Megyek be ma délután az oviba. Sietnünk kell, fél óra múlva érkezik a bébiszitter, ez lesz az első próbaalkalom, nem lehet, hogy ne találjon otthon bennünket. Nagy lendülettel kanyarodok be Tóbiék csoportszobájába. Nagyobbik fiam éppen Carlos barátjával csigafuttatózik, úgy kb. rám se hederít. Már éppen kezdeném sürgetni, amikor a szemem sarkából meglátok valamit az óvónéni asztalán. Gyanút fogok, közelebb lépek. Innentől kezdve (kívülről figyelve) úgy viselkedhettem, mint egy elmeháborodott. Magyarul motyogtam magam elé, hogy "De szépek! De szépek!" és közben potyogtak a könnyeim. Ezt láttam:
Fogalmam sincs, miért hat rám ilyen elementáris erővel ez a kép. Most is alig bírok írni. Annyi bizonyos, hogy nagyon megbántam a reggeli "ma kifestem magam, hogy igényes anyunak tűnjek!" lózungot. Dehát a panda köztudottan védett állat, így az óvónéni is igen elnéző volt velem...elképzelhető, hogy nem én vagyok az egyetlen anyuka a praxisában, aki elsírta magát a gyerekei fotója láttán????
Pedig még csak ezután mutatta ezt:
Istenem, hol volt már ekkor a kezdeti sietség? Csak ámultam és bámultam, pusziltam és sóhajtoztam! Kézenfogva mentünk át Flórika csoportjába. Nevezett kisebbik gyermekem éppen egy széken ücsörgött, az egyik óvónéni jeget tartott a nyakához, a másik az arcát simogatta. Nem, nem ennyire kéjenc szegénykém, csak elesett és éppen vérzett az orra. A meghatottság iszonyatos dühbe csapott át, kényetlen voltam kimenni a folyosóra és magyarul kikáromkodni magamat (miért nem tudnak vigyázni rá????).
Két perc múlva viszonylag lenyugodva vettem át a fiamat és a fotóját, vagyis ezt:
Imádnivaló gyönyörűségeimmel szélsebesen röpültünk haza, útközben a Francia csók filmzenei CD-t (egészen pontosan az 5-ös számot) bömböltettük a kocsiban és nagyon, de nagyon boldogok voltunk!
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen