Flórián 96

Hónapos, úgy értem. Vagyis nyolc éves lett a kisebbikem a napokban. Elég durva ebbe belegondolni. Immáron 2920 napja nyomom a kétgyerekes fiús anya üzemmódot. És van rá egy nagyobb összegem, hogy még legalább 2920 eseménydús nap áll előttem, előttünk.

No, de ne vesszünk el a részletekben, sem az önsajnálatban! Lássuk, milyen is anya szeme fénye.

Fogalmam sincs, hány kiló, hány centi, ebben a korban már nem tartanak ilyen méretkezős szeánszokat a gyerekorvosnál. Akihez amúgy sem járunk egyáltalán. Már legalább egy éve semmilyen apropó  nem adódott a látogatásra. Hála Istennek! Flórikám olyan egészséges mint a makk! Amúgy ez Tóbira is igaz szerencsére..ha egyszer nagyon zavarba akarsz hozni, kérdezd meg, hol a lázmérő...a lázcsillapító pedig tuti, hogy lejárt és már megint dobhatom ki bontatlanul. Hja kérem, vannak itt luxusproblémák bőven!

Szóval azt már tudjuk róla, hogy vasból van a szervezete...de mit érdemes még elmondani róla?

Flórián pontosan az az ember, aki én egész életemben lenni akartam. Nem fogadja el azt a választ, hogy NEM, viszont ő bármikor tud neked NEMet mondani. Ez szerintem kb. a legértékesebb képesség, amit egy ember csak birtokolhat. Mindent elér az életben. Mondom MINDENT! És olyan lehengerlő a személyisége, hogy képtelenség rá haragudni...úgy egy másodpercnél tovább, úgy értem.

Hihetetlenül becsvágyó ráadásul. Borzalmas fontos számára, hogy ő legyen a legjobb, legerősebb, legelső...viszont (látszólag legalábbis) gond nélkül viseli, ha nem jön össze neki az első helyezés. Gyerünk, rövid az élet, menjünk tovább! Kiegyensúlyozott, boldog gyerek, aki nem akad fenn apróságokon.

Végtelenül cél- és öntudatos, olyan magabiztosan mozog az élet kis és nagy útvesztőiben, hogy még nekem is eláll a szavam időnként...nekem, aki már nyolc éve és kilenc hónapja ismerem!

Nézem, nézem és nem hiszem el. Ez a fantasztikus lény az én egyik sejtemből fejlődött ki? Frankón? A csodálatom és imádatom soha nem látott méreteket ölt mostanában. A szülinapi fotóját például kitettem a telóm háttérképének...és időnként azon kapom magam, hogy könnyes szemmel bámulom percekig...annyira lehetetlen vele betelni. Főleg, mióta a corona (és a fodrász zárlat) miatt megnőtt az üstöke és bele lehet túrni...egyszerűen elragadó!

Szerintem nem nekem kéne írni ezt a posztot, mert most színtiszta ömlengést öntök rátok. Dehát az én blogom, azt írok, amit akarok. Ti meg csak győzzétek olvasni!

Flórián legalább annyira kettős személyiség, mint én vagyok. Imád társaságban lenni, fantasztikusan feloldódik más gyerekek (akár kisebbek, akár nagyobbak) között. Végtelenül együttműködő, imádja megosztani a többiekkel a saját ötleteit, de bármikor hajlandó kompromisszumra egy jó kis móka érdekében. Ha viszont úgy adódik, a saját társasága is nagyon leköti, ilyenkor színez, legót épít, rajzol, vagy csak simán tologatja a kis játékait és történeteket talál ki.

Flórián karácsony óta büszke tablet-tulajdonos, ez főként a home schooling miatt alakult így. Persze, azért néhány játék is van a gépén, némelyiket boszorkányos ügyességgel csapatja, rugózik a szemem a trükkjeitől. Imád a játék világáról mesélni, én pedig szájtátva hallgatom, akár másfél órán keresztül. Ez kb. olyan Stockholm-szindróma nálam, mint amikor Tóbi a modellvasútról lelkendezik. Egyszerűen imádom nézni, milyen fantasztikusan csillog a fiam szeme, amikor valami iránt lelkesedik (még akkor is, ha maga a lelkesedés tárgya már nem is állhatna tőlem távolabb).

