Boldogság

Szerintem (mondom: SZERINTEM) a világ legnagyobb boldogsága az, amikor az egyik fiam az egyik karomban, a másik a másikban, együtt ülünk a félhomályos gyerekszobában a már említett nagyon nagy és nagyon kényelmes fotelben, s én a magyar irodalom (főként a költészet) gyöngyszemeit duruzsolva ringatom őket álomba. A repertoár Tóbi születése óta többé-kevésbé ugyanaz: kezdem egy kis Este jó-val (ahogy Vitai Ildikó énekli - ezt Boriska révén ismerem!), aztán jön a Hogy mehetnék én be hozzád? (ezt apukám énekelte nekünk iszonyú sokat), aztán jöhet egy kis Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, és, hogy az égitesteknél maradjunk, eléneklem még az "Este van már, csillag van égen" kezdetű nótát is. Szeretjük még a Láttam, láttam lappantyút Nemes Nagy Ágnestől és kihagyhatatlan Gazdag Erzsitől az Álmomban.

Aztán, amikor már igazán kezdenek álmosodni, akkor bepróbálkozok egy Alszik a szív-vel Radnótitól, de a csúcspont Arany Jánostól a Családi kör, annak is az a szakasza, hogy "a gyerek is álmos, egy már alszik éppen / félrebillent fejjel az anyja ölében". Ilyenkor ideális esetben már csak az ütemes szuszogásukat hallom. Még nagyon halkan elsuttogom azt is, hogy: "végül földre hintik a zizegő szalmát / s átveszi egy tücsök csendes birodalmát", de ekkorra már mindketten mély álomba merültek. Lassan én is félálomba szenderülök, de ha nem, akkor jöhet még egy Altató József Attilától (a Halász Judit féle dallammal énekelve), és csak azért, mert lassan aktuális, befejezésül Weöres Sándortól következik a Nyári este - Dolák-Saly Róbert zenéjére (amikor még nem volt Pandacsöki Boborján) ...a bim-bam-nál már én is alszom.

Minden gyermekes és a gyermekét még csak váró olvasómnak kívánok ilyen boldogságos altatást, legalább egyszer az életben! Nekem ez ma este már a második ilyen alkalom volt!

Tóbika 44 hónapos

Igen, épp harmiccal több, mint az öccse. Mivel szinte napra pontosan két és fél év van köztük. Szóval 30 hónap. Könnyű megjegyezni! Na! Milyen is most az én szememnek fénye?
Tóbikám az, aki naponta meglep felnőttes hanghordozásával, választékos beszédstílusával és összetett mondataival. Komolyan, néha elfelejtem, hogy egy kisgyerekkel töltöm az időmet. Szerencsére időről időre emlékeztet rá őkelme, pl. amikor be kell kötnöm az autós ülésbe. Vagy amikor meztelenül rohangál a trambulinon. Bár ilyet felnőttek is csinál(hat)nak, persze.
Lényeg a lényeg, hogy Tóbika alapvetően egy nagyon jól kezelhető kisfiú, akire csak néha jön rá a rapli, de olyankor nagyon. Nézzük, melyek a neuralgikus pontok az életünkben.

A reggeli

Lassan rágj, tovább élsz - tartja az ősi közmondás, és Tóbi ezt szó szerint veszi. Biztos vagyok benne,  hogy valahol valamikor olvasta azt a belgyógyászi ajánlást, hogy egy falatot 33-szor érdemes megrágni, csakis a jobb emésztés érdekében. Főleg, ha édesanyád már többedszer figyelmeztetett, hogy nagyon kéne sietni az óvodába. Szerintem titokban csatlakozott a slow food mozgalomhoz. Siettetni teljesen felesleges, sőt, kontraproduktív. Annyit tehetek csak, hogy ha tényleg sietünk, igyekszem időben (értsd: legalább egy órával indulás előtt) asztalhoz ültetni, és valami olyat feltálalni, ami nem olyan nagyon rágós (egészséges kenyerek hátrányban pl.). Így aztán szent a béke! Imád közben olvasni, lehetőleg minden szelet kenyérhez más könyvet, ennek következtében a reggeli végére egész kis torony keletkezik az asztal végében. Ezt a rettenetesen rossz szokást a szüleitől leste el.

Az egyéb étkezések...

...sem a  gyorsaság jegyében telnek, de mivel jellemzően csak a hétköznap reggelek sietősek, ez egyáltalán nem gond. A gond inkább az elképesztő, szerintem minden elképzelést felülmúló válogatás. Nevezzük inkább egysíkú étkezésnek, amibe főként a következő ételek férnek bele: tészta (akármilyen formában, akármilyen feltéttel), szilvás gombóc (sokáig szilva nélkül, ma már nem kell sebészeti pontossággal eltávolítanom a belevalót), nudli, nokedli. És vége a felsorolásnak! Na, nem is akarok ennek a ténynek túl nagy teret szentelni. Nemrég olvastam Vekerdy egyik szösszenetét, amelyben leírja: minél kisebb jelentőséget tulajdonítunk csemeténk válogatósságának, annál kevésbé lesz tartós a probléma. Lényeg, hogy eszik valamit és láthatóan növekszik is. Tinédzser korára tuti kinövi!

A hiszti

Nálunk még javában tart a dackorszak, de azt kell mondanom, ebből a szempontból én elég rendesen el vagyok kényeztetve. Mert Tóbiás egy roppant értelmes gyerek, akivel a legnagyobb hisztirohamai közben is lehet észérvekkel vitázni. Az a magát földhözverős-agyeldolbós hiszti amúgyis csak nagyon ritkán jelentkezik nála. Általában akkor, ha nagyon fáradt, vagy ha sokat ült valamelyik rajzfilm előtt (megszűnik a belső képalkotás, agresszív, feszült lesz a gyerek, ahogy Vekerdy mondja). Szóval nagyon nagy hangsúlyt fektetek a megelőzésre e téren. Életbevágóan fontos, hogy felismerjem, mi a kiváltó ok! Persze próbálkozások mindig vannak, de ezeket igyekszem erélyesen, de inkább kedélyesen kezelni. Van Richard Scarry-nek egy idevágó könyve (amolyan Tesz-vesz város illemtan), abból szoktam idézni, ha kitör a balhé. Hihetetlen, de sokszor olyan mondatok segítenek, mint pl.: "Megcsípett a bőgőtücsök?" Hatásos még, ha a legnagyobb síróroham közepén állati nyugodtan elkezdek mesélni valami történetet, lehetőleg valami nagyon érdekeset. Ilyenkor általában győz a gyerek határtalan kíváncsisága, leáll a hüppögéssel és kéri, mondjam már el a végét. Szóval ilyeneket mindig tartogatok a fejemben vészhelyzet esetére!

Az engedetlenség

Na meg a süketség. Úgy értem, az alkalmi. Amikor egyszerűen nem hallja, azaz nem akarja meghallani, amit mondok neki. Persze, ilyen is van, de ilyenkor szerintem kulcsfontosságú az, hogy én nyugodt maradjak. Hiszen minél inkább felhúzom magam, ő annál inkább nyeregben érzi magát. Hahaha, végre sikerült jól felhúznom anyát! Naná, hogy az én agyam is elcsattan, a hangom felcsattan, de a kezem a gyereken nem csattan. Erre egyetlenegyszer volt példa, amikor szándékosan kezdett el nyúlkálni a konnektorba. Akkor ez volt az én nagyon átgondolt, nagyon felelős reakcióm. Ah, dehogy, zsigerből a kezére ütöttem, annyira megijedtem. Kb. 5 perc nem telt bele, s ő hasonló módon vezette le a feszültségét rajtam. Merthogy én ilyen szuper példát mutattam neki. Azóta tudom, ezt nem. Minden mást lehet, ezt nem. Ahogy a már sokat idézett Vekerdy mondja: a verés a teljes szülői kétségbeesés és tehetetlenség jele.

A büntetés

A fentiek fényében talán érthető, talán furcsa, de nálunk ilyen nincs. Nincs sarokba állítás, nincs nyugifotel, még gondolkozó lépcső sincsen. A feszültségeket, rendetlenkedéseket akkor és ott lerendezzük és kész. Sok tanácsadó könyv komolyan javasolja az időleges szeretetmegvonást (pl. ne szóljunk a gyerekhez). Szerintem ez egy egetrengető baromság. Nálunk amúgy sincs rá szükség, hiszen ha komolyan rászólok Tóbira, őkegyelme általában rettenetesen megsértődik és elvonul. Aztán amikor lenyugszik, visszajön és minden rendben folytatódik tovább. Hiszek abban, hogy ha egy gyerekre egyszer-kétszer-háromszor rá kell szólni, akkor a szülőnek kell rohadtul elgondolkozni azon, hogy mi okozhatja a gyerekben a feszültséget, és adott helyzetben változtatni kell a szituáción. Az esetek döntő többségében figyelemfelhívásról van szó, amire reagálni KELL (lehetőségeinkhez mérten persze, de legább szóban, ha épp el vagyunk foglalva).

Egyebek

Az uraság nem kifejezetten szeret önállóan öltözni és a játékai között rendet rakni. Érdekes, pont ezt a két dolgot műveli példásan az óvodában. Na, de ott nincsen ANYA, aki bármikor és bármit megtesz az ő fiacskájáért. Nagyon szeret(ne) órákon át a képernyőhöz szögezve elmerülni Mickey egér kalandjaiban. Esetelg Donald kacsáéban. De, mint ahogyan azt már fentebb említettem, a folyamatos audiovizuális inger iszonyatos belső feszültséget teremt az én egyébként oly nyugodt gyermekemben. Szóval persze, hogy van filmnézés, de csak határozott ideig, a nap határozott szakában. Kivéve, ha egyedül vagyok itthon, és a kisebbik nagyon nehezen alszik el. Olyankor - szomorú, de való - ez a csodafegyver Tóbi csöndben tartásához. De utólag mindig megiszom a levét, szóval csak végső esetben alkalmazom ezt a módszert, a megfelelő kockázat-előny értékelést követően. Értsd: üvölt a kisebbik? Nyomás a youtube elé!

