Flórián 30

Sziasztok, Flóri vagyok, a Fiúsanya vendégbloggere. Anyukám szerint itt egy csomó embert érdekel, mi van velem, milyen vagyok és mit tudok már így két és fél évesen. Mondtam neki, hogy semmi hízelgőt nem fogok írni, csakis az igazat, a színtiszta igazat. Azt válaszolta, nem baj, csak őszintén!

Akkor vágjunk bele (csak meg ne bánja szegény):

hadd kezdjem a szerintem legfontosabbal: egy héttel ezelőtt szobatiszta lettem! Abszolút effortlessly, noch dazu. Ráadásul ezzel jó félévvel beelőztem bátyót! Tudjátok, nekem ez mindennél fontosabb. Ha már a születési sorrendet nem tudtam befolyásolni, legalább én rohanjak fel elsőként a lépcsőn, én érkezzek meg először a lejtő aljához bicajjal, én kapjam meg elsőnek a fagyit (alma ICE ICE csakis, mással ne is próbálkozz, nem érdekel, hogy light és undorító íze van, és a végén akkor is anyának kell megennie, amikor már olvadtan tocsog az ostya maradékában, én ezt tudom nevén nevezni és kész!), én csavarjam ki apa kezéből elsőnek a rolettit, a telefonját, a tabletet, mikor mit. Ordítom is nagy elánnal (hol diadalittasan, hol meg a csalódottságtól sírva, frusztráltan): BABA ELSŐ! Jaj annak, aki ilyenkor az utamba áll!

Szóval ez a biliügy. Szerintem abszolúte nem nagy dolog. Anyukám teljesen el van tőlem ájulva, minden egyes alkalommal össze-vissza öleleget, puszilgat, dícsér és nem akarja elhinni, hogy én erre teljesen magamtól váltam képessé. Pedig megszokhatta volna már, hogy nekem az önállóság a lételemem: BABA EGYEDÜL - kiabálom, ha megpróbál segíteni az öltözködésnél, a cipő felvételnél, a kézmosásnál, esetleg a blili kiöntésénél. Pedig annak a kiborításához én magam is nagyon jól értek! Egész életemben gyűlöltem a pelenkázás műveletét, rúgkapáltam, hadonásztam, meg különben is, az csak kisdedeknek való! Én, kérem, már férfi vagyok! De még milyen fotogén! So you think you are cute?! Sajnállak!

Anyukámat teljesen el tudom varázsolni, bármikor, bárhol! Ehhez csak ennyi kell: megkérem, hogy vegyen fel az ölébe, átkarolom a nyakát és a fülébe súgom: MAU! Ez mindig bejön, mindig hat! Ezután még azt is megengedi, hogy kihúzzam a hajából a hajgumit (puszilgatom, szagolgatom a tincseit, csak, hogy ellágyuljon), felugorhatok a hátára, és cipeltethetem vele magamat körbe-körbe a lakásban, ilyenkor ő valami különös okból lónak képzeli magát. És ha nagyon, de nagyon jól tepertem, akkor lejátssza nekem a TYÚKDALT!

Ja, igen, az okostelefon! Szegény anyukám, mennyit röhögtek rajta az emberek, hogy így ellenáll korunk vitathatatlanul fenomenális vívmányának. Pedig tudott valamit az öreg. Tudta, hogy ha egyszer korlátlan hozzáférése lesz a világhálóhoz, nem lesz egy nyugodt perce sem. Állandóan azt fogja pörgetni, kereseve keresvén a thumb-stopping-power-t. Na, nem mintha értene hozzá. Azt is én mutattam meg neki, hol találja rajta a U2 teljes albumát (Istenem, ha láttátok volna, mennyit rázogatta, ütögette a kistáskáját, hogy: de honnan jön ebből a zene?!), valamint arra is én vezettem rá, hol találja a legeslegújabb filmelőzeteseket. Múltkor is rajtakaptam, amint egy romantikus lovas film előzetését nézi...na, azt is én fedeztem fel neki. Hiába, van még mit tanulnia tőlem!

Jó, bevallom, van, amikor én tanulok őtőle. Anyukám nem beszél túl kifinomultan, tudtátok? Szokta mondani apukámnak, hogy: na, ne hülyéskedj már! Fogalmam sincs, mit jelent ez, de biztos, ami biztos alapon körberohangálok a lakásban és telitüdőből üvöltöm: hülye APA! hülye ANYA! hülye BOBI! Aztán magamra mutatok és nagyot nevetek: hülye BABA! Mikor fogják már fel végre a szüleim, hogy én utánzással tanulok? Mindent, a beszédet is! Igenis, én már tudok beszélni! Némi kis jelnyelvvel kiegészítve tökéletesen! A tesómmal pedig komoly párbeszédeket is szoktunk folytatni. Múltkor voltunk a nyíregyházi állatkertben, éppen nyomtuk befele a sültkrumplit, amikor Tóbiás úgy határozott, most már hagyjuk a francba a nyammogást és menjünk fagyizni. A legbensőbb ösztöneimre alapozva így szólt hozzám:

- Flórika, ICE ICE?

Persze, elfelejtette, hogy én az evésben sem ismerek tréfát, meg amúgyis egy roppant eltökélt ember vagyok. Így válaszoltam neki:

- Nem! Ez ENDE!

Ja, mert én még kétnyelvű is vagyok! A nem mondjuk nálam is nem, de az igen az csakis JA, mert úgy sokkal egyszerűbb. Tudom azt is mondani, hogy IGGE, de most komolyan, minek fárasszam magam, ha ezt is megértik?

