Sokat is, meg bodogat!

Ünnepeket, úgy értem! Most már jobbára csak új évet! Az idei év legkedvesebb szelfijével búcsúzom az óévtől és az olvasóimtól:

Legyetek jók, ha egyáltalán tudtok!

Nooooooormális???

Persze ezt a szót amolyan Besenyő Pista bácsisan kiejtve...na, de mi történt?

Megyek be ma délután az oviba. Sietnünk kell, fél óra múlva érkezik a bébiszitter, ez lesz az első próbaalkalom, nem lehet, hogy ne találjon otthon bennünket. Nagy lendülettel kanyarodok be Tóbiék csoportszobájába. Nagyobbik fiam éppen Carlos barátjával csigafuttatózik, úgy kb. rám se hederít. Már éppen kezdeném sürgetni, amikor a szemem sarkából meglátok valamit az óvónéni asztalán. Gyanút fogok, közelebb lépek. Innentől kezdve (kívülről figyelve) úgy viselkedhettem, mint egy elmeháborodott. Magyarul motyogtam magam elé, hogy "De szépek! De szépek!" és közben potyogtak a könnyeim. Ezt láttam:

 

Fogalmam sincs, miért hat rám ilyen elementáris erővel ez a kép. Most is alig bírok írni. Annyi bizonyos, hogy nagyon megbántam a reggeli "ma kifestem magam, hogy igényes anyunak tűnjek!" lózungot. Dehát a panda köztudottan védett állat, így az óvónéni is igen elnéző volt velem...elképzelhető, hogy nem én vagyok az egyetlen anyuka a praxisában, aki elsírta magát a gyerekei fotója láttán????

Pedig még csak ezután mutatta ezt:

 

Istenem, hol volt már ekkor a kezdeti sietség? Csak ámultam és bámultam, pusziltam és sóhajtoztam! Kézenfogva mentünk át Flórika csoportjába. Nevezett kisebbik gyermekem éppen egy széken ücsörgött, az egyik óvónéni jeget tartott a nyakához, a másik az arcát simogatta. Nem, nem ennyire kéjenc szegénykém, csak elesett és éppen vérzett az orra. A meghatottság iszonyatos dühbe csapott át, kényetlen voltam kimenni a folyosóra és magyarul kikáromkodni magamat (miért nem tudnak vigyázni rá????). 

Két perc múlva viszonylag lenyugodva vettem át a fiamat és a fotóját, vagyis ezt:

Imádnivaló gyönyörűségeimmel szélsebesen röpültünk haza, útközben a Francia csók filmzenei CD-t (egészen pontosan az 5-ös számot) bömböltettük a kocsiban és nagyon, de nagyon boldogok voltunk!

Emlékszel?

Emlékszel még, mit csináltál vagy éppen mi történt veled 1998. december 1-jén? Én pontosan tudom. Írásos bizonyítékom van róla! Napi rendszerességgel vezettem akkoriban a naplómat ugyanis. Kézírással, gyöngybetűkkel! Akkor most idéznék belőle:

1998. december 1. kedd

A meteorológiai tél első napján a MÁV grátisz 50 perces várakozást biztosított nekünk az állomáson, a metsző hidegben. Hála Istennek a Varga lányokkal jól elszórakoztam. A suliban németen a lebetegedett Julcsi helyére ültem, így ma én villogtam Vörösnénél. A felemelő óra után lementünk állatokat lesni, majd irány az MSZP-székház Zolival. Egy öreglány fogadott bennünket, eléggé szépen megterített asztalokkal. Kiderült, nem bennünket vártak, csak az esti szocikarácsonyra készülődtek. Ja! Tartott nekünk egy előadást a BIT-ről, amit jó lenne, ha megalakítanánk Gödöllőn. Mondhatom, az ajánlat szinte visszautasíthatatlan! Utána visszamentünk, Zoli a kollégiumba, én Ágival ebédelni. Utána bővítettem egy kicsit a zoológiai tudásomat, végül hazavonatoztam. Itthon a szokásos semittevést folytattam, végül nagy nehezen túltettem magam a csontokon. A változatosság kedvéért este felhívott Gábor. Anyucitól kérdezett valami angolt. Persze!

Snitt. Eltelt 17 év.

 

2015. december 1. kedd

Gyors reggeli készülődés után elvittem a fiúkat oviba. Hazaérkeztemkor megállapítottam, hogy a lakásra ugyan csak ráférne egy alapos takarítás, én mégis a hivatalos ügyek/ levelezések menüpontot görgettem. Ott is volt teendő bőven. Úgyis mint: a múlt havi kiadásaim összesítése és Jannak küldése, millió s egy e-mail megírása, a programjaink szervezése, a legutóbbi szülői értekezlet tartalmának jegyzőkönyvbe foglalása, szülinapi képeslapok megírása és így tovább a végtelenségig. Blogot írni sajnos már nem is maradt időm. Így is egykor láttam neki az ebédfőzésnek és az azt követő táplálkozásnak, majd egy bal kanyarral újra irány az ovi! Itthon kiderült, hogy Tóbi kis barátja délutánonként már iskolaelőkészítő feladatokat old meg, szóval mi sem tehettünk másként. Flórikának is előbányásztam az Okos hároméves c. klasszikust, aztán hadd szóljon, sercegtek a ceruzahegyek rendesen! Az okosítás egészen fél ötig tartott, amikor is szélsebesen eltéptünk focira. Amíg Tóbi kíméletlenül rúgta a bőrt, Flórika révén felfedezhettem, milyen érzés egy tök sötét műfüves pályán csámborogni. Otthon Janra testáltam a vacsoráztatást, én pedig átadtam magam a sportolás örömeinek. Lazításképpen megnéztem néhány szuper bangkoki piacos képet Zoli jóvoltából, aki időközben felcsapott világutazónak és azóta már rég Sidney-ben csapatja (de lehet, hogy továbbállt Wellingtonba esetleg beállt pápua harcosnak, ki tudja). Fürdés, olvasás, alvás!


                                                                              ***




Nem kérem meg kedves olvasóimat, hogy fedezzék fel a 10 különbséget a két nap között, ahogy azt sem, hogy találják meg a folytonosságot. Annyi bizonyos, hogy gyakrabban kéne dokumentálnom a napi eseményeket! Milyen jó lenne olvasni......mondjuk, úgy 17 év múlva!

Miért, Anya, miért???

Flórikáról köztudomású, hogy a mozgás az erőssége, a beszéd viszont...na álljunk csak meg egy szóra! Vagy többre! Mióta kiköltöztünk ide, mintha átszakadt volna egy gát. Elképesztően sokat dumál, és ami új, hogy rengeteget kérdez. Visszavonhatatlanul beköszöntött a MIÉRT???-korszak is, hiszen végre vannak hozzá szavai. Persze, senki ne gondolja, hogy a kérdezősködés kimerül a miért?-ban. Van még a hova???, a mit csinál??? és a ki? Annyira aranyos, mert többnyire így kérdez: miért, anya, miért??? Az igék használatával mondjuk még eléggé spórol, a ragozással pedig végképp...De nézzünk egy példát:

megyünk át a Worms-i pályaudvar épületén, nyomatja a hangosbemondó a szöveget. Flórika csodálkozva néz körül:

F: - Anya, hang! Hang hol???
A: - Elmondja a bácsi, melyik vonat honnan indul.
F: - Miért, Anya, miért???

Na, aztán eltelik egy pár szép óra a gyerekkönyvtárban, megyünk visszafelé, ismét a csarnokon át. Flórika már rutinosan jegyzi meg:

F: - Bácsi beszél, sihuhu indul!!!!

Amúgy tegnap mutatta először jelét, hogy pontosan tudja: ő bizony kétnyelvű gyerek. Éppen a Zog, a sárkányt olvasgattuk német ÉS magyar nyelven (magyarul megvolt, németül meg kivette a könyvtárból, mert miért ne?), amikor elkezdett filozofálni:

F: - Anya: tűz, Apa: Feuer. Anya: sárkány, Apa: Drache, Anya: könyv, Apa: Buch
A: Apa mondja Katze, Anya hogy mondja?
F: Findusz!!!

                                                                          * * *

Na, azért nehogy azt gondoljátok, hogy minden figyelmem kizárólag Flórikára irányul. Ott van még a másik fiam is, aki naponta újra és újra meglep az elmés riposztjaival, megjegyzéseivel. Csak a párhuzam kedvéért: amikor mentünk át a Worms-i állomáson, benne is felmerültek kérdések. Pl.:

T: - Anya, ez a város hogyan alakult ki?
A: ööööööö....izééé (szerencsére pont egy olyan helyen ebédeltünk, ahol volt egy helytörténeti képtár és egy kicsit tudtam neki magyarázni...huh! ezt megúsztam!)

Ja! Még indulás előtt az oviban próbáltam meggyőzni Tóbit, hogy maradjon nyugodtan ünneplőben (aznap volt a karácsonyi fotózás), mert a könyvtárba igazán nem illik szabadidőgatyában menni. Ekkor így érvelt a drága gyermek:

T: - Dehát anya, a könyvtár és az olvasás is szabad idő!!!!

Tudom, az én hibám, túl sokat olvasunk....

Lepepe meg a többiek

Drága édes kicsi fiam Florcsi szavai egyszerűen utánozhatatlanok. Írok ide párat, hogy ne merüljenek feledésbe, mert már egyre szebben beszél a kis szívem!

LEPEPE!

Imád bennünket meglepni, a háta mögé eldugni a kezében valamit, és iszonyú cinkos mosollyal kiabálni: lepepe! Aztán előhúzza azt a kezét, amiben nincs semmi, s már-már sírásra görbülő szájjal jelenti ki: nem lepepe! Így még nagyobb az öröm és a katarzis, amikor a másik kezét is előre nyújtja a meglepetéssel (ami lehet sakkfigura, büdös zokni, de akár egy darab szárazkenyér is!).
Meg van neki egy kis fiókja az oviban, oda mindig nap közben csempész bele dolgokat, rajzokat és amikor megyek érte, nagyon titokzatos arccal megmutatja: LEPEPE!

LÖPAPA!

Nagy keletje volt nálunk egy időben a Hupikék Törpikéknek, akkor találta ki ezt a szót Flórika Törpapára vonatkozóan. Meg persze az egész mesesorozatot is ezzel az egyetlen szóval jellemzi. De mind közül az a legszebb, amikor egy Törpapa Kinder-tojás figurát dug el a háta mögé...a szókombinációt sakkozzátok ki magatoknak!