Flórián fantasztikus érző lény, aki imád és tud is nekem segíteni a munkámban, lenyűgöző érzéke van a kicsikhez, akik természetesen oda vannak érte. Nem is tudják, mekkora szerencséjük van, hogy időnként játszik velük egy ilyen rátermett pótnagytesó.

Flórika kapcsolata a testvérével nem éppen felhőtlen, rettenetesen össze tudnak veszni, napjában többször is. De ez főleg nekem szól. Anya, figyelj rám, ránk! Még annál is jobban, mint egyébként szoktál. Amúgy nagyon nagy köztük az összhang, a fürdőkádban például egy órán keresztül képesek pancsolni a gumiállataikkal a mai napig.

Flórián továbbra is az osztálya kimagasló tanulója, mind a szorgalma, mind pedig a magatartása példás. Épp a napokban volt egy elbeszélgetésünk az osztályfőnökével online, a tanárúr csakis szuperlatívuszokban tudott róla beszélni. Naná, az én fiam!!!!

Isten éltessen drága kisfiam még nagyon, de nagyon sokáig!!!!!

Őszintén

Őszintén? Őszintén!

Nekem ma lett elegem a karanténból. A miből? A lockdown-ból, a Corona vírusból, a maradjotthonból, a győrfipálmémekből, a mittoménmiből. 

Nézzétek. Amikor én 2018 novemberében eldöntöttem, hogy Tagesmutter leszek, valahogy így képzeltem el egy napot:

- a saját gyerekeim elmennek a suliba

- a férjem elmegy dolgozni

- megjönnek a pótgyerekek

- elvagyunk mint a befőtt

- megjönnek a saját gyerekeim a suliból

- haza mennek a pótgyerekek

- buliiiiiii

- megjön a férjem a munkából

- relax

És ez 2019. október 14. és 2020. március 15. között pontosan így is volt. 

Aztán volt hat hét, amikor bezárt a bazár, tehát én teljes erőmmel a saját gyerekeimre meg az ő home schoolingjukra tudtam koncentrálni. Apa home office-ban csücsült a tetőtérben, ebédkor láttuk, meg munka után.

Ezután következett pár hét, amikor még zajlott a home schooling meg a home office üzemmód, de már a pótgyerekeim is jártak hozzám. Összeszorított foggal ugyan, de kibírtuk.

Aztán minden visszatért a rendes kerékvágásba.

2020. december 15-től viszont újra home schooling ÉS home office ÉS pótgyerekek.

Tehát hogyan is kell ezt a gyakorlatban elképzelni?

Reggel hatkor kelek.

Reggel hét és nyolc között beözönlenek a pótgyerekek.

Reggelizünk. 

Háromnegyed kilenckor lezúdulnak a saját gyerekeim a lépcsőn pizsomában, hogy jaj anya elaludtunk, azonnal adj reggelit, jaj de aranyosak a kicsik, hadd játsszunk velük, én is lecsúszhatok a bébicsúszdán, anya ne má miért nem, gyertek énekeljük azt magyarul hogy halló halló nagy baj van kérem riadó, jaj elfogyott a nutella basszus, jó még iszok egy pezsgőtablettát, egy perc múlva kezdődik a Teams meeting, jééézusom lemerült a tabletem, anya odaadod a telefonodat, lécci léccci, anyaaaaaaa!!!!!

Kilenckor kimegyünk, mit megyünk, kimenekülünk a kicsikkel az erdőbe (vagyis rekordidő alatt belerázok négy gyereket az anorákjába, behajítom őket a kicsikocsiba, aztán utánam a vízözön), különben megzakkanok.

