Kistarcsai arcok IV.

Útonállók

Úton-útfélen találkozhatsz velük. Falusi utcák elengedhetetlen tartozékai ők. Állnak az út szélén, jellemzően hátrakulcsolt kézzel, esetleg valamely szerszám nyelére támaszkodva. Figyelik, ki merre jár, mit csinál, kivel s miért. Munkásruhában leginkább. Hiszen a ház előtt mindig van valami dolog. Fűnyírás, gazolás, metszés, festés, ilyesmi. Nem sürgős, persze. Ráér és ők is ráérnek. Közben bárkivel szívesen szóba elegyednek. Ha valamilyen oknál fogva nincsenek jelen, hiányoznak. Ők, az útonállók.

A szaki

Azt hiszem, ő volt az, aki először emberszámba vett bennünket itt az utcánkban. Mivel vezetni nem tudtam, mindent gyalog és hát persze Tóbikámat magam előtt tolva intéztem akkoriban. Ez a tény hamarosan feltűnt az utca elején lakó bácsinak is, heteken belül régi ismerősként üdvözölte az akkor 10 hónapos fiamat. Soha, egyetlenegyszer sem mulasztotta el köszönteni őt. Én meg nagyon örültem, hogy megvan az első kontaktus az új lakóhelyünkön. Megtudtuk, hogy Pista bácsit tisztelhetjük a rigorózusan kék melós ruhában és félrecsapott svájci sapkában járó öreget, aki amolyan önjelölt Szalacsiként csinosítgatja az objektumot. SZTK-keretes szemüvegében jóval idősebbnek néz ki a valószínűsíthető koránál, olyan zsémbes öregember imidzse van, hogy a vén Csoszogi sírva könyörög a receptért. Pedig apukámnál vagy egy jó tízessel fiatalabb lehet, talán valami szörnyű fizikai munkában mehetett így tönkre. Imádom, amikor télen, sűrű hóesésben heroikusan küzd a járda járhatóságáért, söprés közben pedig így motiválja magát: most essen, ne júliusban, igaz-e? A lehulló almákat-körtéket akkurátusan felaggatott hálókban fogja fel a kertjében, a gyümölcsfáit viszont puszta kézzel fordítja ki a földből, ha nem fordulnak idején termőre. Gyökerestül!
Pista bácsi az évek során egyre befeléfordulóbb lett, a második fiam születésének tényét elintézte egyetlen elismerő köhintéssel. Már jó ideje nem láttam a háza előtt munkálkodni. Amíg nincs kint a kerítésen az ELADÓ tábla, nincs baj...

Az időjós

Van itt az utcánkban, úgy középtájon egy ház. Alaposan le van pukkanva, a tetőre például valahogy nem jutott cserép, a fekete szigetelő fóliába időnként vidáman belekap a szél...Sokáig tartott, mire megfejtettem, kik laknak ott. Eleinte csak azt láttam, hogy csupa öreg, nők, férfiak vegyesen. Valószínűtlenül sokan az aprócska vityillióban. Köztük a kapcsolat teljes ködbe vész. A központi figura egyértelműen az a nagyobb darab, de roppant együgyű nézésű vénember, aki, ha csak teheti, a kapu előtt ácsorog. Nézi Tóbit ő is mindig merően, de szólni nem szól. Ha ráköszönök tisztelettudóan, hogy jó napot kívánok, azonnal érkezik a szépen hangosan artikulált SZIA! De ennyi, semmi több. Hatalmas szemekkel les a világba, szerintem ilyen lehetett az Addams Family-ben McBain bácsi. Így is nevezem őt magamban amúgy. Valójában Zolinak hívják, egyszer hallottam, amint a lakótársai kitárgyalják a buszmegállóban a viselt dolgait. Én csak azt tudom, hogy mikor mit visel. Tavasszal-nyáron fehér vagy zöld pólót, ősszel-télen egy szép csíkos kötött pulóvert. Onnan lehet tudni, hogy már rendesen cidirizünk, ha egy kockás flanellinget is kanyarít fölé. Csíkos szatyorját a háta mögött lóbálva néha a közeli boltba is letotyog. Egyre ritkábban mondjuk. Valójában hetek óta nem láttam. Talán cserép után néz éppen.

A festő

Az Anthony Quinn-be oltott Omar Sharif. Aprócska klottgyatyában láttam meg először. Éppen a kerítésüket csiszolta a tűző napon, ehhez pedig az egyetlen adekvát viselet a klottgatya. Láthatóan nagy tervei voltak a számtalan faléccel a házuk előtt. Nem siette el a dolgot, megadta a módját. Az utolsó réteg aranybarna festék csak hetekkel később került fel. Utána pedig büszkén strázsált a kapuban és élvezte az elismerő pillantásokat. Nem is tűrtőztettem magam. Egy könnyed séta során odakormányoztam a babakocsit és tekintetem belefúrva a mélybarna szempárba így kommentáltam az eseményeket: nagyon szép lett a kerítés!

Nem állítom, hogy ez a pillanat egy gyönyörű barátság kedzete volt, de legalábbis köszönőviszonyba kerültünk. Én jöttem a magam visszafogott jó napotjával, ő különösebb gátlások nélkül viszonozta egy jóízű SZIA-val. És ez így ment, éveken át. Tanúja voltam, ahogy esténként a kerítésnek dőlve kvaterkált a picit Danny De Vito-ra hajazó szembeszomszédjával, ahogy Camping biciklijén naponta többször is keresztülszelte a kistarcsai hátságot, ahogy önkénteskedett az újonnan nyílt biciklibolt falfestésénél, ahogy tologatta az utcán az újszülött unokáját. Mediterrán szeme mindig mosolygott, mindig derült. Azon a fényképen is, amit a kapujukra tűzött ki a felesége. Arról a papirosról tudtam meg, hogy Bélának hívták. Az a kór győzte le, amit apukám csak hárombetűs betegségként emlegetett az 55. érettségi találkozóján. Pont az ő születésnapján temették. Élt 59 évet.

Hiányozni fogtok, ti, mind.

Tóbiás 60

Vendégblogger? Egy frászt! Meghekkeltem anyám laptop-ját és most előállok nektek a farbával! Idesüssetek!

