Kistarcsai arcok III.

A költő

Azt mondják, a magyar ember alaptermészetéhez a líra áll a legközelebb. Mint műfaj, úgy értem. Legalábbis nekünk az irodalomtanárunk ezt mondta, még érettségi előtt. A versekben aztán lehet busongani rendesen a vérzivataros időkön, a soha nem volt szerelmeken, és az elmúláson úgy általában.

Bevallom, nem szoktam verseket olvasni, rigmusokkal legfeljebb a mondókás könyvekben találkozom. Magam sem dédelgettem poétai álmokat soha, kínrímeket utoljára vőfélyként farigcsáltam (hadd ne osszam meg az egyik korai zsengémet: "Jöjjön most a leves, Újházy módra, belefőtt sok jó tyúk lábaujja!")

Van azonban valaki, akinek a sorait kifejezetten szívesen...hát jó, most megfogtatok, mert nem olvasom, hanem hallgatom. Na, nem ám hangoskönyv formájában valamelyik zengő orgánumú színészünk előadásában, hanem megzenésítve (igen, Weöres Sándor verseivel is így barátkoztam meg, köszönhetően a Kalákának). Na, de kiről is van szó? Természetesen Cipőről, a fájdalmasan fiatalon elhunyt zenész-költőről, akinek a dalszövegei óriási hatással vannak rám. És, aki éppen itt, Kistarcsán van eltemetve, az édesapja kötődéseinek nyomán, úgy tudom.

Miért, maga bohóc? - kérdezi a Republic utolsó albumának címe, és én buzgón bólogatok. Szerencsés embernek vallom magam, ott voltam a bemutató koncerten is. Pedig egyáltalán nem volt meghirdetve. Csupán az együttes honlapján, ott sem túl nagy betűkkel volt olvasható, hogy sok szeretettel várják a rajongókat 2012. február 24-én a Vidámpark mellett. Mégis dugig volt a Fővárosi Nagycirkusz. Meglepetés programra vittem oda az egyik legkedvesebb barátnőmet. Valamit mégis megneszelhetett, hiszen odafelé az autóban kizárólag a régi dalaikat hallgattuk (mert hát akkor még ő furikázott engem...hja, régi idők, amikor még nem vezettem a városban!)

A koncert hangosítása nem volt valami fenomenális, a frontember pedig már elég rosszul bírta  gyűrődést, gyakran leült pihenni, vizet inni. Akkor is épp túl volt egy szívműtéten, szegény. És mégis! Amikor a mikrofon mögé lépett és elénekelte azt a sort, hogy "a Párizsi udvar zárva / mert a Párizsi udvar szép", akkor többezer ember lélegzetvisszafojtva figyelte a mestert. Ez olyan breath-taking moment volt, úgy hiszem. Nem tudom visszaadni, mit éreztem akkor, legyen elég annyi, hogy az összes érzékemre hatott egyszerre.

Kifelé menet meg is vettem gyorsan az új CD-t, két példányban persze, hogy Krisztának is jusson a jóból. Két számot akkor már ismertem a rádióból, meg hát a többi is felcsendült odabent. Hadd mutassam be az abszolút  kedvencemet:

Persze, egyéni értelmezés kérdése, hogy valójában miről is szól ez a dal. Annyi bizonyos, hogy a néhol kissé bugyuta sorok csak sokadszori hallgatás után tettek számomra érthetővé, s ezáltal elviselhetővé, majd pedig szerethetővé egy érzelmet, amit addig nem tudtam magamban hová tenni.

A másik kedvencem szövege kevésbé, a dallama viszont annál inkább megfogott, és nem is eresztett el azóta sem:

Ennek a dalnak a szövege pedig elég sok élethelyzetemre ráhúzható, rá is húzom sokszor:

Én veled úgy vagyok / hogy nem vagyok veled...lehet-e ennél zseniálisabban belesűríteni egy érzelmet egy sorba?

Ez pedig szerintem az egyik legszebb modernkori édes-bús melódia:

A tányér mindig tele van / de üres a kanál....engem ez nagyon szíven ütött.

Nem, még nem voltam a sírjánál. Flóri alig volt egy hónapos Cipő temetésekor. Éppen szoptattam, amikor bemondták a halálhírét a rádióban. Kivételesen lejátszott a Class FM egy Republic számot a tiszteletére, az emlékére. Ezt:

Hiányozni fogsz, mindig!