8

Vannak ilyen idilli képek a fejemben. Például arról, mit csinál egy férj és egy feleség vasárnap. Ez a kép még jó egy évtizede rögzült bennem, akkor ismerkedtem meg Leóval. Leó a nemzetiségét tekintve belga volt, s ha minden igaz, a tűzoltóknál vagy a katasztrófaelhárítóknál dolgozott a legfinomabb csokik hazájában. Egy nemzetközi delegációval járt Magyaroroszágon, valami tanulmányút félén vetette a sorsa Pécelre.

Anyukám szervezte a szakmai és a kulturális programokat, ő meg úgy gondolta, ha már rendelkezek idegenvezetői képesítéssel, ugyan tartsak velük én is. Kalauzoltam is őket becsületesen, hol a gödöllői kastély szépségeit ecseteltem, hol meg a Duna-kanyar gyöngyszemein időztünk el. Nem maradhatott ki a visegrádi vár, no meg a híres szentendrei lángosos sem. Emlékszem, itt anyukám számlát kért a BM-nek címezve, mégiscsak nemzetközi catering volt az a sajtos-tejfölös-zsíros csoda. Kapott is olyan fiktív számlát, hogy ihaj! De ennyit a magyar valóságról.

Mert az alternatív valóság meg az volt, hogy nagyon szimpatikus lett nekem ez a Leó. Jó tizenöt év választott el bennünket az ő javára, meg a frizurája is eléggé Einsteinére hajazott. De azért nagyon jókat beszélgettünk. Egyszer például arról, mit csinál majd a hétvégén, ha hazamegy. És ekkor tudtam meg, hogy megy ez tőlünk nyugatra. Náluk például úgy megy, hogy elmennek az asszonnyal futni. Minden vasárnap. Lefutnak nyolc kilométert a helyi parkban. Ott és akkor nekem ez több szempontból is a megközelíthetetlen idill csúcsának tűnt. Férj-feleség mindketten ilyen sportosak, ott van helyben a park is, naná, hogy futnak. Mit csinálnának ugyan? Elmerengtem, milyen jót is tehet egy kapcsolatnak az ilyen közös futkorászás.

"A hajam a derekamig ér, ha nyújtom egy kicsit."

Utolsó utunk egy szuvenírboltba vezetett, itt egy kicsit belegabalyodtam az angol nyelvbe. A feltételes módot végül így raktam össze: ha a feleséged lennék, ennek a fülbevalónak örülnék. Really? - jött az elképedés, de végül megvette. Neki. A Készenléti Rendőrségnél tettek ki az autóból, mentem Edy barátnőmmel úszni a BVSC-usziba. Sportból már akkor sem volt hiány az életemben. De azért a futás még nagyon távol állt tőlem. Arra még várni kellett. Tizenegy évet, meg jópár hónapot.

Tegnap sikerült! Igen, igen, lefutottam! Nyolc egész kilométert és még száz métert hozzá ráadásként, mert nem bírtam az energiáimmal. Nem a férjemmel, csak egyedül, nem a helyi parkban, hanem a mezőn, nem vasárnap, hanem csütörtökön, de nyolcat! Nyolc kilométert! Most jöttem rá, hogy ha tőlünk egy irányba futok négy kilométert, akkor a távolban már látom csillogni a Holt-Rajnát! Ez nagyon, de nagyon jól esett! Köszi a tippet Leó!

Csőőőőő!

Mindig szombaton jöttek, és mindig a tízórás vonattal. A Vera meg a Nóra. Testvérek voltak, de különbözőbbek már nem is lehettek volna. Vera, a nagyanyám, született úrinő, aki még időskorában is vigyázott a vonalaira, időnként pedig diétára fogta magát..."Terikém, elhagyok egy-egy vacsorát és hónap végére lemegy másfél kiló"..... Na persze nem nálunk. Anyukámnak előre ki volt adva, mit főzzön. Állandó szereplője volt a menünek a zellerkrémleves, utána jöhetett valami sült. Tepsis hurka, mondjuk. Van is erről egy kép Pécelen, ahogy körbeüli a család a szent disznótorost. Még nézni is egy mámor!