Tóbiás vagyok, vasárnap óta hivatalosan is öt éves. Ja, tudom, baba első! Jól van öcskös, legyen meg a te akaratod. Te úgyis négy nappal előbb születtél, úgy értem te 19-én, én meg 23-án, szóval nem gáz, hogy előbb te írtál magadról. De azért most már én is hadd mondjam a magamét!

Szegény anyukám, hogy meglepődik mostanában rajtam, úgy kb. minden nap. Hatalmasat nőttem, mindenem, kiváltképpen az önérzetem. Hol van már az aranyos szöszi kisfiú? (hú de utálta anyukám, amikor a nagymamám mondogatta neki kamaszkorában: dehát te olyan aranyos szőke kislány voltál!). Most meg csak les! Bizony, így van ez! Egy ötéves kisfiú igazmondását egyesítem magamban egy kamasz világszemléletével. Például gond nélkül benyögöm a mutternek, hogy kövér (pedig valami Vekerdy nevű ürge szerint ezt csak a tinédzserek közlik nyersen az anyjukkal, amikor elkezdik karikatúraszerűen látni az ősöket). Hát tessék, koravén is vagyok, noch dazu!

Ja, meg rajtam van a fiziológiás fáradtság is, tudtátok? Ez mindig akkor tör rám, amikor anyukám legópakolásra, fogmosásra, öltözködésre, esetleg az ágyból való kikelésre sarkall. Bírom az öcsit, ahogy buzgólkodik. Babusgatja, ölelgeti is a mama eleget. Én ilyenkor jól rájuk csapom az ajtót! Hah, a kétnyelvű gyerekek agya kétszer gyorsabban fejlődik az átlagosnál, ugyebár! Szóval én már régesrég átlátom ezt a kivételezős dolgot! Hiába kaptam két kiló könyvet meg hat kiló legót a szülinapomra! Én már nem vagyok édibédi kicsi aranyos dörgölőzős babuci! Öntudatra ébredtem, vagy mi a szösz! És én ezt nagyon élvezem! Ünnepi mosoly? Nesztek! Grimbuszka hozzám képest ipari tanuló!

Na, de milyen is vagyok igazából? Lássuk! Hát itt van ez a sértődős dolog. Borzasztóan hamar be tudok sértődni. Ehhez elég, ha valami nem pontosan úgy történik, ahogy én szeretném. Azaz ahogy én akarom. Mondom AKAROM! És, hogy mit akarok?

Akarok filmet nézni. Sokszor és sokat. Lehetőleg a tableten, egyedül. Nem, a tesóval együtt nem akkora buli. Mert már neki is van kialakult egyéni ízlése, és nyomkod összevissza, azt meg utálom. Szerinte Tyúkdal, szerintem Mélytengeri mentőcsapat. Szerinte Peppa Malac, szerintem Szilva dadus. Szerinte Johnny Johnny YES Papa, szerintem Kilenc kutya karácsonya. Érzitek a különbséget, ugye?! Szóval, ha nem az megy, amit én akarok, akkor iszonyatosan elkezdek üvölteni. Van ebben sírás, fülrepesztő hangsávban, meg ordítás, csak a biztonság kedvéért. És nem, nem nyugszom meg, nem veszek elő szépen egy könyvet, nem ülök le rajzolgatni, na hagyjál békén a hülye ötleteiddel.

Persze, persze, aranyos vagy, amikor reggel keltegetsz, de úgyis az lesz az első kérdésem: mikor nézhetek filmet? Imádok filmet nézni ugyanis! Végtelenül sokat tudok közben nevetni és szórakozni! Ja, múltkor ki is kellett oktatnom anyukámat egy picit. Mert elkezdett nekem arról papolni, hogy a filmnézés káros az agyamra, nem fogok tudni olyan jó történeteket kitalálni játék közben. Pedig pont fordítva van! Én a filmekből veszem az ihletet! Adj két legódarabot, és eljátszom neked, hogy is volt az, amikor tűz ütött ki Aprajafalván! Két kaviccsal pedig bármikor modellezem neked a teljes törpolimipiát!

Anyukám ezt csodálja bennem amúgy a leginkább. Hogy valami eszméletlenül jól tudok egyedül játszani. Mormolom félhangosan a sztorit, végtelen dialógusokat találok ki és ne, lécci ne szólj hozzám közben! Ha pedig muszáj nézned, lehetőleg feltűnés nélkül tedd. Utálom, ha néznek! Magamban beszélek ilyenkor, jól van? Csak úgy, mint ott, a Balatonban ülve. A vízben is magamban szerettem lenni főként, a legkülönfélébb sztorikat találtam ki azokkal a jó kis hullámokkal. Persze, ment a klasszikus pancsolás, vízbe ugrás meg homokozás is...de a legjobb, ha magamban beszélhetek. Ezt a tevékenységet anyukám is élvezettel űzi, már gyerekkora óta, tudtátok? Csak a felnőttek körében ez valami miatt nem szokás, szóval nem veri nagydobra. Hú, én nem akarok felnőtt lenni!

Szerencsére még elég távoli a felnőttlét, így öt évesen. De azért pár dolgot már elvárnak tőlem. Ahogy az öcsinek a mindene az önállóság, én meg pont azt élvezem, ha felöltöztet anyukám, ha leveszi a cipőmet, ha megmossa a kezemet. Na, nem mindig, csak, amikor én úgy akarom. Majd azt én megmondom! A tányért például mindig szépen elviszem a mosogatóhoz. Sőt, tegnap még a poharat is! Hah, el is kerekedett anyukám szeme!

Tudok meglepetéseket okozni. Tudtátok, hogy kétéves korom óta nagyon, de nagyon válogatós vagyok? Iszonyatosan, borzasztóan, rettenetesen. Ha valami új dolgot tesztek elém, azt kapásból félrelököm. Aztán, ha nem néz oda senki, esetleg hozzányúlok. A kezembe veszem. Megszagolgatom, és még az is lehet, hogy megnyalom. Hogy utána undorodva dobjam el magamtól. Egyszer aztán apukám százszorszéppel kínált a réten. Én meg gondolkodás nélkül a számba tömtem és lenyeltem. Hogy lesett az öreg! Anyukám meg veszettül ideges lett. De ezt most hagyjuk.