PALAP!

Flórika imád bármit a fejére illeszteni (kendőt, papírlapot, kisüstöt), és abban illegni-billegni. Akármi lehet az a tökfödő, de a legjobban azt a nagy tálat szereti, amiben a palacsintatésztát szokta nekem keverni, most már egyre ügyesebben. Rohangál körbe-körbe a lakásban és kiabálja: Palap!

Most nem jut eszembe több szó, de ha igen, még fenntartom a bővítés jogát. Ja, igen, mindenféle szirénázó cucc az az IÓIÓ és ő ezt nagyon aranyosan tudja mondani, higgyetek nekem!

Befejezésül pedig következzék egy párbeszéd tegnap estéről, lámpaoltás után, amikor még nagyon fészkelődött:

Anya: Flórika, meséljek még egyet?
Flórika: Ja!
Anya: A fejemből?
Flórika: Nem! Száj!

Hát, így élünk mi valamennyien....édes kis husom!

NEM értem, hogy maradhatott ki:

- bú tej heiss heiss - anya légy szíves melegíts nekem egy kis tejet (főként lámpaoltás után volt ez egy ideig műsoron) ...ma már egész jól megy a: kérek tej!

- alma Eis Eis! - nagyon rossz ízű zöld alma light fagyi a kistarcsai cukiban...remélem, a következő szezoban már megy a csoki is!

- utotó! -  vagyis valamiből, amit nagyon szeret, kér még egyet...egy utolsót! de tényleg! a legjobb, ha rögtön így kér valamit, amit nem szabad. ilyenkor Tóbi kontráz: dehát Flórika! még első sem volt!

- utotó mumi - utolsó gumicukor....csak még egyet adj...kéééérlek! imádja! ezért sokszor így kéri: SOK mumi!

- meme - ez a macska, pedig szépen tudja mondani, hogy cica, de ezt a szót sokkal jobban szereti

- eeeee - valami miatt így mondja az alvást, hozzá a fejét oldalra hajtja, és becsukja a szemét - anya eeee: ez azt jelenti, hogy ma este anya altatja! ha lehetne, minden este!!!

- gágá - bármiféle madár, repülő csészealj, miegyéb az égen, kivéve a repülőt, mert az repüpő!

- pápápápá - így kattog a hleikopter rotorja...felétek is, nem?

- Tututu néni - a gyerekek szívének nagyon nagyon kedves egykori szomszédunk, Éva néni fut nála ezen a néven, merthogy rengeteg tyúkja van!

- Pisze - a sünit hívja így, mert egyszer a szomszéd lányok találtak egy sünit a kertben és így nevezték el

Kisvárosban nem jó lakni

Vagy mégis? Hamarosan kiderül! Még alig lakunk itt vagy két hónapja, de máris elkezdhetném a Bürstadti arcok című sorozatot. Mert a tipikus kisvárosi fazonok természetesen itt is, mint nyilván a világ összes településén, maszáj falvában, jekána indián falujában, nagyvárosi dzsungelében, szóval itt is adottak. Arcok, akik szinte minden nap szembe jönnek veled, van, amikor kétszer is. Képtelenség nem figyelni rájuk, annyira jellegzetesek.

Vegyük például azt a Joe Pesci-be oltott, hófehér dús hajjal megáldott ürgét, aki jellemzően tréninggatyában jelenik meg az utcán, szinte minden egyes alkalommal, amikor behajtok az ovi utcájába. Mindegy, hogy épp viszem vagy hozom a srácokat, szinte nincs olyan alkalom, hogy ne bukkanna fel a kapualjban. A jelenléte (köpcös kis tartása és kacsázó járása) egy idő után annyira feltűnő volt, hogy a fiaim elkezdtek köszönni neki, főleg Flórika jeleskedett ebben a tevékenységben (Hallo Bauarbeiter!!!!!). El nem tudtam képzelni, mi lehet az illető foglalkozása, pedig így utólag belegondolva...szóval legalábbis kitalálhattam volna. Na!

Valamelyik nap kitaláltuk, hogy teszteljük a környék összes (millió) gyereksportolási lehetőségét, hiszen időnk, mint a tenger, energiánk pedig...szóval rengeteg felesleges van! Na, ez miből állt? Felvettem a kapcsolatot jónéhány sportegyesülettel, s ennek eredménye képpen voltunk a napokban több edzésen is. Az egyikre éppen ma került sor, a helyi iskola tornacsarnokában, utánpótlás foci (csak semmi akadémia!) néven.
Érkezésünkkor már kisebb csapat várt a kapunyitásra, ácsorogtunk ott a szülőkkel, a szépreménybeli focistákkal és a másod- és harmadedzővel egyetemben. Egyszer csak izgatott suttogás kezdődött: jön a mester! - hallék, s vajon kit láték, mikor előre tekinték? Hát természetesen ŐT, aki ősz bárdként emelkedett a parkoló autók mögül!

Régi ismerősként köszöntöttük egymást, aztán kezdődhetett a tréning! S, hogy milyen eredménnyel? Nos, erről egy külön poszt fog szólni, de jól tippel, aki úgy hiszi, van még némi lemaradásunk a témában. Sőt, megkockáztatom, kedves ismeretlen ismerősünkkel eztán is inkább az utcán, mintsem a tornateremben fogunk találkozni...de majd még meglátjuk! Annyi bizonyos, hogy mostantól kezdve mindenkit tisztelettudóan üdvözlünk...hiszen bármikor kiderülhet, hogy ő a helyi tótumfaktum...de legalábbis a fociedző!

Amúgy azt mondta, Flórika már ránézésre is tehetséges!

Úton

Inkább magamnak, mintsem az olvasóimnak szeretném megörökíteni azt a pár napot ott, a költözésünk környékén. Kezdem!

Kezdjük azzal, hogy utálok búcsúzkodni. Az augusztus-szeptember mégsem szólt másról, persze, nem is szólhatott. Na, most találkozunk utoljára, na, itt is most voltunk utoljára, na, ezt is most láttam utoljára...ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak állandóan a fejemben. Hogy utáltam ezt! Egy idő után már annyira viszolyogtam, hogy komolyan azt kívántam: csak lennénk már ott, odaát! Ne húzzuk az időt! Jannal már szándékosan NEM mentünk el egy-két kedvenc helyünkre UTOLJÁRA, egyszerűen nem akartuk fájdítani a szívünket.

Július végén ünnepeltük a házassági évfordulónkat egy Budapest All Stars túrával, aminek a csúcspontján a Gellért-hegy tetején őrjöngtem: mennyire szép itt! Na, akkor elhatároztam, hogy ebből elég volt, nem kesergek, nem busongok, úgyis jövünk majd még ide!

Egyébként egészen elképesztő volt, mennyien vettek tőlünk könnyes búcsút. Az utcánkból nagyon sokan, kaptunk egy csomó ajándékot, ölelést és kedves szavakat! A barátaink pedig...tényleg, eddig fel sem tűnt igazán, milyen sok embernek vagyunk fontosak! És akkor még hadd említsem meg azt a rengeteg ismerőst, dadusnénit, fodrászt, boltost, óvónénit, akik a négy év kistarcsai tartózkodás alatt a szívükbe zártak bennünket...és persze mi is őket! Ami persze cseppet sem könnyítette meg az utolsó napokat, sőt! Komolyan elgondolkoztam: hát ezt a kánaánt akarom én itt hagyni???

Aztán a finisben már nem volt idő se tér a szentimentális énemnek a tombolásra. Annyi elintéznivalónk akadt, hogy az három embernek is sok lett volna. Nem, hogy nekem egyedül, két gyerekkel (Jan szegény üzleti úton volt meg dolgozott). Rengeteg szolgáltatónál jártunk például, hogy átírassuk az órákat.

Az a vicces, hogy épp az egyik ilyen totálisan szétzilált napot sikerült annyi vicces élménnyel tarkítani, hogy mostanában komolyan jóleső nosztalgiával szoktam visszagondolni rá. Egyetlen napon belül voltunk a vízműveknél, ahol Flóri talált magának egy pótnagypapát a váróteremben, aki varázstrükkökre tanította, az elektromos műveknél, ahol egy komoly kosztümös ügyvédasszony nyuszit rajzolt a gyerekeimnek, és a gázműveknél, ahol szerencsére a szomszédban volt az Aldi, így átugrottunk kajáért meg volt pont Pöttyös Panni is, akciósan!

Amikor pedig mindennel végeztünk, találtunk egy szökőkutat, ami annyira lenyűgözte a gyerekeket, hogy egy órát is eltöltöttünk a földből kiugró vízsugarak bámulásával. Aztán metróztunk, amivel a fiúk egyszerűen nem tudtak betelni, főleg Flórika nem. S mivel a kocsit épp egy hiper-szuper játszótér mellett hagytuk, természetesen búcsúzóul még hintáztunk-mászókásztunk-csúszdáztunk egy kicsit...részemről félholtan, gondolhatjátok. És mégis szép volt!

Ja, meg persze közben folyamatosan pakoltunk is, elvégre költözni készültünk, vagy mi a szösz. Aztán csak eljött a szeptember 16, szerda. A netet délben kapcsoltuk le, ekkor átkocsikáztunk a fiúkkal Gödöllőre, hogy leadjuk a rooter-t a szolgáltatónknál. Persze, ha már ott voltunk, még egyet szökőkutaztunk, meg egy csomó magyar(!) mesekönyvet is beraktároztunk. Még terveztünk egy utolsó jó kis játszóterezést is, de aztán csak győzött a józan ész: gyerünk haza! Elég nyomasztó volt az egész...valahogy...utoljára vagyunk itt...ah, nem szabad túlzásokba esni!

Komolyan, egészen délután négyig fel sem fogtam, hogy mire készülünk. Amikor viszont megjelent hat darab jófelépítésű fiatalember és elkezdték könyörtelenül kicipelni a cuccainkat az utcára...nos, akkor elkezdett derengeni valami. Ja, költözünk! A teherautó kisebb-nagyobb problémák miatt csak este hét környékén érkezett, addigra már mindent kipakoltak a fiúk, még pihentek is egy keveset. Nem gondoltam volna, hogy innentől kezdve még további négy óra a bepakolás. Persze, tudom, művészet...de két kisgyerekkel nagyon idegölő volt a várakozás, a semmittevés, meg a tudat: akármilyen későn is végeznek, nekünk útra kell kelni! Az utolsó egy óra tömény kínszenvedés volt, a trambulinon töltöttük, tablettel a kézben...még szerencse, hogy se nem esett, se nem fújt, kifejezetten kellemes meleg este...majd éjszaka volt.

