Vezetésmódszertan I.

Avagy hogyan NEM tanultam meg vezetni?

Régóta érlelődik bennem, hogy írok egy tematikus posztot az autóvezetéshez fűződő kapcsolatomról. Ma, amikor gyakorlatilag elfelejtettem(!), hogy én valójában szorongani szoktam a nullás újpalotai felhajtójánál, azt hiszem, itt az ideje, hogy visszatekintsek az időben. Hiszen nem volt ez mindig így. Jó, de akkor hogy volt? Hát így:

Egyezerkilencszázkilencvenhétben (értsd: 1997-ben) egy szép őszi napon akkori nagy szerelmem egy sárga csekket lobogtatva várt az iskola előtt tanítás után. Hamar kiderült, hogy nem a régóta halmozódó BKV-büntetését rendezte végre, hanem engem fizetett be KRESZ-tanfolyamra. Igaz, én ezt egyáltalán nem kértem tőle, de ő úgy gondolta, ennek most már igazán itt volt az ideje (kissé patriarchális volt az a viszony). Másnap már ülhettem is egy rettenetes pincehelyiségben a 19. számú munkaközösség szervezésében. Egy köpcös kis pacáak oktatott bennünket, a gépesített közlekedésről mit sem sejtőket, s kb. minden mondatát így végezte be: ugyebár?! Valami őrületes mázlival (és 10 hibaponttal) átcsusszantam a vizsgán, s ekkor úgy éreztem, részemről a szerencse, többet nem vagyok hajlandó tenni az ügyben. Nem, hiszen ekkor már december vége volt, és én többektől úgy hallottam, hogy télen nehezebb megtanulni vezetni. Szóval majd nyáron. Na, lett abból jövő nyár is. 1999 augusztusában ültem be AZ oktató mellé. Egészen pontosan szólva az 1-es számú oktató mellé. Mert követte őt még három. Hadd tipizáljam is őket nyomban:

1-es számú: A KLUMPÁS

Komolyan, ennél markánsabb jellemző most nem ugrik be róla hirtelen.Hófehér kórházi klumpájában vészfékezett velem sokszor a Vác-Pécel útvonalon, ahol nem minden kanyarnál kell fékezni, hiszen némelyik csupán egy ív az útban (a különbség a kettő között számomra ma is homályos)! Az szintén egy jóakaróm ötlete volt, hogy ne Pesten, hanem Vácon vizsgázzak, hiszen ott sokkal könnyebb jogsit szerezni. (egy korábbi bejegyzésemet kiegészítendő: persze, jártam én már Vácott, nem is egyszer, de főként a jobbkezes utcákat figyeltem, nem a főteret!) Szóval állati jól megismertem egy várost és környékét közlekedéstanilag, bár erre a hétköznapi életemben semmi, de semmi szükségem nem volt. A jogsit végül tényleg elsőre megszereztem. Csak éppen vezetni nem tudtam. Nem is rakott alám autót senki sem. (állati gáláns barátom eddigre már nem volt a színen).

2-es számú: A NYÁRI MIKULÁS

Eltelt három év anélkül, hogy egyetlen métert is vezettem volna. Szerepet játszott ebben, hogy nem volt mit, valamint az is, hogy nem voltam elég kényelmes. Semmi bajom a tömegközlekedéssel ugyanis. Soha eszembe nem jutott, hogy elkuncsorogjam bármelyik szülőm kocsiját. (Inkább álldogáltam az ELÁGON végtelen órákon át.) Arra meg pláne nem gondoltam, hogy megkérjem valamelyiküket, ugyan okítsanak már vezetni. Így volt ez egészen 2002-ig, amikoris egy közös program után az egyik nagyon kedves barátnőm vitt haza. Vagányul, kocsival. Ekkor megmozdult bennem valami. Vezetnem kell! De hogyan? Nosza, vegyünk órákat! Pótórákat! Valaki a környezetemben nem is volt rest, rögtön beajánlotta az ő jól bevált oktatóját. Októbertől decemberig heti 2x2 órát vettem az örökifjú Don Juan-tól, akinél egy eléggé stabilan vezető téma volt Zalatnay Cini Playboy fotózása. Nyugi, nekem csak a kezembe harapott bele. Oda is csak egyszer. Viszont vezetni nála sem tanultam meg.