Nem vagyok én rossz gyerek amúgy. Csak találd meg hozzám az utat meg a kulcsot. Vannak dolgok például, amik iszonyatosan érdekelnek. Ilyen a Titanic meg a világűr. Ezekben a témákban elég sok felnőttet kenterbe verek. Anyukámat biztosan. Imádom, amikor tátott szájjal hallgatja, amint az óriásgőzös kéményeiről és felépítéséről mesélek neki. Na meg Csuriról és Philae-ről, róluk filmet is szoktunk nézni, amilyen gyakran csak lehet. Ilyenkor el vagyunk varázsolva családilag és valahova nagyon messzire vágyakozunk.

Roppant elmélyülten tudok apukámmal legózni, imádom az esti összebújós olvasást bármelyik szülőmmel, imádom, hogy anyukám újabb és újabb könyvekkel lep meg, és buzgón vallja: a könyv nem ajándék, hanem alapvető fogyasztási eszköz és SOHA nem lehet belőle elég itthon. Vicces, hogy némelyik szerzeményének jobban örül, mint én magam. Kedvenc sorozataink: Lenge mesék, Két kis dínó, Amíg utazunk. Olvass még nekem anyukám!!!

Látjátok, ment itt az agyfejlesztés, egészen babakorom óta! Az ám, hiszen már magzatkoromban Mozart-ot hallgatott velem a mamikám! Durva, mi? Most meg nem győz csodálkozni, hogy milyen okos vagyok! Egészen elképesztő kérdéseket tudok feltenni. Múltkor például megkérdeztem: anya, az ősemberből hogy lett rögtön fáraó? (ööö lehet, hogy túl sokszor néztem meg a Minyonok előzetesét?). Szegény anyukám hebegett-habogott és valami őrülten sürgős mosogatnivalója akadt. De hát így van ez. Okos gyerek bonyolult kérdéseket tesz fel. Remélem, lesz majd egy gurum. Különben rohadt gyorsan frusztrálódni fogok.

Ja, tudok ám aranyos is lenni. Ha akarok valamit, de nagyon. Akkor elképesztően szépen tudom mondani: KÉÉÉRLEK! Hangsúlyozandó még egy puszit is adok meg még ölelést is mellé, tessék. Nulla esélyed van ellenállni. És én is tudok lelkesedni ám. Csak egy kicsit feljebb van már az ingerküszöböm. Hiába, ingergazdag környezetben nőttem fel. De azért próbálkozz nyugodtan, hátha!

Van még valami. Amire én is meg a szüleim is egyaránt büszkék vagyunk. A kétnyelvűségem. Nagyon hamar beszéltem mindkét anyanyelvemen nagyon szépen. Anyukámat mondjuk néha a hideg kirázza attól, milyen tökéletesen ejtem a ch-t meg a legendásan puha német r-t. Meg állítólag azt is nagyon idegölőn tudom ordítani, hogy PAPA! Szóva majd a német nyelvi környezetben, majd ott leszek igazán elememben! Bár nagyon fog hiányozni Kistarcsa, a barátaim, a kert, a fagyizó, az ovi, meg még egy csomó minden, amiről neked fogalmad sincs, de nekem nagyon fontos. Mondom is ezt sokszor anyukámnak. Hadd fájjon a szíve. Még külön, értem is, miattam is. Közben meg pezseg bennem a kalandvágy: vajon milyen lesz bürstadti bubunak lenni??? Meglátjuk, elválik! Tőlem semmi jóra ne számítsatok!

Na, elkaptalak Pumpedli!

Flórián 30

Sziasztok, Flóri vagyok, a Fiúsanya vendégbloggere. Anyukám szerint itt egy csomó embert érdekel, mi van velem, milyen vagyok és mit tudok már így két és fél évesen. Mondtam neki, hogy semmi hízelgőt nem fogok írni, csakis az igazat, a színtiszta igazat. Azt válaszolta, nem baj, csak őszintén!

Akkor vágjunk bele (csak meg ne bánja szegény):

hadd kezdjem a szerintem legfontosabbal: egy héttel ezelőtt szobatiszta lettem! Abszolút effortlessly, noch dazu. Ráadásul ezzel jó félévvel beelőztem bátyót! Tudjátok, nekem ez mindennél fontosabb. Ha már a születési sorrendet nem tudtam befolyásolni, legalább én rohanjak fel elsőként a lépcsőn, én érkezzek meg először a lejtő aljához bicajjal, én kapjam meg elsőnek a fagyit (alma ICE ICE csakis, mással ne is próbálkozz, nem érdekel, hogy light és undorító íze van, és a végén akkor is anyának kell megennie, amikor már olvadtan tocsog az ostya maradékában, én ezt tudom nevén nevezni és kész!), én csavarjam ki apa kezéből elsőnek a rolettit, a telefonját, a tabletet, mikor mit. Ordítom is nagy elánnal (hol diadalittasan, hol meg a csalódottságtól sírva, frusztráltan): BABA ELSŐ! Jaj annak, aki ilyenkor az utamba áll!

Szóval ez a biliügy. Szerintem abszolúte nem nagy dolog. Anyukám teljesen el van tőlem ájulva, minden egyes alkalommal össze-vissza öleleget, puszilgat, dícsér és nem akarja elhinni, hogy én erre teljesen magamtól váltam képessé. Pedig megszokhatta volna már, hogy nekem az önállóság a lételemem: BABA EGYEDÜL - kiabálom, ha megpróbál segíteni az öltözködésnél, a cipő felvételnél, a kézmosásnál, esetleg a blili kiöntésénél. Pedig annak a kiborításához én magam is nagyon jól értek! Egész életemben gyűlöltem a pelenkázás műveletét, rúgkapáltam, hadonásztam, meg különben is, az csak kisdedeknek való! Én, kérem, már férfi vagyok! De még milyen fotogén! So you think you are cute?! Sajnállak!