23 óra után pár perccel búcsúztunk el a költöztető kocsitól, abban a biztos tudatban, hogy két nap múlva reggel újra találkozunk! Ugye? Tettünk még egy bizonytalan járású körutat a kongó falak között, megöleltem Jant és belerobogtunk az éjszkába. Az utolsó pillanatban foglaltunk egy apartmant Mosonmagyaróváron, addig terveztünk eljutni. Nagyon fura volt kiszállni hajnali egykor egy tök idegen helyen, bőröndökkel, egy alvó és egy, a végtelenségig elcsigázott gyerekkel a karjainkban. Utóbbi persze még kért vagy három mesét elalvás előtt, hiszen az jár. Az mindig jár. Pláne egy ilyen nap végén!

Másnap reggel kiderült, hogy egy gyönyörű helyen aludtunk, a Lajta folyó partján. Reggeli után sétáltunk is egy picit. Aztán persze indultunk, Szlovákián és Csehországon át az új otthonunk felé. Szerencsére sehol nem tartottak fel bennünket a határon és dugóban is alig volt részünk. A cseh-német határig masszívan 34-35 fokban utaztunk, járattuk is a légkondit rendesen. A német határon belül viszont olyan tempóban kezdett esni a hőmérséklet, hogy nem győztük kapkodni a fejünket. Fekete viharfelhők mindenütt. Az első pihenőnél rendesen fel kellett venni a kabátot, nehogy megfázzunk a kb. 18 fokban. Volt itt egy aranyos élményünk: pisilnek a fiúk, egyszer csak Flórika elkezd kiabálni, hogy NYÚL OTT! Egy gyönyörű, nagytestű fekete-fehér foltos házinyúl szuszogott tőlünk fél méterre. Kitehette valaki. Próbáltuk befogni (vacsorára..khm), de elsietett. Sosem felejtem azt a csinos zakót!

Útközben a gyerekek sokat aludtak, meg tableteztek is, persze. Családunk közös nagy kedvence a Ben és Holly aprócska királysága, amiben annyi humor és irónia van, hogy komolyan elgondolkoztam rajta: vajon ezt nem felnőtteknek írták véletlenül? Bölcs öreg kobold rulez 4ever!

Este hét óra felé megálltunk egy tisztességes pihenőhelyen, étteremmel, játszósarokkal, miegyébbel. Elköltöttük első vacsoránkat az új hazánkban. Boldog órák szép emléke képpen / rózsafelhők úsztak át az égen. Hideg volt eddigre már, de nagyon, esőtől volt vizes a külső játszótér a gyerekek legnagyobb bánatára. Este tíz körül értünk be Bürstadtba, nagyon különleges érzés volt elsőször végigautózni a főutcán. A hotelt hamar megtaláltuk, a parkolóban már vártak bennünket. Elfoglaltuk a szobákat, Jan és Tóbi még kimentek pénzt felvenni és sétálgatni egy kicsit. Mi Flórikával tévéztünk, olvasgattunk, próbáltunk az alvásra hangolódni. Amire csak órákkal később került sor, Flórikám szegény nagyon zaklatott állapotban volt. Hatkor pedig minden ellenkezése ellenére kelnünk kellett, gyors pakolás és reggeli után irány a HÁZunk!

Hamarosan megérkezett a teherautó, külön autóval a kipakoló személyzet és persze az ingatlanosunk is a kulcsokkal. Óriási meglepetésünkre egy daru zárta el az utcát, amit éppen a házunk előtt építettek fel. Kiderült, hogy a szemben lévő telket is megvette valaki és építkezésbe fogott. Így egy picit bonyolódott a beköltözés, de nem volt lehetetlen. Délben már az utcánkból kiforduló teherautó után lobogtathattuk a zsepiket. Szépen visszafurkiáztunk a belvárosba, leteszteltük a török dönerjét (elég jó) és pizzáját (nagyon finom!), majd miután Jan összerakta Flórika ágyát, aludhatott is egyet a kisebbikem. Én szépen kitakarítottam a hűtőt, majd késődélután televásároltuk finomabbnál finomabb élelmiszerekkel az Edekában. Innentől viszont sietni kellett, este hatra érkezett  a pályaudvarra Boriska, aki volt olyan rendes és az első hétvégén segített nekünk berendezkedni.

Hát, valahogy így. Így érkeztünk meg új otthonunkba!

Te hiszel a csodákban?

Nem? Akkor itt az ideje!

Én már régóta hiszek a csodákban. Van pár ütős sztorim. Majd egyszer megosztom őket. Mégis, mindig nagyon meglepődök, amikor egy újabb csoda férkőzik be az életembe.

Tudvalevő, hogy Tóbi kb. kétéves kora óta semmiféle gyümölcsöt nem hajlandó enni. Banánt esetleg, nagynéha, nagy unszolásra. Ebben sajnos nekem is van némi saram. Pici korában nagyon óvtam őt a darabos dolgoktól, meg voltam győződve róla, hogy fulladás lehet a vége a mértéktelen almanyammogásnak. Ezért reszeltem, pürésítettem bőszen. Úgy kb. a második év végén tolta el magától undorral a tányért őkelme és innentől sajnos már nem használt se sírás, se könyörgés se jajveszékelés. Se szépen elrendelzett gyümölcstál az asztalon minden nap, se a családi gyümölcsnap, de még a gyümölcsöt vígan majszoló öcsike látványa sem (akinek hat hónapos kora óta adagolom a gyümölcsdarabokat, előbb puhára főzve, aztán csak úgy...legnyagyobb kontraszt: Flórika már egyévesen magának halászta ki a banánt a gyümölcskosárból és tépte fel a fogával a héját - Tóbinak még két és fél évesen is kis dobozba szeleteltem:-).

Na! De hol a csoda? Megyek be tegnap az oviba. Jön szembe velem a nagyobbik fiam. Kétszer is oda kellett néznem, hogy elhiggyem, amit látok. Markában alaposan megrágott almadarab. Talán a tesója nyomta a kezébe? - morfondíroztam magamban (rendszeresen előfordul ugyanis, hogy Flórika egy almával üldözi Tóbikát a lakásban, aki sikongva menekül, mint ördög a szenteltvíz elől). De, persze, nem merem megkérdezni. Nehogy kiderüljön, hogy csak álmodom. Nem, nem is csipkedem magam. Mondja ő magától is: köszi anya, hogy jöttél értünk, de először még megeszem a desszertet - és BELEHARAP AZ ALMÁBA!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Tűzijáték robban, harsona harsan, vörösszőnyeg gördül, gratulálunk, az Ön gyermeke elfogyasztotta élete első almagerezdjét!!!! CSODAAAAA!

Persze a valóságban visszafogom magam, pedig legszívesebben ölelném, puszilnám és sírva ordítanám: ÉLJEN TÓBIKA!!! De adekvát viselkedés-e ez egy ötévessel szemben? Csak, mert beleharapott egy almagerezdbe? Meg tényleg valljuk be az óvónéniknek a legféltettebb titikunkat? Szóval megelégszem egy buksisimogatással és nyugodt hangon (óriási erőfeszítésembe kerül!!!) azt mondom: jól van szívem, edd meg! Az utolsó darab végül mégis a szemétben landol. Na, nem akármilyen szemétben. Tóbika egy középsős akkurátus hangján kérdezi: hol van itt a bioszemét? Megőrülök!!!!

Szóval, arra bíztatlak benneteket: higgyetek a csodákban! Ja, meg abban a régi tézisben, hogy vannak olyan problémák/élethelyzetek, amelyekre Te semmilyen hatással nem vagy, viszont lehet, hogy tökre maguktól megoldódnak.

Na megyek, veszek a egy kiló almát!!!!!

Tudod, örökkön örökké! Akkor is, ha nem eszel gyümölcsöt!

Apuci, ugye, hallasz?

Egészen elképesztő. Megint eltelt egy év. Emlékszel? Egy éve írtam neked. Akkor megjósoltam, hogy kurva nehéz lesz a következő év. Hát így legyen ötösöm a lottón! Persze, fogalmam sem volt valójában, mennyire lesz nehéz, meg, hogy miben is. De figyelj! Most inkább a jó dolgokat mondom. Hadd ragyogjon az a Papicsillag!

Képzeld el, újságíró lettem! Na, nem igazi, csak ilyen online-os. Dehát miénk a jövő vagy mi! És kitüntetéssel végeztem! Meglátjuk, mi lesz ebből!

Aztán született egy unokád! Komolyan, a legnagyobb kópé az unokáid közül! Hamarosan már egy éves lesz!

Mi pedig már megint itt vagyunk, itt, a te nagy kedvenc országodban! Ahol ma komolyan az a legnagyobb gondom, hogy a gyerekeket el kell vinnem egy jelmezboltba, mert Halloween-kor itt frankón jelmezben vonulnak a gyerekek. És hát mi sem maradhatunk ki! És itt nem lehet holmi házilag kilyuggatott lepedőben grasszálni! Ja, és még cukikát meg csokit is kell vennem! Hiszen ismered a mondást: CSOKI vagy CIKI!

Apuci, figyu, befejezem most. De talán majd még írok! És talán nem is kell újabb egy évet várnod!

Puszkó!

Boldog órák szép emléke képpen.....

S, hogy milyenek a kilátások? Azt csak te tudhatod! Te már csak tudod!

Az élet szép...csakazértis!

Hello hello újra itt vagyok / nem tévedésből jöttem ide és nagyon úgy néz ki, hogy itt is ragadok. Na, most hogy ilyen jól megidéztem Ákos szellemét, lássuk, hogy is vagyok! Pillantsunk a kulisszák mögé!

Szóval Bürstadt. Kistarcsa méretű város, úgy 1000 kilométerre az otthontól, 25 kilométerre Darmstadttól, a kedvenc német városomtól, jó három órányi autókázásra a német nagyszülőktől, két és fél órányira Boriska tesómtól, kőhajításnyira a Rajnától, jó húsz percnyi kocsikázásra Jan munkahelyétől. Idilli, kellemes kis városka, kissé provinciális, de soha nem unalmas. Sokat tesznek ezért a galambtenyésztők, a hogyan dolgozzunk fel vadhúst helyesen? című tanfolyam ötletgazdái és persze a nordic walking fanatikusok.