Ami szép és jó...

...na ebből van a több. Csak azért írtam le a fentieket, hogy nehogy úgy tűnjön, tökéletes a fiam. Pedig igen. Tökéletesen okos, értelmes, meg nagyon nagyon ügyes. És vicces. Kb. az egyik legviccesebb ember a környezetemben, kevés emberrel töltök olyan szívesen időt, mint vele. Kissé a saját képemre formáltam a gyermekemet. Ha már nem shoppingolhatunk és nem szépségszalonozhatunk együtt, legalább a humorunk legyen hasonló, ugye? Tóbi az a gyerek, akit bármikor és bárhova szívesen magammal viszek, nincs kétségem afelől, hogy megfelelő olvasmánnyal ellátva jól fog viselkedni. Múltkor pl. a manikűröshöz kísért el, s tűrte a várakozást példásan (egy Kázmér és Huba gyűjteménnyel és a telefonommal felszerelkezve persze). A türelemfonál másfél óra múltán szakadt el, de akkor sem a földhöz kezdte magát verni, még csak nem is a manikűrollóval kezdett el döfködni, hanem simán átkarolt hátulról és elkezdett puszilgatni. Valamit tud ez a gyerek. Baromi gyorsan kész lettem és elvittem fagyizni. Vacsoraidőben! Hiába, a nőkhöz érteni kell!

De bármikor szívesen beviszem magammal Pestre is, akár tömegközlekedve. Fegyelmezett, nyugodt, értelmes gyerek, nem rohan el, nem követelőzik, ellenben minden újabb járműnek nagyon nagyon örül. Útközben pedig kulturáltan eltársalgunk, naná, pl. hogy melyik játszóteret vagy játszóházat ejtsük útba és miért éppen azt! Vagy éppen összebújva olvasunk. Ez bármikor jó mulatság, útközben is, otthon is. Egy másik kedvelt tevékenységünk még a filmforgatás. Komolyan, még a legelcsigázottabb, legdacosabb Tóbit is meg lehet győzni a fogmosás fontosságáról, ha felajánlom, hogy közben filmet forgatunk (a telefonommal) a fogszörnyekről. Már jópár ilyen gyöngyszem van a telómon, ezeket óriási röhögések közepette szoktuk visszanézni.

Be kell látnom, egy poszt nem elegendő ahhoz (de még kettő sem), hogy visszaadjam, milyen az én drága kisfiam. Próbálok most a tényekre azaz a számadatokra koncentrálni. Kb. 17-18 kg, százvalahány centi magas, döntően 110-es ruhákat hord, a lábmérete 28-29-es. Kedvenc tevékenysége az olvasás (úgy értem, a maga módján), a vonatozás és minden, amit az udvaron lehet csinálni (trambulinon való őrült ugrándozás és rohangálás, lehetőleg minél kevesebb ruhában, közben fennhangon énekli a Csimpilimpit, homokozás, mászókázás és csúszdázás). Ha bent vagyunk, órákig el tud játszani a kis plüssálataival, ilyenkor egész kis világokat épít fel magának, hol németül, hol magyarul karattyol. Ja, mert kétnyelvű a lelkem. Jaj, annyi mindent tudnék még írni, de majd inkább külön-külön posztban, egy-egy témát körbejárva.

Itt most legyen elég befejezésül, hogy Tóbiás az én szívem nagy nagy csücske, akivel öröm minden egyes pillanat, sokszor inkább barátomnak érzem, mint gyerekemnek, akinek nagyon nagy lelkesedéssel követem nyomon a testi-lelki fejlődését!

Flórika 14 hónapos

Telik az idő! Észre sem vesszük, máris felnő! De hadd ne idézzek többet a mindenki által kedvelt Közhelyszótárból. Mona anyuka nyomdokaiba szeretnék most lépni, aki időnként posztol egy állapotjelentést a gyerekeiről. Nekem most a kisebbikem van soron! Lássuk!

Florimori szerintem a világ legaranyosab, legcukibb kisfiúja. Erre tegnap jöttem rá immár sokadszorra, amikor kettesben guggoltunk óriási érdeklődéssel a sütő előtt azt fürkészve, vajon kisült-e már a húsvéti kalács (amit apa és Tóbi dagasztottak és fontak, hogy még nagyobb legyen az idill!). Ha kisült már, ide véle! - volt kiovasható Flóri lelkes arckifejezéséből és én egyet értettem vele. Hadd egyem meg melegébe! Mondtam már, hogy zabálnivaló kisfiam van?

Szóval Florcsi. Utoljára két hónapja mérték, akkor volt 10 kg és 74 cm. Szerintem ehhez képest már minden tekintetben nőtt (gazda szeme hízlalja a jószágot, vagy hogy is van ez?) 80-86-os ruhákban jár, a lábmérete 20-as. Nem nagy, nem kicsi, szerintem pont jó, cipelni nekem bőven elég. Főleg, ha még Tóbi (17 kg!) is felkapaszkodik mellé az ölembe, és együtt táncolunk a nappaliban...ilyen pillanatokban áldom az eget, hogy heti kétszer célzott súlyzós edzéssel fejlesztem emelő-cipelő izmaimat. Amúgy Flóri nem az a magát cipeltetős fajta, inkább a magát ölből kitépős-önállóan lépkedős gyerekek táborát gazdagítja, immáron tíz hónapos kora óta. Szerintem ő világ legizgágább, legmozgékonyabb kisfickója, aki minden csínytevésben benne van. Van ehhez egy eszméletlenük kópés arckifejezése, nagyon hangos, gurgulázós nevetése, és elképesztő méltatlankodó hanghordozása, ha valamit elveszek tőle (szobanövényt, telefont, csillagcsavarhúzót), vagy ha valamit nem adok oda neki, esetleg valahova nem engedem felmászni (rajzolós kisasztal, üveglapos dohányzóasztal, hangfal és fotel).

Ja igen, a mászás. Tóbit dajkálva mindig elrettenve néztem a mászós gyerekeket. Vajon mi bajuk lehet, minek másznak ezek ennyit. Aztán lett nekem is egy kis mászóbajnokom. Bármikor, bárhova, ha kell, hoz magának kisszéket, magasítót, akár a másik szobából is. Semmi és senki sincs biztonságban, a veszélyes tárgyakat már nem elég magasra tenni, be is kell őket zárni, lehetőleg hét lakattal. (De mivel Tóbi már elég ügyesen bánik a kulcsokkal is, ez sem életbiztosítás).

Máskülönben Flórika elég nyugis, okos, értelmes kisfiú, akinek szerencsére könnyen el lehet terelni a figyelmét, és ha úgy van kedve, egyedül is el tud játszani. Kedvence a dohányzóasztal, amin prímán el tudja tologatni a kisautóit, ezt vélhetően a bátyjától tanulta el (meg én is rásegítettem egy kicsit, mert szeretem ezt a roppant meditatív tevékenységet - nézni, miközben én a konyhában serenykedek). A könyvekkel eléggé viharos a kapcsolata, szereti őket lepakolni s a vad rágást-harapást egyre inkább váltja fel a lapozgatás-nézegetés. Azért persze egy-egy oldal még áldozatul esik a fokozott érdeklődésnek.

Nagyon pozitív változást hozott a két fiú kapcsolatában, hogy Flórika már nem szedi szét a Brio síneket, hanem ő is szereti tologatni a kis favonatokat. Így  már ő is belépést nyerhetett Tóbi szobájába, ahol állandó jelleggel üzemben van egy-két (esetleg több) vasúti pálya. Egész jól eljátszanak egyébként is, még a vitás kérdéseket is le tudják egymás között rendezni, ha éppen úgy tartja kedvük (egyre többször úgy tartja). Tóbi kifejezetten szereti tanítgatni a kistesóját mindenfélére. Kettejük közül egyébként is ő a megfontoltabb. Éppen ezért általában Flórika szokta kezdeni a rendetlenkedést (pl. fürdés közben a mindent elárasztó pocsolást), Tóbi pedig óriási elánnal (és visító nevetéssel) kapcsolódik bele abba a "hogyan növeljük édesanyánk ősz hajszálainak számát?" célzó tevékenységbe. Tehát amint rászólok valamiért Flórira, a nagy és okos testvér azonnal ott terem és kontrázik, esetleg még rátesz egy lapáttal. Nincsenek illúzióim, ez a testvéri összetartás az évek múlásával csak erősödni fog, vélhetően az én káromra. De lényeg, hogy szeretik egymást!

A beszéd terén Flórió még nem alkot nagyokat, az apa-anya-baba szentháromság már megy régóta, ba a banán, va a kutya s az egyéb négylábú állatok, ma a madár és minden, ami repül. Elértünk amúgy a lelkesen mutogató korszakba, s mivel az utcán mindig van valami látnivaló (kutya, galamb, autó, HÉV, mint egy rendes faluban!), a babakocsiban altatás illúziója már régesrég szertefoszlott.

Ja, az altatás. Drága kisfiam szerencsére nagyon jóalvó, kivéve, ha beteg vagy ha fogzik, esetleg ezt a kettőt egyszerre műveli, mint pl. most. Ha egy nap sokat van a levegőn (értsd több órát legalább), akkor déltől alszik egy jó két-három órát, majd este nyolctól újabb nyolcat-kilencet-tízet. Könnyen, gyorsan elalszik, általában egy kis dúdodlás, ringatás hatására. Csodálatos, meghitt pillanatok ezek, mégis nagyon várom már, amikor a két fiúnak egyszerre olvashatok esti mesét. Ez pillanatnyilag Flórit egyáltalán nem érdekli. Ha mesélek, azonnal jön, kiveszi a kezemből a könyvet és átveszi az irányítást a betűk felett. Nem baj, majd eljön még a közös mesélések ideje!

Mi maradt ki? Igen, az evés! Imád mindent, amit én vagy az apja eszik, kezdettől fogva óriási érdeklődést mutat mindenféle enni-és innivaló iránt. Kedvence a joghurt, a banán, mindenféle főzelék és a kalács (talán ezért is várta tegnap annyira, hogy kisüljön). Gyönyörű, édes, csillagszemű kisfiam, akivel öröm minden perc! Hamarosan újra írok róla!