Anyukámat teljesen el tudom varázsolni, bármikor, bárhol! Ehhez csak ennyi kell: megkérem, hogy vegyen fel az ölébe, átkarolom a nyakát és a fülébe súgom: MAU! Ez mindig bejön, mindig hat! Ezután még azt is megengedi, hogy kihúzzam a hajából a hajgumit (puszilgatom, szagolgatom a tincseit, csak, hogy ellágyuljon), felugorhatok a hátára, és cipeltethetem vele magamat körbe-körbe a lakásban, ilyenkor ő valami különös okból lónak képzeli magát. És ha nagyon, de nagyon jól tepertem, akkor lejátssza nekem a TYÚKDALT!

Ja, igen, az okostelefon! Szegény anyukám, mennyit röhögtek rajta az emberek, hogy így ellenáll korunk vitathatatlanul fenomenális vívmányának. Pedig tudott valamit az öreg. Tudta, hogy ha egyszer korlátlan hozzáférése lesz a világhálóhoz, nem lesz egy nyugodt perce sem. Állandóan azt fogja pörgetni, kereseve keresvén a thumb-stopping-power-t. Na, nem mintha értene hozzá. Azt is én mutattam meg neki, hol találja rajta a U2 teljes albumát (Istenem, ha láttátok volna, mennyit rázogatta, ütögette a kistáskáját, hogy: de honnan jön ebből a zene?!), valamint arra is én vezettem rá, hol találja a legeslegújabb filmelőzeteseket. Múltkor is rajtakaptam, amint egy romantikus lovas film előzetését nézi...na, azt is én fedeztem fel neki. Hiába, van még mit tanulnia tőlem!

Jó, bevallom, van, amikor én tanulok őtőle. Anyukám nem beszél túl kifinomultan, tudtátok? Szokta mondani apukámnak, hogy: na, ne hülyéskedj már! Fogalmam sincs, mit jelent ez, de biztos, ami biztos alapon körberohangálok a lakásban és telitüdőből üvöltöm: hülye APA! hülye ANYA! hülye BOBI! Aztán magamra mutatok és nagyot nevetek: hülye BABA! Mikor fogják már fel végre a szüleim, hogy én utánzással tanulok? Mindent, a beszédet is! Igenis, én már tudok beszélni! Némi kis jelnyelvvel kiegészítve tökéletesen! A tesómmal pedig komoly párbeszédeket is szoktunk folytatni. Múltkor voltunk a nyíregyházi állatkertben, éppen nyomtuk befele a sültkrumplit, amikor Tóbiás úgy határozott, most már hagyjuk a francba a nyammogást és menjünk fagyizni. A legbensőbb ösztöneimre alapozva így szólt hozzám:

- Flórika, ICE ICE?

Persze, elfelejtette, hogy én az evésben sem ismerek tréfát, meg amúgyis egy roppant eltökélt ember vagyok. Így válaszoltam neki:

- Nem! Ez ENDE!

Ja, mert én még kétnyelvű is vagyok! A nem mondjuk nálam is nem, de az igen az csakis JA, mert úgy sokkal egyszerűbb. Tudom azt is mondani, hogy IGGE, de most komolyan, minek fárasszam magam, ha ezt is megértik?

Anyukám mondta, hogy írjak nektek az evésről is. Mert már enni is olyan ügyesen tudok. Gyümölcsöt, zöldséget, akármit és bármit. Kedvencem a savanyú uborka, ezt bármikor és bármi helyett megeszem, ipari mennyiségben. Ja, és engem piacra vinni veszélyes dolog, mert nem csak, hogy megfogdosom a paradicsomot, a szőlőt meg a szilvát, hanem bele is harapok ott nyomban! A villával-kanállal már elég nagy biztonsággal beletalálok a számba, persze azért nagyon jól esik, ha anyukám etet. Időnként bekéretkezek az ölébe, és hagyom, hadd lapátoljon belém ezt-azt. A hála nem is marad el, van egy olyan csodaszép gesztusom, amivel csak és kizárólag őt (és csak ilyenkor) szoktam megajándékozni. Nem mondom el, mi az, ez igazán maradjon kettőnk titka!

És, hogy egyebekben milyen vagyok? Erőszakos, határozott és nagyon, de nagyon akaratos. Anyukám ezért titkon csodál engem, bár azt egészen nyíltan bevallja: ha neki feleennyi akaratereje lenne, már nem itt tartana. Azt nem mondja, hogy hol, én meg nem firtatom. Szerintem már most is nagyon jó neki, hiszen itt vagyok neki én! Ő meg szegény megőrül. Hol értem, hol meg tőlem. Múltkor például kiment teregetni, én meg ráborítottam pár pohár vizet a konyhapultra, a biztonság kedvéért egy-két maréknyi lisztet is szórtam rá. Igazából a tesóm akarta kifundálni, hogyan lehetne fehér vizet gyártani valamiképpen, én csak továbbgondoltam az ötletét. Anyukám reakcióját (amikor öt perc után beviharzott az udvarról, mert gyanús volt neki a csönd), nem írnám le, lényeg, hogy pont aznap volt szépen kitakarítva...mi meg ülhettünk a sarokban büntetésben. Életünkben először! Szerencsére bátyus már jól tud beszélni, így tíz másodpercenként megkérdezte: hány perc telt már el?? Anyukám elég híres a jó helyzetfelismerő képességéről, hamar rájött: jobban jár, ha inkább kitesz bennünket a nappaliba legózni.

Mert máskülönben mi jó testvérek vagyunk. Óriási egyetértésben tudunk játszani. Egészen addig a pillanatig, amíg a tesó szemet nem vet egy olyan színű-formájú-szagú kockára, amire pont nekem is szükségem lenne a világ legmagasabb tornyának megépítése közben. Ilyenkor a következő történik: ő megpróbálja kitépni a kezemből az adott tárgyat, én pedig foggal-körömmel ragaszkodom az igazamhoz. Végül hatalmas sírás lesz belőle, anyukám pedig ezredszerre is elmondja: ha nem tudtok csendben legózni, az összes létező duplót bevágom egy zsákba és átviszem a szomszéd kislánynak. Na, mintha az tudna belőle valami tisztességeset építeni, mi? Szóval ez csak üres fenyegetés! De azért elcsendesedünk. Egy időre.

