Ma este, amikor a Harry Potter hetedik kötetének 700. oldalát olvasta épp a fiam...a könyvet, amit öt nappal ezelőtt vettem meg neki, mert szépen viselkedett a könyvesboltban...hát izé. Tudjátok, szeretném azt hinni, hogy ez a normális. Hogy egy gyerek belefeledkezik egy könyvbe, egy sztoriba, egy világba és csak olvas és olvas és olvas és SEMMI más nem létezik számára...én ilyen vagyok. Múltkor azt írta anyukám a fiamnak, hogy neki a könyvek a legjobb barátai. Ezen komolyan elgondolkoztam. Rájöttem, hogy nekem egy bizonyos könyv a legjobb barátom. Mindig ott van, mindig mást nyújt. Vigaszt, szeretetet, örömöt, társaságot. Igen, megvan! Most azonnal elvonulok egy barlangba és azzal a bizonyos könyvvel fogom leélni az életemet! Enni nem kér...
Igen, jól látjátok, iszonyatosan sok gondolat kavarog a fejemben az olvasással kapcsolatban, meg sem próbálom strukturált formába önteni. Legyen elég annyi, hogy az olvasást nekem kb. semmilyen program nem múlja felül. Egy kis olvasásra bármikor, bárhol rá lehet venni. Túlórázok is miatta szívesen.
Nem tudom, hogy valamit jól csináltunk- e, azaz nagyon jól csináltunk-e Tóbinál, vagy csak ő egyszerűen ilyen olvasógépnek született. Szeretném azt hinni, hogy mi csináltunk valamit jól. De simán lehet, hogy csak baromi nagy szerencse.
A lényeg az, hogy a gyerek olvas. Nekem ez normális. Nekem ez A normális. A szűkebb és tágabb környezetünknek viszont nem. Például ha Tóbi könyvvel a kezében, holdkórosként olvasva lép be a fodrászhoz, akkor körbevesznek az alkalmazottak és faggatnak, hogy ezt meg hogy csináltam. Hogy lehet az, hogy a 8 és fél éves fiam nem okostelefont nyomkodva lépett be az ajtón? Hát izé, eléggé el nem ítélhető módon még nem vettem neki okostelefont. No jó, de könyv??? KÖNYV??? Ezt meg hogy értem el???
Akkor se számíthatok sok együttérzésre, amikor arról panaszkodok valakinek, hogy a fiam reggel egy teljes óra alatt készül el. Mert gyakorlatilag mindent olvasás közben csinál...igazából már nem is panaszkodom, mert a válasz mindig ez: de jó!!! A te fiad olvas!!
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy alakult ez így. Sejtéseim azért vannak. Arra baromi hamar rájöttem, hogy imádok felolvasni. Ez egészen pontosan főként abból fakad, hogy imádom hallani a saját hangomat. Tudjátok, a fiaimnak az a marha nagy szerecséjük, hogy a pedagógiailag helyes cselkedetek pont egybe esnek az én mániáimmal. Tehát én nem azért olvastam már születésük óta hangosan, mert ennek hasznáról valami tudományos iratban olvastam. Áh dehogy! Sokkal inkább, mert mániásan imádok felolvasni! A színes gyerekkönyvekért pedig annyira rajongok, hogy egy könyvesboltba lépve először mindig a keménylapos könyveket simogatom végig (pedig már rég kinőtték őket!). Aztán itt van még a szabad levegőn való mozgás. Hát nekem pont az új játszóterek felfedezése a hobbim!
Na, de hol tartottam? Tóbi és az olvasás.
Akkor dokumentáljuk!
Tóbit 2010. augusztus 28-án vittük haza a kórházból. Otthon szépen lefektettem a kiságyába, s majd valami isteni sugallatra kezembe vettem a háztartásunkban akkoriban fellelhető EGYETLEN mesekönyvet, amit még Boriska ajándékozott Jannak sokkal korábban, nyelvtanítási célzattal. Na ez volt a Sicc az iskolában című örökbecsű. Én a magam részéről akkor lapoztam fel először. Óriási meglepetésemre rímekbe volt szedve a mese. Nagyon jól esett felolvasni. Annyira belemelegedtem, felolvastam az egészet egyszuszra. El is bóbiskolt a gyerek annak rendje s módja szerint. És ezzel meg is pecsételődött a sorsunk. Rájöttem, hogy én imádok felolvasni, a gyerek pedig elalszik tőle. Kell ennél több. Egészen elképesztő olvasásmaratonokat tartottam ettől a naptól kezdve, s mivel a mesekönyv arzenál még mindig elenyésző volt otthonunkban, egész komoly művek kerültek terítékre (Lármás vizek pl.). Tetszett Tóbinak a móka, nagyon is.