Vezetésmódszertan III.

Avagy a múlt és a jövő kihívásai!

Úgy döntöttem, hogy szorult még ebbe a témába egy posztnyi megírandó anyag. Nézzük tehát, hogy melyek azok a dologk, amelyek a szív-sűrít-benntart-kipufog tematikához csak közvetetten kapcsolódnak. Olyan dolgokra gondolok, amelyek szervesen (vagy éppen lazán, ez attól függ) kapcsolódnak a vezetéshez, de a jogosítvány megszerzéséig nem vagy csak érintőlegesen hallunk róluk. Ergo nem képezik a tananyag részét!

Tankolás

"Benzinnel megy, nem jogsival!"-szólott nagyon elmésen az én egykori barátom, s vezetett mindenféle papír (és gátlás) nélkül már évekkel a forgalmi vizsgája előtt is. Rendszeresen. Forgalomban. Mert ő már olyan jól tud. Na, de nem ezzel az erkölcsileg eléggé aggályos témával szeretnék foglalkozni. Hanem azzal, hogy (amint azt ő is elismerte) a benzin (esetleg dízel) egy meglehetősen lényeges feltétele annak, hogy az autó el is induljon, ne csak ácsorogjon. Szóval jó is az, ha megvan végre a vezetni tudás és akarás, de üzemanyag nélkül nem jutunk messzire, valójában sehová sem. Bevallom, nekem a tankolás folyamata nagyobb misztikum volt, mint maga a rettegett nullás autóút. Még a belvárosba is hamarabb bejutottam (és parkoltam), minthogy életemben először közelebbi ismeretséget kötöttem volna a tankolópisztollyal (így hívják egyáltalán? na, ezek szerint még mindig nem mélyült el a kapcsolatunk igazán).

Jó egy évig vezettem úgy, hogy csak és kizárólag (lehetőleg készséges és udvarias) személyzettel ellátott benzinkútnál voltam képes és hajlandó tankolni. Osztogattam is a borravalót rendesen. Segítségemre volt, hogy éppen a helyi kútnál kezdett el dolgozni a szembeszomszédunk fia, aki minden egyes alkalommal el is mutogatta, hogyan is mén az indulás, na meg a benzin befele a tartályba. Állította ugyan, hogy nagy (értsd végzetes) hibát egyszerűen képtelenség elkövetni (legfeljebb, ha dízelt veszek benzin helyett), de én továbbra is tartózkodtam mindenféle üzemanyagtöltési művelettől. Mert féltem. Hogy túltöltöm. Meg kigyullad. Esetleg felrobban. Vagy mindez együtt. Meg egyáltalán. Mit hova kell dugni?

Aztán, mint már annyiszor e témakörben, megint csak a szükség sietett a segítségemre. Idén januártól ugyanis elhatároztuk, hogy spórolunk! S hogyan lehetne jobban spórolni, mint az önkiszolgáló diszkont benzinkútnál, ami ráadásul épp a mi településünkön van, s vonz oda tankturistákat még húsz kilométerről is! Egy szeles-esős januári este "de utoljára mutatom meg!" alapon a férjem vezetett be a nagy tudományba. Kb. két hét múlva pedig élesben is kipróbáltam magam, Flórika asszisztált hozzá lelkesen a hátsó ülséről. Még most is látom magam, szépen (KÖZEL!) leparkoltam a kút mellé, óriási elánnal tépném le a tanksapkát, de az nem ereszt! Nem, nem, nem és nem, az nem lehet, hogy életem első önálló tankolása ezen bukjon meg! És én még a túlcsordulástól féltem! Hiszen el sem jutok odáig! Néztem én körbe-körbe, hátha valami jóerőben lévő fiatalember éppen az én segítségemre siet, de senki és semmi, se közel, de távol, lévén hétköznap délelőtt. Végül csak kiokumláltam, hogy ha az ellenkező irányba csavarom a trükkös kis kupakot, egészen kiváló eredményt érhetek el. Hát igen, ezt a tabut is ledöntöttem! De nézzük a következőt!

Autószerelő

Ez az a tipikus helyzet, amiben nőként (akármennyire is vagyok fiús anya) eleve vesztes pozícióból indulok. Fiatal nő, kis női kocsival, ez lehet kb. minden autószerelő rémálma. Hát még a falusi garázsbuherálóké! A műszaki vizsga után kb. egy évvel én mégis úgy döntöttem, belevágok! Azaz odamegyek, elmondom értelmesen, mit akarok, aztán majd várok. Hogy szemberöhögjenek. Hogy arcon köpjenek. De legalábbis lehúzzanak súlyos tízezrekre.

Drága kis polomat dícséri, hogy az égvilágon semmi de semmi bajt nem jelzett, így csak egy sima átvizsgálást kértem. Ja, meg persze megemlítettem azt az aprócska tényt is, hogy kb. 5 éve nem működik a központi zár ("a távirányítóban elemet tetszett cserélni?"-hangzott máris az elmeállapotomat firtató kérdés). Szerelő úr (nevezzük csak így a jóötvenes, kék kezeslábast és Sumis sapkát viselő szakit, aki nevezett februári reggelen olajkályha mellett melegedve, ölében fekete cirmost simogatva fogadta a klienseket saját háza garázsában) hozzáfűzte, hogy ő még egy olajszervízt is javasolna. Én pedig elfogadtam, éljünk veszélyesen alapon, ugyan, miért ne. A kulcs és a forgalmi átadása után kissé nehéz szívvel indultam a szomszédos utcában lévő otthonunk felé. Találkozunk-e még valaha?

Minden várakozásom ellenére már aznap este jött a telefon, hogy mehetek a kocsiért, s még a központi zárat is sikerült (egyetlen forrasztással!) megjavítani. S bár Szerelő Úr semmiféle nagyobb hibát nem talált, a (nem is olyan nagyon sok) pénz átadása után még szükségesnek tartotta, hogy tartson nekem egy kisebb (akadémiai székfoglaló jellegű) előadást a négyütemű motorokról, a fedélzeti computerről, az ABS-ről és az élet nagy és fontos dolgairól egyáltalán. Én többször próbáltam szabadulni, még azt is megemlítettem, hogy mindeközben bébiszitter vigyáz a fiúkra súlyos ezrekért, de Szerelő Úr állította, hogy a TUDÁS, amit itt és most ő átad nekem, minden pénzt megér. Meghitt kettősünknek az Asszony vetett véget, akinek jelenlétében vélhetően még Szerelő Úr is (Gedeon bácsihoz hasonlóan) egy sámlin reszket. Szóval jó véget ért az első találkozásom a vérbíróval, de pillanatnyilag nem vágyom második találkozóra. Pedig az utasoldali elektromos ablakemelőt jó lenne megcsináltatni, mielőtt beáll a kánikula...

Egyebek

Érdekes és hasznos tapasztalat volt még eljutnom a kézi autómosóba, ahol a felkínált szolgáltatások nagy részét egyáltalán nem értettem, de azért biztos, ami biztos alapon kértem bogártalanítást. Nem vagyok én egy bogaras alkat! Elképesztő volt az első esti vezetésem, amikor szentül meg voltam győződve róla, hogy minden autós bekapcsolva felejtette a reflektorját, mindezt persze csakis az én bosszantásomra. Ezt a vakító érzést csak nagyon sokára szokta meg a szemem. Megdöbbentően higgadtan fogadtam, amikor életem első igazi mélygarázsos parkolásomkor jó alaposan meghúztam kicsi kocsim oldalát (a férjem szerint egy teljesen valószínűtlen helyzetben), s tárgyaltam utána biztosítóval és egy eléggé szemrevaló karosszérialakatossal (végül a sufnituning mellett döntöttünk). Kerepesen ért az a megtiszteltetés, hogy megmutathattam az igazolványfényképemet egy délceg rendőrúrnak közúti ellenőrzés ürügyén. Édes pofa volt, hamarosan megállapította, hogy egy napon születtünk...csak ő 13 évvel KÉSŐBB! Öregszem...de azért még törekszem, na!

S amivel még szembe kell néznem

Mi nem volt még? Nem vezettem még más autót a polon kívül (az oktató kocsikat nem számítva, persze), fogalmam sincs, hogy kell dízelautót indítani, nem vezettem még hosszan autópályán, nem vezettem még külföldön (egy-két említésre sem méltó németországi próbálkozást leszámítva), nem robbantam még le (sem gyerekkel, sem nélkülük), nem okoztam s nem is szenvedtem el még balesetet, tehát pl. fogalmam sincs, hol van az autómban a betétlap, a pótkerék meg az emelő...alapfelszereltség ez egyáltalán? És akkor a Tuning Show-ról meg az éjszakai gyorsulási versenyekről még nem is beszéltem...

Szóval kihívás van még bőviben, úgyis tudósítok majd róla, ha esetleg átestem valamelyik tűzkeresztségen! Addig is szorítsátok bátran a majrévasat (ez a szó, édesanyám!), ha bemerészkedtek mellém!

Vezetésmódszertan II.

Avagy hogyan szerettem(!) meg a vezetést?

2012 őszére tehát kikristályosodott bennem, hogy igencsak kontraproduktív a vezetéstudásom fejlesztése szempontjából, ha olyasvalaki ül mellettem, akire ráterhelhetem a volánnál ülő felelősségem egy részét (pl így: nézzél már ki, válthatok sávot? jobbról jó???). Még rosszabb, ha az illető rendelkezik saját pedálokkal is vészhelyzet esetére, illetve kiválóan tudja korrigálni az én kormányzási ívemet, akár balkézzel is. Nemhiába volt 2-es számú oktatóm legfőbb kritikája velem szemben, hogy szinte soha nem nézek a tükrökbe (érthetetlen módon azt is zokon vette, hogy időnként felcseréltem a balt a jobbal. Micsoda egy faksznis pasas!). Ugyan minek, ha ő úgyis folyton körbekémlel? Szóval nekikezdtem. Én. Egyedül.