Anyukám mondta, hogy írjak nektek az evésről is. Mert már enni is olyan ügyesen tudok. Gyümölcsöt, zöldséget, akármit és bármit. Kedvencem a savanyú uborka, ezt bármikor és bármi helyett megeszem, ipari mennyiségben. Ja, és engem piacra vinni veszélyes dolog, mert nem csak, hogy megfogdosom a paradicsomot, a szőlőt meg a szilvát, hanem bele is harapok ott nyomban! A villával-kanállal már elég nagy biztonsággal beletalálok a számba, persze azért nagyon jól esik, ha anyukám etet. Időnként bekéretkezek az ölébe, és hagyom, hadd lapátoljon belém ezt-azt. A hála nem is marad el, van egy olyan csodaszép gesztusom, amivel csak és kizárólag őt (és csak ilyenkor) szoktam megajándékozni. Nem mondom el, mi az, ez igazán maradjon kettőnk titka!

És, hogy egyebekben milyen vagyok? Erőszakos, határozott és nagyon, de nagyon akaratos. Anyukám ezért titkon csodál engem, bár azt egészen nyíltan bevallja: ha neki feleennyi akaratereje lenne, már nem itt tartana. Azt nem mondja, hogy hol, én meg nem firtatom. Szerintem már most is nagyon jó neki, hiszen itt vagyok neki én! Ő meg szegény megőrül. Hol értem, hol meg tőlem. Múltkor például kiment teregetni, én meg ráborítottam pár pohár vizet a konyhapultra, a biztonság kedvéért egy-két maréknyi lisztet is szórtam rá. Igazából a tesóm akarta kifundálni, hogyan lehetne fehér vizet gyártani valamiképpen, én csak továbbgondoltam az ötletét. Anyukám reakcióját (amikor öt perc után beviharzott az udvarról, mert gyanús volt neki a csönd), nem írnám le, lényeg, hogy pont aznap volt szépen kitakarítva...mi meg ülhettünk a sarokban büntetésben. Életünkben először! Szerencsére bátyus már jól tud beszélni, így tíz másodpercenként megkérdezte: hány perc telt már el?? Anyukám elég híres a jó helyzetfelismerő képességéről, hamar rájött: jobban jár, ha inkább kitesz bennünket a nappaliba legózni.

Mert máskülönben mi jó testvérek vagyunk. Óriási egyetértésben tudunk játszani. Egészen addig a pillanatig, amíg a tesó szemet nem vet egy olyan színű-formájú-szagú kockára, amire pont nekem is szükségem lenne a világ legmagasabb tornyának megépítése közben. Ilyenkor a következő történik: ő megpróbálja kitépni a kezemből az adott tárgyat, én pedig foggal-körömmel ragaszkodom az igazamhoz. Végül hatalmas sírás lesz belőle, anyukám pedig ezredszerre is elmondja: ha nem tudtok csendben legózni, az összes létező duplót bevágom egy zsákba és átviszem a szomszéd kislánynak. Na, mintha az tudna belőle valami tisztességeset építeni, mi? Szóval ez csak üres fenyegetés! De azért elcsendesedünk. Egy időre.

Az elmélyült legózás, olvasgatás, kirakózás helyett mondjuk sokkal jobban szeretem a mozgalmas dolgokat: a táncot, a zenét (amit én magam választok ki és teszek be, mert nehogy már más!), mindent, ami hangos és lehetőleg fülsüketítő zajt csap (szilveszteri trombita, focisíp, dobot pedig bármiből lehet eszkábálni, tudtátok?). Lételemem a szórakoztatás és a mozgás, ezt a kettőt a trambulinon tudom a legjobban összekapcsolni. Nagyon-nagyon ügyesen tudok már ugrálni, törökülésbe lehuppanni és (without missing a beat) felállni, nekifutásból (tigris)bukefencezni, és közben azt kiabálni: kettő, három, INDUL! Anyukám szerint én egy igazi kis clown vagyok, szerintem meg Flórián THE ENTERTAINER! Muszáj, hogy figyelj rám! Ha valami szép kis produkció végére értem, így hangsúlyozom: TÁRÁ! Kitárom a karomat és várom az üdvrivalgást! Ami nem is marad el! Az első számú rajongóm természetesen anyukám, aki még soha nem haragudott rám igazán egy percig sem. Akármit is követtem el. Van egy olyan lefegyverző mosolyom és szemvillantásom, amit csak vele szemben szoktam bevetni és mindig beválik. Képtelenség nekem ellenállni!

Legnagyobb örömére két és félévesen már alkalmassá váltam arra, hogy végre velem is lehessen összebújva olvasni esténként (vagy napközben, az attól függ). Igaz, hogy a kedvencem pont az (anyukám számára) gyűlöletes Anna-Peti-Gergő sorozat, dehát senki sem tökéletes, még én sem. Ilyenkor persze áldja az eszét, hogy annak idején jó sokat megvett a sorozatból, így nem kell beleőrülnie az egyes mesék monoton ismétlésébe. Meg aztán olvashat nekem Bogyót és Babót is, teljesen rendben van az is. Meg Pipp és Polli kalandjait is szeretem. Ja, és Kipp Koppot. Valamint Boribont. Persze, soha nem olvashat nekem eleget. Mert amikor már félholtan zuhanna a párnák közé, én újra felütök egy oldalt és a fülébe súgom: UTOTÓ!

Boldog, kiegyensúlyozott és hát nagyon, de nagyon szép életem van nekem. Csak gyere és csodálj! Abból baj nem lehet!