Semmi sincsen, mi lenne!!!???
Aki figyelmesen olvassa ezt a blogot (és jó a memóriája), talán még emlékszik rá, hogy két éve májusban kezdődött már így egy poszt. Abban arról emlékeztem meg, hogy nyertem valamiféle blogíró versenyen. Már megint. Nyertem. Igazából rutinná vált már akkorra a nyerés.
No, de mi lehet most az apropó? Újabb nyeremény netán? Hát, ha úgy nézzük...főnyeremény!
Na, nem tépem tovább az idegeket, kibököm végre: Flórika megtanult olvasni!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Ja, ez a nagy hír? Business as usual.
Hát nekem nem. Nagyon nem.
Mert értem én, hogy mi egy olvasó család, pardon, olvasó nép vagyunk. Meg azt is értem, hogy Flórikában olyan eszméletlenül erős becsvágy munkálkodik, amilyennel én még életemben nem találkoztam (vö.: ha bennem csak a fele működne, már régesrég én lennék itt a kancellár, de komolyan, tényleg).
Imád kitűnni, imádja, ha dícsérik, ha szerepelhet, ha a középpontba kerülhet.
Régóta bántotta a már a csőrét a Tóbi körüli felhajtás (nahát, hogy te mennyit olvasol, aztaaaa!). Csak épp azt nem tudta, hogyan körözhetné le a bátyját, hogyan kisebbíthetné annak érdemeit. De aztán kifundálta! És addig addig ügyeskedett, ármánykodott, amíg el nem sajátította a
Pedig azért Flórika nem volt ám egyszerű eset, ami az olvasást illeti. Igazából hálás is lehetek neki. Mert rajta - a bátyjával ellentétben - igazán sokat gyakorolhattam a "hogyan vegyük rá a gyerekekünket, hogy végighallgassa a mesét" trükkjeimet. Igazából miatta dolgoztam ki őket, miatta tanultam meg komplexebb meséket rövidítve felolvasni, rögtönözni, miatta voltam kénytelen elismerni, hogy a böngésző is könyv, abból is lehet mesélni, és miatta, általa tanultam meg, hogy az olvasást SOHA, DE SOHA nem szabad feladni. Egyszer érdekelni fogja. Ígérem. Addig pedig kitartás.
Az isteni türelemmel és odafigyeléssel megáldott Tóbi után nekem Flórika - a mesehallgatás közben könyvet rágni, lapozgatni, elhajítani kívánó Flórika, a csöndes odafigyelés helyett hangosan dalolászó és önmagát az asztal tetején mórikáló Flórika - igazi kihívás volt. Tóbinál már három évesen simán ment a Futrinka utca meg a Misi mókus, Flórika ezekre 5-6 évesen lett igazán vevő. Kép-szöveg arány terén elképesztő különbséget mutat(ott) a két fiam fejlődése.
Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy ez nem az értelmi szintjükből, hanem szimplán a habitusukból adódik. Míg Tóbi a csendesebb megfigyelő, Flóri a harsányabb cselekvő! És akkor ebből már logikusan következik az önálló olvasás iránti bitang erős vágy, ami addig addig munkálkodott Flórikában, míg egy szép napon elő nem vett egy bazi nagy képes atlaszt és el nem kezdte belőle olvasni az országneveket. Csak lestem ki a fejemből. Mi van? A fiam olvas?? Az én kisebbik fiam???
Akivel eddig megosztottam ezt a történetet, csak legyintett. Nálatok? Hiszen ez természetes! Miért, mit vártál? Hát persze, hogy olvas!
Na, ennyit arról, milyen jó anya vagyok. Semmit se tudok a gyerekeimről, de tényleg, semmit.
Ébredek reggel, a fiaim már vígan ülnek az ágyunk szélén. Kezükben könyv. Olvasnak. Tóbi magában, Flórika hangosan (Anya, én csak így tudok!). Mit is mondjak erre? Mit is mondhatnék?
Az ovasó nép!!!!
PS: Flórika idén februárban múlt hat éves és még óvodás. Csak a rend kedvéért. Ha valaki esetleg nem tudná!!!