Azaz nem teljesen egyedül, hiszen legtöbbször (kényszerűségből, nem önszántából) ott ült mögöttem Tóbifiam, Flórikám pedig nagyokat rúgott a volánba, már a pocakon keresztül is. Ergo elmagányosodásról szó sem lehetett. Annak egy külön bejegyzést fogok szentelni, hogy mennyire más gyerekekkel utazni, mint felnőtt társaságban. Illetve mennyire másként látom magát a közlekedést (és főleg a járműveket!), mióta fiaim vannak! Most legyen elég annyi, hogy ők egy igazán jó társaság. Nem szólnak bele, hogy melyik úton, mennyivel és főleg miért arra hajtok. Szóljon a magnóból teljes hangerővel a Pinokkió és máris rendben vagyunk. A vezetés igazán az én dolgom, oldjam meg egyedül és kész.

Kezdetben a Kistarcsa nevű világváros várt felfeldezésre. Emlékszem, ekkor még órákon keresztül tudtam ecsetelni, milyen bődületesen nehéz is átvergődni a HÉV alatti aluljárón, ahol egyszerre csak egy irányban lehet közlekedni. Komolyan fontolgattam akkoriban, hogy felszólítom az önkormányzati képviselőnket, helyezzenek el egy tükröt abban a (tényleg teljesen beláthatatlan) kereszteződésben. Hm, lehet, hogy majd a választások előtt ennek tényleg nekifutok egyszer! Végül úgy november táján már beláttam, hogy nem ez a világ legbonyolultabb élethelyzete. Mivel átlagban napi kétszer át kellett itt verekednem magam, idővel kitapasztaltam, hogyan kerülhetem el a frontális ütközést az aluljáróból kihajtókkal. Az ám, a tapasztalat! Nagyon sokáig ennek a hiánya rengeteg problémát okozott (néha még most is). A településen belül én főként negyvennel mertem száguldani (bal lábamat állandóan hajszállal a kuplung felett tartva für alle Fälle), a zebra előtt sokszor azért nem álltam meg, mert egyszerűen észre sem vettem (annyira koncentráltam, hogy egyenesen haladjak előre), s roppantul, már már verejtékezésig idegesített, ha megjelent egy autó mögöttem (erre azért elég nagy az esély közúti viszonylatban). Minél szélesebb, minél feketébb volt az adott járgány, annál inkább elhatalmasodott rajtam a para. A stuttgarti ezüst nyilaktól ments meg Uram minket!

Aztán beköszöntött a tél, és én hóban-fagyban-jégpáncélon korcsolyázva, már igen nagyterhesen is vittem a fiamat rendületlenül a bölcsődébe, minden nap. Ezen utólag magam is csodálkozom. Szerencsére idén vagy kétszer, ha esett a hó, így nem kellett gyakorolnom a hólánc-felrakást. Aztán 2013 februárjában érkezett a második fiam és én vagy jó egy hónapig nem ültem volán mögé. Nagyon furcsa volt az újrakezdés, nem mondom, hogy zökkenőmentesen ment. De azért ment, megyegetett. Bennem pedig újra felerősödött a vágy, hogy világot lássak. Vajon mi lehet a Kistarcsa táblán túl? Oda tényleg születni kell? Főként a szüleimhez mentem volna át szívesen. Erre két lehetőségem van: vagy sima főúton megyek, valami elképesztő kerülővel, kb. fél órás menetidővel, vagy a nullás körgyűrűn, nyílegyenesen, 15 perc alatt. Ez utóbbira nagyon sokáig nem szántam rá magam. Aztán 2013 tavaszán, egy vasárnapi mise után összekaptam magam, és " ma úgysincs nagy forgalom!" felkiáltással csak felhajtottam a rettegett aszfaltcsíkra! A kormányból való vízfakasztást és a nagyon görcsös lábtartást követően újra csak megállapítottam: ez még nekem nem megy. Ha éppen Budapesten akadt dolgom, a régi péceli háziasszonyi bölcsességet követve az Örsön letettem az autót, a szovjet nagyáruház helyett mostanában az Árkádban érdemes parkolni, az első két óra ingyenes. Hiába, a nagy áttörés váratott magára.

Valami rendkívülinek kellett történnie, hogy végre elhiggyem, a gázt minden hülye tudja nyomni, még én is. Történt is. Édesapámnak életmentő műtétje volt 2013 szeptemberében, s nekem nagyon gyorsan be kellett hozzá mennem a kórházba. Erőt vett rajtam az a "minden mindegy, senki ne szóljon hozzám és egyébként is, normális vagyok én, hogy eddig nem mertem az Örsön túl vezetni?" életérzés. Nehéz hetek következtek. Grabowski után szabadon azt is mondhatnám, valami eltört bennem. Hamarosan azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag csak akkor (és csakis akkor) érzem jól magam, ha vezetek (ha ÉN vezetek), valami iszonyú hangosan hallgatom a kedvenc kis zenéimet (egy kazetta, egy drót és egy Ipod segítségével a kazettás magnómból) és lehetőleg nem kell senkire tekintettel lennem. Ez elég sokáig így is maradt. Nem mondom, hogy ideális állapot, de így jutottam el életemben először Budára (a testvéremet vittem haza), a Blaha parkolójába (emblematikus hely egy emblematikus napon!), Budakalászra a nulláson többször is. Innen pedig már nem volt megállás, mintha végre leomlott volna egy képzeletbeli fal, elképesztő fejlődést produkáltam néhány hét alatt. Csepel, Dohány utca, Tömő utca, MOM Park, Hűvösvölgy, csak, hogy néhány korábban elképzelhetetlen úticélt említsek, a teljesség igénye nélkül. Mára eljutottam oda, hogy bárhová elmegyek, és GPS sem kell, mert óriási meglepetésemre megállapítottam, hogy jól tájékozódom (nem tudtam, hogy tudok, hiszen soha nem próbáltam). Annyit ültem már a férjem (na, meg korábban apukám) mellett Budapesten közlekedve, hogy észrevétlenül rögzült bennem egy csomó fontos útvonal. Ha pedig mégsem, van nálam térkép!!! Micsoda ősi módszerek, nemdebár?

Amellett, hogy sokkal önállóbb, mobilabb és gyorsreagálásúbb vagyok, mióta akár a belvárosba is beautózom hirtelen felindulásból (azért a holparkoljak? alkalmazást csak letöltöttem, mélygarázsok pedig lécci kíméljetek:-), már számtalanszor tudtam segíteni másoknak is, akik még egykori énemhez hasonlóan nem tudnak/nem akarnak vezetni. Például a nagyon kedves barátnőmet szállítottam párszor különböző terhesség alatti vizsgálatokra. Ilyenkor én is Igazán Hasznos Mozdonynak érzem magam (Thomas-rajongók előnyben:-)

Vezetésmódszertan I.

Avagy hogyan NEM tanultam meg vezetni?

Régóta érlelődik bennem, hogy írok egy tematikus posztot az autóvezetéshez fűződő kapcsolatomról. Ma, amikor gyakorlatilag elfelejtettem(!), hogy én valójában szorongani szoktam a nullás újpalotai felhajtójánál, azt hiszem, itt az ideje, hogy visszatekintsek az időben. Hiszen nem volt ez mindig így. Jó, de akkor hogy volt? Hát így:

Egyezerkilencszázkilencvenhétben (értsd: 1997-ben) egy szép őszi napon akkori nagy szerelmem egy sárga csekket lobogtatva várt az iskola előtt tanítás után. Hamar kiderült, hogy nem a régóta halmozódó BKV-büntetését rendezte végre, hanem engem fizetett be KRESZ-tanfolyamra. Igaz, én ezt egyáltalán nem kértem tőle, de ő úgy gondolta, ennek most már igazán itt volt az ideje (kissé patriarchális volt az a viszony). Másnap már ülhettem is egy rettenetes pincehelyiségben a 19. számú munkaközösség szervezésében. Egy köpcös kis pacáak oktatott bennünket, a gépesített közlekedésről mit sem sejtőket, s kb. minden mondatát így végezte be: ugyebár?! Valami őrületes mázlival (és 10 hibaponttal) átcsusszantam a vizsgán, s ekkor úgy éreztem, részemről a szerencse, többet nem vagyok hajlandó tenni az ügyben. Nem, hiszen ekkor már december vége volt, és én többektől úgy hallottam, hogy télen nehezebb megtanulni vezetni. Szóval majd nyáron. Na, lett abból jövő nyár is. 1999 augusztusában ültem be AZ oktató mellé. Egészen pontosan szólva az 1-es számú oktató mellé. Mert követte őt még három. Hadd tipizáljam is őket nyomban:

1-es számú: A KLUMPÁS

Komolyan, ennél markánsabb jellemző most nem ugrik be róla hirtelen.Hófehér kórházi klumpájában vészfékezett velem sokszor a Vác-Pécel útvonalon, ahol nem minden kanyarnál kell fékezni, hiszen némelyik csupán egy ív az útban (a különbség a kettő között számomra ma is homályos)! Az szintén egy jóakaróm ötlete volt, hogy ne Pesten, hanem Vácon vizsgázzak, hiszen ott sokkal könnyebb jogsit szerezni. (egy korábbi bejegyzésemet kiegészítendő: persze, jártam én már Vácott, nem is egyszer, de főként a jobbkezes utcákat figyeltem, nem a főteret!) Szóval állati jól megismertem egy várost és környékét közlekedéstanilag, bár erre a hétköznapi életemben semmi, de semmi szükségem nem volt. A jogsit végül tényleg elsőre megszereztem. Csak éppen vezetni nem tudtam. Nem is rakott alám autót senki sem. (állati gáláns barátom eddigre már nem volt a színen).

