hozzá pár vargabetű, de megérkeztem. Végre.