Őszintén

Őszintén? Őszintén!

Nekem ma lett elegem a karanténból. A miből? A lockdown-ból, a Corona vírusból, a maradjotthonból, a győrfipálmémekből, a mittoménmiből. 

Nézzétek. Amikor én 2018 novemberében eldöntöttem, hogy Tagesmutter leszek, valahogy így képzeltem el egy napot:

- a saját gyerekeim elmennek a suliba

- a férjem elmegy dolgozni

- megjönnek a pótgyerekek

- elvagyunk mint a befőtt

- megjönnek a saját gyerekeim a suliból

- haza mennek a pótgyerekek

- buliiiiiii

- megjön a férjem a munkából

- relax

És ez 2019. október 14. és 2020. március 15. között pontosan így is volt. 

Aztán volt hat hét, amikor bezárt a bazár, tehát én teljes erőmmel a saját gyerekeimre meg az ő home schoolingjukra tudtam koncentrálni. Apa home office-ban csücsült a tetőtérben, ebédkor láttuk, meg munka után.

Ezután következett pár hét, amikor még zajlott a home schooling meg a home office üzemmód, de már a pótgyerekeim is jártak hozzám. Összeszorított foggal ugyan, de kibírtuk.

Aztán minden visszatért a rendes kerékvágásba.

2020. december 15-től viszont újra home schooling ÉS home office ÉS pótgyerekek.

Tehát hogyan is kell ezt a gyakorlatban elképzelni?

Reggel hatkor kelek.

Reggel hét és nyolc között beözönlenek a pótgyerekek.

Reggelizünk. 

Háromnegyed kilenckor lezúdulnak a saját gyerekeim a lépcsőn pizsomában, hogy jaj anya elaludtunk, azonnal adj reggelit, jaj de aranyosak a kicsik, hadd játsszunk velük, én is lecsúszhatok a bébicsúszdán, anya ne má miért nem, gyertek énekeljük azt magyarul hogy halló halló nagy baj van kérem riadó, jaj elfogyott a nutella basszus, jó még iszok egy pezsgőtablettát, egy perc múlva kezdődik a Teams meeting, jééézusom lemerült a tabletem, anya odaadod a telefonodat, lécci léccci, anyaaaaaaa!!!!!

Kilenckor kimegyünk, mit megyünk, kimenekülünk a kicsikkel az erdőbe (vagyis rekordidő alatt belerázok négy gyereket az anorákjába, behajítom őket a kicsikocsiba, aztán utánam a vízözön), különben megzakkanok.

Fél tizenegykor lépünk be újra a nappaliba, ahol rendszerint fülsüketítő hangerőre csavart Queen/Elton John/Oasis vagy Red Hot Chili Peppers muzsika és a következő kép fogad: a nagyobbik fiam a bébi csúszda tetején állva léggitározik, a kisebbik pedig apa féltve őrzött színváltós-világítós zsonglőrlabdáival próbálja onnan levadászni....

...apró közelharc árán sikerül őket az emeletre tuszkolni, a kicsiket az anorákjukból kirázni, a kezüket megmosni, és ha szerencsém van, azt is megértik, hogy egyedül szeretném az ebédet felmelegíteni, nem pedig úgy, hogy négy éhségtől ordító gyerek csimpaszkodik közben a lábamba...

Ebéd.

Fölmegyünk négy kicsivel a lépcsőn, kb. 10-15 perc alatt mindenki elszenderedik. Aki úgy tippelt, hogy én dőlök ki először, annak így legyen ötöse a lottón.

Félálomban még persze hallom, amint a fiaim lerobognak a lépcsőn, az edényhangokból és a kanál-tányér ütődésének üteméből pedig azt is meg tudom állapítani, hogy ízlik-e nekik a főztöm. Annál a résznél, amikor azt kéne kikövetkeztetnem, hogy bepakolnak-e maguk után a mosogatógépbe, már réges rég az igazak álmát alszom.

Ébredünk, lemegyünk.

Háromig aztán megy a közös játék, röhögés, pelenkázás, pótebéd, uzsonna, miegymás. Jan is lemerészkedik egy cseppet, mert ő is szeret a kicsikkel lenni, neki ez a kávészünet, relaxáció, akármi.

Amikor mindenkit, aki nem lakik itt, haza vittek, jöhet a pakolás, takarítás, sport, elmaradt házi feladatok, vásárlás.

Nézzétek. Nekem valami elképesztően privilegizált életem van. Minden szempontból. Azt a munkát végzem, amihez a legjobban értek és ami a legnagyobb örömöt okoz. Igazából az életem hátralévő részében már egyetlen napot sem kell dolgoznom. 

Imádom a férjem. Szerelemből házasodtam, ma is hozzá mennék feleségül, meg húsz év múlva is.

Imádom a gyerekeimet. Rajongok értük. Fantasztikusan ügyesek, önállóak, a home schooling minden akadályát nagyon ügyesen veszik, félévkor kiváló értékelést kaptak, tőlünk meg persze jutalmat.

Rendszeresen sportolok, jógázok, meditálok, annyi énidőm van, amennyit csak szeretnék.

És mégis. Elegem lett.

Miből?

• Az összezártságból. A bezártságból. Abból, hogy az élelmiszerboltokon kívül minden, de minden zárva van december közepe óta, és a legnagyobb shopping élményt (vagy bármilyen élményt a sporton, jógán, meditáción kívül) a Tchibo-polcok tanulmányozása (és esetenkénti kifosztása) szolgálja az Edekában. 
• A rossz időből, a hidegből, ami persze nem akadályoz meg a minden másnapi szabadtéri futásban, de rettenetesen hiányzik, hogy egy kicsit a napfénybe fordítsam az arcomat. Csak úgy.
• Az általános reményvesztettségből, bizonytalanságból és elszigeteltségből.
• A negatív rezgésű kollektív tudatalattiból.
• A politikusok töketlenkedéséből, az egymásra mutogatásból és abból, hogy már a legkomolyabb híroldalak olvastán is azt érzem: egy vicclapot nyitottam meg véletlenül.

Na!

Ami nem öl meg, az megerősít. Ha ez így megy tovább, hamarosan kimondom Fekete László trónfosztását. Aztán én fogok malomkövön kólát kínálni Nagyvázsony határában.

Feltéve, ha túlélem!

Be fogok számolni.