2-es számú: A NYÁRI MIKULÁS

Eltelt három év anélkül, hogy egyetlen métert is vezettem volna. Szerepet játszott ebben, hogy nem volt mit, valamint az is, hogy nem voltam elég kényelmes. Semmi bajom a tömegközlekedéssel ugyanis. Soha eszembe nem jutott, hogy elkuncsorogjam bármelyik szülőm kocsiját. (Inkább álldogáltam az ELÁGON végtelen órákon át.) Arra meg pláne nem gondoltam, hogy megkérjem valamelyiküket, ugyan okítsanak már vezetni. Így volt ez egészen 2002-ig, amikoris egy közös program után az egyik nagyon kedves barátnőm vitt haza. Vagányul, kocsival. Ekkor megmozdult bennem valami. Vezetnem kell! De hogyan? Nosza, vegyünk órákat! Pótórákat! Valaki a környezetemben nem is volt rest, rögtön beajánlotta az ő jól bevált oktatóját. Októbertől decemberig heti 2x2 órát vettem az örökifjú Don Juan-tól, akinél egy eléggé stabilan vezető téma volt Zalatnay Cini Playboy fotózása. Nyugi, nekem csak a kezembe harapott bele. Oda is csak egyszer. Viszont vezetni nála sem tanultam meg.

3-as számú: A TÉRKÉPÉSZ

Eljött aztán az embelematikus 2009-es év, amikor minden addigi munkaadómból kiábrándulva egyéni vállalkozó lettem. Miután ennyire önállósodtam, gondoltam, jó lenne már egy autó is a seggem alá. Ami volt is, csak éppen én nem vezettem. Árválkodott is az udvarunkon eleget. Szóval már csak egy kis vezetési gyakorlat hiányzott hozzá. Működött az akkori lakhelyünkkel kvázi szemben egy kis magán autós iskola, oda kopogtattam be egyszer. Fogadtak is nagy örömmel, gyakorló órákat, hogyne, szívesen! Ekkor már konkrét célom is volt: olyan útvonalakat akartam begyakorolni, amelyek amúgyis közel álltak a szívemhez. Lásd: TESCO, nagyon jó barátnő, szülők, ilyesmi. Gyakoroltunk, gyakoroltunk, teltek a hetek, s nekem egyszer csak csak az tűnt fel, hogy tényleg ugyanazt a három (de inkább kettő) kört tesszük meg minden alkalommal. Általában többször is egymás után. Hamar rádöbbentem, hogy kedves (s mind közül tényleg ő volt a legrendesebb, még a német politika is érdekelte!) oktatóm főként a saját kerületében járatos (Budapest egy olyan részén, amerre én gyakorlatialg SOHA nem járok), ott kiválóan ismeri a vizsgaútvonalakat is. Felénk (ahol, mint kiderült, csak véeltlenségből tartott fent egy fióktelepet) gyakorlatilag azt a két útvonalat ismerte, amit velem gyakorolt, szóval kínosan ügyelt ara, hogy ezekről nem térjünk le. Egyszer még megkértem, hogy tanuljuk meg, hogyan kell Budapesten kívülre eljutnom egy nagyon kedves barátnőmhöz, de akkor bizony a vak vezet világtalant tipikus esete forgott fenn. Meg is lett a böjtje! A következő órán közölte, hogy én már olyan, de olyan jól megtanultam vezetni, hogy ő bizony azonnal felhagy az én okításommal. Így lettem oktalan.

4-es számú: A BÜDÖSSZÁJÚ NŐGYŰLÖLŐ

Igen, igen, szerintem is valami nagyon rossznak kellett történnie velem ahhoz, hogy VÉGRE megértsem, EGYEDÜL fogok megtanulni vezetni, és nem másképp. De azért kellett ehhez még valami. Valami, amit én mindig is tudtam, hogy kell. Egy olyan élethelyzet, ami rákényszerített, hogy rutinszerűen, minden nap be KELLJEN ülnöm az autóba. Lehetőleg kétszer is. Ez az élethelyzet 2012 szeptmberében érkezett el, a fiam bölcsődei beíratásával. Mert bizony a bölcsőde jó egy órányi gyalolgásra érhető el tőlük, szóval most már MUSZÁJ volt. A kézifékes indulást (lejtős a kocsifeljárónk) és az udvarba háttal beparkolást anyukámmal gyakoroltuk egy fél délelőttön át, szóval ez egy idő után ment. A világ viszont továbbra sem nyílt ki előttem, hiszen a 3-as út, de főleg a nullás és környéke az valami eszméletlen misztikum volt számomra. Nosza, elő a jól bevált(???) recepttel, vegyünk néhány gyakorló órát! Ekkor jött a képbe négyeske. Kezdjük ott, hogy azonnal letegezett, s bár én következetesen NEM tegeztem vissza, ő tartotta a szavajárását. Gondolom, egyszerűen nem tudott ráhangolódni a tényre, hogy a szokásos gimnazista fruskák helyett egy másfél gyerekes anyuka ül mellette. Gyűlöltem az autóját, minden pillanatban keservesen megszenvedtem, hogy nem az én drága polomban ülök. Októbert írtunk már ekkor, én legalábbis már úgy éreztem, hogy a vezetés (a sima, nem a manőveres) egész jól megy. Ehhez képest mellette meggyőződhettem arról minden percben, hogy mekkora egy lúzer vagyok, nem csak, hogy a pedálokat nem találtam el, még a motort is lefullasztottam párszor. Egyetlenegyszer kértem, könyörögtem, hogy figyeljen oda, mert szerintem veszélyes rész következik (ma már tudom, nem volt az), de akkor is épp a naplójába írkált valami igen fontosat. Na és a sztorijai, meg egyáltalán a tény, hogy szerinte állandóan szórakoztatnia kellett engem. Nem tudom, miért (talán, hogy örökre bevéssem az agyamba: SOHA TÖBBÉ gyakorlóóra), de adtam neki még egy esélyt. A második alkalommal (bár én kifejezetten kértem, hogy a gyors vezetést gyakoroljuk) egy parkolóban tette próbára a (nem)tudásom, hátrafelé parkolás jelszóval. Ekkor már vért izzadtam. Az idegességtől főként, hogy ilyen szituációba kevertem magam. Amikor ezek után kaján mosollyal az arcán afelől érdeklődött, hogy mikor találkozunk legközelebb (majd ha belédrohanok egy jobbkezes utcánál), egy nagyon átlátszó "nem tudom, még nem látom a jövő hetemet" felkiáltással téptem ki magam az ülésből s hagytam örökre magam mögött őt, a borzalmas kocsiját és azt az illúziót, hogy engem valaha is meg tud tanítani valaki vezetni (mármint önmagamon kívül).

A vezetői öntudatra ébredésem további stációiról a következő részben olvashattok!

Vasárnap titeket vendégségbe várunk

Meg választunk is, persze, hogy! Igaz, hogy még csak a nap felénél járunk, de a fényponton már (vélhetően) túl vagyunk. Meg aztán van is most egy szusszanásnyi időm körmölni, hiszen a nagyobbak a vasútmúzeumban leledzenek (nyitóhétvége, szóval ingyenes!), a kisebbik pedig a tüdőgyulladás megpróbáltatásait heveri ki mély álomba zuhanva. Hadd tudósítsalak benneteket tehát, milyen is volt az, amikor életemben először (de talán nem utoljára) Kistarcsán volt szerencsém élni az egyik alapvető állampolgári jogommal (és kötelességemmel, de ezt most hagyjuk).

Eredetileg úgy terveztem, hogy viszem a fiúkat is, lelki szemeim előt megjelent, hogy majd Tóbi édesen bedobja a borítékot az urnába, én meg aranyosan fotózom és fotózom. Közben fennhangon németül magyarázzuk a gyerekeknek, hogy bár apuka itt fizet temérdek sok adót, az elköltésébe már egyáltalán nem szólhat bele, mivel nem magyar állampolgár. Bezzeg a nagykapusi jóatyafiak! De ebbe most szintén nem mennék bele. Akármilyen nagy is bennem a feltűnési viszketegség, lemondtam erről a színjátékról, amikor láttam, a fiúk milyen jól játszanak az apjukkal délelőtt. Negyed 11 tájban indultam el a templomba, a nagyböjtben először sikerült megugranom ezt a mutatványt. Volt is mit meggyónnom! Még szerencse, hogy az én vallásomban van ilyen intézmény! Arnayos volt az atya, kérdezte, hogy ezt a sorozatos mulasztást vajon a családi problémák, a rossz szervezés vagy egyszerűen csak a hanyagság okozta-e. Éreztem, hogy ez az ember a vesémbe lát, így a B választ jelöltem meg. Vagyis az igazat és csakis az igazat. Szervezésben még mindig nem vagyok elég jó. A szentmise végén, közvetlenül az áldás előtt (vagyis amikor még nem kezdtek el szétszéledni a hívek) az atya még gyorsan emlékeztett mindenkit a szavazás fontosságára, majd így folytatta: "S hogy kire? Na, ha még mindig nem tudjátok, akkor már én sem tudok segíteni rajtatok!" Vajon melyik pártra gondolhatott? Sejtelmem sincs! Legalább egy-két támpontot adhatott volna! Úgy látszik, én menthetetlen eset vagyok!