Nóra néni kifejezetten élvezettel kalandozott a falatkák világában, otthon is, meg nálunk is. Gurult is vígan, amíg a lába bírta. Mindehhez kapcsolódott a kicsattanó jókedve, az örök optimizmusa. Elég volt csak betoppannia hozzánk és már szakadtunk a nevetéstől. Imádtam a sztorijait! Kiváló ellenpontja volt nagymamámnak, aki köszönés után azonnal bezavart bennünket a fürdőszobába fésülködni meg mosakodni, ahogy az reggel egy jólnevelt kislánynak illik. Na, Nóra néni, ő aztán nem. Ő nem akarta rólunk vagdosni a vadhajtásokat. Helyette kártyázott velünk és csokit nyomott a kezünkbe. Hozta a sok fogrontót, ahogy a néhányéves Boriska egyszer hangosan megjegyezte. Persze, ő nem sértődött meg. Velünk együtt nevetett és kapott mindenki még egy cukorkát.

Emlékszem, egyszer kimentem apukámmal eléjük az állomásra. Talán, hogy ne lábatlankodjak otthon, amíg a húsleves elkészül (a kocsonya addigra már bent remegett a spajzban). Hazafelé a kocsiban nagymamám rögtön magaspolitikára váltott és apukámat faggatta: "Laci, akkor most hogy is van ez a jugoszláv helyzet? Volt, ugye, régen a Tito"...és itt elkövetkezett egy rémületesen értelmiségi beszélgetés, ami 12 évesen valahogy nem kötött le. Nóra néni rögtön meg is érezte, mennyire feszengek. Ő addig nem szólt egy szót sem, csak meredt maga elé. Persze, hagyta érvényesülni a nővérét a doktor úrral való társalgásban. Egyszer csak rám kacsintott és azt mondta: CSŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ! Úgy tört ki belőlem a röhögés, mint talán még soha. Végre egy felnőtt, aki leereszkedik hozzám, gyerekhez és nem akar komolykodni egy cseppet se.

Ezt a magánszámát aztán még sokszor előadta, mi pedig harsányan vihorásztunk. "Az az elmebeteg nevetésetek, az!" - korholt ilyenkor apukánk. Soha nem emésztette meg, hogy ebben pont rá hasonlítunk. Pont ebben. Ennyi év távlatából hadd tegyem hozzá: ebben is. De ezt akkor még nem tudtuk. Csak azt tudtuk, hogy mindig nagy felüdülés, ha nagymamám nem egyedül jön Miskolcról (hatvani avagy gödöllői átszállással), hanem hozza magával a húgát is. Nóra néni pedig jött, mit jött, egyenesen berobbant hozzánk jellegzetes csíkos otthonkájában, sötétített olvasószemüvegével, kék Scholl-papucsával és a kiváló kedélyével.

Pedig azért neki se volt könnyű. Őt is csak ugyanaz a kőkemény asszony nevelte fel, mint nagyanyámat. Szülésznő és angyalcsináló. Ennyit tudok a dédnagyanyámról. Aki befalazta a lányait az orosz katonáktól való félelmében. Hogy Nóra néni kitől örökölhette a túláradó jókedvét, számomra rejtély. Talán attól a dzsentri őstől, aki egy éjszaka elkártyázta a családi ezüstöt. Meg a kastélyt. Annyi bizonyos, hogy szép lány volt, túlságosan is. És nagyon jó táncos. A nénje nem győzött vigyázni rá. A fáma szerint 16 éves korában annyi táncpartnere akadt egy bálban, hogy úgy kellett haza menekíteni. Aztán csak megállapodott valakinél. Már gyűrűs menyasszony volt, amikor megismerte a leendő férjét. Lett is ebből kalamajka, és nem kicsi. Valahogy úgy rémlik, titokban költöztek Pestre és az első gyerekével teljesen magára volt utalva, a híresen szigorú mama nem támogatta. De minden harag megenyhül egyszer, ráadásul az első fiút egy lány és még egy fiú követte.