Tök vicces amúgy. Mielőtt eljöttünk Kistarcsáról, sokat sirattam magamban a jól kialakított szomszédi viszonyokat. Hogy mikor lesz majd nekem olyan, hogy ketten-hárman összejövünk szomszédok az utca közepén, trécselünk, a gyerekek meg őrült módjára bicajoznak körülöttünk. Mondjak valamit? Pont ma volt ilyen! Mondták nekem, hogy gyerekekkel a fedélzeten könnyebb ismerkedni. És tényleg. Soha nem tudtam volna meg, hogy a szemben lakó szomszédnak micsoda helyre kis kerti tava van, ha Flórika át nem biciklizett volna a nyitott garázsán keresztül, csak úgy, mert neki ahhoz volt kedve. Soha nem tudtam volna meg, hogy a szomszéd kisfiú éppen tegnap ünnepli az első szülinapját, ha a cserfes bátyja meg nem hívja Tóbit, csak úgy. Mi meg beállítottunk, csak úgy. Kiderült, hogy egy csomóan meg voltak hívva a környékről. Kicsit csodálkozva fogadtak bennünket, dehát Istenem...ilyenek a gyerekek! Ma már együtt voltunk az erdei játszótéren, órákon át...mert együtt lenni jó!

Máskülönben meg építkezünk. Na, nem mi, de mindenki itt az utcában. Annyi és olyan sokfajta munkagépet láthatunk itt egy helyen, mint még soha korábban. Ma például az utcánkat kezdték el kövezni. Remegett is az íróasztalom rendesen, ahogy elhaladt előttünk az úthenger.

Ja, és emlékeztek, hogy rajongtam a múltkori posztomban a repülőkért? Na, mostanában meg a vonatokért vagyunk oda. A tetőablakunkból pont rálátni az ICE nyomvonalára...ahol időnként TGV is közlekedik! De azért már Boeing 747-est is láttunk ám...szóval egyik ámulatból a másikba esünk!

Megyek, mert már éppen szétszedik egymást a fiúk. Szia írás, hiányoztál!

Hozták számlát és azt hittem, rosszul látok!

7 év, 7 változás

Éppen 7 éve költöztünk haza. 2008. szeptember 24-én, amikor kifordult a kis Pólónk a darmstadti Merck utcából, még foglamam sem volt, micsoda turbulens 7 év veszi kezdetét számomra.

Még csak nem is sejtettem, hogy a magyarországi 7 évünk alatt:

megszületik az első fiam

veszek egy házat

megszületik a második fiam

meghal apukám

megszületik az unokaöcsém

szerzek egy új szakmát

visszamegyek dolgozni.

Persze, azért kb. gondolhattam volna, hiszen 30 körül ezek szoktak történni. De akkor is! Eseménydús 7 év van mögöttünk, én a magam részéről egy percig sem unatkoztam. Kívácsian várom, mi jön most!

IM IM IMÁDOM!

Pop, hapsik, satöbbi

Egy popsztárral álmodtam. Komolyan, ez már a vég! Az úgy volt, hogy Vastag Csabiba botlottam valami közelebbről meg nem nevezett szórakozóhelyen. Jót beszélgettünk, majd megkérdezte: ugye, tudod, hogy én ki vagyok? Hát persze! - vágtam rá magabiztosan. Vagy Rácz Gergő, esetleg Kocsis Tibi, netán Takács Nikolasz! De nem sértődött meg, csak megölelt és a végén még a kedvenc slágeremet is elénekelte:

Ahol megszületünk / ott a helyünk!!!!!!!!

Hát....MAJDNEM!

Wake me up when september ends

Szeptember.

Ma van annak a hónapnak az első napja, amelynek a 16. napján elköltözünk.

Ma van annak a hónapnak az első napja, amelynek a 24. napján várhatóan megszületik a kettes számú unokatesó.

Ma van annak a hónapnak az első napja, amely egész nyáron és még tegnap is olyan hihetetlenül távolinak tűnt!

ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚRISTEN!

Túlélésre játszunk, ez nem vitás!

Jó lesz az!

Kistarcsai arcok IV.

Útonállók

Úton-útfélen találkozhatsz velük. Falusi utcák elengedhetetlen tartozékai ők. Állnak az út szélén, jellemzően hátrakulcsolt kézzel, esetleg valamely szerszám nyelére támaszkodva. Figyelik, ki merre jár, mit csinál, kivel s miért. Munkásruhában leginkább. Hiszen a ház előtt mindig van valami dolog. Fűnyírás, gazolás, metszés, festés, ilyesmi. Nem sürgős, persze. Ráér és ők is ráérnek. Közben bárkivel szívesen szóba elegyednek. Ha valamilyen oknál fogva nincsenek jelen, hiányoznak. Ők, az útonállók.

A szaki

Azt hiszem, ő volt az, aki először emberszámba vett bennünket itt az utcánkban. Mivel vezetni nem tudtam, mindent gyalog és hát persze Tóbikámat magam előtt tolva intéztem akkoriban. Ez a tény hamarosan feltűnt az utca elején lakó bácsinak is, heteken belül régi ismerősként üdvözölte az akkor 10 hónapos fiamat. Soha, egyetlenegyszer sem mulasztotta el köszönteni őt. Én meg nagyon örültem, hogy megvan az első kontaktus az új lakóhelyünkön. Megtudtuk, hogy Pista bácsit tisztelhetjük a rigorózusan kék melós ruhában és félrecsapott svájci sapkában járó öreget, aki amolyan önjelölt Szalacsiként csinosítgatja az objektumot. SZTK-keretes szemüvegében jóval idősebbnek néz ki a valószínűsíthető koránál, olyan zsémbes öregember imidzse van, hogy a vén Csoszogi sírva könyörög a receptért. Pedig apukámnál vagy egy jó tízessel fiatalabb lehet, talán valami szörnyű fizikai munkában mehetett így tönkre. Imádom, amikor télen, sűrű hóesésben heroikusan küzd a járda járhatóságáért, söprés közben pedig így motiválja magát: most essen, ne júliusban, igaz-e? A lehulló almákat-körtéket akkurátusan felaggatott hálókban fogja fel a kertjében, a gyümölcsfáit viszont puszta kézzel fordítja ki a földből, ha nem fordulnak idején termőre. Gyökerestül!
Pista bácsi az évek során egyre befeléfordulóbb lett, a második fiam születésének tényét elintézte egyetlen elismerő köhintéssel. Már jó ideje nem láttam a háza előtt munkálkodni. Amíg nincs kint a kerítésen az ELADÓ tábla, nincs baj...

Az időjós

Van itt az utcánkban, úgy középtájon egy ház. Alaposan le van pukkanva, a tetőre például valahogy nem jutott cserép, a fekete szigetelő fóliába időnként vidáman belekap a szél...Sokáig tartott, mire megfejtettem, kik laknak ott. Eleinte csak azt láttam, hogy csupa öreg, nők, férfiak vegyesen. Valószínűtlenül sokan az aprócska vityillióban. Köztük a kapcsolat teljes ködbe vész. A központi figura egyértelműen az a nagyobb darab, de roppant együgyű nézésű vénember, aki, ha csak teheti, a kapu előtt ácsorog. Nézi Tóbit ő is mindig merően, de szólni nem szól. Ha ráköszönök tisztelettudóan, hogy jó napot kívánok, azonnal érkezik a szépen hangosan artikulált SZIA! De ennyi, semmi több. Hatalmas szemekkel les a világba, szerintem ilyen lehetett az Addams Family-ben McBain bácsi. Így is nevezem őt magamban amúgy. Valójában Zolinak hívják, egyszer hallottam, amint a lakótársai kitárgyalják a buszmegállóban a viselt dolgait. Én csak azt tudom, hogy mikor mit visel. Tavasszal-nyáron fehér vagy zöld pólót, ősszel-télen egy szép csíkos kötött pulóvert. Onnan lehet tudni, hogy már rendesen cidirizünk, ha egy kockás flanellinget is kanyarít fölé. Csíkos szatyorját a háta mögött lóbálva néha a közeli boltba is letotyog. Egyre ritkábban mondjuk. Valójában hetek óta nem láttam. Talán cserép után néz éppen.

A festő

Az Anthony Quinn-be oltott Omar Sharif. Aprócska klottgyatyában láttam meg először. Éppen a kerítésüket csiszolta a tűző napon, ehhez pedig az egyetlen adekvát viselet a klottgatya. Láthatóan nagy tervei voltak a számtalan faléccel a házuk előtt. Nem siette el a dolgot, megadta a módját. Az utolsó réteg aranybarna festék csak hetekkel később került fel. Utána pedig büszkén strázsált a kapuban és élvezte az elismerő pillantásokat. Nem is tűrtőztettem magam. Egy könnyed séta során odakormányoztam a babakocsit és tekintetem belefúrva a mélybarna szempárba így kommentáltam az eseményeket: nagyon szép lett a kerítés!

Nem állítom, hogy ez a pillanat egy gyönyörű barátság kedzete volt, de legalábbis köszönőviszonyba kerültünk. Én jöttem a magam visszafogott jó napotjával, ő különösebb gátlások nélkül viszonozta egy jóízű SZIA-val. És ez így ment, éveken át. Tanúja voltam, ahogy esténként a kerítésnek dőlve kvaterkált a picit Danny De Vito-ra hajazó szembeszomszédjával, ahogy Camping biciklijén naponta többször is keresztülszelte a kistarcsai hátságot, ahogy önkénteskedett az újonnan nyílt biciklibolt falfestésénél, ahogy tologatta az utcán az újszülött unokáját. Mediterrán szeme mindig mosolygott, mindig derült. Azon a fényképen is, amit a kapujukra tűzött ki a felesége. Arról a papirosról tudtam meg, hogy Bélának hívták. Az a kór győzte le, amit apukám csak hárombetűs betegségként emlegetett az 55. érettségi találkozóján. Pont az ő születésnapján temették. Élt 59 évet.

Hiányozni fogtok, ti, mind.

Tóbiás 60

Vendégblogger? Egy frászt! Meghekkeltem anyám laptop-ját és most előállok nektek a farbával! Idesüssetek!

Tóbiás vagyok, vasárnap óta hivatalosan is öt éves. Ja, tudom, baba első! Jól van öcskös, legyen meg a te akaratod. Te úgyis négy nappal előbb születtél, úgy értem te 19-én, én meg 23-án, szóval nem gáz, hogy előbb te írtál magadról. De azért most már én is hadd mondjam a magamét!