Az elmélyült legózás, olvasgatás, kirakózás helyett mondjuk sokkal jobban szeretem a mozgalmas dolgokat: a táncot, a zenét (amit én magam választok ki és teszek be, mert nehogy már más!), mindent, ami hangos és lehetőleg fülsüketítő zajt csap (szilveszteri trombita, focisíp, dobot pedig bármiből lehet eszkábálni, tudtátok?). Lételemem a szórakoztatás és a mozgás, ezt a kettőt a trambulinon tudom a legjobban összekapcsolni. Nagyon-nagyon ügyesen tudok már ugrálni, törökülésbe lehuppanni és (without missing a beat) felállni, nekifutásból (tigris)bukefencezni, és közben azt kiabálni: kettő, három, INDUL! Anyukám szerint én egy igazi kis clown vagyok, szerintem meg Flórián THE ENTERTAINER! Muszáj, hogy figyelj rám! Ha valami szép kis produkció végére értem, így hangsúlyozom: TÁRÁ! Kitárom a karomat és várom az üdvrivalgást! Ami nem is marad el! Az első számú rajongóm természetesen anyukám, aki még soha nem haragudott rám igazán egy percig sem. Akármit is követtem el. Van egy olyan lefegyverző mosolyom és szemvillantásom, amit csak vele szemben szoktam bevetni és mindig beválik. Képtelenség nekem ellenállni!

Legnagyobb örömére két és félévesen már alkalmassá váltam arra, hogy végre velem is lehessen összebújva olvasni esténként (vagy napközben, az attól függ). Igaz, hogy a kedvencem pont az (anyukám számára) gyűlöletes Anna-Peti-Gergő sorozat, dehát senki sem tökéletes, még én sem. Ilyenkor persze áldja az eszét, hogy annak idején jó sokat megvett a sorozatból, így nem kell beleőrülnie az egyes mesék monoton ismétlésébe. Meg aztán olvashat nekem Bogyót és Babót is, teljesen rendben van az is. Meg Pipp és Polli kalandjait is szeretem. Ja, és Kipp Koppot. Valamint Boribont. Persze, soha nem olvashat nekem eleget. Mert amikor már félholtan zuhanna a párnák közé, én újra felütök egy oldalt és a fülébe súgom: UTOTÓ!

Boldog, kiegyensúlyozott és hát nagyon, de nagyon szép életem van nekem. Csak gyere és csodálj! Abból baj nem lehet!

Köszönjük, Kistarcsa II.

Nézz, nézz az ég felé!

Nem is tudom, mikor kezdődött. Azaz, dehogynem! Pontosan tudom, mikor ejtett ámulatba először egy repülőgép látványa! '97 nyarán, amikor a tesómat kísértük ki az Amerikába tartó járatához. Megbabonázva bámultam a Delta Airlines egyik óriását az üveg mögött. A hangjukat mondjuk mindig nagyon szerettem. Kevés dolog olyan megnyugtató számomra, mint egy felettünk elhúzó, de már távozóban lévő repülő hangja. Ahogy a hangfoszlányok eljutnak hozzám, minden olyan könnyűvé válik. Egyszer megosztottam ezt a rajongásomat nagymamámmal is. "Látod, Terike, nekem meg mindig a háború jut róla eszembe" - hangzott a kissé lelombozó válasz. Azért nem szegte a kedvemet, továbbra is nagy áhítattal füleltem bele az éjszaka csendjébe, ha nem jött álom a szememre. Hátha épp arra téved egy gépmadár!

Aztán eljött egy időszak az életemben, amikor már a látványukért is majd megbolondultam. 2006 volt, ősz. Éppen elkezdtem dolgozni egy frankfurti toronyházban, kiváló rálátással a reptér légifolyosójára. Persze, hogy a legkukacosabb kollégák asztala mögül nyílt a legpazarabb kilátás. Így aztán, a kellemetlenkedő megjegyzésekre ("szerintem magának a reptéren kéne dolgoznia, nem?") fittyet hányva sokszor ácsorogtam a hatalmas üvegablakok mögött és lestem kifelé, ábrándos szemekkel. Elvágyódtam, de nagyon.

Jó egy év múlva, a repülők iránt nálam még sokkal inkább rajongó barátnőimmel kerestük fel először (de nem utoljára!) az ultimatív plainspotter helyszínt Frankfurt közelében. Itt közvetlenül a kíváncsiskodó tömegek feje felett repkednek a világ leghatalmasabb utasszállítói. Óriási teleobjektívekkel állnak lesben az igazi megszállottak, mi csak integettünk, lobogtak a zsepik, azok mondjuk veszettül.

Aztán áttettük a székhelyünket Zuglóba, és hamarosan sok is lett a jóból. A budapesti légifolyosó közvetlenül a házunk felett helyezkedett el, volt, hogy éjfélkor még nem aludtunk a leszálló gépek zajától. Egy szép tavaszi napon aztán csak elmélyült a kapcsolatunk. Éppen a pár hónapos Tóbikával sétálgattam, amikor valami elviselhetetlenségig fokozódott felettem a zaj. Felpillantottam és csodát láttam. Boeing 747, a maga teljes pompájában, méltóságteljesen húzott el felettünk. Csak semmi sietség, csak semmi visszafogottság. Szépen, lármásan, ahogy kell. Szerelem volt első látásra. Ettől kezdve vadásztam rá, s minden nap ünnep volt, ha megláthattam. Heti kétszer, ha nagyon nagy szerencsém volt.

Amikor úgy döntöttünk, hogy vidékre költözünk, ez volt az egyik legnagyobb szívfájdalmam amúgy. Hogyan tudnék élni nélküle? Az első éjszakánk Kistarcsán nyugodtan telt, korán ébredtem, elsőként a családból. Az egyik tetőablakhoz futottam, élvezni akartam a falusi reggelt. Még pont elkaptam, ahogy eltűnik egy felhő mögött. Elegánsan leírt egy félkörívet, csak, hogy még jobban bezsongjak tőle. Úristen, hát innen is látni? Ez egy csoda!!!