A családi idill nem tartott soká, Nóra néni igen hamar megözvegyült. Húgyhólyagrák, az vitte el Istvánt. Ő pedig élete végéig Kiss Istvánné maradt. Nekünk meg Nóra néni. Mert milyen szegényes a magyar nyelv! A mi rokonsági kapcsolatunkra nincs is szó. A nagymamám testvére - ez milyen körülményes már? A németnek jó, ő úgy mondja: Großtante. Magyarul nagy-nagynéni? Na, jó lesz ő Nóra néninek is!

Nóra nénin éveken át nem vettük észre, hogy öregszik. Ugyanúgy, ahogy apukámon évekig nem vettem észre, hogy megőszült. Nyaranta vendégül látott Szirmabesenyőn, kimentünk a Sajóhoz szalonnát sütni, volt, hogy még Kazára is kijött velünk a temetőbe. Igaz, hogy panaszkodott ő, ez fáj, az fáj, amikor pedig eljött hozzánk Kistarcsára megnézni a házunkat, az emeletre nem jött már fel. Pár évvel korábban az esküvőnkre még igen, ott készült rólunk az egyetlen valamirevaló közös képünk.

Szóval mondom, nem öregedett. Látványosan biztosan nem. Akinek ilyen élet van a tekintetében, az könnyen megtéveszti a környezetét. Aki úgy tudott mesélni a nagyapámról, mint senki más. Kiköltözésünk előtt még szerettünk volna elköszönni tőle. Éppen a közelében voltunk a nyár egyik utolsó hétvégéjén, be szerettünk volna ugrani hozzá. "Most nem jó Terikém, gyertek máskor, szét van verve a ház, meg a kutya is folyton ugrál, gyertek máskor!" Éreztem, hogy ódzkodik ettől az utolsó vizittől. Talán nem akarta, hogy úgy lássuk, olyan öregen. Szóval most igyekszem. Igyekszem olyannak megőrizni őt az emlékezetemben, amilyennek mindig is láttam: derűsnek, elpusztíthatatlannak, sziklaszilárdnak. Nóra néni volt, van és mindig lesz. Akkor is, ha már nem tudunk tőle elbúcsúzni.

Éppen tíz évvel élte túl a hat évvel idősebb nővérét, a novembernek szinte ugyanazon a napján ment el Vera után. Drága Nóra néni, nyugodj békében! Máskülönben pedig: CSŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ!!!

214

Gábor, ugye, hallasz?

Ma megint olyan illatot hozott a szél. Olyan későőszit. November volt akkor is, inkább az eleje, mintsem a vége. Álltunk egymással szemben a sápadt napfényben , te ütemesen verted bele a fejedet az okkersárga házfalba. Én egy óvatlan mozdulattal a fejed és a fal közé tettem a kezem, de meg is bántam azon nyomban. - A kurva anyádat! Meg nektek is a kuva anyátokat, mind! - fordultam ekkor a szüleid felé, akik egy kicsit hátrébb toporogtak. Aztán elkezdtem futni, futni, ki a világból...de ne szaladjunk ennyire előre! Inkább nézzük meg, hogyan is jutottunk el idáig.

Október közepén már teljesen nyilvánvalóan látszott, hogy hiába a második esély, te a gimnázium második évét nem Budapest elitiskolájában (aka versenyistálló) fogod elvégezni. A szüleid pedig bepánikoltak. Mással legalábbis nem tudom magyarázni azt a csodálatosan megasröptű gondolatmenetet, ami ezután következett. Vagyis ha már ők nem tudtak téged megnevelni és legalább valami alapvető szabálykövetést beléd verni, akkor majd ott, a ferenceseknél biztosan megjavulsz, kicserélődsz, átalakulsz, naná. Tizenhét évesen ilyenek szoktak történni az emberrel. Pláne valakivel, akit már nyolcadikban vadembernek tituláltak a tanárai és a minimális mindennapi megszorításokkal (pl. időben való felkelés) sem tudott mit kezdeni.

Ezen annyit nevetek mostanában amúgy. Amikor Vekerdy a kamaszok fiziológiás fáradságáról beszél, akkor mindig te vagy előttem. Képes voltál zoknifelhúzás közben visszaaludni. Úristen, mennyire utáltalak érte! Pedig csak a hormonok! Most már értem! 

