Csőőőőő!

Mindig szombaton jöttek, és mindig a tízórás vonattal. A Vera meg a Nóra. Testvérek voltak, de különbözőbbek már nem is lehettek volna. Vera, a nagyanyám, született úrinő, aki még időskorában is vigyázott a vonalaira, időnként pedig diétára fogta magát..."Terikém, elhagyok egy-egy vacsorát és hónap végére lemegy másfél kiló"..... Na persze nem nálunk. Anyukámnak előre ki volt adva, mit főzzön. Állandó szereplője volt a menünek a zellerkrémleves, utána jöhetett valami sült. Tepsis hurka, mondjuk. Van is erről egy kép Pécelen, ahogy körbeüli a család a szent disznótorost. Még nézni is egy mámor!

Nóra néni kifejezetten élvezettel kalandozott a falatkák világában, otthon is, meg nálunk is. Gurult is vígan, amíg a lába bírta. Mindehhez kapcsolódott a kicsattanó jókedve, az örök optimizmusa. Elég volt csak betoppannia hozzánk és már szakadtunk a nevetéstől. Imádtam a sztorijait! Kiváló ellenpontja volt nagymamámnak, aki köszönés után azonnal bezavart bennünket a fürdőszobába fésülködni meg mosakodni, ahogy az reggel egy jólnevelt kislánynak illik. Na, Nóra néni, ő aztán nem. Ő nem akarta rólunk vagdosni a vadhajtásokat. Helyette kártyázott velünk és csokit nyomott a kezünkbe. Hozta a sok fogrontót, ahogy a néhányéves Boriska egyszer hangosan megjegyezte. Persze, ő nem sértődött meg. Velünk együtt nevetett és kapott mindenki még egy cukorkát.

Emlékszem, egyszer kimentem apukámmal eléjük az állomásra. Talán, hogy ne lábatlankodjak otthon, amíg a húsleves elkészül (a kocsonya addigra már bent remegett a spajzban). Hazafelé a kocsiban nagymamám rögtön magaspolitikára váltott és apukámat faggatta: "Laci, akkor most hogy is van ez a jugoszláv helyzet? Volt, ugye, régen a Tito"...és itt elkövetkezett egy rémületesen értelmiségi beszélgetés, ami 12 évesen valahogy nem kötött le. Nóra néni rögtön meg is érezte, mennyire feszengek. Ő addig nem szólt egy szót sem, csak meredt maga elé. Persze, hagyta érvényesülni a nővérét a doktor úrral való társalgásban. Egyszer csak rám kacsintott és azt mondta: CSŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ! Úgy tört ki belőlem a röhögés, mint talán még soha. Végre egy felnőtt, aki leereszkedik hozzám, gyerekhez és nem akar komolykodni egy cseppet se.

Ezt a magánszámát aztán még sokszor előadta, mi pedig harsányan vihorásztunk. "Az az elmebeteg nevetésetek, az!" - korholt ilyenkor apukánk. Soha nem emésztette meg, hogy ebben pont rá hasonlítunk. Pont ebben. Ennyi év távlatából hadd tegyem hozzá: ebben is. De ezt akkor még nem tudtuk. Csak azt tudtuk, hogy mindig nagy felüdülés, ha nagymamám nem egyedül jön Miskolcról (hatvani avagy gödöllői átszállással), hanem hozza magával a húgát is. Nóra néni pedig jött, mit jött, egyenesen berobbant hozzánk jellegzetes csíkos otthonkájában, sötétített olvasószemüvegével, kék Scholl-papucsával és a kiváló kedélyével.

Pedig azért neki se volt könnyű. Őt is csak ugyanaz a kőkemény asszony nevelte fel, mint nagyanyámat. Szülésznő és angyalcsináló. Ennyit tudok a dédnagyanyámról. Aki befalazta a lányait az orosz katonáktól való félelmében. Hogy Nóra néni kitől örökölhette a túláradó jókedvét, számomra rejtély. Talán attól a dzsentri őstől, aki egy éjszaka elkártyázta a családi ezüstöt. Meg a kastélyt. Annyi bizonyos, hogy szép lány volt, túlságosan is. És nagyon jó táncos. A nénje nem győzött vigyázni rá. A fáma szerint 16 éves korában annyi táncpartnere akadt egy bálban, hogy úgy kellett haza menekíteni. Aztán csak megállapodott valakinél. Már gyűrűs menyasszony volt, amikor megismerte a leendő férjét. Lett is ebből kalamajka, és nem kicsi. Valahogy úgy rémlik, titokban költöztek Pestre és az első gyerekével teljesen magára volt utalva, a híresen szigorú mama nem támogatta. De minden harag megenyhül egyszer, ráadásul az első fiút egy lány és még egy fiú követte.

A családi idill nem tartott soká, Nóra néni igen hamar megözvegyült. Húgyhólyagrák, az vitte el Istvánt. Ő pedig élete végéig Kiss Istvánné maradt. Nekünk meg Nóra néni. Mert milyen szegényes a magyar nyelv! A mi rokonsági kapcsolatunkra nincs is szó. A nagymamám testvére - ez milyen körülményes már? A németnek jó, ő úgy mondja: Großtante. Magyarul nagy-nagynéni? Na, jó lesz ő Nóra néninek is!

Nóra nénin éveken át nem vettük észre, hogy öregszik. Ugyanúgy, ahogy apukámon évekig nem vettem észre, hogy megőszült. Nyaranta vendégül látott Szirmabesenyőn, kimentünk a Sajóhoz szalonnát sütni, volt, hogy még Kazára is kijött velünk a temetőbe. Igaz, hogy panaszkodott ő, ez fáj, az fáj, amikor pedig eljött hozzánk Kistarcsára megnézni a házunkat, az emeletre nem jött már fel. Pár évvel korábban az esküvőnkre még igen, ott készült rólunk az egyetlen valamirevaló közös képünk.

Szóval mondom, nem öregedett. Látványosan biztosan nem. Akinek ilyen élet van a tekintetében, az könnyen megtéveszti a környezetét. Aki úgy tudott mesélni a nagyapámról, mint senki más. Kiköltözésünk előtt még szerettünk volna elköszönni tőle. Éppen a közelében voltunk a nyár egyik utolsó hétvégéjén, be szerettünk volna ugrani hozzá. "Most nem jó Terikém, gyertek máskor, szét van verve a ház, meg a kutya is folyton ugrál, gyertek máskor!" Éreztem, hogy ódzkodik ettől az utolsó vizittől. Talán nem akarta, hogy úgy lássuk, olyan öregen. Szóval most igyekszem. Igyekszem olyannak megőrizni őt az emlékezetemben, amilyennek mindig is láttam: derűsnek, elpusztíthatatlannak, sziklaszilárdnak. Nóra néni volt, van és mindig lesz. Akkor is, ha már nem tudunk tőle elbúcsúzni.

Éppen tíz évvel élte túl a hat évvel idősebb nővérét, a novembernek szinte ugyanazon a napján ment el Vera után. Drága Nóra néni, nyugodj békében! Máskülönben pedig: CSŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ!!!