Eképpen morfondírozva értem el a helyi általános iskolát, illetve az egyik közeli P+R parkolót (közvetlenül a kutyakozmetika mögött). Kiszálltam az autóból, átvágtam a Trianon Emlékparkon (iszonyú kietlen síkság, néhány jobb sorsra érdemes ülőalkalmatossággal, középen egy márványtábla, rajta ennek a problémakörnek a szimbólumával) s már majdnem el is értem az iskolához. Szemembe ötlött rögtön, hogy az iskola közvetlen közelében lévő egyetlen igazi óriásplakáton természetesen szeretett vezérünk mozgalma hirdeti magát, ezen kívül csupán az újmagyarok hevenyészetten felragasztott csíkplakátja árválkodott a bejárat melletti elektoromos kapcsolószekrényen. Biztosan még hajnalban kente oda néhány inszomniás aktivista. Azt hiszem, hogy épp az egyik csúcsidőben érkezhettem, megállás nélkül hömpölygött a tömeg, mindkét irányba. Naná, fél tizenkettőt mutat a toronyóra, véget ért a főmise, de még nem kezdődik az ebéd! Igyekszem jó alaposan megfigyelni a választásra érkezőket. Így első blikkre úgy tűnik, a kistarcsai társadalom meglehetősen széles rétegei képviseltetik magukat. Van, aki egész családjával érkezik (biztos azt ígérték a gyerekeknek, hogy lesz majd lufi, esetleg elhozhatják a fülkéből a tollat...lesz mivel forradalmat csinálni otton!), de vannak édesen andalgó szerelmespárok és egymás kezét szorító nyugdíjas - mi egy egész életet leélünk együtt! - kisöregek is. Az idősebb generáció jellemzően kiöltözve, mi ennek akkor is megadjuk a módját! felkiáltással közeledik az urnák felé. Persze vannak sportosan elegánsak (értsd farmering és makkos cipő) és lezserek (szabadidőruha) is. A többség üdvözült mosollyal az arcán lépdel, hiszen olyan jó érzés, hogy négy évben egyszer kikérik a mi véleményünket is! Őszintén meglep, hogy egyetlen szervezet sem használta ki a kampánycsend eltörlését. Minimum egy, nemzeti színekkel felpántlikázott gulyáságyúra számítottam, és igen, én is hiányoltam a lufikat. Lehet, hogy mi, kistarcsai választópolgárok nem is vagyunk olyan fontosak?

Pedig voltunk elegen, meggyőződésem, hogy mindenki hozott magával még egy embert.

BRÉKING! Megszakítjuk adásunkat! Szent blogírás közben hívott fel a Jobbik egyik aktivistája, hogy menjek el szavazni! Úgy látszik, nem volt elég nekik, hogy az elmúlt két napban négy azaz 4 darab SMS-ben próbáltak már agitálni. Külön ínyencség az, hogy név szerint Párfai Jánosnét keresték. Az én számomon, az én szent számomon! Nagy szerencséd fiam, hogy ennyire elmerültem ebben a kreatív tevékenységben, így nem vesztegettem az időt egy virtuális seggberúgásra, csak simán letettem. Azaz kinyomtam. Azaz lehúztam, ahogy ezeknél a mai okostelefonoknál szokás. Na, kedves olvasóim, most viszont megvan a válasz, miért nem volt gulyáságyú! Sokkal kifinomultabb eszközeik vannak. Jééézusom, most belegondoltam, hogy micsoda elképesztő verbális terrort kell ennek a szerencsétlen telefonálgató fiúcskának ma elviselnie. Az anyja is szedheti a csuklásgátlót bőviben. Na, nem baj, ha majd valamelyik fiam nem tanul rendesen, ezzel fogom riogatni: leszel te még telefonos aktivista a Jobbiknál! De egy újkori magyar (turáni?) átoknak sem rossz: hívogasson téged a Jobbik vasárnap délután!

Jó, lenyugodtam. Nézzük inkább, hogy milyen celebekkel futottam össze a fülke felé futva. Hah, a celebszpotting az még minálunk is küzdősport, kérem szépen! Befelé menet nem kisebb személyiséggel, mint magával a polgármesterrel akadtam össze, az alkalomnak megfelelően szépen kiöltözve (ő igen, én nem). Láttam továbbá a fodrászomat a teljes családjával, a katolikus kántort, többeket az utcánkból, egy híres óvónénit, valamint településünk leghíresebb guberálója is ott lábatlankodott a szavazatszámláló bizotsság előtt elmaradhatatlan ITALIA feliratú mackófelsőjében. Vajon neki mi van ráírva a lakcímkártyájára? Járdaszigetek? Na, de amint látjátok, ezen a választáson aztán tényleg jelen volt kicsi és nagy, prominens és eminens, de még a plebejus népség is. Ennek fényében óriási érdeklődéssel böngészem az exit pollokat. De nem, most előbb írok még egy kicsit.

(Nem is olyan) óriási meglepetésemre kígyózó sorok fogadtak a szavazó helyiségek előtt, valahogy tényleg sokan gondolták úgy, hogy kezükbe veszik a sorsukat! Vagy ahogy az edzőtermi rádióadó szlogenje szokta a fülembe harsogni: Vedd kezed be az életed! Mert valaki egyszer él...de valaki egyszer sem!!! ÁÁÁÁÁÁ!
Egyszer én is csak a bizotsság elé járulhattam, meg is volt a nevem a nyilvántartásban (itt ácsorogva eszembe ötlött egy régi sérelmem, mely szerint én 1998-ban, első szavazóként nem kaptam tollat!!!! Lehet, hogy azért, mert csak éppen a második forduló napjára lettem 18 éves? Aznap láttam a Titanic-ot is...angolul Tájtánik, tudtátok????) Kicsit kiugrott a szemem, amikor megláttam a kilométernyi hosszúságú szavazó ívet, komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy basszus, ebből mennyi kishajó kijönne a kórház melletti tavacskára...de végül győzött a józan ész, meg az egyik bizottsági tag sűrű noszogatása, hogy induljak végre a felszabadult fülke felé.

Azt mondják, minden választás életbevágó és (jó esetben) négy évre szól. Elsietni semmi esetre sem szabad. Na, én megadtam a módját. Módszeresen átvizsgáltam, kire is lehet szavazni. Úgy vagyok vele, hogy akivel itt, a fülke magányában találkozom először, az már eleve gyanús. Hol volt ő eddig? Miért nem hívott fel telefonon? Miért nem olvastam róla? Itthon unatkozó anyuka létemre naponta bújom a politikával (is) foglalkozó oldalakat, HVG-előfizető vagyok és szerintem azon kevesek közé tartozom, akik tényleg átrágták magukat Tölgyessy hatoldalas elemzésén (el is keserített rettenetesen). Pedig az Egészséges és sportos Magyarországért mozgalomnak esküszöm, adtam volna egy esélyt. Ha legalább azt tudtam volna, hogy léteznek, vagy legalább egy valamirevaló sportolót megnyertek volna az ügynek. Javasoltam volna pl. Berki Krisztiánt, akinek még celebalteregója is van, tehát egy névazonosság folytán tök ingyen érhettek volna el (bulvármániás) milliókat akár. Szóval tényleg kár, hogy ők valami teljesen láthatatlan és hallhatatlan, de egyáltalán nem hallatlan kampányt folytattak. És még jópár ilyen ékeskedett (vagy éktelenkedett) előttem, a megváltó, a magasságos és mindent jelentő ikszre várva. Végül győzött a személyes szimpátia. Annyit azt hiszem, elárulhatok, hogy a nálam befutó jelölt személyesen kampányolt településünkön, több ízben is, és amíg én az aláírásommal segítettem a jelöltté válását, ő az autóban ülő fiamat szórakoztatta. Bocs gyerekek, így kell megnyerni az itthon unatkozó anyukát, nem SMS-ben.

Győztes és diadalittas mosollyal az arcomon dobtam be borítékomat az arra kijelölt helyre, közben egy régi szlogen csendült fel a fejemben: utazzon velünk Burmába, haza hozzuk majd urnában!

Szombaton szitálunk!

Szitáló esőt ígértek mára, de szerencsére ebből semmi sem lett! Flórikám a várakozásoknak megfelelően ma már nem lázasodott be, így én dél előtt nem sokkal útnak indultam. Egy jókora Dan Brown könyvvel a hónom alatt a SOTE Női Klinika felé vettem az irányt, hogy egy kis vígaszt nyújtsak az én drága barátnőmnek, akinek itt kell szanatóriumi körülmények között rápihennie a szülésre a következő napokban. A könyvet is neki szántam, egy kis izgalom gyanánt, ha már ráunt a női magazinokra. Pörgős olvasmányt  kért, hát tessék, az A megtévesztés foka című remekművön aztán lehet rágni a körmöket.

Egy órás intenzív beszélgetés után búcsút intettem, s már rohantam is a következő talira, hogy megtekintsem egy másik barátnőm legeslegújabb szerzeményét, egy gyönyörű, napfényes és igazán vidám hangulatú lakást az Örs zöldövezeti részén. Sajnos az éttermi diskurzusról lemaradtam, ellenben még nekem is jutott kölyök pezsgő a rögtönzött bárpultnál! Persze, persze, a lakás is nagyon rendben volt, a csúcspontot nekem mégis az jelentette, amikor megmutogattuk egymásnak a csajokkal a géllakkos körmeinket. Csodás érzés, hogy már nekem sem kell rejtegetnem a kezemet! Ilyeténképpen alámerülve az ősi női energiákba, egy gyors puszi-puszi után haza vittem újdonsült lakástulajdonos barátnőmet ideiglenes lakhelyére, merthogy ez a lakás még berendezésre vár.

Egy gyors vásárlás követte mindezt a Lidl-ben, s végre már otthon is voltam szeretteim körében. A nagyobb fiúk épp a teraszt ( s saját lába ujjukat) hozták szalonképes állapotba a magasnyomású tisztítóval, a kisebbik durmolt édesdeden. A konyhába belépve már egyáltalán nem bántam, hogy lemaradtam az éttermi kosztról, férjecském egy nagyon pofás lasagne-t ütött össze a távollétemben ugyanis. Ettem-ittam, ébredező Florcsikámat dédelgettem, majd pedig kiadtam a jelszót: irány a cuki!

Ez nálunk standard program, van benne mozgás (Tóbi gurul a futóbiciklivel, én loholok utána, apa tolja a babakocsit, Flóri vadul mutogat mindenre, ami él és mozog), evés (fagyi fagyi és fagyi, a pisztácia kifogyott, csokoládé...de ezt már úgyis tudjátok!), hazafelé játszótér (a hintakosár még engem is elbír), árokban mászkálás (anya, egy vad denevért találtam!) és elmélkedés a felnőtt lét nehézségeiről, azaz: anya, te miért nem pisilhetsz az utcán?