Fél tizenegykor lépünk be újra a nappaliba, ahol rendszerint fülsüketítő hangerőre csavart Queen/Elton John/Oasis vagy Red Hot Chili Peppers muzsika és a következő kép fogad: a nagyobbik fiam a bébi csúszda tetején állva léggitározik, a kisebbik pedig apa féltve őrzött színváltós-világítós zsonglőrlabdáival próbálja onnan levadászni....

...apró közelharc árán sikerül őket az emeletre tuszkolni, a kicsiket az anorákjukból kirázni, a kezüket megmosni, és ha szerencsém van, azt is megértik, hogy egyedül szeretném az ebédet felmelegíteni, nem pedig úgy, hogy négy éhségtől ordító gyerek csimpaszkodik közben a lábamba...

Ebéd.

Fölmegyünk négy kicsivel a lépcsőn, kb. 10-15 perc alatt mindenki elszenderedik. Aki úgy tippelt, hogy én dőlök ki először, annak így legyen ötöse a lottón.

Félálomban még persze hallom, amint a fiaim lerobognak a lépcsőn, az edényhangokból és a kanál-tányér ütődésének üteméből pedig azt is meg tudom állapítani, hogy ízlik-e nekik a főztöm. Annál a résznél, amikor azt kéne kikövetkeztetnem, hogy bepakolnak-e maguk után a mosogatógépbe, már réges rég az igazak álmát alszom.

Ébredünk, lemegyünk.

Háromig aztán megy a közös játék, röhögés, pelenkázás, pótebéd, uzsonna, miegymás. Jan is lemerészkedik egy cseppet, mert ő is szeret a kicsikkel lenni, neki ez a kávészünet, relaxáció, akármi.

Amikor mindenkit, aki nem lakik itt, haza vittek, jöhet a pakolás, takarítás, sport, elmaradt házi feladatok, vásárlás.

Nézzétek. Nekem valami elképesztően privilegizált életem van. Minden szempontból. Azt a munkát végzem, amihez a legjobban értek és ami a legnagyobb örömöt okoz. Igazából az életem hátralévő részében már egyetlen napot sem kell dolgoznom. 

Imádom a férjem. Szerelemből házasodtam, ma is hozzá mennék feleségül, meg húsz év múlva is.

Imádom a gyerekeimet. Rajongok értük. Fantasztikusan ügyesek, önállóak, a home schooling minden akadályát nagyon ügyesen veszik, félévkor kiváló értékelést kaptak, tőlünk meg persze jutalmat.

Rendszeresen sportolok, jógázok, meditálok, annyi énidőm van, amennyit csak szeretnék.

És mégis. Elegem lett.

Miből?

• Az összezártságból. A bezártságból. Abból, hogy az élelmiszerboltokon kívül minden, de minden zárva van december közepe óta, és a legnagyobb shopping élményt (vagy bármilyen élményt a sporton, jógán, meditáción kívül) a Tchibo-polcok tanulmányozása (és esetenkénti kifosztása) szolgálja az Edekában. 
• A rossz időből, a hidegből, ami persze nem akadályoz meg a minden másnapi szabadtéri futásban, de rettenetesen hiányzik, hogy egy kicsit a napfénybe fordítsam az arcomat. Csak úgy.
• Az általános reményvesztettségből, bizonytalanságból és elszigeteltségből.
• A negatív rezgésű kollektív tudatalattiból.
• A politikusok töketlenkedéséből, az egymásra mutogatásból és abból, hogy már a legkomolyabb híroldalak olvastán is azt érzem: egy vicclapot nyitottam meg véletlenül.

Na!

Ami nem öl meg, az megerősít. Ha ez így megy tovább, hamarosan kimondom Fekete László trónfosztását. Aztán én fogok malomkövön kólát kínálni Nagyvázsony határában.

Feltéve, ha túlélem!

Be fogok számolni.

Túléltük

A nehezített pályát, úgy értem. Tehát öt gyerekkel. Tudjátok, most egy hónapig ennyivel üzemelt a családi napközim. Február elsejétől az egyik gyerek egy másik Tagesmutterhez jár, mert egy másik tartományba költöztek.