3-as számú: A TÉRKÉPÉSZ

Eljött aztán az embelematikus 2009-es év, amikor minden addigi munkaadómból kiábrándulva egyéni vállalkozó lettem. Miután ennyire önállósodtam, gondoltam, jó lenne már egy autó is a seggem alá. Ami volt is, csak éppen én nem vezettem. Árválkodott is az udvarunkon eleget. Szóval már csak egy kis vezetési gyakorlat hiányzott hozzá. Működött az akkori lakhelyünkkel kvázi szemben egy kis magán autós iskola, oda kopogtattam be egyszer. Fogadtak is nagy örömmel, gyakorló órákat, hogyne, szívesen! Ekkor már konkrét célom is volt: olyan útvonalakat akartam begyakorolni, amelyek amúgyis közel álltak a szívemhez. Lásd: TESCO, nagyon jó barátnő, szülők, ilyesmi. Gyakoroltunk, gyakoroltunk, teltek a hetek, s nekem egyszer csak csak az tűnt fel, hogy tényleg ugyanazt a három (de inkább kettő) kört tesszük meg minden alkalommal. Általában többször is egymás után. Hamar rádöbbentem, hogy kedves (s mind közül tényleg ő volt a legrendesebb, még a német politika is érdekelte!) oktatóm főként a saját kerületében járatos (Budapest egy olyan részén, amerre én gyakorlatialg SOHA nem járok), ott kiválóan ismeri a vizsgaútvonalakat is. Felénk (ahol, mint kiderült, csak véeltlenségből tartott fent egy fióktelepet) gyakorlatilag azt a két útvonalat ismerte, amit velem gyakorolt, szóval kínosan ügyelt ara, hogy ezekről nem térjünk le. Egyszer még megkértem, hogy tanuljuk meg, hogyan kell Budapesten kívülre eljutnom egy nagyon kedves barátnőmhöz, de akkor bizony a vak vezet világtalant tipikus esete forgott fenn. Meg is lett a böjtje! A következő órán közölte, hogy én már olyan, de olyan jól megtanultam vezetni, hogy ő bizony azonnal felhagy az én okításommal. Így lettem oktalan.

4-es számú: A BÜDÖSSZÁJÚ NŐGYŰLÖLŐ

Igen, igen, szerintem is valami nagyon rossznak kellett történnie velem ahhoz, hogy VÉGRE megértsem, EGYEDÜL fogok megtanulni vezetni, és nem másképp. De azért kellett ehhez még valami. Valami, amit én mindig is tudtam, hogy kell. Egy olyan élethelyzet, ami rákényszerített, hogy rutinszerűen, minden nap be KELLJEN ülnöm az autóba. Lehetőleg kétszer is. Ez az élethelyzet 2012 szeptmberében érkezett el, a fiam bölcsődei beíratásával. Mert bizony a bölcsőde jó egy órányi gyalolgásra érhető el tőlük, szóval most már MUSZÁJ volt. A kézifékes indulást (lejtős a kocsifeljárónk) és az udvarba háttal beparkolást anyukámmal gyakoroltuk egy fél délelőttön át, szóval ez egy idő után ment. A világ viszont továbbra sem nyílt ki előttem, hiszen a 3-as út, de főleg a nullás és környéke az valami eszméletlen misztikum volt számomra. Nosza, elő a jól bevált(???) recepttel, vegyünk néhány gyakorló órát! Ekkor jött a képbe négyeske. Kezdjük ott, hogy azonnal letegezett, s bár én következetesen NEM tegeztem vissza, ő tartotta a szavajárását. Gondolom, egyszerűen nem tudott ráhangolódni a tényre, hogy a szokásos gimnazista fruskák helyett egy másfél gyerekes anyuka ül mellette. Gyűlöltem az autóját, minden pillanatban keservesen megszenvedtem, hogy nem az én drága polomban ülök. Októbert írtunk már ekkor, én legalábbis már úgy éreztem, hogy a vezetés (a sima, nem a manőveres) egész jól megy. Ehhez képest mellette meggyőződhettem arról minden percben, hogy mekkora egy lúzer vagyok, nem csak, hogy a pedálokat nem találtam el, még a motort is lefullasztottam párszor. Egyetlenegyszer kértem, könyörögtem, hogy figyeljen oda, mert szerintem veszélyes rész következik (ma már tudom, nem volt az), de akkor is épp a naplójába írkált valami igen fontosat. Na és a sztorijai, meg egyáltalán a tény, hogy szerinte állandóan szórakoztatnia kellett engem. Nem tudom, miért (talán, hogy örökre bevéssem az agyamba: SOHA TÖBBÉ gyakorlóóra), de adtam neki még egy esélyt. A második alkalommal (bár én kifejezetten kértem, hogy a gyors vezetést gyakoroljuk) egy parkolóban tette próbára a (nem)tudásom, hátrafelé parkolás jelszóval. Ekkor már vért izzadtam. Az idegességtől főként, hogy ilyen szituációba kevertem magam. Amikor ezek után kaján mosollyal az arcán afelől érdeklődött, hogy mikor találkozunk legközelebb (majd ha belédrohanok egy jobbkezes utcánál), egy nagyon átlátszó "nem tudom, még nem látom a jövő hetemet" felkiáltással téptem ki magam az ülésből s hagytam örökre magam mögött őt, a borzalmas kocsiját és azt az illúziót, hogy engem valaha is meg tud tanítani valaki vezetni (mármint önmagamon kívül).

A vezetői öntudatra ébredésem további stációiról a következő részben olvashattok!