Fél nyolc is elmúlt már mire hazaértünk. Egyre szebbek, hosszabbak, világosabbak az esték, a tavaszi szél virágillattól terhes (meg vizet is áraszt, ugye). Tóbi szerint egyenesen álomszépek a virágzó mózesbokrok. Nekem egyszerűen elemi igényem van rá, hogy minden lehetséges pillanatot a szabadban töltsünk. Mindig csodálkozok, hogy ilyentájban már mennyire néptelenek az utcák, s kb. minden második ablakban villódzik a televízió. Ha tudnák, hogy miről maradnak le!
Itthon nagy elánnal indult be az esti menetrend, jópár napja ez volt az első alkalom, hogy nem lázcsillapítóval ringattam Florimorit. Remélem, éjjel sem lesz rá szükség! Olvassatok rólunk holnap is!

Pénteken pipálunk

Alvás kipipálva! Hihetetlen, de igaz! Tegnap éjféltájban elaludtunk, s én ma reggel fél kilenckor riadtam fel arra az ÁGYBAN, hogy a, óriási nagy a csend, b, jól érezhetően nem a fotelben ülök, c, nem is ébredtünk egyetlen egyszer sem! Remélem, ez már a gyógyulás visszavonhatatlan jele!

A tegnapi nap egyáltalán nem volt könnyű, de nekem az az elvem, hogy nap nem múlhat el örömtelenül, szóval még a legfáradtabb, legkétségbeesett napon is legyen valami örömteli esemény. Kb. tegnapra ütközött ki Tóbinál az elhanyagoltság érzése, s ez abban csúcsosodott ki, hogy amikor adtam be Flórinak a gyógyszert, ő is kért, állítván, hogy beteg. Na, ekkor gyorsan a hónom alá kaptam a nagyobbikat, mondván, elmegyünk Flórinak fülhőmérőt venni, mert a régivel már sehogyan sem tudok pontosan mérni. A kórházi gyógyszertárat vettük célba, ahol sikerrel is jártunk. Az eladó többszöri kétkedése közepette ("Ez nagyon drága! Biztosan kéri, Anyuka?") megszereztük, amit kell, s már indultunk is az autóhoz. Az ám, de ekkor jutott eszembe, hogy Tóbikám régóta kéri már, hogy keressük meg a kórháznál azt a kis tavat, ahol ők egyszer papírhajókat fújogattak egy óvodai kirándulás alkalmával. Nem mondom, hogy nem siettünk, de akkor most vagy soha, ezt megkeressük!

Én meg voltam róla győződve, hogy a kórház igen kiterjedt parkjában lehet az a tó, valami szökőkútfélére gondoltam. Tóbi hiába bizonygatta, hogy nem, az nem ott volt, s mutogatott egy egészen másik irányba, én beráncigáltam szegényt a portáshoz, hogy megkérdezzük, hol is lehet itt egy nagyobb vízfelületet találni. Hülye, hülye szülő!!! Mert a portás szerint természetesen sehol, Tóbi pedig már könyörgőre fogja, hogy anya, kérlek, hadd mutassam már meg! Jó, feladom, vezess fiam! És a következő, rendkívül akkurátus útbaigazítás kapom az én három éves hét-nyolc hónapos fiamtól: menjünk végig ezen az úton, átmegyünk egy zebrán, majd még egyen és már ott is vagyunk. És láss csodát! Ezen tökéletes útleírást követve hamarosan egy igazi (igaz, parányi),  de nádassal és kuruttyuló békákkal megbolondított tónál találjuk magunkat. Kis szépséghibája a dolognak, hogy közvetlenül a 3-as utat átívelő felüljáró mellett terül el ez az idill, tehát körbe-körbe autók (nagy autók) járnak, de mi akkor is boldogok vagyunk. Anya a táskájából papírszemetet halász elő (az mindig van nálam bőven, bízd csak ide), hajtogat és hajtogat, Tóbi pedig már fújja is a kis tengerjárót. Hogy siklik! De most már igazán induljunk! Az autó felé tartva ezerszer is bocsánatot kérek az én drága nagyfiamtól, amiért nem hallgattam rá elsőnek, s én holmi portásokkal próbáltam megtalálni a helyes utat.

Otthon aztán nagyobb részt apa pesztrálta Flórit, én pedig egy döbbenetesen mély gödröt ástam Tóbival a homokozóban (azaz ástunk a kincses szigeten!), meg is találtuk az előző lakók gyerekei által elásott Star Wars aranyembert sikeresen. Tóbi odáig volt, hogy végre igazi kincset találtunk! Imádom, hogy játék közben görcsösen figyel arra, hogy engem ne anyának, hanem következetesen Kalózbarátomnak szólítson!!

Aztán még lebicikliztünk a cukiba, mélyeket inhaláltunk a semmivel össze nem hasonlítható tavaszi illatáradatból, meghegesztettünk egy-két autófeljárót, s az anyaszeretetzsákot eképpen feltöltve értünk haza. Otthon szegény Flórikám újra magas lázzal küzdött, édeském, a karomban ájult be újra és újra. De csak sikerült neki beadni az antibiotikumot meg a hörgőtágítót, sőt, a lázkúpot is, így zuhantunk kómába mindannyian éjfélkor.

A folytatást már ismeritek! Remélem, hogy ez már a gyógyulás jele! Annál is inkább, mert a mai napra hetek óta egy igazi csajos találkozót terveztem, egy külföldről csak nagyon ritkán hazalátogató barátnővel, étteremlátogatással és újlakás- megnézéssel, s talán egy gyors kórházi látogatással megspékelve. Meglátjuk, elválik, tartsatok velem holnap is!

Csütörtökön csücsülünk

Csücsültem eleget, a csütörtököt megelőző és az azt követő éjszaka is. Flórikám ugyanis csak félig ülő testhelyzetben tud aludni, kézenfekvően (azaz ölbenfekvően) az én ölem az az öl, ahol fekszik. Még szerencse, hogy valami zseniális dizájner megkonstruálta az Ektorp fantázianevű fotelt az IKEA-nál, ebben simán el lehet tölteni egy vagy akár több éjszakát is a babával. És talán még hunyunk is egy keveset. És nem esik le az ölemből, mert olyan batár nagy az ülőfelület!

Kitalálhatja az olvasó magától is, hogy nem ez lesz életem leghosszabb posztja, s hadd ne sziporkázzak most. Legyen elég annyi, hogy a láz-köhögőroham-étvágytalanság-álmatlanság az a négyes, ami most a kisfiamat kínozza, s vele együtt engem is. Szerencsére ma délelőtt megérkezett apa, így már kisség könnyebben, vállunkat erősen összevetve tartjuk a frontot. Egységben az erő! Nem, egyáltalán nem ilyen nálunk a tipikus csütörtök, meg a péntek sem. De utóbbiról majd külön írok, talán holnap. Most olyan zsibbadt állapotban vagyok, amikor autopilot üzemmódban látom el a gyerekeket és a háztartást, egyéb kreatív truvájt ne várjon tőlem senki. Jobbulást kívánok magunknak, nektek meg jó hétvégét!

Ja, most tűnik fel, hogy épp egy hete volt életem legszebb napja. Arra gondolok most jó erősen.

Szerdán szemezünk

Szemeztem ma elég rendesen a gyerekorvossal, amikor közölte velem, hogy Florcsikámnak tüdőgyulladása van. De ez csak este hat körül történt. S, hogy mit csináltunk addig? Ezt:

A reggel kiválóan indult. Bár az éjszaka nem volt teljesen zavartalan, nekem magától kipattant a szemem hétkor, s azonnal a tettek mezejére léptem. A már tegnap is említett küldetésem az volt, hogy egy nagyon kedves barátnőmnek édesítsem meg a harmadik szülése előtti utolsó napokat. Szerintem erre a célra igen megfelelő egy nagyon házias ízű rakott krumpli, néhány gyorsan pirított csirkemell és egy döbbenetesen egzotikus fűszerezésű vöröslencsekrémleves (kókusztejjel és gyömbérrel!). Ezeket kilencig szépen el is készítettem. Mindeközben a fiúk csak úgy durmoltak! Annyira rendesek, hogy hagyják anyát főzni, ugye?

Flórika egészen fél tízig húzta a lóbőrt, így nagyjából 13 órát sikerült aludnia egyhuzamban. Ennek megfelelően kómás is volt rendesen, reggelire csak egy kis tejet fogyasztott, mást semmit. Mivel érzésre teljesen láztalan volt, nyugodt szívvel hagytam a fiúkat anyukámra, aki időközben újfent megérkezett hozzánk. A finom ebédkével alaposan megpakolva gyorsan átdöngettem az én drága barátnőmhöz, aki óriási pocakkal és az én kis keresztlányommal fogadott engem. Utóbbival gyorsan el is tűntünk a játszószobában, hogy életünkben először úgy igazán egymásra figyelve játsszunk legalább egy órát. Édesanyja mindeközben a jól megérdemelt pihenését töltötte. Én pedig végre ragasztgathattam hercegnős(!) matricákat, babázhattam(!!) kedvemre, illetve olvasgathattam csajos irodalmat. Édes kis keresztlányom igazi kis nőci, hatalmas szemekkel és nagyon nagyon aranyos dumával. Máris elhatároztam, hogy a jövőben rendszeressé tesszük a csajos programokat!

Ezt az idilli játszódást az ebédhez hívó szózat szakította félbe, de nem bántam, mert már igen éhes voltam. A főztöm nagy sikert aratott, ilyen lelkes közönségnek máskor is főzök szívesen. Némi kis pletyózás a mamával, egy pincuri segítség a konyhában, s máris útban voltam az Auchan felé. Itt viszont történt velem valami egészen elképesztő dolog. Hogy mi, annak egy teljesen különálló posztot fogok szentelni. Na nem most, hanem majd egy kis idő múlva. Az lesz a címe, hogy Retrospektív. Legyetek résen!

 Iszonyú sok élelmiszerrel (s az autóban egy titkos helyen a húsvéti ajándékokkal!) megrakodva értem haza úgy négy körül. Ekkor Florimori már határozottan az agonizálás jeleit mutatta. Gyorsan félresöpörtem minden fenntartásomat a kétszintű magyar egészségügyi rendszerrel szemben, és kihívtam a gyerekorvost, hogy kényelmesen, itthoni körülmények között vizsgálja meg a szemem fényét. Ezt követően, a szokásosnál jóval hosszabbra nyúló vizsgálat közben hangzott el a rettegett mondat: "hm, fordulj csak meg még egyszer, hadd hallgassam meg a tüdődet, hogy jól hallottam-e, amit hallottam!" Ezt követően felpörögtek az események. Kaptam egy kórházi beutalót, szerencsére a helyi kórház gyermekosztályára, őrülten becsomagoltam MINDENT, ami egy 13 hónapos gyereknek (és az édesanyjának) kellhet egy komfortos kórházi tartózkodáshoz (amennyiben bent tartanak bennünket) és irány a sürgősségi betegfelvétel!