Szegény anyukám, hogy meglepődik mostanában rajtam, úgy kb. minden nap. Hatalmasat nőttem, mindenem, kiváltképpen az önérzetem. Hol van már az aranyos szöszi kisfiú? (hú de utálta anyukám, amikor a nagymamám mondogatta neki kamaszkorában: dehát te olyan aranyos szőke kislány voltál!). Most meg csak les! Bizony, így van ez! Egy ötéves kisfiú igazmondását egyesítem magamban egy kamasz világszemléletével. Például gond nélkül benyögöm a mutternek, hogy kövér (pedig valami Vekerdy nevű ürge szerint ezt csak a tinédzserek közlik nyersen az anyjukkal, amikor elkezdik karikatúraszerűen látni az ősöket). Hát tessék, koravén is vagyok, noch dazu!

Ja, meg rajtam van a fiziológiás fáradtság is, tudtátok? Ez mindig akkor tör rám, amikor anyukám legópakolásra, fogmosásra, öltözködésre, esetleg az ágyból való kikelésre sarkall. Bírom az öcsit, ahogy buzgólkodik. Babusgatja, ölelgeti is a mama eleget. Én ilyenkor jól rájuk csapom az ajtót! Hah, a kétnyelvű gyerekek agya kétszer gyorsabban fejlődik az átlagosnál, ugyebár! Szóval én már régesrég átlátom ezt a kivételezős dolgot! Hiába kaptam két kiló könyvet meg hat kiló legót a szülinapomra! Én már nem vagyok édibédi kicsi aranyos dörgölőzős babuci! Öntudatra ébredtem, vagy mi a szösz! És én ezt nagyon élvezem! Ünnepi mosoly? Nesztek! Grimbuszka hozzám képest ipari tanuló!

Na, de milyen is vagyok igazából? Lássuk! Hát itt van ez a sértődős dolog. Borzasztóan hamar be tudok sértődni. Ehhez elég, ha valami nem pontosan úgy történik, ahogy én szeretném. Azaz ahogy én akarom. Mondom AKAROM! És, hogy mit akarok?

Akarok filmet nézni. Sokszor és sokat. Lehetőleg a tableten, egyedül. Nem, a tesóval együtt nem akkora buli. Mert már neki is van kialakult egyéni ízlése, és nyomkod összevissza, azt meg utálom. Szerinte Tyúkdal, szerintem Mélytengeri mentőcsapat. Szerinte Peppa Malac, szerintem Szilva dadus. Szerinte Johnny Johnny YES Papa, szerintem Kilenc kutya karácsonya. Érzitek a különbséget, ugye?! Szóval, ha nem az megy, amit én akarok, akkor iszonyatosan elkezdek üvölteni. Van ebben sírás, fülrepesztő hangsávban, meg ordítás, csak a biztonság kedvéért. És nem, nem nyugszom meg, nem veszek elő szépen egy könyvet, nem ülök le rajzolgatni, na hagyjál békén a hülye ötleteiddel.

Persze, persze, aranyos vagy, amikor reggel keltegetsz, de úgyis az lesz az első kérdésem: mikor nézhetek filmet? Imádok filmet nézni ugyanis! Végtelenül sokat tudok közben nevetni és szórakozni! Ja, múltkor ki is kellett oktatnom anyukámat egy picit. Mert elkezdett nekem arról papolni, hogy a filmnézés káros az agyamra, nem fogok tudni olyan jó történeteket kitalálni játék közben. Pedig pont fordítva van! Én a filmekből veszem az ihletet! Adj két legódarabot, és eljátszom neked, hogy is volt az, amikor tűz ütött ki Aprajafalván! Két kaviccsal pedig bármikor modellezem neked a teljes törpolimipiát!

Anyukám ezt csodálja bennem amúgy a leginkább. Hogy valami eszméletlenül jól tudok egyedül játszani. Mormolom félhangosan a sztorit, végtelen dialógusokat találok ki és ne, lécci ne szólj hozzám közben! Ha pedig muszáj nézned, lehetőleg feltűnés nélkül tedd. Utálom, ha néznek! Magamban beszélek ilyenkor, jól van? Csak úgy, mint ott, a Balatonban ülve. A vízben is magamban szerettem lenni főként, a legkülönfélébb sztorikat találtam ki azokkal a jó kis hullámokkal. Persze, ment a klasszikus pancsolás, vízbe ugrás meg homokozás is...de a legjobb, ha magamban beszélhetek. Ezt a tevékenységet anyukám is élvezettel űzi, már gyerekkora óta, tudtátok? Csak a felnőttek körében ez valami miatt nem szokás, szóval nem veri nagydobra. Hú, én nem akarok felnőtt lenni!

Szerencsére még elég távoli a felnőttlét, így öt évesen. De azért pár dolgot már elvárnak tőlem. Ahogy az öcsinek a mindene az önállóság, én meg pont azt élvezem, ha felöltöztet anyukám, ha leveszi a cipőmet, ha megmossa a kezemet. Na, nem mindig, csak, amikor én úgy akarom. Majd azt én megmondom! A tányért például mindig szépen elviszem a mosogatóhoz. Sőt, tegnap még a poharat is! Hah, el is kerekedett anyukám szeme!

Tudok meglepetéseket okozni. Tudtátok, hogy kétéves korom óta nagyon, de nagyon válogatós vagyok? Iszonyatosan, borzasztóan, rettenetesen. Ha valami új dolgot tesztek elém, azt kapásból félrelököm. Aztán, ha nem néz oda senki, esetleg hozzányúlok. A kezembe veszem. Megszagolgatom, és még az is lehet, hogy megnyalom. Hogy utána undorodva dobjam el magamtól. Egyszer aztán apukám százszorszéppel kínált a réten. Én meg gondolkodás nélkül a számba tömtem és lenyeltem. Hogy lesett az öreg! Anyukám meg veszettül ideges lett. De ezt most hagyjuk.

Nem vagyok én rossz gyerek amúgy. Csak találd meg hozzám az utat meg a kulcsot. Vannak dolgok például, amik iszonyatosan érdekelnek. Ilyen a Titanic meg a világűr. Ezekben a témákban elég sok felnőttet kenterbe verek. Anyukámat biztosan. Imádom, amikor tátott szájjal hallgatja, amint az óriásgőzös kéményeiről és felépítéséről mesélek neki. Na meg Csuriról és Philae-ről, róluk filmet is szoktunk nézni, amilyen gyakran csak lehet. Ilyenkor el vagyunk varázsolva családilag és valahova nagyon messzire vágyakozunk.

Roppant elmélyülten tudok apukámmal legózni, imádom az esti összebújós olvasást bármelyik szülőmmel, imádom, hogy anyukám újabb és újabb könyvekkel lep meg, és buzgón vallja: a könyv nem ajándék, hanem alapvető fogyasztási eszköz és SOHA nem lehet belőle elég itthon. Vicces, hogy némelyik szerzeményének jobban örül, mint én magam. Kedvenc sorozataink: Lenge mesék, Két kis dínó, Amíg utazunk. Olvass még nekem anyukám!!!

Látjátok, ment itt az agyfejlesztés, egészen babakorom óta! Az ám, hiszen már magzatkoromban Mozart-ot hallgatott velem a mamikám! Durva, mi? Most meg nem győz csodálkozni, hogy milyen okos vagyok! Egészen elképesztő kérdéseket tudok feltenni. Múltkor például megkérdeztem: anya, az ősemberből hogy lett rögtön fáraó? (ööö lehet, hogy túl sokszor néztem meg a Minyonok előzetesét?). Szegény anyukám hebegett-habogott és valami őrülten sürgős mosogatnivalója akadt. De hát így van ez. Okos gyerek bonyolult kérdéseket tesz fel. Remélem, lesz majd egy gurum. Különben rohadt gyorsan frusztrálódni fogok.

Ja, tudok ám aranyos is lenni. Ha akarok valamit, de nagyon. Akkor elképesztően szépen tudom mondani: KÉÉÉRLEK! Hangsúlyozandó még egy puszit is adok meg még ölelést is mellé, tessék. Nulla esélyed van ellenállni. És én is tudok lelkesedni ám. Csak egy kicsit feljebb van már az ingerküszöböm. Hiába, ingergazdag környezetben nőttem fel. De azért próbálkozz nyugodtan, hátha!

Van még valami. Amire én is meg a szüleim is egyaránt büszkék vagyunk. A kétnyelvűségem. Nagyon hamar beszéltem mindkét anyanyelvemen nagyon szépen. Anyukámat mondjuk néha a hideg kirázza attól, milyen tökéletesen ejtem a ch-t meg a legendásan puha német r-t. Meg állítólag azt is nagyon idegölőn tudom ordítani, hogy PAPA! Szóva majd a német nyelvi környezetben, majd ott leszek igazán elememben! Bár nagyon fog hiányozni Kistarcsa, a barátaim, a kert, a fagyizó, az ovi, meg még egy csomó minden, amiről neked fogalmad sincs, de nekem nagyon fontos. Mondom is ezt sokszor anyukámnak. Hadd fájjon a szíve. Még külön, értem is, miattam is. Közben meg pezseg bennem a kalandvágy: vajon milyen lesz bürstadti bubunak lenni??? Meglátjuk, elválik! Tőlem semmi jóra ne számítsatok!

Na, elkaptalak Pumpedli!

Flórián 30

Sziasztok, Flóri vagyok, a Fiúsanya vendégbloggere. Anyukám szerint itt egy csomó embert érdekel, mi van velem, milyen vagyok és mit tudok már így két és fél évesen. Mondtam neki, hogy semmi hízelgőt nem fogok írni, csakis az igazat, a színtiszta igazat. Azt válaszolta, nem baj, csak őszintén!

Akkor vágjunk bele (csak meg ne bánja szegény):

hadd kezdjem a szerintem legfontosabbal: egy héttel ezelőtt szobatiszta lettem! Abszolút effortlessly, noch dazu. Ráadásul ezzel jó félévvel beelőztem bátyót! Tudjátok, nekem ez mindennél fontosabb. Ha már a születési sorrendet nem tudtam befolyásolni, legalább én rohanjak fel elsőként a lépcsőn, én érkezzek meg először a lejtő aljához bicajjal, én kapjam meg elsőnek a fagyit (alma ICE ICE csakis, mással ne is próbálkozz, nem érdekel, hogy light és undorító íze van, és a végén akkor is anyának kell megennie, amikor már olvadtan tocsog az ostya maradékában, én ezt tudom nevén nevezni és kész!), én csavarjam ki apa kezéből elsőnek a rolettit, a telefonját, a tabletet, mikor mit. Ordítom is nagy elánnal (hol diadalittasan, hol meg a csalódottságtól sírva, frusztráltan): BABA ELSŐ! Jaj annak, aki ilyenkor az utamba áll!

