Ez az a nap!

Állítólag a legszebb nap az életünkben az esküvőnk napja. Vagy a gyermekünk születésének a napja. Nekem már mindkettőben volt részem kétszer is (polgári és templomi esküvőről beszélek, nem két férjről), és persze, szépek voltak. Nagyon is. De! Mégis úgy gondolom, hogy életem legszebb napja tegnap volt.

Na, ez miből állt? Azt már csütörtökön tudtuk, hogy másnap nagyon szép idő lesz. Meg azt is, hogy jobb, ha házon kívül tartózkodunk, mert nagytakarítást fog végezni az arra hivatott személy, aki nem én vagyok (tudom, luxuséletem van). Apa továbbra is az Államok földjét koptatja, el kell ütnünk az időt valahogy, ugye.

Nagyfiam már rágja a fülemet egy ideje, hogy szálljunk vonatra Rákosrendezőn. Azon az állomáson, amin rengeteg vonat hajt keresztül (meg tologatják, azaz rendezik őket ide-oda), de csak ritkán lehet felszállni is. Végül nem maradt más választásom, csütörtök késő este beírtam a keresőbe: VÁC! A virtuális séta és a bemutatkozó kisfilm meggyőzött mindkettőnket, ezt a várost látni kell (botrányos, de életemben nem jártam még ott)!

És lőn: péntek reggel szikrázó napsütésre ébredtünk, s már hajnalok hajnalán volt vagy tíz fok (mi lesz még itt délben?) Irtózatos sebességgel összekészítettem magamat, a gyerekeket, a gyerekek holmijait. Szerencsére már rutinos pakoló vagyok, egy ilyen kis kiránduláshoz listát sem írok, max. fejben. Tíz órakor azzal a szent elhatározással hajtottam ki a nagykapun, hogy 45 perc múlva már az egyik legrövidebb nevű településünk felé fogunk zötyögni.

És tényleg: rekordgyorsasággal értük el az igen magas vágánysűrűséggel, rettenetesen lepukkant MÁV-épületekkel és horrorfilmbe illően elrozsdásodott sorompókkal rendelkező állomást, ahol valami olyan áporodott fémes szag terjeng, ami minden vasútmániás (én+Tóbi) szívét megdobogtatja. Jaj, ha mindenről ilyen részletes leírást adok, soha nem megyek aludni. Na! Szélsebesen megváltottuk a családi kedvezményes jegyeket, lefotózkodtunk az állomásnévtáblánál (2013 karácsonyán szűnt meg az az áldatlan állapot, hogy nem tudtam bárhol-bármikor-bármit a telefonommal fotózni...haladok a korral, kérem szépen!), két idősebb hölgy segítségével feltuszkoltuk a cseppet sem (kis)gyerekbarát lépcsőfokokon a babakocsi+futóbicikli+nagyfiam szentháromságot, és végre zakatoltunk a célunk felé!

Útközben kellemesen elcsevegtünk a délceg és ellenállhatatlan illatú kalauzzal, ettünk sok-sok almát és kekszet, Tóbi kezébe cukorkákat csempésztek az idős nénik, Flórika pedig megpróbált kimászni az ablakon...kb. 41 perc után csak megérkeztünk Vácra, ahol most a pályaudvart ne keresd, szétverték ugyanis teljesen, csupán a falak meredeznek, közöttük fú a szél! Mi kisebb nehézségek árán lekászálódtunk, majd elfutottunk a néhányszáz méterre leledző sétálóutcáig. Ekkor nekem sürgős pisilhetnékem támadt.

És itt jön a bizalomjáték. Mert állati vagány ám az, hogy anyuka egyedül felpakolja a két kicsit és elmegy velük kirándulni. De a testi szükségletek csak nem várhatnak, amíg hazaérünk este (a gyerekek e szempontból is előnyben vannak, hiszen pelenka van nálunk, egy fa meg csak akad mindig...). Szóval a feladat adott: keressük meg a legbizalomgerjesztőbb vendéglátóipari egységet (cukrászda), szemeljünk ki egy barátságosnál is szimpatikusabb női hölgyet (pincérnőt, ne vendéget) és kérjük meg, hogy ugyan felügyelje már két csemeténk életét, amíg mi dobunk egy sárgát. Ilyenkor jön a versenyfutás az idővel, de ezt hadd ne részletezzem.