Flórikám mindeközben apatikusan bámult maga elé. Egyedül az vígasztalt ebben a vigasztalan helyzetben, hogy indulás előtt végre elfogadta az ebédjét, és ivott is utána elég rendesen. Ráadásul ekkor már lázas sem volt, csak végtelenül bágyadt és egykedvű. Gyakorlatilag mozdulatlanul ült a babakocsiban, míg én átverekedtem magunkat a kórházi adminisztráción. Az állami ellátásban szokatlanul gyorsan, egyetlen órácska elteltével kerültünk az ügyeletes gyermekorvos szeme elé. Egy igazán kedves dokinő fogadott bennünket, aki először Flórika csillagszemeire csodálkozott rá, majd pedig az én nagyszerűen egyszerű telefonszámomra. A vizsgálat során hamar megerősítést nyert a háziorvosunk diagnózisa, így szerencsére röntgenre és vérvételre már nem volt szükség. Óriási megkönnyebbülésemre az is kiderült, hogy a kórházi tartózkodás nem indokolt, lévén, hogy csupán néhány percnyire lakunk a kórháztól.

A különböző receptekkel felfegyverkezve autóba pattantunk s meg sem álltunk a nagyiccei (HÉV-megálló az Örs előtt kettővel) ügyeletes gyógyszertárig. Mikor ki- és megváltottuk, amit kell, hazafelé vettük az irányt. Fél tíz is volt már, mikor egy végtelenül elgyötört Florimorival a karomban átléptük a küszöböt. És itt megint csak ki kell térnem az én drága kisfiaim nagyszerűségére. Mert milyen látvány fogad bennünket a vendégszobában? Nagyobbik fiam a nagymamájához bújva hallgatja Micimackó kalandjait, amit anyukám Domján Editet megszégyenítő hangon olvas fel neki. (Erről  eszembe jutott egy réges-régi kép, amikor kiskockás hálóingemben addig húztam az időt, addig sertepertéltem nagymamám körül, hogy végül csak megkérdezte: Terike, nem akarsz itt aludni? Ezután következett egy esti mese CSAK nekem, egy kis közös imádkozás és egy nagyon boldogságos elalvás. Innen üzenem: Nagyszülők, Ti borzasztóan fontosak vagytok!)

És ezután jött az, amire egyáltalán nem számítottam: Flórika, dacolva a rémes betegséggel és a zsibbasztó fáradsággal, az utolsó szemig bekanalazta a vacsoráját, utána türelmesen végigasszisztálta, ahogy édesanyja világbajnoki bénázások közepette elkészítette az antibiotikumos szuszpenziót, majd a legkisebb ellenállás nélül be is vette az előírt mennyiséget. Miközben vittem fel az emeletre, elmondtam neki, hogy már csupán egy orrszívás, egy pelenkacsere, egy lázkúp és egy teljes átöltözés választja el a pihe-puha ágyikójától. Sajnos ettől nagyon nekikeseredhetett, mert az egész procedúrát végigbömbölte. De azt hiszem, ez igazán elnézhető egy súlyos beteg pici fiúnak. Becsületére legyen mondva, hogy utána viszont egyetlen perc alatt mély álomba zuhant.

Megyek én is, ki tudja meddig tart ez a csend, s ki tudja, mit hoz a holnap. Az már biztos, hogy férjecském csütörtöki, későesti gépe is áldozatul esett a Lufthansa-pilóták sztrájkjának, úgyhogy megpróbál vonattal haza jutni. Péntek reggelre várjuk a Keletibe, ha sikerül jegyet kapnia. De addig még ki kell bekkelnünk egy csütörtököt. Holnap este mesélek róla nektek! Most mentem, ráfejelek!

Kedden keverünk

Keverem, kavarom és kész is! Így dalolászott egykoron az a kis dundi gumimacilány gumibogyószörp készítés közben, ugye, emlékeztek? Én igen, és ez a lényeg! Na, jól megkeveredett azaz megkavarodott az életünk tegnap óta. Ahogy az én anyai szívem, eszem és tapasztalatom már jó előre jelezte, Flórikám belázasodott az éjjel. Erre csak a tűzforró testéből következtettem, mivel az adekvát lázmérést sokadszori próbálkozásra is meghiúsította őkelme. Mindegy, egy lázkúppal letudtuk a dolgot, hajnali fél hattól kilencig aludtunk is egy jót.

Mivel az a bizonyos, kihagyhatatlan és megkerülhetetlen ovis tornaóra háromnegyed kilenckor kezdődik, ekkor már igazán kár lett volna kapkodva készülődni. Szóval úgy igazán ráérősre vettük a figurát. Vagyis: állati ráérősen szívtam ki pici és kicsi fiam orrát, kerestem a fiúknak ruhát, vezényeltem le az öltözőversenyt, az újbóli peluscserét és az elmaradhatatlan reggli ökörködést az ágyban és az ágy körül. Ez utóbbi szerves része, hogy Florimori a fejére húzza kb. az összes alsóneműmet (amennyiben elfelejtettem aktiválni a gyerekzárat a legalsó fiókon), és bugyikirályként járkál peckesen, az áldást osztva lelkesen.

Kb. fél tizenegyre éreztük úgy mindannyian, hogy ideje lenne megtölteni a bendőnket, szóval leslattyogtunk a konyhába. Elláttam minden jóval a fiúkat és magamat, majd nekiálltam megfőzni az Flórika ebédjét. Mindenközben a fiúk a nappaliban játszottak békésen vagy épp nem békésen, ez attól függött, ki kaparinthatta meg éppen a csattogós lepkét. Délben már olyan jól álltunk, hogy ki tudtam terelni kis libuskáimat a házunk mögött elterülő legelőre, amit más roppant unalmasan csak kertnek hív. Hogy, hogy nem, eddigre már egy kosárnyi frissen mosott ruhát is cipeltem magammal (majd még egyet és még egyet, de csak, mert olyan tökéletesen ruhaszárító idő volt ma).

Kb. fél kettőig ment az önfeledt teregetés, a fogócska-bújócska (Tóbi szavaival élve: aki bújt, nem megyek!), a homokozás, valamint a szomszédban dolgozó kőművesek rádióval való együtténeklési hajlandóságának pontos megfigyelése. Ez utóbbi főként a Simply Red "I love the thought of coming home to you" szám azonos szövegezésű soránál jutott érvényre leginkább...de minden szigetelés elkészül egyszer, ugyebár. Fél kettőkor vált hallhatóvá Florcsi gyomrának korgása, ez meg is adta a jelszót, befelé, ebédelni! Etetés közben Tóbinak is összeütöttem valamit, nevezett személy teljes megelégedésére. Pici fiamat negyed háromra altattam el egy újabb orrszívást és egy újabb lázkúp felhelyezét követően. Időközben anyukám is megérkezett, mint keddenként ilyentájban mindig.

A kedd ugyanis nálunk mindig a zeneovi napja, legalábbis tavaly október 1-től mindig. Ilyenkor Tóbit puccba vágom, bepakolom a furulyáját és a váltócipőjét, és meg sem állunk Zuglóig, ahol a Kerekerdő Játszóházban várja már őt Marika néni és a Hangszervarázs Zeneovi Largo csoportjának minden kedves hároméves tagja! Három órakor bevágódtunk tehát az autóba, döngettünk egyet a nulláson, a szokásostól eltérően Tóbi nem aludt el (talán a reggeli extraszunyának hála), és nem kellett felrángatnom negyedórányi mélyalvás után (ez egy döbbenetesen hálátlan feladat, hát még ezután jókedvre deríteni és teljesítményre bírni!!). Mivel húsz perccel korábban érkeztünk, meg a nap is olyan szépen sütött, bevágtáztunk még a Pelikán cukiba is egy jókora fagyigombócot elnyaldosni. Miután ilyen jól beállítottuk a vércukorszintünket, meg sem álltunk a zeneoviig.

Egy gyors pisilés után kezdődhetett is a korai zenei fejlesztés. Hozzánk, szülőkig, akik szigorúan az ajtó előtt várakozhattunk, mindebből csak egy elég durva kakofónia jutott el, de Marika néni szerint csemetéink határozott fejlődést mutatnak. Némelyik dallam már-már felismerhető volt! A 45 perces hangzavar, más néven hallás- és ritmusérzék fejlesztés után ránk fért egy kis szabad játék, majd egy gyors kör a gyógyszertárban, fél hétkor pedig már szaladt is az ölembe Flórika, a kertkaput ügyesen kitaszajtva.

Két eléggé elcsigázott gyerekkel indultunk neki az esti menetrendnek, én a magam részéről egy pizza rendelésével erősítettem ma este az állóképességemet. Édesapa újfent távol van tőlünk, de legalább egy földrészen tartózkodik velünk. Negyed tízre csendesedett el teljesen a ház, ekkor én a konyhába osontam lábujjhegyen. Van ugyanis holnap egy küldetésem, erre kellett komolyabban rákészülnöm. Előttem áll még egy konyhai rendrakás (a teljesség igénye nélkül fogok hozzáfogni asszem), egy fogmosás (ezt szigorúan az előírás szerint) és egy álomba zuhanás (ezzel talán nem lesz gond). Várható a kisebbem többszöri ébredése, vacsorára gyakorlatilag semmit sem fogadott el. Reménykedjünk, hogy hamar visszaalszik majd! Az ölemben a fotelben (velem együtt) biztosan!

Na, hát kb. ilyen nálunk egy keddi nap, mínusz a betegség, plusz az ovi, plusz apa:-) Találkozzunk holnap is!