De vissza 1996-ba, amikoris a szüleid egy szép napon bejelentették: kicsi fiam, irány a börtön esztergomi Ferences Gimnázium. Ahol heti egyszer, vasárnap meglátogathatnak a szüleid (és az ő jelenlétükben találkozhatsz a barátnőddel is!), karácsonyra pedig akár haza is nézhetsz pár napra. Már önmagában ez a szigor is megdöbbentett. Frankón? Ennyit fogunk találkozni? És akkor mikor fogunk...öööö...kézenfogva szaladgálni???...persze, ezt akartam írni! De nem szóltam egy szót sem. Én annyira tiszteltem akkor a szüleidet (meg a felnőtteket úgy általában), hogy teljes mértékben támogattam a döntésüket: igen, csak a javadat akarják, hidd el, így lesz a legjobb. Főleg nekik, mert végre eggyel kevesebb teher lesz a vállukon.

Az utolsó hétvégét a beköltözés előtt nálatok töltöttem. Anyukád egész szombaton varrt. Varrta bele a számodat az összes létező ruhadarabodba. 214. Ez volt a számod, erre emlékszem. Te voltál a 214-es beköltöző. Rab, akármi. Egy zoknit azt hiszem én is bevállaltam. Össze is szurkáltam az ujjamat rendesen. Sosem voltam jó varró, tudod. Volt aztán vasárnap szép ünnepi ebéd, utána pedig megejtettük a mi kis búcsúszeánszunkat. Nagyon szépen sütött a nap azon a hegyen, ahová felvittél motorral, esküszöm, bármelyik Hollywood-i filmben megállná a helyét az a jelenet. De aztán csak el kellett indulnunk. Sötét volt, mire odaértünk. Anyukád és én a kocsiban maradtunk, nők az iskolába nem tehették be a lábukat. Apukád kísért be.
- Penetráns! - ezzel az egy szóval jellemezte azt a szagot, ami a harminc fős hálóban keringett. Akkor hallottam ezt a szót először. Valahogy éreztem, hogy nem a rózsaillat szinonímája. Mi még elég sokáig búcsúzkodtunk az ablakon keresztül, de aztán anyukád beletaposott a gázba. Így is nagyon, de nagyon sokára értem haza. Otthon apukám vígasztalt: ha van esze, még az éjjel megszökik. Ott fog várni az iskola előtt, meglásd! Egy lyukas garast nem adtam ezért a jóslatért. Persze, hiszen hol volt akkor még az én emberismeretem apukámétól.

Másnap délben irodalomórán ültünk egy tetőtéri tanteremben. Szépen sütött a nap, a budai várnegyed összes harangja értem szólt. Emlékszem, arra gondoltam, hogy te most a bazilika harangjait hallod. Komolyan elrévedtem ebben a képzelgésben. Hetedik óra után hullafáradtan indultam le a Batthyány-ra, néhány lógós osztálytársam széles mosollyal jött velem szemben. - Nagy meglepetés vár téged a metrónál! - kiabálták már messziről. És tényleg! Ott álltál, hátadat lazán az automatának vetve. Először meg se ismertelek a rövid hajaddal. Pár nappal korábban szabadultál meg attól az őrületes lobonctól, ami valamiképpen a ferenceseknél bűnnek számított. Pont olyan színe és állaga volt, mint az enyémnek. Készült is erről egy fénykép valamikor. Szerintem azt is a kandallónk nyelte el, az összes létező szerelmes leveleddel, képeslapoddal és apró csecsebecséddel együtt. Mindegy. Megörültem neked, de meg is döbbentem. Ha akkor tudtuk volna, mi az az internet meg a cset, akkor tuti azzal indítok, hogy WTF???

