2018. november 16., péntek
Az igazán (tökéletesen) boldog napok arról ismerszenek meg, hogy a végén mosolyogva és egyetlen másodperc (tört része) alatt alszom el.
Pedig elég hektikusan kezdődött az a bizonyos nap! Rohanás a suliba, oviba. Az oviba vezető úton viszont már világosan látszott, hogy EZ AZ A NAP! Két hónapja bezárták a kedvenc játszóterünket ugyanis. Az egyetlen mentségük az volt, hogy drótkötélpályás hintát (szerintünk pumpahintát) terveztek rajta építeni. Végignéztük, ahogy feltúrták a kedvenc rétünket, beverték a cölöpöket, felhúzták a lépcsőt, kifeszítették a drótot. Aztán hetekig semmi. Pár napja ujjongva fedeztük fel, hogy végre már a pumpa is ott himbálózik rajta. A kapun azonban még mindig öles betűk hirdették: belépni tilos! Egyik alkonyatkor persze nem bírtunk magunkkal, csak belógtunk egy hátsó bejáraton. Nem nyúltunk semmihez, esküszöm. Csak néztük.
Ezen a reggelen Flórika kiáltott fel, magán kívül a meglepetéstől: Anya! Levették a táblát!
Az óvodába kézen fogva rohantunk be, és a délutáni terveinket máris kis rigmusba foglaltuk: ráugrunk a pumpahintára! Ráugrunk a pumpahintára!
Ovi után viszont még el kellett sietnünk a zenesuliba, nem teperhettünk azonnal a játszótérre. Míg odabent Flórika ritmusérzékét pallérozták, Tóbival a helyi gyerekkönyvtárban kalandoztunk a betűk csodálatos világában.
A bejáratnál mindig megkérdezik, hogy kiveszünk-e majd valamit. És én mindig mondom, hogy nem, dehogy, csak olvasgatni tértünk be. Aztán persze mindig MINDIG elgyengülök. Én még nem tudtam betelni azzal a gondolattal, hogy Tóbi megtanult, mit megtanult??? mániákusan IMÁD olvasni (az pedig csak hab a tortán, hogy többnyire meg is jegyzi, amit olvas).
Természetesen most sem távozhattunk egy bitang nagy Star Wars Atlasz nélkül...
De gyerünk tovább, millió tervünk van még mára, az élet pedig rövid! Hazafelé gyorsan veszek egy grillcsirkét, a hőtároló zacsit jó mélyre rejtem, ki ne hűljön az istenadta jószág, az elfogyasztására csak órák múlva kerül sor. Hiszen most irány a játszótér VÉGRE VÉGRE VÉGRE!!!
Most aztán megcselekedjük, amit megkövetelt a haza!
És aki még mindig kételkedne benne, hogy EZ AZ A NAP, annak elmondom, hogy egész héten esett az eső, és fújt a szél és hideg volt, péntekre viszont ránk virradt az idei november legcsodálatosabban napsütéses és meleg napja, szóval...a mai nap éppen megfelelő arra, hogy a fiaim pumpahintázzanak!
Na, de minden murinak vége szakad egyszer, be kell mennünk a sóbarlangba, időpontunk van, az itt Németben nem tréfadolog. Onnan pedig valami kegyetlen sebességgel tépünk haza, egy ősasszony vehemenciájával cibálom szét a jobb napokat látott szárnyast négy felé, gyerünk gyerekek, apa te is, tömd a fejed, negyed óra múlva már az autóban kell ülnünk...miért is?
Hát csak azért, mert éppen ma tartanak előadást a környék egyetlen csillagvizsgálójában az űrutazás iránt érdeklődő gyerekeknek, és azt ki nem hagyhatjuk, akármilyen gyorsan is kell vacsorázni miatta. Az obszervatórium egy töksötét hegy tetején áll, zseblámpával botorkálunk fel a parkolóból. Bár időben érkezünk, az előadóterem csurig van, olyannyira, hogy már az ajtóban is állnak. Én igazából azonnal visszafordulnék, de ennyi rákészülés után nyilván nem ez a logikus lépés. Kiderül, hogy elöl van még két hely, a szégyenlős gyerekek azokat pont nem töltötték fel. Tóbika és Flórika széles mosollyal helyet foglal, az apjuk valahol oldalt téblábol, én az ajtóból próbálok pipiskedni, hogy ne csak halljak, de lássak is valamit (próbálkozásaimat több-kevesebb siker koronázza, de többnyire be kell érnem egy hórihorgas fazon nyakszőreinek számlálgatásával).
Elkezdődik az előadás, hangosítás nuku, a tudományos ismeretterjesztést ebben az országban sem támogatják agyon sajnos. De mi rendületlenül lelkesedünk. Csak reménykedni tudok, hogy a fiaim élvezik, én a magam részéről fázok (kissé huzatos így a folyosón). Egyik lábamról a másikra állok, próbálok gondolatban melegebb éghajlatra hajókázni. Közben elhangzik az első kérdés a közönség irányába: ki volt az első ember az űrben? Mint egy példamutató kisdobos, úgy közli Tóbi a világ legnagyobb természetességével a szovjet nemzeti hős nevét. (Nem látom, de a hangját úgy kb. millió közül is felismerem). Dicséret jár érte.
Az előadás tovább zajlik, az én fizikai szenvedéseim a kibírhatatlanság közelébe fokozódnak. Egy előttem álló anyuka ezredszerre lép rá a lábamra, egy buzgómócsing nagypapa pedig úgy gondolja, buli engem minden diaképnél oldalba vágni, hogy láttam-e a Teremtés oszlopait, stb. Na végre, a Holdra szállásnál tartunk, akkor már nem lehet sok hátra. Újabb kérdés a közönség felé, az első sikeres Hold-misszió résztvevőit firtatja az előadó. Édes, aranyos kis hang (úgy kb. millió közül is felismerem) sorolja már, nagyon ékesszólóan, ezúttal az amerikai nemzeti hősöket. A közönség ujjong, tapsol, mellettem a felnőttek rendesen hüledeznek.
Elgyengülök, remegés fog el, sírás kerülget. Miért? Mert ezek az emberek nem voltak ott, amikor Papi először kezébe vette az unokáját és azt mondta, hogy ennek a gyereknek ritka értelmes tekintete van. Nem voltak ott, amikor Tóbika a Bogyó és Babóca űrutazásos részéből bevágta a Naprendszer bolygóit (két évesen és négy hónaposan), majd pedig azt ordítozta fel s alá rohangálva a lakásban, hogy Nem kell békén hagyni a Szaturnuszt! Nem voltak ott, amikor Tóbika hónapokon át minden este úgy mászott ki a fürdőkádból, hogy egy szál semmiben forgott önmaga körül és azt énekelte, hogy Piep Piep kleiner Satellit! Nem voltak ott, amikor életében először olvasott nekem hangosan egy mesekönyvből (Mama Kuh fährt Schlitten, hat hete járt akkor iskolába éppen). Nem voltak ott....
Este összebújva alszunk el, részemről egyetlen másodperc tört része alatt. Ez volt életem legboldogabb napja.
EDDIG!!!!!!
 | |
| Mondom én, hogy jó nap volt a nov. 16.! |
