Flórián 132

Hónapos, hát persze, jól gondoljátok, ez az a bizonyos szokásos februári poszt lesz! Az én drága születésnapos fiam...hát hol is kezdjem? Kezdeném talán ott, hogy ezt a bejegyzést éppen Flórián gamer billentyüzetén írom. Színváltós világítás, dinamikus kattogás, minden, ami egy tizenegy éves gyereknek kell. Vagy nem kell? Erröl megoszlanak a vélemények. Ö minden esetre ezt a billentyüzetet kérte, no meg egy gamer egeret...eltaláltátok, az is világít, meg külön gombok vannak rajta a játék menetét megkönnyítendö. Egy éve még azt írtam, hogy próbálok gátat szabni a számítógépes jatékok térnyerésének, most meg gamer hardware-t veszek? Hol van ebben a logika? Hát ott, hogy nem én vettem! Hanem a nagyszülök! Ja, hogy tölem mit kapott? Hát virtuális valutát a számítógépes jatékhoz, mi mást? Jó, bevallom, minden tervem dugába dölt, itt kérem olyan gaming mánia van, hogy az is nagy csoda, hogy most - szombat éjjel 11-kor - én ülök a gépnél és nem Flóri. Flórika. Floresz. Florcsika. Fló, ahogy a barátai nevezeik. Flo the Pro, ahogy internetes körökben emlegetik. Üdvözöljük a kamaszkor küszöbén kedves anyuka, öveket becsatolni, a második gyerek hamarabb érik. És kész. Nincs apelláta. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy mostanra szinte teljesen eltünt a két és fél év korkülönbség a fiaim között. Ha átjönnek Tóbi barátai (legutóbb éppen filmet forgatni videokamerával!), akkor Flórián teljes értékü partnerként vesz részt a buliban, nincs kiközösítés vagy a korkülönbségre való utalgatás (te még kicsi vagy, neked ezt még nem szabad, te még ezt nem érted, stb.). Ez szerintem föleg annak köszönhetö, hogy ugyanaz érdekli öket. Ugyanabban a virtuális világban mozognak. Ugyanazokkal a számítógépes játékokkal játsazank, föleg egymással, ugyanazokat a youtubereket követik. Nekem még mindig nagyon nehezen veszi be a gyomrom ezt az új világot. Ami azért nem is annyira új. Számítógépes játékok már a kilencvenes években (az én kamaszkoromban) is voltak. Csak engem már akkor sem érdekeltek. Akkor sem, azóta sem. Nem kötnek le egyszerüen. Amikor Flórika valamelyik virtuális élményéröl magyaráz, az olyan reakciót vált ki belölem, mint amikor matek korrepetáláson ültem...lezár az agyam és szédítö álmosság jön rám (igen, egyszer sikerült elaludnom az egyik magántanáromnál az asztalra könyökölve, Papczunnál, ha emlékszik még rá valamelyik olvasóm). Ez van. Ezt dobta a gép. Pedig milyen rettenetesen fontos lenne öszinte(!) érdeklödést mutatni gyermekünk szenvedélye iránt. És hát ismeritek Flórikát, ö aztán nem adja fel. Ezt sem. Megszeretteti az anyjával a hobbiját, ha a fene fenét eszik is. Múltkor például nem csak azt kérte, hgoy nézzem, ahogy játszik (igen, ez rendszeres, és a szakértök szerint ilyenkor KÖTELEZÖ értö figyelemmel nézni!), hanem egyenesen a fejébe vette, hogy megtanít engem játszani, söt mi több, profit farag belölem. Bevallom, ezt élveztem. Mert Flóriánnak fantasztikus pedagógiai érzéke van ám. Folyamatosan jegyzetelte az elömenetelemet és a végén jegyet is kaptam! Kettest, német kettest, az nem is olyan rossz egy kezdötöl. Szóval nekünk most ez a minöségi idönk. Tanulunk. Tanulok. Elfogadni, megérteni, hogy öt ez érdekli, ö ebben jó, neki ez a szenvedélye. Nem baszogatni miatta, nem mondogatni, hogy bezzeg én a te korodban már miket olvastam (véletlenül tudom, ennek mennyire pusztító hatása van), hanem ennek örülni, ami van. Mert mi van? Van egy fantasztikusan okos, értelmes, kiemelkedöen szociális gyerekem, aki továbbra is roppant önálló. Ötödikes, ez az elsö éve a gimnáziumban, ami föleg ötödikben (ill. hatodikban) arról szól, hogy kiszórják a nem odavaló gyerekeket (lévén, hogy ez a legerösebb iskolaforma). Simán veszi az akadályokat. Nagy ritkán kér az apjától segítséget a tanulásban, de hamar kisül a turpisság: csak társaságra vágyott, nem segítségre. Ami nagyon jó, hogy a nagy kamaszodás meg gaming közepette azért megmaradt néhány anya-fia rituálénk, amiket rendszeresen megtartunk. Nem írnám most le egyiket sem, túl személyes ahhoz. Lényeg, hogy - bár nagy lépésekkel halad a leválás - idönként a tudtomra adja, hogy mégiscsak ö a kisebbik fiam. Két példával hadd érzékeltessem, milyen is ö:

a héten úgy adódott, hogy szerda este Jannak is meg nekem is az iskolában volt jelenésünk este tízig. Kértük a gyerekeket, hogy kerüljenek ágyba, mire haza érünk (nagy illúzióink azért nem voltak). Jövünk be jó késön az ajtón Jannal, nagy a csend, villanyok leoltva. Látjuk ám, hogy Flórián átvonszolta a matracát Tóbi szobájába, ott szuszognak egymás melett a legnagyobb egyetértésben. Nem akartunk hinni a szemünknek! Önállóságból, testvéri szeretetböl jeles! A másik. Tegnapra gaming night-ot hirdetett meg a helyi könyvtár, 18 és 22 óra között várták a viruális világba vágyó gyerekeket. Flórika elhívta az egyik kis barátját, de az lemondta. Oda se neki, elmegy ö egyedül is. Nem baj, hogy senkit nem ismersz? Majd most megismerem öket! - hangzott a minden kétségemet elsöprö válasz. Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy bemenjek-e vele. Áh dehogy, áh dehogy, áh dehogy! Végül parkolóhely híján épp csak kihajítottam a könyvtár elött, mondom, majd két óra múlva jövök érted. Hát persze, hogy a végéig maradt és imádta! Kapcsolatteremtésböl, új helyzetek kezeléséböl jeles! Néha nehéz vele. Velem. Összekülönbözünk. Talán, mert alig különbözünk. Isten éltessen drága Kisfiam!