Szóval ez a biliügy. Szerintem abszolúte nem nagy dolog. Anyukám teljesen el van tőlem ájulva, minden egyes alkalommal össze-vissza öleleget, puszilgat, dícsér és nem akarja elhinni, hogy én erre teljesen magamtól váltam képessé. Pedig megszokhatta volna már, hogy nekem az önállóság a lételemem: BABA EGYEDÜL - kiabálom, ha megpróbál segíteni az öltözködésnél, a cipő felvételnél, a kézmosásnál, esetleg a blili kiöntésénél. Pedig annak a kiborításához én magam is nagyon jól értek! Egész életemben gyűlöltem a pelenkázás műveletét, rúgkapáltam, hadonásztam, meg különben is, az csak kisdedeknek való! Én, kérem, már férfi vagyok! De még milyen fotogén! So you think you are cute?! Sajnállak!

Anyukámat teljesen el tudom varázsolni, bármikor, bárhol! Ehhez csak ennyi kell: megkérem, hogy vegyen fel az ölébe, átkarolom a nyakát és a fülébe súgom: MAU! Ez mindig bejön, mindig hat! Ezután még azt is megengedi, hogy kihúzzam a hajából a hajgumit (puszilgatom, szagolgatom a tincseit, csak, hogy ellágyuljon), felugorhatok a hátára, és cipeltethetem vele magamat körbe-körbe a lakásban, ilyenkor ő valami különös okból lónak képzeli magát. És ha nagyon, de nagyon jól tepertem, akkor lejátssza nekem a TYÚKDALT!

Ja, igen, az okostelefon! Szegény anyukám, mennyit röhögtek rajta az emberek, hogy így ellenáll korunk vitathatatlanul fenomenális vívmányának. Pedig tudott valamit az öreg. Tudta, hogy ha egyszer korlátlan hozzáférése lesz a világhálóhoz, nem lesz egy nyugodt perce sem. Állandóan azt fogja pörgetni, kereseve keresvén a thumb-stopping-power-t. Na, nem mintha értene hozzá. Azt is én mutattam meg neki, hol találja rajta a U2 teljes albumát (Istenem, ha láttátok volna, mennyit rázogatta, ütögette a kistáskáját, hogy: de honnan jön ebből a zene?!), valamint arra is én vezettem rá, hol találja a legeslegújabb filmelőzeteseket. Múltkor is rajtakaptam, amint egy romantikus lovas film előzetését nézi...na, azt is én fedeztem fel neki. Hiába, van még mit tanulnia tőlem!

Jó, bevallom, van, amikor én tanulok őtőle. Anyukám nem beszél túl kifinomultan, tudtátok? Szokta mondani apukámnak, hogy: na, ne hülyéskedj már! Fogalmam sincs, mit jelent ez, de biztos, ami biztos alapon körberohangálok a lakásban és telitüdőből üvöltöm: hülye APA! hülye ANYA! hülye BOBI! Aztán magamra mutatok és nagyot nevetek: hülye BABA! Mikor fogják már fel végre a szüleim, hogy én utánzással tanulok? Mindent, a beszédet is! Igenis, én már tudok beszélni! Némi kis jelnyelvvel kiegészítve tökéletesen! A tesómmal pedig komoly párbeszédeket is szoktunk folytatni. Múltkor voltunk a nyíregyházi állatkertben, éppen nyomtuk befele a sültkrumplit, amikor Tóbiás úgy határozott, most már hagyjuk a francba a nyammogást és menjünk fagyizni. A legbensőbb ösztöneimre alapozva így szólt hozzám:

- Flórika, ICE ICE?

Persze, elfelejtette, hogy én az evésben sem ismerek tréfát, meg amúgyis egy roppant eltökélt ember vagyok. Így válaszoltam neki:

- Nem! Ez ENDE!

Ja, mert én még kétnyelvű is vagyok! A nem mondjuk nálam is nem, de az igen az csakis JA, mert úgy sokkal egyszerűbb. Tudom azt is mondani, hogy IGGE, de most komolyan, minek fárasszam magam, ha ezt is megértik?

Anyukám mondta, hogy írjak nektek az evésről is. Mert már enni is olyan ügyesen tudok. Gyümölcsöt, zöldséget, akármit és bármit. Kedvencem a savanyú uborka, ezt bármikor és bármi helyett megeszem, ipari mennyiségben. Ja, és engem piacra vinni veszélyes dolog, mert nem csak, hogy megfogdosom a paradicsomot, a szőlőt meg a szilvát, hanem bele is harapok ott nyomban! A villával-kanállal már elég nagy biztonsággal beletalálok a számba, persze azért nagyon jól esik, ha anyukám etet. Időnként bekéretkezek az ölébe, és hagyom, hadd lapátoljon belém ezt-azt. A hála nem is marad el, van egy olyan csodaszép gesztusom, amivel csak és kizárólag őt (és csak ilyenkor) szoktam megajándékozni. Nem mondom el, mi az, ez igazán maradjon kettőnk titka!

És, hogy egyebekben milyen vagyok? Erőszakos, határozott és nagyon, de nagyon akaratos. Anyukám ezért titkon csodál engem, bár azt egészen nyíltan bevallja: ha neki feleennyi akaratereje lenne, már nem itt tartana. Azt nem mondja, hogy hol, én meg nem firtatom. Szerintem már most is nagyon jó neki, hiszen itt vagyok neki én! Ő meg szegény megőrül. Hol értem, hol meg tőlem. Múltkor például kiment teregetni, én meg ráborítottam pár pohár vizet a konyhapultra, a biztonság kedvéért egy-két maréknyi lisztet is szórtam rá. Igazából a tesóm akarta kifundálni, hogyan lehetne fehér vizet gyártani valamiképpen, én csak továbbgondoltam az ötletét. Anyukám reakcióját (amikor öt perc után beviharzott az udvarról, mert gyanús volt neki a csönd), nem írnám le, lényeg, hogy pont aznap volt szépen kitakarítva...mi meg ülhettünk a sarokban büntetésben. Életünkben először! Szerencsére bátyus már jól tud beszélni, így tíz másodpercenként megkérdezte: hány perc telt már el?? Anyukám elég híres a jó helyzetfelismerő képességéről, hamar rájött: jobban jár, ha inkább kitesz bennünket a nappaliba legózni.

Mert máskülönben mi jó testvérek vagyunk. Óriási egyetértésben tudunk játszani. Egészen addig a pillanatig, amíg a tesó szemet nem vet egy olyan színű-formájú-szagú kockára, amire pont nekem is szükségem lenne a világ legmagasabb tornyának megépítése közben. Ilyenkor a következő történik: ő megpróbálja kitépni a kezemből az adott tárgyat, én pedig foggal-körömmel ragaszkodom az igazamhoz. Végül hatalmas sírás lesz belőle, anyukám pedig ezredszerre is elmondja: ha nem tudtok csendben legózni, az összes létező duplót bevágom egy zsákba és átviszem a szomszéd kislánynak. Na, mintha az tudna belőle valami tisztességeset építeni, mi? Szóval ez csak üres fenyegetés! De azért elcsendesedünk. Egy időre.

Az elmélyült legózás, olvasgatás, kirakózás helyett mondjuk sokkal jobban szeretem a mozgalmas dolgokat: a táncot, a zenét (amit én magam választok ki és teszek be, mert nehogy már más!), mindent, ami hangos és lehetőleg fülsüketítő zajt csap (szilveszteri trombita, focisíp, dobot pedig bármiből lehet eszkábálni, tudtátok?). Lételemem a szórakoztatás és a mozgás, ezt a kettőt a trambulinon tudom a legjobban összekapcsolni. Nagyon-nagyon ügyesen tudok már ugrálni, törökülésbe lehuppanni és (without missing a beat) felállni, nekifutásból (tigris)bukefencezni, és közben azt kiabálni: kettő, három, INDUL! Anyukám szerint én egy igazi kis clown vagyok, szerintem meg Flórián THE ENTERTAINER! Muszáj, hogy figyelj rám! Ha valami szép kis produkció végére értem, így hangsúlyozom: TÁRÁ! Kitárom a karomat és várom az üdvrivalgást! Ami nem is marad el! Az első számú rajongóm természetesen anyukám, aki még soha nem haragudott rám igazán egy percig sem. Akármit is követtem el. Van egy olyan lefegyverző mosolyom és szemvillantásom, amit csak vele szemben szoktam bevetni és mindig beválik. Képtelenség nekem ellenállni!

Legnagyobb örömére két és félévesen már alkalmassá váltam arra, hogy végre velem is lehessen összebújva olvasni esténként (vagy napközben, az attól függ). Igaz, hogy a kedvencem pont az (anyukám számára) gyűlöletes Anna-Peti-Gergő sorozat, dehát senki sem tökéletes, még én sem. Ilyenkor persze áldja az eszét, hogy annak idején jó sokat megvett a sorozatból, így nem kell beleőrülnie az egyes mesék monoton ismétlésébe. Meg aztán olvashat nekem Bogyót és Babót is, teljesen rendben van az is. Meg Pipp és Polli kalandjait is szeretem. Ja, és Kipp Koppot. Valamint Boribont. Persze, soha nem olvashat nekem eleget. Mert amikor már félholtan zuhanna a párnák közé, én újra felütök egy oldalt és a fülébe súgom: UTOTÓ!

Boldog, kiegyensúlyozott és hát nagyon, de nagyon szép életem van nekem. Csak gyere és csodálj! Abból baj nem lehet!

Köszönjük, Kistarcsa II.

Nézz, nézz az ég felé!

Nem is tudom, mikor kezdődött. Azaz, dehogynem! Pontosan tudom, mikor ejtett ámulatba először egy repülőgép látványa! '97 nyarán, amikor a tesómat kísértük ki az Amerikába tartó járatához. Megbabonázva bámultam a Delta Airlines egyik óriását az üveg mögött. A hangjukat mondjuk mindig nagyon szerettem. Kevés dolog olyan megnyugtató számomra, mint egy felettünk elhúzó, de már távozóban lévő repülő hangja. Ahogy a hangfoszlányok eljutnak hozzám, minden olyan könnyűvé válik. Egyszer megosztottam ezt a rajongásomat nagymamámmal is. "Látod, Terike, nekem meg mindig a háború jut róla eszembe" - hangzott a kissé lelombozó válasz. Azért nem szegte a kedvemet, továbbra is nagy áhítattal füleltem bele az éjszaka csendjébe, ha nem jött álom a szememre. Hátha épp arra téved egy gépmadár!

