214

Gábor, ugye, hallasz?

Ma megint olyan illatot hozott a szél. Olyan későőszit. November volt akkor is, inkább az eleje, mintsem a vége. Álltunk egymással szemben a sápadt napfényben , te ütemesen verted bele a fejedet az okkersárga házfalba. Én egy óvatlan mozdulattal a fejed és a fal közé tettem a kezem, de meg is bántam azon nyomban. - A kurva anyádat! Meg nektek is a kuva anyátokat, mind! - fordultam ekkor a szüleid felé, akik egy kicsit hátrébb toporogtak. Aztán elkezdtem futni, futni, ki a világból...de ne szaladjunk ennyire előre! Inkább nézzük meg, hogyan is jutottunk el idáig.

Október közepén már teljesen nyilvánvalóan látszott, hogy hiába a második esély, te a gimnázium második évét nem Budapest elitiskolájában (aka versenyistálló) fogod elvégezni. A szüleid pedig bepánikoltak. Mással legalábbis nem tudom magyarázni azt a csodálatosan megasröptű gondolatmenetet, ami ezután következett. Vagyis ha már ők nem tudtak téged megnevelni és legalább valami alapvető szabálykövetést beléd verni, akkor majd ott, a ferenceseknél biztosan megjavulsz, kicserélődsz, átalakulsz, naná. Tizenhét évesen ilyenek szoktak történni az emberrel. Pláne valakivel, akit már nyolcadikban vadembernek tituláltak a tanárai és a minimális mindennapi megszorításokkal (pl. időben való felkelés) sem tudott mit kezdeni.

Ezen annyit nevetek mostanában amúgy. Amikor Vekerdy a kamaszok fiziológiás fáradságáról beszél, akkor mindig te vagy előttem. Képes voltál zoknifelhúzás közben visszaaludni. Úristen, mennyire utáltalak érte! Pedig csak a hormonok! Most már értem! 

De vissza 1996-ba, amikoris a szüleid egy szép napon bejelentették: kicsi fiam, irány a börtön esztergomi Ferences Gimnázium. Ahol heti egyszer, vasárnap meglátogathatnak a szüleid (és az ő jelenlétükben találkozhatsz a barátnőddel is!), karácsonyra pedig akár haza is nézhetsz pár napra. Már önmagában ez a szigor is megdöbbentett. Frankón? Ennyit fogunk találkozni? És akkor mikor fogunk...öööö...kézenfogva szaladgálni???...persze, ezt akartam írni! De nem szóltam egy szót sem. Én annyira tiszteltem akkor a szüleidet (meg a felnőtteket úgy általában), hogy teljes mértékben támogattam a döntésüket: igen, csak a javadat akarják, hidd el, így lesz a legjobb. Főleg nekik, mert végre eggyel kevesebb teher lesz a vállukon.

Az utolsó hétvégét a beköltözés előtt nálatok töltöttem. Anyukád egész szombaton varrt. Varrta bele a számodat az összes létező ruhadarabodba. 214. Ez volt a számod, erre emlékszem. Te voltál a 214-es beköltöző. Rab, akármi. Egy zoknit azt hiszem én is bevállaltam. Össze is szurkáltam az ujjamat rendesen. Sosem voltam jó varró, tudod. Volt aztán vasárnap szép ünnepi ebéd, utána pedig megejtettük a mi kis búcsúszeánszunkat. Nagyon szépen sütött a nap azon a hegyen, ahová felvittél motorral, esküszöm, bármelyik Hollywood-i filmben megállná a helyét az a jelenet. De aztán csak el kellett indulnunk. Sötét volt, mire odaértünk. Anyukád és én a kocsiban maradtunk, nők az iskolába nem tehették be a lábukat. Apukád kísért be.
- Penetráns! - ezzel az egy szóval jellemezte azt a szagot, ami a harminc fős hálóban keringett. Akkor hallottam ezt a szót először. Valahogy éreztem, hogy nem a rózsaillat szinonímája. Mi még elég sokáig búcsúzkodtunk az ablakon keresztül, de aztán anyukád beletaposott a gázba. Így is nagyon, de nagyon sokára értem haza. Otthon apukám vígasztalt: ha van esze, még az éjjel megszökik. Ott fog várni az iskola előtt, meglásd! Egy lyukas garast nem adtam ezért a jóslatért. Persze, hiszen hol volt akkor még az én emberismeretem apukámétól.

Másnap délben irodalomórán ültünk egy tetőtéri tanteremben. Szépen sütött a nap, a budai várnegyed összes harangja értem szólt. Emlékszem, arra gondoltam, hogy te most a bazilika harangjait hallod. Komolyan elrévedtem ebben a képzelgésben. Hetedik óra után hullafáradtan indultam le a Batthyány-ra, néhány lógós osztálytársam széles mosollyal jött velem szemben. - Nagy meglepetés vár téged a metrónál! - kiabálták már messziről. És tényleg! Ott álltál, hátadat lazán az automatának vetve. Először meg se ismertelek a rövid hajaddal. Pár nappal korábban szabadultál meg attól az őrületes lobonctól, ami valamiképpen a ferenceseknél bűnnek számított. Pont olyan színe és állaga volt, mint az enyémnek. Készült is erről egy fénykép valamikor. Szerintem azt is a kandallónk nyelte el, az összes létező szerelmes leveleddel, képeslapoddal és apró csecsebecséddel együtt. Mindegy. Megörültem neked, de meg is döbbentem. Ha akkor tudtuk volna, mi az az internet meg a cset, akkor tuti azzal indítok, hogy WTF???