Hogy vagy? Hogy vagytok?

Még élünk. Mindannyian.

Januárban szinte minden nap eszembe jutott a kis versike, amit (a négygyerekes anyuka) Mona blogján olvastam:

Egy gyerek: nem gyerek.

Két gyerek: fél gyerek.

Három gyerek: na az már gyerek!

És, hogy ne legyen egyke szegényke, szülessen neki egy testvére!

Az ötödik gyerekről már nem szól a rigmus, gondolom, azért, mert az már ilyen science fiction kategória. Hú de nagyon fel voltam ezen a költeményen háborodva anno, kétgyerekes anyaként! Még hogy fél gyerek! No de ilyet! Fogalmam sem volt akkoriban, hogy minden, de tényleg minden csupán viszonyítás kérdése. 

Ezután az egy hónapos kiképzés után viszont minden egyes sorát csak megerősíteni tudom.

Ha valami véletlen folytán (nagyon, de nagyon régen volt már ilyen) csak egyetlen pótgyerek van nálam, az gyakorlatilag fel sem tűnik. Teljesen beleolvad az alapzajba (home schooling van helló!). Két pótgyerek még mindig csak egy könnyű kis ujjgyakorlat. Három gyereknél feltűnik, hogy nagyon fogy az alma meg a banán. Amúgy easy-peasy. Négy gyereknél  érjük el azt a zaj- és fizikai megerőltetés szintet, ami már erősen kihat az életminőségemre (értsd: hullafáradt vagyok estére). Öt gyereknél pedig...úgy kb. pelenkázógépnek érzem magam, az olvasgatós-összebújós minőségi törődésre pedig fájdalmasan kevés idő jut...az viszont nagyon durván euforikus élmény, amikor öt csillogó szempár függ rajtam az éneklős-tapsolós körjátéknál...az öt gyerekkel megpakolt kicsi kocsit erdei egyenetlen talajon tolni viszont...a Spárta tréninges hapsik a konditeremből könyörögnek a receptért:-)

Lesz ilyen ötgyerekes móka mostanában?

Határozottan nem. Idén biztosan nem. Ezt Jannak írásba adtam (ha esetleg el akarnék gyengülni, mert vami anyuka felhív, hogy jaj, de vészhelyzet van). Kitettem a megtelt táblát és kész. Nem óhajtok végkimerültségben meghalni 41 évesen. Bitang jó pénzt lehet vele keresni amúgy, tehát, ha öt gyereket tutujgatsz a hét öt napján, reggeltől délutánig...de ennek akkor lesz jelentősége, ha Jan ne adj Isten vmi miatt kevesebbet keres mint most. Amíg nem én vagyok a családfenntartó, addig ez a meló elsősorban  élvezet legyen, ne gályarabság! Amúgy persze, hogy ezt a munkát is lehet ám megúszósan végezni, és akkor öt gyerek mellett se kell olyan hű de nagyon megszakadni...de én ezt hivatásomnak tekintem, szóval no way! Köszi!

Ja, és a januári beszoktatás hogy sikerült?

Egyszerűen olyan fantasztikusan, hogy a szavam is eláll! Ez volt eddig a kilencedik, és egyben a legszuperebb, legkönnyebb, legélvezetesebb beszoktatásom! Éljen!

Mi lesz itt most év végéig?

Az a csodás helyzet állt elő, hogy februártól decemberig ugyanaz a négy gyerek fog hozzám járni. Már most imádom ezt a stabilitást! Óriási terveim vannak velük! Majd beszámolok! A következő beszoktatás január elsején indul, egy tavaly elballagott kiscsaj öccse jön hozzám! Olyan izgi! Petesejt kora óta ismerem!

Hogy vagyok most?

Egy éve és három hónapja vagyok ebben a szakmában és most először érzem azt, hogy:

- már megélem és nem túlélem

- saját pedagógiai ambícióim vannak

- önbizalommal telve állok elébe a kihívásoknak

Baromira boldog, elégedett, büszke és magabiztos vagyok!