Aztán eljött egy időszak az életemben, amikor már a látványukért is majd megbolondultam. 2006 volt, ősz. Éppen elkezdtem dolgozni egy frankfurti toronyházban, kiváló rálátással a reptér légifolyosójára. Persze, hogy a legkukacosabb kollégák asztala mögül nyílt a legpazarabb kilátás. Így aztán, a kellemetlenkedő megjegyzésekre ("szerintem magának a reptéren kéne dolgoznia, nem?") fittyet hányva sokszor ácsorogtam a hatalmas üvegablakok mögött és lestem kifelé, ábrándos szemekkel. Elvágyódtam, de nagyon.

Jó egy év múlva, a repülők iránt nálam még sokkal inkább rajongó barátnőimmel kerestük fel először (de nem utoljára!) az ultimatív plainspotter helyszínt Frankfurt közelében. Itt közvetlenül a kíváncsiskodó tömegek feje felett repkednek a világ leghatalmasabb utasszállítói. Óriási teleobjektívekkel állnak lesben az igazi megszállottak, mi csak integettünk, lobogtak a zsepik, azok mondjuk veszettül.

Aztán áttettük a székhelyünket Zuglóba, és hamarosan sok is lett a jóból. A budapesti légifolyosó közvetlenül a házunk felett helyezkedett el, volt, hogy éjfélkor még nem aludtunk a leszálló gépek zajától. Egy szép tavaszi napon aztán csak elmélyült a kapcsolatunk. Éppen a pár hónapos Tóbikával sétálgattam, amikor valami elviselhetetlenségig fokozódott felettem a zaj. Felpillantottam és csodát láttam. Boeing 747, a maga teljes pompájában, méltóságteljesen húzott el felettünk. Csak semmi sietség, csak semmi visszafogottság. Szépen, lármásan, ahogy kell. Szerelem volt első látásra. Ettől kezdve vadásztam rá, s minden nap ünnep volt, ha megláthattam. Heti kétszer, ha nagyon nagy szerencsém volt.

Amikor úgy döntöttünk, hogy vidékre költözünk, ez volt az egyik legnagyobb szívfájdalmam amúgy. Hogyan tudnék élni nélküle? Az első éjszakánk Kistarcsán nyugodtan telt, korán ébredtem, elsőként a családból. Az egyik tetőablakhoz futottam, élvezni akartam a falusi reggelt. Még pont elkaptam, ahogy eltűnik egy felhő mögött. Elegánsan leírt egy félkörívet, csak, hogy még jobban bezsongjak tőle. Úristen, hát innen is látni? Ez egy csoda!!!

Hamar rájöttem, hogy az égi jelenség nem csak a véletlen műve volt. A kertünk tökéletesen alkalmas repülőgépek megfigyelésére, minden irányból röpködnek itt a legkülönfélébb masinák, hol közelebb, hol távolabb. A hanghatásuk még éppen nem zavaró, a látványuk viszont gyönyörű. Milliószor rohantam már az ablakhoz hiába, téptem fel a Veluxot egyetlen laza mozdulattal, mert a hanghatás (és a tetőcserepek rezgése) okán biztos voltam benne: Ő repül el felettünk. Egyszer még a kedvenc nyári ruhám is áldozatul esett ennek a féktelen hisztériának, olyan hirtelen pattantam fel a számítógép mellől. Aztán persze nem láttam semmit.

Bármikor szeretek kiugrani a házunk elé egy fél percre az eget kémlelni. Nekem a repülők látványa, a repülés kézzelfogható varázsa a szabadság tökéletes megtestesítője.

A legbosszantóbb, ha már besötétedett, vagy amikor felhős az ég. Hallom, érzem, hogy ez nem lehet más, csakis ő. Csak ő ilyen hangos, csak ő ilyen lassú. De a látványa nem adatik meg. Nem baj, nekem akkor is jó! Lényeg, hogy érzem! Szerencsére a fiaimat és a férjemet is megfertőztem a mániámmal, ők is keresik, ők is kutatják, hátha megpillantjuk a kedvencünket. Nagyon hamar volt neve a repülőnek (zzzzzzz), és bármikor el lehet terelni a gyerekek figyelmét egy jó kis veszekedésről: nézzétek, milyen szép repülő!

Hiányozni fogsz!

Kistarcsai arcok III.

A költő

Azt mondják, a magyar ember alaptermészetéhez a líra áll a legközelebb. Mint műfaj, úgy értem. Legalábbis nekünk az irodalomtanárunk ezt mondta, még érettségi előtt. A versekben aztán lehet busongani rendesen a vérzivataros időkön, a soha nem volt szerelmeken, és az elmúláson úgy általában.

Bevallom, nem szoktam verseket olvasni, rigmusokkal legfeljebb a mondókás könyvekben találkozom. Magam sem dédelgettem poétai álmokat soha, kínrímeket utoljára vőfélyként farigcsáltam (hadd ne osszam meg az egyik korai zsengémet: "Jöjjön most a leves, Újházy módra, belefőtt sok jó tyúk lábaujja!")

Van azonban valaki, akinek a sorait kifejezetten szívesen...hát jó, most megfogtatok, mert nem olvasom, hanem hallgatom. Na, nem ám hangoskönyv formájában valamelyik zengő orgánumú színészünk előadásában, hanem megzenésítve (igen, Weöres Sándor verseivel is így barátkoztam meg, köszönhetően a Kalákának). Na, de kiről is van szó? Természetesen Cipőről, a fájdalmasan fiatalon elhunyt zenész-költőről, akinek a dalszövegei óriási hatással vannak rám. És, aki éppen itt, Kistarcsán van eltemetve, az édesapja kötődéseinek nyomán, úgy tudom.

Miért, maga bohóc? - kérdezi a Republic utolsó albumának címe, és én buzgón bólogatok. Szerencsés embernek vallom magam, ott voltam a bemutató koncerten is. Pedig egyáltalán nem volt meghirdetve. Csupán az együttes honlapján, ott sem túl nagy betűkkel volt olvasható, hogy sok szeretettel várják a rajongókat 2012. február 24-én a Vidámpark mellett. Mégis dugig volt a Fővárosi Nagycirkusz. Meglepetés programra vittem oda az egyik legkedvesebb barátnőmet. Valamit mégis megneszelhetett, hiszen odafelé az autóban kizárólag a régi dalaikat hallgattuk (mert hát akkor még ő furikázott engem...hja, régi idők, amikor még nem vezettem a városban!)

A koncert hangosítása nem volt valami fenomenális, a frontember pedig már elég rosszul bírta  gyűrődést, gyakran leült pihenni, vizet inni. Akkor is épp túl volt egy szívműtéten, szegény. És mégis! Amikor a mikrofon mögé lépett és elénekelte azt a sort, hogy "a Párizsi udvar zárva / mert a Párizsi udvar szép", akkor többezer ember lélegzetvisszafojtva figyelte a mestert. Ez olyan breath-taking moment volt, úgy hiszem. Nem tudom visszaadni, mit éreztem akkor, legyen elég annyi, hogy az összes érzékemre hatott egyszerre.

Kifelé menet meg is vettem gyorsan az új CD-t, két példányban persze, hogy Krisztának is jusson a jóból. Két számot akkor már ismertem a rádióból, meg hát a többi is felcsendült odabent. Hadd mutassam be az abszolút  kedvencemet:

Persze, egyéni értelmezés kérdése, hogy valójában miről is szól ez a dal. Annyi bizonyos, hogy a néhol kissé bugyuta sorok csak sokadszori hallgatás után tettek számomra érthetővé, s ezáltal elviselhetővé, majd pedig szerethetővé egy érzelmet, amit addig nem tudtam magamban hová tenni.

A másik kedvencem szövege kevésbé, a dallama viszont annál inkább megfogott, és nem is eresztett el azóta sem:

Ennek a dalnak a szövege pedig elég sok élethelyzetemre ráhúzható, rá is húzom sokszor:

Én veled úgy vagyok / hogy nem vagyok veled...lehet-e ennél zseniálisabban belesűríteni egy érzelmet egy sorba?

Ez pedig szerintem az egyik legszebb modernkori édes-bús melódia:

A tányér mindig tele van / de üres a kanál....engem ez nagyon szíven ütött.

Nem, még nem voltam a sírjánál. Flóri alig volt egy hónapos Cipő temetésekor. Éppen szoptattam, amikor bemondták a halálhírét a rádióban. Kivételesen lejátszott a Class FM egy Republic számot a tiszteletére, az emlékére. Ezt:

Hiányozni fogsz, mindig!

Kistarcsai arcok II.

Marikák minden mennyiségben

Volt Magyarországon egy időszak (az '50-es - '60-as évek kb.), amikor a Mária volt a legkedveltebb női utónév. Meg azért még a '70-es években is tartotta magát ez a divathullám, egész jól, még hozzá. Na, ennek a névadási hisztériának köszönhetően van úgy háromszázezer Marika az országban. 3 azaz három emblematikus Marika a mi életünkbe is jutott. Sorolom:

Marika, a Fodrász

Gyerekhajat vágni nem könnyű: tehetség, türelem, odaadás, ez mind kell hozzá. Állati szerencsés módon nekünk itt az utcában, alig néhány háznyira mindez összejött. Marikát középkorúra tippelem, annyi bizonyos, hogy két unoka boldog nagymamája. Ráadásul fiús nagyi, szóval úgy kb. tudja, mitől döglik a légy. Mesefilm, kókuszgolyó (de legrosszabb esetben is mesekeksz) bekészítve, ha nála van időpontunk. Marika egy végtelenül energikus és szórakoztató személyiség, rengeteg frappáns sztorival és vicces fordulattal áll elő, minden egyes alkalommal. A fiaim imádják, egy ünnep, ha hajat vágatunk. Immáron elértük azt a szintet, hogy mindkét fiam önállóan ül a forgószéken és szépen hagyja, hogy (bevizezzék és) nyirbálják az üstökét. Amíg pedig egymásra várnak, Marika üvegkavics gyűjteményét demoralizálják, elég rendesen.
Bónusz: Marika férje, Feri bácsi taxi sofőr, családunkat ő szállítja már egy ideje minden fontos találkozóra (a repülővel pl.). Ő az egyik legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam. Ja, és Marika lánya szokott a családunkról zseniális grafit rajzokat készíteni, majd beszúrok ide egyet, amint tudok (most is készül egy).