Hamar rájöttem, hogy az égi jelenség nem csak a véletlen műve volt. A kertünk tökéletesen alkalmas repülőgépek megfigyelésére, minden irányból röpködnek itt a legkülönfélébb masinák, hol közelebb, hol távolabb. A hanghatásuk még éppen nem zavaró, a látványuk viszont gyönyörű. Milliószor rohantam már az ablakhoz hiába, téptem fel a Veluxot egyetlen laza mozdulattal, mert a hanghatás (és a tetőcserepek rezgése) okán biztos voltam benne: Ő repül el felettünk. Egyszer még a kedvenc nyári ruhám is áldozatul esett ennek a féktelen hisztériának, olyan hirtelen pattantam fel a számítógép mellől. Aztán persze nem láttam semmit.

Bármikor szeretek kiugrani a házunk elé egy fél percre az eget kémlelni. Nekem a repülők látványa, a repülés kézzelfogható varázsa a szabadság tökéletes megtestesítője.

A legbosszantóbb, ha már besötétedett, vagy amikor felhős az ég. Hallom, érzem, hogy ez nem lehet más, csakis ő. Csak ő ilyen hangos, csak ő ilyen lassú. De a látványa nem adatik meg. Nem baj, nekem akkor is jó! Lényeg, hogy érzem! Szerencsére a fiaimat és a férjemet is megfertőztem a mániámmal, ők is keresik, ők is kutatják, hátha megpillantjuk a kedvencünket. Nagyon hamar volt neve a repülőnek (zzzzzzz), és bármikor el lehet terelni a gyerekek figyelmét egy jó kis veszekedésről: nézzétek, milyen szép repülő!

Hiányozni fogsz!

Kistarcsai arcok III.

A költő

Azt mondják, a magyar ember alaptermészetéhez a líra áll a legközelebb. Mint műfaj, úgy értem. Legalábbis nekünk az irodalomtanárunk ezt mondta, még érettségi előtt. A versekben aztán lehet busongani rendesen a vérzivataros időkön, a soha nem volt szerelmeken, és az elmúláson úgy általában.

Bevallom, nem szoktam verseket olvasni, rigmusokkal legfeljebb a mondókás könyvekben találkozom. Magam sem dédelgettem poétai álmokat soha, kínrímeket utoljára vőfélyként farigcsáltam (hadd ne osszam meg az egyik korai zsengémet: "Jöjjön most a leves, Újházy módra, belefőtt sok jó tyúk lábaujja!")

Van azonban valaki, akinek a sorait kifejezetten szívesen...hát jó, most megfogtatok, mert nem olvasom, hanem hallgatom. Na, nem ám hangoskönyv formájában valamelyik zengő orgánumú színészünk előadásában, hanem megzenésítve (igen, Weöres Sándor verseivel is így barátkoztam meg, köszönhetően a Kalákának). Na, de kiről is van szó? Természetesen Cipőről, a fájdalmasan fiatalon elhunyt zenész-költőről, akinek a dalszövegei óriási hatással vannak rám. És, aki éppen itt, Kistarcsán van eltemetve, az édesapja kötődéseinek nyomán, úgy tudom.

Miért, maga bohóc? - kérdezi a Republic utolsó albumának címe, és én buzgón bólogatok. Szerencsés embernek vallom magam, ott voltam a bemutató koncerten is. Pedig egyáltalán nem volt meghirdetve. Csupán az együttes honlapján, ott sem túl nagy betűkkel volt olvasható, hogy sok szeretettel várják a rajongókat 2012. február 24-én a Vidámpark mellett. Mégis dugig volt a Fővárosi Nagycirkusz. Meglepetés programra vittem oda az egyik legkedvesebb barátnőmet. Valamit mégis megneszelhetett, hiszen odafelé az autóban kizárólag a régi dalaikat hallgattuk (mert hát akkor még ő furikázott engem...hja, régi idők, amikor még nem vezettem a városban!)

A koncert hangosítása nem volt valami fenomenális, a frontember pedig már elég rosszul bírta  gyűrődést, gyakran leült pihenni, vizet inni. Akkor is épp túl volt egy szívműtéten, szegény. És mégis! Amikor a mikrofon mögé lépett és elénekelte azt a sort, hogy "a Párizsi udvar zárva / mert a Párizsi udvar szép", akkor többezer ember lélegzetvisszafojtva figyelte a mestert. Ez olyan breath-taking moment volt, úgy hiszem. Nem tudom visszaadni, mit éreztem akkor, legyen elég annyi, hogy az összes érzékemre hatott egyszerre.

Kifelé menet meg is vettem gyorsan az új CD-t, két példányban persze, hogy Krisztának is jusson a jóból. Két számot akkor már ismertem a rádióból, meg hát a többi is felcsendült odabent. Hadd mutassam be az abszolút  kedvencemet:

Persze, egyéni értelmezés kérdése, hogy valójában miről is szól ez a dal. Annyi bizonyos, hogy a néhol kissé bugyuta sorok csak sokadszori hallgatás után tettek számomra érthetővé, s ezáltal elviselhetővé, majd pedig szerethetővé egy érzelmet, amit addig nem tudtam magamban hová tenni.

A másik kedvencem szövege kevésbé, a dallama viszont annál inkább megfogott, és nem is eresztett el azóta sem:

Ennek a dalnak a szövege pedig elég sok élethelyzetemre ráhúzható, rá is húzom sokszor:

Én veled úgy vagyok / hogy nem vagyok veled...lehet-e ennél zseniálisabban belesűríteni egy érzelmet egy sorba?

Ez pedig szerintem az egyik legszebb modernkori édes-bús melódia:

A tányér mindig tele van / de üres a kanál....engem ez nagyon szíven ütött.

Nem, még nem voltam a sírjánál. Flóri alig volt egy hónapos Cipő temetésekor. Éppen szoptattam, amikor bemondták a halálhírét a rádióban. Kivételesen lejátszott a Class FM egy Republic számot a tiszteletére, az emlékére. Ezt:

Hiányozni fogsz, mindig!

Kistarcsai arcok II.