Két buta kis félhang egy kottafüzetben

Hazafelé a vonaton aztán sok mindenre fény derült. Hogy te tényleg komolyan gondoltad ezt az egész beköltözősdit, a távkapcsolatot, a vágyakozást a karácsonyi nagy találkozásra, meg mindent. Viszont lefekvés után láttad, hogy egyesek kézenfogva mentek ki WC-re...és ugye, nem akarom, hogy belőled is olyan váljék?? Dehogy akartam, sőt, szerintem már maga a bentlakásos szigor sem volt feltétlenül célravezető. Lényeg, hogy végül az éjszaka közepén dobbantottál. Anyukádék később úgy mesélték, hogy az esőcsatornán másztál le. Hiába, ők maguk is szerették táplálni a rólad kialakult vadromantikus képzeteket. A saját bevallásod szerint simán kisétáltál, a portásnak adtál egy üveg sört csupán...hogy az honnan volt nálad, nem firtattam.

Anyukád, aki a fáma szerint elsírta magát, amikor hajnalban becsöngettél otthon, nagyon szépen megkért ezek után, hogy legalább egyetlen aprócska hetet bírjál már ki az említett intézet falai között, hátha! Hátha megkedveled! És lőn! Belementél. Újra eljött a vasárnap, én már reggel átrándultam (azaz két órán át vonatoztam-metróztam-héveztem-kutyagoltam Pécelről) Csillaghegyre. Anyukáddal sütöttem-főztem egész délelőtt, én a magam részéről mákos gubával készültem. Merthogy! Történt valami! Valami, ami miatt kútba esett az eredeti terv, hogy téged elhozunk a sittről. Megérkezett a katonai behívód. Hát igen, mondom, ez nem tegnap volt, hanem az általános hadkötelezettség idején. Te egy bő hónap múlva töltötted a tizenhetet, azért jött meg. A szüleid szerint ez annyit jelentett, hogy ha nem vagy valamiféle oktatási intézmény nappali tagozatos tanulója, azonnal besoroznak. Fogalmam sincs, hogy ez tényleg így volt-e. Ők állították, hogy igen. Lobogtatták a borítékot, kilátszott belőle valami gépelt levél. Bevallom, soha nem olvastam. Felőlem akármi lehetett benne. Talán csak valami reklámlevél volt, vagy egy fizetési felszólítás. Mindegy. Még mindig vakon hittem a szüleidnek.

Sosem felejtem el, ahogy vártál bennünket, a felszabadító sereget. Ahogy ott állsz az utcasarkon, rettenetesen sötét tekintettel, melletted egy sporttáskába az összes cuccod belesuvasztva, az arcodat eddigre pirosra csípte a novemberi szél. Ki tudja, mióta álltál ott. A szüleid az autó melegében szembesítettek a fordulattal. Könyörögtek, hogy maradj a seggeden. Apukád győzködött. Anyukád szipogott. Te csomókban tépted a hajadat. Tudod, a szabadság szimbólumát. WHY DON'T MY MOTHER LOVE ME??? Én egy büdös szót nem szóltam. Végül feltépted az ajtót, elkezdtél rohanni. Én utánad. Addig a bizonyos házfalig. Amit valami miatt alkalmasnak ítéltél rajta, hogy beleverd a fejed. Nem is hagytad abba, amíg én el nem kezdtem artikulálatlanul üvölteni. Veled, meg mindenkivel, aki belesodort bennünket ebbe az elmebeteg helyzetbe. (Hogy mit ki nem hoz az emberből egy kis ujjperc-fájdalom!)  A szüleidtől azóta sem kértem bocsánatot a sok trágárságért. De ők rendesek voltak, nem haragudtak. Belátták, hogy itt már végetért a tudományuk. Szépen haza mentek. Engem is vittek volna, de én nemet mondtam. Jó lesz nekem majd busszal. 

Persze, te most azt hiszed, miattad maradtam. A fenét. Borzalmasan éhes voltam eddigre, és legalább a mákos gubát meg akartam kóstolni. Úgy lehet....tán még langyos lesz egy kicsit – reménykedtem. A Kis-Duna mellett ettük meg végül, egy padon. Az utolsó előtti sárga busszal mentem haza. A borzalmasan hosszú és kacskaringós utat egy kis zenehallgatással ütöttem el, walkman-ről szólt a Grease válogatáskazettám...mondom, nem tegnapi történet ez (habár azt a válogatást a mai napig szívesen hallgatom, akár futás közben is)! Közel négy óra múlva értem haza. 

És igen, másnap megintcsak ott vártál az iskola előtt. Pont úgy, ahogy apukám jósolta. Kiderült, hogy az utolsó busszal te is eljöttel Esztergomból, ezúttal örökre. Otthon aztán rájöttek az ősök, hogy ugyan miért ne járhatnál te egy normális iskolába? Tényleg, miért is ne? Hétfő reggel bementetek a tesód szakközepébe, ahol tárt karokkal fogadtak. Téged, a matekzsenit, mindenféle verseny nyertesét. És, hogy ehhez a pofonegyszerű döntéshez miért kellett megjárnunk a poklot poklát? Pardon, a kolduló rendet??? Ki tudja már azt. Év végén aztán tesiből buktál, ráadásul a pótvizsgán kifordult a bokád a bemelegítésnél...de aztán csak leérettségiztél. Nem tudom, hogyan s miként, azt már nem én asszisztáltam végig. Hála Istennek!

Mindennek most, a napokban van pontosan húsz éve. Az én fiaim még kicsik, a kamaszkor egyelőre a távoli jövőben rejlik. Mindazonáltal nagyon remélem, hogy tizenéves korukban nem kell kétségbeesett döntéseket hoznom, az addigi elbaszott nevelésemet helyrehozandó. Isten engem úgy segéljen!