Legyen elég annyi, hogy egy valószínűtlenül lila színű eperfagyi elfogyasztása (Tóbi) s némi galambkergetés (Flóri) után elküzdöttük magunkat a főtérig, minden gyermek álmáig és minden szülő rémálmáig, a talajjal egyszintű (walk-in), rendkívül impozáns, ámde valójában csak vegyvédelmi ruhában látogatható szökőkútig. Ahol a gyermekeim rendesen megleptek engemet. Tóbika ugyanis megelégedett azzal, hogy vagy százszor körbefutotta, Flórika pedig még véletlenül sem akart belegyalogolni, csak nézte merően sokáig. A tér kialakítása szuper, bár az kissé aggasztott, hogy egy sétatér viszonylatában teljesen váratlan helyen bukkant fel időnként a Volánbusz menetrendszerinti járata, hogy a szlovák rendszámú Porsche Cayenne-t már ne is említsem. Szóval anyuka ugrásrakészen áll, mikor melyik gyerekét kell kommandíroznia a biztonságos túlélés reményében. A tűző napon ekkor már kb. 25 fok volt, ezt a tarthatatlan állapotot csupán a szél játékossága folytán a nyakunkba zúduló vízpermet szakította meg időnként...végül aztán csak továbbindultunk az Esterházy utcán a Dunához, épp a kompállomáshoz vezet ez a lejtő.

Valami belső hang azt súgta, hogy még egyszer tekintsem meg valamely kiskocsma mellékhelyiségét, mielőtt kiérünk a vízpartra. Választásom a Révkapu étteremre esett, s hamar kiderült, hogy innen nem szabadulunk egykönnyen. Mert hiába akartam én egy kósza csurrantással elintézni a helyet, amikor mosolygós(!) pincérek hada fogad bennünket belépéskor, s terelik Tóbit azonnal egy direkt a kisgyerekes családok számára (egyébként nagyon igényesen) kialakított játszószoba felé. Tóbi üdvrivalgás közepette balra el. Kiderül közben, hogy van családi illemhely is, pelenkázóval, kisgyerekcsappal, ahogy azt kell. Csak ámulok és bámulok. Egyáltalán nem álmodoztam arról, hogy én ma terített asztalnál, nyugodtan(!) fogok ebédelni, ez otthon is csak igen ritkán adatik meg. Legjobb esetben is néhány szikkadt Fornetti pogácsa rágás nélküli nyeldeklésére ácsingóztam ebéd gyanánt. Erre fel! Gyermekeim óriási játékba bonyolódva tombolnak, én meg egy osztályon felüli brassóit csipegetve bámulom a dunai körpanorámát. Időközben az ajtót is behúzta a roppant előzékeny pincér, nehogy Florcsikám kiszaladjon a japán turistasereg nevetése közepette, illetve gyanítom, hogy valamely (vélhetően gyermektelen?) vendég panaszkodott a ricsajra, amikor kigyulladt a fókaiskola...ezt most a fantáziátokra bízom. Mindenesetre vagy jó húsz percig zavartalanul étkezhettem, kicsit olyan érzésem volt, mintha kibéreltem volna egy különtermet cseppnyi családom részére. Pedig ennél kevesebb tervezést nem is fektethettem volna ebbe a napa. És még csak ezután jött a java.

Némi emésztés után felcihelődtünk, megtekintettük a híres promenádot, meg az új játszóteret is persze, amit már a neten is kinéztünk előző este (bevallom, ezt nem bíztam a véletlenre). Időközben picikém elszunnyadt a babakocsiban, kicsikém elszórakoztatta magát az épp aktuális ellenség (krokodil) üldözésével , így én néhány percre hátradőlhettem (az elég szélesre tervezett csúszdának hála). És akkor történt meg a csoda. Olyan nyugalom, olyan boldogság szállt meg ott a zöldben, mint talán még soha. A lassan hömpölygő folyó és a kékben-zöldben fürdőző hegyek látványa, a fülsüketítően csöndes kisvárosi közeg vagy a természetközeli állapot okozta-e, nem tudom. De ekkor már éreztem: ez az a nap! Lefelé hajlik a nap, virágzó fák aromáját sodorja felém a szél, én pedig a gyermekeimben gyönyörködöm. Második fiam születése előtt pár héttel, egy éjszakai csetelés során kaptam meg az idevágó jelmondatot: két gyerek - dupla öröm! És milyen igaz!

Cseppnyi játszóterezés, ismételt szökőkutazás, gyorshajtással vonatelérés és újabb zötykölődés után a késődéutáni nap fényében tetszelgő Rákosrendezőn találtuk magunkat, ahol.. Istenem, leírni is túl szép ez...szóval boldog órák szép emléke képpen nem rózsafelhők, hanem egy Boeing 747-es, az én kedvenc repülőtípusom úszott át az égen...ami azért is különleges, mert mindössze heti kétszer jár Budapestre, és kell hozzá némi mázli, hogy megpillantsam, ráadásul ilyen közelről (utoljára októberben sikerült retinavégre kapnom, akkor is csupán egy felhő mögött). De ekkor én már térden állva estem egyik transzból a másikba, nem hittem el, hogy ennyi boldogság beleférhet egy napba! Ráadásul hazafelé a London szólt a Bermudától a rádióban, amit mindannyian nagyon szeretünk, szóval ment a buli ezerrel. Otthon aztán rettenetesen fáradtan, de annál nagyobb kötelességtudattal pörgettem le az esti menetrendet, s nem győztem újra és újra megdícsérni az én szuper, fantasztikus, okos, értelmes és nem utolsósorban szófogadó gyermekeimet, akikkel öröm minden nap, ez meg pláne!