Marikák minden mennyiségben

Volt Magyarországon egy időszak (az '50-es - '60-as évek kb.), amikor a Mária volt a legkedveltebb női utónév. Meg azért még a '70-es években is tartotta magát ez a divathullám, egész jól, még hozzá. Na, ennek a névadási hisztériának köszönhetően van úgy háromszázezer Marika az országban. 3 azaz három emblematikus Marika a mi életünkbe is jutott. Sorolom:

Marika, a Fodrász

Gyerekhajat vágni nem könnyű: tehetség, türelem, odaadás, ez mind kell hozzá. Állati szerencsés módon nekünk itt az utcában, alig néhány háznyira mindez összejött. Marikát középkorúra tippelem, annyi bizonyos, hogy két unoka boldog nagymamája. Ráadásul fiús nagyi, szóval úgy kb. tudja, mitől döglik a légy. Mesefilm, kókuszgolyó (de legrosszabb esetben is mesekeksz) bekészítve, ha nála van időpontunk. Marika egy végtelenül energikus és szórakoztató személyiség, rengeteg frappáns sztorival és vicces fordulattal áll elő, minden egyes alkalommal. A fiaim imádják, egy ünnep, ha hajat vágatunk. Immáron elértük azt a szintet, hogy mindkét fiam önállóan ül a forgószéken és szépen hagyja, hogy (bevizezzék és) nyirbálják az üstökét. Amíg pedig egymásra várnak, Marika üvegkavics gyűjteményét demoralizálják, elég rendesen.
Bónusz: Marika férje, Feri bácsi taxi sofőr, családunkat ő szállítja már egy ideje minden fontos találkozóra (a repülővel pl.). Ő az egyik legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam. Ja, és Marika lánya szokott a családunkról zseniális grafit rajzokat készíteni, majd beszúrok ide egyet, amint tudok (most is készül egy).

Marika, a Varrónő

Csupán egyetlenegy házzal odébb lakik Marika, a tűk és cérnák nagymestere, akivel már a beköltözésünk napján megismerkedtünk. Épp a költöztető kamion után integettünk, amikor megállt biciklijével a házunk előtt. Függönyvarrást ajánlott fel, amit végül nem vettünk igénybe. Jelmezvarrást, ruhaátalakítást viszont igen, sokszor és sokat. Marika pontosan annak a vidéki asszonynak a megtestesítője, aki egyszer majd én is leszek (khm..vagyok). Végtelen ideig lehet vele a kapuban állni és trécselni, az időjárástól kezdve a szomszéd avarégetési szokásain át a világhíres fiáig, tényleg, mindenről. Persze, mindig elmondja, hogy valójában nagyon siet, mennyi a dolga és egyáltalán. De azért egy kis pletyóra mindig marad idő!

Marika, a Dadus

Marikát az óvodában ismertük meg, akkor került a csoporthoz, amikor Tóbi elkezdett járni a műintézménybe. Hamar a szívünkbe zártuk. Nem kellett hozzá különösebb megfigyelő képesség, hogy feltűnjön: messze ő a nap fénypontja a fiam számára. Ráadásul Flórikáért is rajongott, kezdettől fogva. Sokat beszélgettünk, viccelődtünk, majd egy idő után megállapodtunk: lássuk egymást gyakrabban! Ez nem holmi céltalan összejárásban valósul meg, hanem komoly kooperációban: ő segít nekem a háztartást vezetni, én pedig honorálom. Marika lényéből olyan öröm és természetesség árad, hogy egy pillanatig sem terhes a jelenléte. Bármiféle munkát kedvtelve végez, semmi panasz, semmi nyűg. Ráadásul képes egy hosszú, forró és fárasztó nap végén elugrani egy laza kutyasétáltatásra a fiaimmal...imádunk Füge!

Hú, azt hiszem, minden Marika közül ő fog a legjobban hiányozni!

Ja, ez is hiányzik, már legalább 10 éve:

Példakép

Nem vagyok egy nagy sportrajongó. Ha flangálok egy plázában (gyakran, ugye), és látom, hogy többen összeverődnek a pólós fiúknak drukkolni, esetleg én is felpillantok a lapos képernyőre. Ja, úszni meg csak a fejemet kitartva, nagymami stílusban szoktam/tudok. Pedig lételemem a víz és nagyon szeretek lubickolni. De ennél tovább nem jutottam. Mégis, hosszú évek óta van egy titkos favoritom, akinek a pályafutását szorgalmasan nyomon követem. A Cseh Laci az.

Emlékszem, amikor 2004-ben jött a hír: a balatonfűzfői edzőtáborban eltörte a lábát. A parton, séta közben, rosszul lépett. Akkoriban ő volt az egyetlen ember a világon (állítólag), aki megszorongathatta volna Phelps-t. Őróla még én, a sportanalfabéta is tudom, hogy kicsoda. Akkoriban egy mágnesterápiás gépekkel handlírozó pasasnál dolgoztam, a reggeli meetingen együtt latolgattuk: talán majd a mágnesterápia, talán majd az segít! Ebből persze semmi nem lett, valahogy jobban bíztak az orvosok a műtétekben. Bronzot ért a próbálkozásuk.

Aztán jött a pekingi olimpia, ami, ha csúfos vereséggel nem is, de "csak" ezüstesővel végződött. Nem kellett külön utánanéznem, a mai napig a fülembe csengenek az edző, Turi György szavai: ha nincs az az UFO, aranyhintón jövünk haza! Dehát csak ott volt az a fránya földönkívüli...Londonban vonult vissza, újabb aranyérmek besöprése után.

Aztán csönd. Lacit a szülőfalujában, Halásztelken díszpolgárrá avatták, ahol aztán fel is épített egy házat, sajátkezűleg.

Tegnapelőtt egy pláza puccos éttermében ültem (már megint!), ahol naná, hogy több képernyőn lehetett követni az úszóvilágbajnokságot. Két asztallal előttem a sárkányfűárus bokszolóisten magyarázott éppen a körülötte ülőknek valamit hevesen. Úton a WC felé elhaladtam mellette, jól megnéztem magamnak. Tetszik a fickó! Na, de vissza a kivetítőhöz, amin éppen a medencéből frissen kiugrott Lacit kérdezgették a riporterek. Úgy éreztem, ez jó jel lehet. Hogy ennyire kíváncsiak rá, mit mond.