Aztán persze elkezdtem vásárolni. Szutyejev Vidám mesék című könyve van a fejemben, mint első saját mesekönyv. Egyszer azátn szerte hagytam a könyvet a földön, a fiam pedig felháborodva elkezdett kúszni felé. Tapsoltam örömömben! Akkor csinált ilyesmit először!
Most nem sorolnám fel az összes könyvet, amit valaha felolvastam Tóbinak, itt klimpírozhatnék hetekig. Annyi bizonyos, hogy Bartos Erika Hoppla meséi című könyve volt, van és lesz a valaha legtöbbet lapozott és legeslegeslegkedvencebb könyvünk. Ennek megfelelően ez a könyv van a legrosszabb állapotban az összes közül. Jan nem győzi toldozgatni-foldozgatni. Jan, aki ugyancsak oroszlánrészt vállalt az olvasásra ösztönzésben. Nagyon régóta az nálunk a módi, hogy egyik este velem olvas Tóbi magyarul, a másik este meg az apjával németül. Ez a modell nálunk nagyon jól bevált, mindkét gyereknél alkalmazzuk.
Egyébként jól el is kényeztettem Tóbit. Mivel mindenkor mindent felolvastam neki, nulla ösztönzést kapott arra, hogy bármit megpróbáljon önállóan kiolvasni. Állíthatom, hogy úgy ment iskolába, hogy még egy egyszerű szavacskát sem tudott kiolvasni, nem is próbált soha. Aztán hat héttel iskolakezdés után, az őszi szünet előtti utolsó tanítási napon ültünk a zenesuliban, vártunk az öcsire. A folyosó csendjében mondom Tóbinak, vegyen le egy köynvet a polcról, olvasok szívesen, hadd teljen az idő. Csak próbaképpen dugtam az orra alá az egyik oldalt, hadd lássam, megy-e már a szótagolás. Ami ezután következett, attól majdnem hanyatt estem. Tóbika olvasott. Hangosan olvasott. Nekem. Nem szótagolt, nem nyökögött, hanem rendesen olvasott. Nekem életem nagy pillanata volt.
De valahol azért logikus is. Hiszen engem egyetlenegy belső vágy vezérel keresztül az egész napon át. Szeretném, ha este lenne, az ágyban feküdnék és olvashatnék. Magamnak. Magamban. A kislámpa fényénél. Számomra ez a felülmúlhatatlan esti idill. Baromi nagy szerencse, hogy a férjemnek is (bár azt azért nem állítánám, hogy véletlen egybeesés, inkább tudatos választás). Jól emlékszem, még ifjú - s gyermektelen - házasok voltunk, hajnali háromkor estünk haza valahonnan. Hullafáradtan zuhantunk be az ágybe, de teljesen nyilvánvaló volt: villanyoltás előtt még olvasunk egy kicsit.
De miért is csodálkoznék Tóbika olvsasási habitusán?
Hiszen az egyik elgszebb emlék a gyerekkoromból az alábbi:
Balatonaliga, 1989. Újságíróüdülő. Szeles nap van, nem mehetünk be a vízbe. A napot mégis hasznosan töltjük. Olvasunk. Sorban ülünk a padon tesók. Zsuzsi 21, Rozika 11, Terike 9 éves. (Boriska, 6, még nem tudott olvasni, Veronka pedig még a gondolat halvány lila gőzében sem volt, ahogy mifelénk mondják). Mindhármunk kezében könyv. Az enyém címére már nem emlékszem, de az biztos, hogy a főszereplőt úgy hívták, hogy Earl Grey:-) Arra sétál apukám egyik kollégája. Megáll, néz bennünket merően. Majd megszólal: Az olvasó nép!
Hát, valahogy így. Így kezdődött. Most meg Harry Potter, hetedik kötet, 700. oldal. Öt nap alatt. Készen vagyok.
Mi jöhet még?????
PS: A trónkövetelők már a spájzban vannak, Flórián 4-5 betűs szavakat olvas saját elhatározásra, az első a LOTTO volt a játékboltban, a második a LEON volt egy Seat csomagtartóján:-))))
PS2: Ma egy anyuka komolyan megrökönyödve firtatta, hogy ha nincsen tévénk, akkor ugyan mit csinálunk este a férjemmel, amikor a gyerekek már alszanak (választ lásd feljebb).