Két buta kis félhang egy kottafüzetben

Hazafelé a vonaton aztán sok mindenre fény derült. Hogy te tényleg komolyan gondoltad ezt az egész beköltözősdit, a távkapcsolatot, a vágyakozást a karácsonyi nagy találkozásra, meg mindent. Viszont lefekvés után láttad, hogy egyesek kézenfogva mentek ki WC-re...és ugye, nem akarom, hogy belőled is olyan váljék?? Dehogy akartam, sőt, szerintem már maga a bentlakásos szigor sem volt feltétlenül célravezető. Lényeg, hogy végül az éjszaka közepén dobbantottál. Anyukádék később úgy mesélték, hogy az esőcsatornán másztál le. Hiába, ők maguk is szerették táplálni a rólad kialakult vadromantikus képzeteket. A saját bevallásod szerint simán kisétáltál, a portásnak adtál egy üveg sört csupán...hogy az honnan volt nálad, nem firtattam.

Anyukád, aki a fáma szerint elsírta magát, amikor hajnalban becsöngettél otthon, nagyon szépen megkért ezek után, hogy legalább egyetlen aprócska hetet bírjál már ki az említett intézet falai között, hátha! Hátha megkedveled! És lőn! Belementél. Újra eljött a vasárnap, én már reggel átrándultam (azaz két órán át vonatoztam-metróztam-héveztem-kutyagoltam Pécelről) Csillaghegyre. Anyukáddal sütöttem-főztem egész délelőtt, én a magam részéről mákos gubával készültem. Merthogy! Történt valami! Valami, ami miatt kútba esett az eredeti terv, hogy téged elhozunk a sittről. Megérkezett a katonai behívód. Hát igen, mondom, ez nem tegnap volt, hanem az általános hadkötelezettség idején. Te egy bő hónap múlva töltötted a tizenhetet, azért jött meg. A szüleid szerint ez annyit jelentett, hogy ha nem vagy valamiféle oktatási intézmény nappali tagozatos tanulója, azonnal besoroznak. Fogalmam sincs, hogy ez tényleg így volt-e. Ők állították, hogy igen. Lobogtatták a borítékot, kilátszott belőle valami gépelt levél. Bevallom, soha nem olvastam. Felőlem akármi lehetett benne. Talán csak valami reklámlevél volt, vagy egy fizetési felszólítás. Mindegy. Még mindig vakon hittem a szüleidnek.

Sosem felejtem el, ahogy vártál bennünket, a felszabadító sereget. Ahogy ott állsz az utcasarkon, rettenetesen sötét tekintettel, melletted egy sporttáskába az összes cuccod belesuvasztva, az arcodat eddigre pirosra csípte a novemberi szél. Ki tudja, mióta álltál ott. A szüleid az autó melegében szembesítettek a fordulattal. Könyörögtek, hogy maradj a seggeden. Apukád győzködött. Anyukád szipogott. Te csomókban tépted a hajadat. Tudod, a szabadság szimbólumát. WHY DON'T MY MOTHER LOVE ME??? Én egy büdös szót nem szóltam. Végül feltépted az ajtót, elkezdtél rohanni. Én utánad. Addig a bizonyos házfalig. Amit valami miatt alkalmasnak ítéltél rajta, hogy beleverd a fejed. Nem is hagytad abba, amíg én el nem kezdtem artikulálatlanul üvölteni. Veled, meg mindenkivel, aki belesodort bennünket ebbe az elmebeteg helyzetbe. (Hogy mit ki nem hoz az emberből egy kis ujjperc-fájdalom!)  A szüleidtől azóta sem kértem bocsánatot a sok trágárságért. De ők rendesek voltak, nem haragudtak. Belátták, hogy itt már végetért a tudományuk. Szépen haza mentek. Engem is vittek volna, de én nemet mondtam. Jó lesz nekem majd busszal. 

Persze, te most azt hiszed, miattad maradtam. A fenét. Borzalmasan éhes voltam eddigre, és legalább a mákos gubát meg akartam kóstolni. Úgy lehet....tán még langyos lesz egy kicsit – reménykedtem. A Kis-Duna mellett ettük meg végül, egy padon. Az utolsó előtti sárga busszal mentem haza. A borzalmasan hosszú és kacskaringós utat egy kis zenehallgatással ütöttem el, walkman-ről szólt a Grease válogatáskazettám...mondom, nem tegnapi történet ez (habár azt a válogatást a mai napig szívesen hallgatom, akár futás közben is)! Közel négy óra múlva értem haza. 