Marika, a Varrónő

Csupán egyetlenegy házzal odébb lakik Marika, a tűk és cérnák nagymestere, akivel már a beköltözésünk napján megismerkedtünk. Épp a költöztető kamion után integettünk, amikor megállt biciklijével a házunk előtt. Függönyvarrást ajánlott fel, amit végül nem vettünk igénybe. Jelmezvarrást, ruhaátalakítást viszont igen, sokszor és sokat. Marika pontosan annak a vidéki asszonynak a megtestesítője, aki egyszer majd én is leszek (khm..vagyok). Végtelen ideig lehet vele a kapuban állni és trécselni, az időjárástól kezdve a szomszéd avarégetési szokásain át a világhíres fiáig, tényleg, mindenről. Persze, mindig elmondja, hogy valójában nagyon siet, mennyi a dolga és egyáltalán. De azért egy kis pletyóra mindig marad idő!

Marika, a Dadus

Marikát az óvodában ismertük meg, akkor került a csoporthoz, amikor Tóbi elkezdett járni a műintézménybe. Hamar a szívünkbe zártuk. Nem kellett hozzá különösebb megfigyelő képesség, hogy feltűnjön: messze ő a nap fénypontja a fiam számára. Ráadásul Flórikáért is rajongott, kezdettől fogva. Sokat beszélgettünk, viccelődtünk, majd egy idő után megállapodtunk: lássuk egymást gyakrabban! Ez nem holmi céltalan összejárásban valósul meg, hanem komoly kooperációban: ő segít nekem a háztartást vezetni, én pedig honorálom. Marika lényéből olyan öröm és természetesség árad, hogy egy pillanatig sem terhes a jelenléte. Bármiféle munkát kedvtelve végez, semmi panasz, semmi nyűg. Ráadásul képes egy hosszú, forró és fárasztó nap végén elugrani egy laza kutyasétáltatásra a fiaimmal...imádunk Füge!

Hú, azt hiszem, minden Marika közül ő fog a legjobban hiányozni!

Ja, ez is hiányzik, már legalább 10 éve:

Példakép

Nem vagyok egy nagy sportrajongó. Ha flangálok egy plázában (gyakran, ugye), és látom, hogy többen összeverődnek a pólós fiúknak drukkolni, esetleg én is felpillantok a lapos képernyőre. Ja, úszni meg csak a fejemet kitartva, nagymami stílusban szoktam/tudok. Pedig lételemem a víz és nagyon szeretek lubickolni. De ennél tovább nem jutottam. Mégis, hosszú évek óta van egy titkos favoritom, akinek a pályafutását szorgalmasan nyomon követem. A Cseh Laci az.

Emlékszem, amikor 2004-ben jött a hír: a balatonfűzfői edzőtáborban eltörte a lábát. A parton, séta közben, rosszul lépett. Akkoriban ő volt az egyetlen ember a világon (állítólag), aki megszorongathatta volna Phelps-t. Őróla még én, a sportanalfabéta is tudom, hogy kicsoda. Akkoriban egy mágnesterápiás gépekkel handlírozó pasasnál dolgoztam, a reggeli meetingen együtt latolgattuk: talán majd a mágnesterápia, talán majd az segít! Ebből persze semmi nem lett, valahogy jobban bíztak az orvosok a műtétekben. Bronzot ért a próbálkozásuk.

Aztán jött a pekingi olimpia, ami, ha csúfos vereséggel nem is, de "csak" ezüstesővel végződött. Nem kellett külön utánanéznem, a mai napig a fülembe csengenek az edző, Turi György szavai: ha nincs az az UFO, aranyhintón jövünk haza! Dehát csak ott volt az a fránya földönkívüli...Londonban vonult vissza, újabb aranyérmek besöprése után.

Aztán csönd. Lacit a szülőfalujában, Halásztelken díszpolgárrá avatták, ahol aztán fel is épített egy házat, sajátkezűleg.

Tegnapelőtt egy pláza puccos éttermében ültem (már megint!), ahol naná, hogy több képernyőn lehetett követni az úszóvilágbajnokságot. Két asztallal előttem a sárkányfűárus bokszolóisten magyarázott éppen a körülötte ülőknek valamit hevesen. Úton a WC felé elhaladtam mellette, jól megnéztem magamnak. Tetszik a fickó! Na, de vissza a kivetítőhöz, amin éppen a medencéből frissen kiugrott Lacit kérdezgették a riporterek. Úgy éreztem, ez jó jel lehet. Hogy ennyire kíváncsiak rá, mit mond.

Tegnap nem nagyon olvastam híreket, turbulens egy napom volt. Csak semmi pláza! Ma hajnalban pörgetem az indexet, s szembesülök vele: igen, megcsinálta, világbajnok! Mondjuk az ősellenség visszavonult...de azért volt ott a medencében egy olimpiai bajnok! Csodálatraméltó!

Lássuk, mit mond erről az edzője, Plagányi Zsolt:

„Nagyon nehéz utat jártunk be, őt mindenki elkönyvelte úgy, hogy itt van az az úszó, aki örök második-harmadik. Hát nem, Cseh László olyan úszó, aki első, aki képes győzni. Fél évig dolgozunk azon, hogy ez teljesen beleivódjon. És ma minden visszaigazolódott."

Persze, azért Lacinak is van egy-két szava a dologhoz:

"Nem gondoltam volna januárban, a harminc felé haladva, hogy kétszáz pillangón leszek a világ legjobbja. Az volt bennem, hogy még egyszer meg akarom mutatni, ezért váltottam, ezért kezdtünk új módszerekkel edzeni. A mai úszás nem volt a legjobb, az utolsó húsz méteren már nagyon nem éreztem a karjaimat, ennek ellenére tudtam, akkor is végigcsinálom. Hogy sírtam-e utána? Majdnem. De csak majdnem – mert erős vagyok."


Lacikám, sírok helyetted is!

Köszönjük, Kistarcsa! I.

Ja, ez meg a másik sorozat. Ebben a szűkebb pátriánknak állítok emléket. Csak leéltünk itt négy évet, ugye...

Végig a Szent Lászlón

Gyűlöltem ezt az utcát, amikor először végigmentem rajta. Április eleje volt, kegyetlenül meleg tavaszi nap és sehol egy árnyék. A szerződéskötés előtt voltunk két héttel, be akartuk járni a környéket, vajon tetszik-e nekünk itt. Az rögtön feltűnt, hogy járda csak nagyon szórványosan van, vagyis inkább nincs. Igaz, hogy harmincas zóna elvileg, csak ezt sajnos senki nem tartja be. Ráadásul lejtős egy utca, már előre rettegetem, hogy fog itt lefelé száguldani Tóbi. Majd, egyszer. Akkor még csak babakocsiban toltuk a 8 hónapos csöppséget.

Imádtam ezt az utcát, amikor először végigmentem rajta. Az rögtön feltűnt, hogy gazdálkodó emberek lakják, frissen művelt föld illata szállt mindenfelé. Nyíltak a tulipánok, a nárciszok, sárgállott az aranyeső is tündöklően, de nagyon. Hamarosan felfedeztük a közeli játszóteret is, itt etettem meg Tóbit egy kis barackpürével. Rácsodálkoztunk a Csalló köz nevű utcára, ami önmaga egy nagy lejtő, gyerekek száguldoztak lefelé rajta éppen, mindenféle gurulós eszközzel. Elképzeltem, hogy majd egyszer Tóbi is...

Akkor még persze fogalmam sem volt, hogy a fiaim éppen ezeken a lejtős utcákon fognak megtanulni egyensúlyozni a futóbiciklivel, hogy Tóbinak milyen nagy teljesítmény lesz, amikor már egyedül fel tud tekerni a játszótérre, és már nem kell megtolni, egy kicsit sem, a végén sem. Nem sejtettem, hogy mennyit fogunk álldogálni az egyik lebetonozott vízelvezető árokban, ahol mindenféle botokkal hegesztünk és időnként még Tűzoltó Sam-eset is játszunk.

Nem ismertük még Liza cicát, aki mindig kijön üdvözölni bennünket, ha elhaladunk a szép barnára festett fakerítés előtt. Nem tudtam, hogy lesz ebben az utcában egy lefolyó, ahová minden egyes alkalommal bele kell tennünk a lábunkat és le kell mérnünk, hogy már mennyit nőtt a talpunk (pláne az enyém).

Nagyon, nagyon sokszor végigmentünk a Szent László utcán. Vagy úton, ez már csak ízlés dolga. Kezdetben babakocsival, aztán kismotorral, később futóbiciklivel, még később babakocsival és futóbiciklivel, egy ideje pedig már biciklivel és futóbiciklivel. Életveszélyes műszak ez, mi felnőttek nem győzünk rohanni. Hol van már idő és lehetőség rácsodálkozni a házakra és a kertekre? Arra a házra például, aminek egyszer lefújta a cserepeit a vihar és azóta se javították meg? Vagy amelyiket rózsaszínre festettek és nyári délutánokon csak a latin-amerikai szappanoperák kiszűrődő hangfoszlányai törik meg a forróságot? Vagy arra a házra, amely előtt rendszerint kigyúrt-kitetovált macsó szokta nyírni a füvet, egyetlen apró fürdőnaciban?

Imádunk sétálni. Elindulni, csak úgy. Cukiba, játszótérre, valahova. Ha van rá mód, felpillantok az égre. Szinte biztos, hogy néhány galamb röpköd finom íveket leírva, a közeli dúcból szabadulva.

Hiányozni fogtok.

Szép a nagy család...

...fényképen!!!

Terjesztem ezt a mondást hatalmas elánnal, amióta csak hallottam valakitől. Roppant mód egyetértek vele! Nekem személyesen nincs is sok gyerekem, a kettő az még nem sok, állítólag.

Viszont azt már nekem is volt szerencsém megtapasztalni, milyen is az, amikor a kettőből az egyik a kooperáció leghalványabb jelét sem mutatja a családi fotózáskor. A nagy családi fotózáskor, amikor kijön a hivatásos fényképész lámpával, derítővel, miegyébbel. Amire anyuka profi sminkkel, frizurával, na meg ruhavásárlással készül. S mindez oly sok idejét igénybe veszi, hogy apuka magának vasalja ki a gála ruháját.

Tóbi nagyon csúnyán bedurcázott aznap, egy ötéves kisfiú teljes öntudatával adta értésünkre: ich bin der Boss, wir machen, was ich will! Flórika meg nagy ívben tett az egészre, főként a komolykodásunkra.

Na, hát valahogy így született ez a kép:

Jó, azért volt ilyen is:

Persze, amikor én nem figyeltem oda...