Tegnap nem nagyon olvastam híreket, turbulens egy napom volt. Csak semmi pláza! Ma hajnalban pörgetem az indexet, s szembesülök vele: igen, megcsinálta, világbajnok! Mondjuk az ősellenség visszavonult...de azért volt ott a medencében egy olimpiai bajnok! Csodálatraméltó!

Lássuk, mit mond erről az edzője, Plagányi Zsolt:

„Nagyon nehéz utat jártunk be, őt mindenki elkönyvelte úgy, hogy itt van az az úszó, aki örök második-harmadik. Hát nem, Cseh László olyan úszó, aki első, aki képes győzni. Fél évig dolgozunk azon, hogy ez teljesen beleivódjon. És ma minden visszaigazolódott."

Persze, azért Lacinak is van egy-két szava a dologhoz:

"Nem gondoltam volna januárban, a harminc felé haladva, hogy kétszáz pillangón leszek a világ legjobbja. Az volt bennem, hogy még egyszer meg akarom mutatni, ezért váltottam, ezért kezdtünk új módszerekkel edzeni. A mai úszás nem volt a legjobb, az utolsó húsz méteren már nagyon nem éreztem a karjaimat, ennek ellenére tudtam, akkor is végigcsinálom. Hogy sírtam-e utána? Majdnem. De csak majdnem – mert erős vagyok."


Lacikám, sírok helyetted is!

Köszönjük, Kistarcsa! I.

Ja, ez meg a másik sorozat. Ebben a szűkebb pátriánknak állítok emléket. Csak leéltünk itt négy évet, ugye...

Végig a Szent Lászlón

Gyűlöltem ezt az utcát, amikor először végigmentem rajta. Április eleje volt, kegyetlenül meleg tavaszi nap és sehol egy árnyék. A szerződéskötés előtt voltunk két héttel, be akartuk járni a környéket, vajon tetszik-e nekünk itt. Az rögtön feltűnt, hogy járda csak nagyon szórványosan van, vagyis inkább nincs. Igaz, hogy harmincas zóna elvileg, csak ezt sajnos senki nem tartja be. Ráadásul lejtős egy utca, már előre rettegetem, hogy fog itt lefelé száguldani Tóbi. Majd, egyszer. Akkor még csak babakocsiban toltuk a 8 hónapos csöppséget.

Imádtam ezt az utcát, amikor először végigmentem rajta. Az rögtön feltűnt, hogy gazdálkodó emberek lakják, frissen művelt föld illata szállt mindenfelé. Nyíltak a tulipánok, a nárciszok, sárgállott az aranyeső is tündöklően, de nagyon. Hamarosan felfedeztük a közeli játszóteret is, itt etettem meg Tóbit egy kis barackpürével. Rácsodálkoztunk a Csalló köz nevű utcára, ami önmaga egy nagy lejtő, gyerekek száguldoztak lefelé rajta éppen, mindenféle gurulós eszközzel. Elképzeltem, hogy majd egyszer Tóbi is...

Akkor még persze fogalmam sem volt, hogy a fiaim éppen ezeken a lejtős utcákon fognak megtanulni egyensúlyozni a futóbiciklivel, hogy Tóbinak milyen nagy teljesítmény lesz, amikor már egyedül fel tud tekerni a játszótérre, és már nem kell megtolni, egy kicsit sem, a végén sem. Nem sejtettem, hogy mennyit fogunk álldogálni az egyik lebetonozott vízelvezető árokban, ahol mindenféle botokkal hegesztünk és időnként még Tűzoltó Sam-eset is játszunk.

Nem ismertük még Liza cicát, aki mindig kijön üdvözölni bennünket, ha elhaladunk a szép barnára festett fakerítés előtt. Nem tudtam, hogy lesz ebben az utcában egy lefolyó, ahová minden egyes alkalommal bele kell tennünk a lábunkat és le kell mérnünk, hogy már mennyit nőtt a talpunk (pláne az enyém).

Nagyon, nagyon sokszor végigmentünk a Szent László utcán. Vagy úton, ez már csak ízlés dolga. Kezdetben babakocsival, aztán kismotorral, később futóbiciklivel, még később babakocsival és futóbiciklivel, egy ideje pedig már biciklivel és futóbiciklivel. Életveszélyes műszak ez, mi felnőttek nem győzünk rohanni. Hol van már idő és lehetőség rácsodálkozni a házakra és a kertekre? Arra a házra például, aminek egyszer lefújta a cserepeit a vihar és azóta se javították meg? Vagy amelyiket rózsaszínre festettek és nyári délutánokon csak a latin-amerikai szappanoperák kiszűrődő hangfoszlányai törik meg a forróságot? Vagy arra a házra, amely előtt rendszerint kigyúrt-kitetovált macsó szokta nyírni a füvet, egyetlen apró fürdőnaciban?

Imádunk sétálni. Elindulni, csak úgy. Cukiba, játszótérre, valahova. Ha van rá mód, felpillantok az égre. Szinte biztos, hogy néhány galamb röpköd finom íveket leírva, a közeli dúcból szabadulva.

Hiányozni fogtok.

Szép a nagy család...

...fényképen!!!

Terjesztem ezt a mondást hatalmas elánnal, amióta csak hallottam valakitől. Roppant mód egyetértek vele! Nekem személyesen nincs is sok gyerekem, a kettő az még nem sok, állítólag.

Viszont azt már nekem is volt szerencsém megtapasztalni, milyen is az, amikor a kettőből az egyik a kooperáció leghalványabb jelét sem mutatja a családi fotózáskor. A nagy családi fotózáskor, amikor kijön a hivatásos fényképész lámpával, derítővel, miegyébbel. Amire anyuka profi sminkkel, frizurával, na meg ruhavásárlással készül. S mindez oly sok idejét igénybe veszi, hogy apuka magának vasalja ki a gála ruháját.

Tóbi nagyon csúnyán bedurcázott aznap, egy ötéves kisfiú teljes öntudatával adta értésünkre: ich bin der Boss, wir machen, was ich will! Flórika meg nagy ívben tett az egészre, főként a komolykodásunkra.

Na, hát valahogy így született ez a kép:

Jó, azért volt ilyen is:

Persze, amikor én nem figyeltem oda...