És igen, másnap megintcsak ott vártál az iskola előtt. Pont úgy, ahogy apukám jósolta. Kiderült, hogy az utolsó busszal te is eljöttel Esztergomból, ezúttal örökre. Otthon aztán rájöttek az ősök, hogy ugyan miért ne járhatnál te egy normális iskolába? Tényleg, miért is ne? Hétfő reggel bementetek a tesód szakközepébe, ahol tárt karokkal fogadtak. Téged, a matekzsenit, mindenféle verseny nyertesét. És, hogy ehhez a pofonegyszerű döntéshez miért kellett megjárnunk a poklot poklát? Pardon, a kolduló rendet??? Ki tudja már azt. Év végén aztán tesiből buktál, ráadásul a pótvizsgán kifordult a bokád a bemelegítésnél...de aztán csak leérettségiztél. Nem tudom, hogyan s miként, azt már nem én asszisztáltam végig. Hála Istennek!

Mindennek most, a napokban van pontosan húsz éve. Az én fiaim még kicsik, a kamaszkor egyelőre a távoli jövőben rejlik. Mindazonáltal nagyon remélem, hogy tizenéves korukban nem kell kétségbeesett döntéseket hoznom, az addigi elbaszott nevelésemet helyrehozandó. Isten engem úgy segéljen!

What is love?

Baby don't hurt me, don't hurt me, no more...ugye, ugye? Hogy is énekelte a szépemlékezetű Haddaway? Hát persze, hogy ismered, hogyne ismernéd, együtt nőttünk fel ezen:

Mennyit hallgattuk ezt! Nekem amúgy az egész életemet végigkíséri ez a dal, akármilyen avíttosan hangzik is ma már minden retro-disco kedvence. Mindig és mindenkor a legváratlanabb pillanatokban csendül fel Mr. Bőrmellény kappanhangja. Hol a nyári táborban, hol az egyetemi pinceklubban, hol meg a céges karácsonyi bulin. A helyeken, ahol én többnyire -  a nemlétező tánctudásomat rejtegetve - azon agyaltam: what is love??? (a baby don't hurt me valahogy nem jutott eszembe).

Egyszer - tizensok éve - emígyen elmélkedtem erről a naplómban: "What is love? - visszhangozták Haddaway örök kérdését a hangszórók. Mi csak bámultuk egymást, és fogalmunk sem volt a válaszról. Meg arról, hogy mit kellene most csinálni. És, hogy egyáltalán kell-e csinálni valamit?" Ez annyira tipikus félszeg/kamasz/bulis szitu. Mint ahogy ez is: "szerettem volna a te kezedet fogni és torkom szakadtából a füledbe ordítani, hogy álmodtam egy világot magmanak, itt állok a kapui előtt, adj erőt, hogy be tudjak lépni, adj erőt a magas falak előtt! Persze, te a közelemben sem voltál. Valahol hátrébb tébláboltál és időnként összeakadt a tekintetünk. Ennyi. A New York, New York-nál már direkt hátat fordítottam neked, azt pedig biztosan tudtam, hogy nem veled fogok felébredni abban a városban, ami soha nem alszik."

Ennyit a múltbanézésről. És hogy hangzik mindez a jelenben? Így:

A hangszerelés szerintem elég jól sikerült, bár nekem, a kilencvenes évek tinédzserének mindig is az eredeti lesz az igazi, egyszeri, megismételhetetlen és felülmúlhatatlan. S ha bulikba, diszkókba meg pincehelyiségekbe nem is járok már, fodrászhoz azért szoktam. A fiaimat viszem főként, a gyerekhajvágás még itt sem számít úri huncutságnak (az én hajam vágása már igen). Ott meg ugye, szól a rádió. Tegnap annak rendje s módja szerint le is játszották az idei verziót. Pont, amikor bennük gyönyörködtem:

Nem maradt bennem több kérdés...az meg, hogy baby don't hurt me, baby don't hurt me, no more...na hagyjatok békén, köszi!!!!