Vezetésmódszertan III.

Avagy a múlt és a jövő kihívásai!

Úgy döntöttem, hogy szorult még ebbe a témába egy posztnyi megírandó anyag. Nézzük tehát, hogy melyek azok a dologk, amelyek a szív-sűrít-benntart-kipufog tematikához csak közvetetten kapcsolódnak. Olyan dolgokra gondolok, amelyek szervesen (vagy éppen lazán, ez attól függ) kapcsolódnak a vezetéshez, de a jogosítvány megszerzéséig nem vagy csak érintőlegesen hallunk róluk. Ergo nem képezik a tananyag részét!

Tankolás

"Benzinnel megy, nem jogsival!"-szólott nagyon elmésen az én egykori barátom, s vezetett mindenféle papír (és gátlás) nélkül már évekkel a forgalmi vizsgája előtt is. Rendszeresen. Forgalomban. Mert ő már olyan jól tud. Na, de nem ezzel az erkölcsileg eléggé aggályos témával szeretnék foglalkozni. Hanem azzal, hogy (amint azt ő is elismerte) a benzin (esetleg dízel) egy meglehetősen lényeges feltétele annak, hogy az autó el is induljon, ne csak ácsorogjon. Szóval jó is az, ha megvan végre a vezetni tudás és akarás, de üzemanyag nélkül nem jutunk messzire, valójában sehová sem. Bevallom, nekem a tankolás folyamata nagyobb misztikum volt, mint maga a rettegett nullás autóút. Még a belvárosba is hamarabb bejutottam (és parkoltam), minthogy életemben először közelebbi ismeretséget kötöttem volna a tankolópisztollyal (így hívják egyáltalán? na, ezek szerint még mindig nem mélyült el a kapcsolatunk igazán).

Jó egy évig vezettem úgy, hogy csak és kizárólag (lehetőleg készséges és udvarias) személyzettel ellátott benzinkútnál voltam képes és hajlandó tankolni. Osztogattam is a borravalót rendesen. Segítségemre volt, hogy éppen a helyi kútnál kezdett el dolgozni a szembeszomszédunk fia, aki minden egyes alkalommal el is mutogatta, hogyan is mén az indulás, na meg a benzin befele a tartályba. Állította ugyan, hogy nagy (értsd végzetes) hibát egyszerűen képtelenség elkövetni (legfeljebb, ha dízelt veszek benzin helyett), de én továbbra is tartózkodtam mindenféle üzemanyagtöltési művelettől. Mert féltem. Hogy túltöltöm. Meg kigyullad. Esetleg felrobban. Vagy mindez együtt. Meg egyáltalán. Mit hova kell dugni?

Aztán, mint már annyiszor e témakörben, megint csak a szükség sietett a segítségemre. Idén januártól ugyanis elhatároztuk, hogy spórolunk! S hogyan lehetne jobban spórolni, mint az önkiszolgáló diszkont benzinkútnál, ami ráadásul épp a mi településünkön van, s vonz oda tankturistákat még húsz kilométerről is! Egy szeles-esős januári este "de utoljára mutatom meg!" alapon a férjem vezetett be a nagy tudományba. Kb. két hét múlva pedig élesben is kipróbáltam magam, Flórika asszisztált hozzá lelkesen a hátsó ülséről. Még most is látom magam, szépen (KÖZEL!) leparkoltam a kút mellé, óriási elánnal tépném le a tanksapkát, de az nem ereszt! Nem, nem, nem és nem, az nem lehet, hogy életem első önálló tankolása ezen bukjon meg! És én még a túlcsordulástól féltem! Hiszen el sem jutok odáig! Néztem én körbe-körbe, hátha valami jóerőben lévő fiatalember éppen az én segítségemre siet, de senki és semmi, se közel, de távol, lévén hétköznap délelőtt. Végül csak kiokumláltam, hogy ha az ellenkező irányba csavarom a trükkös kis kupakot, egészen kiváló eredményt érhetek el. Hát igen, ezt a tabut is ledöntöttem! De nézzük a következőt!

Autószerelő

Ez az a tipikus helyzet, amiben nőként (akármennyire is vagyok fiús anya) eleve vesztes pozícióból indulok. Fiatal nő, kis női kocsival, ez lehet kb. minden autószerelő rémálma. Hát még a falusi garázsbuherálóké! A műszaki vizsga után kb. egy évvel én mégis úgy döntöttem, belevágok! Azaz odamegyek, elmondom értelmesen, mit akarok, aztán majd várok. Hogy szemberöhögjenek. Hogy arcon köpjenek. De legalábbis lehúzzanak súlyos tízezrekre.

Drága kis polomat dícséri, hogy az égvilágon semmi de semmi bajt nem jelzett, így csak egy sima átvizsgálást kértem. Ja, meg persze megemlítettem azt az aprócska tényt is, hogy kb. 5 éve nem működik a központi zár ("a távirányítóban elemet tetszett cserélni?"-hangzott máris az elmeállapotomat firtató kérdés). Szerelő úr (nevezzük csak így a jóötvenes, kék kezeslábast és Sumis sapkát viselő szakit, aki nevezett februári reggelen olajkályha mellett melegedve, ölében fekete cirmost simogatva fogadta a klienseket saját háza garázsában) hozzáfűzte, hogy ő még egy olajszervízt is javasolna. Én pedig elfogadtam, éljünk veszélyesen alapon, ugyan, miért ne. A kulcs és a forgalmi átadása után kissé nehéz szívvel indultam a szomszédos utcában lévő otthonunk felé. Találkozunk-e még valaha?

Minden várakozásom ellenére már aznap este jött a telefon, hogy mehetek a kocsiért, s még a központi zárat is sikerült (egyetlen forrasztással!) megjavítani. S bár Szerelő Úr semmiféle nagyobb hibát nem talált, a (nem is olyan nagyon sok) pénz átadása után még szükségesnek tartotta, hogy tartson nekem egy kisebb (akadémiai székfoglaló jellegű) előadást a négyütemű motorokról, a fedélzeti computerről, az ABS-ről és az élet nagy és fontos dolgairól egyáltalán. Én többször próbáltam szabadulni, még azt is megemlítettem, hogy mindeközben bébiszitter vigyáz a fiúkra súlyos ezrekért, de Szerelő Úr állította, hogy a TUDÁS, amit itt és most ő átad nekem, minden pénzt megér. Meghitt kettősünknek az Asszony vetett véget, akinek jelenlétében vélhetően még Szerelő Úr is (Gedeon bácsihoz hasonlóan) egy sámlin reszket. Szóval jó véget ért az első találkozásom a vérbíróval, de pillanatnyilag nem vágyom második találkozóra. Pedig az utasoldali elektromos ablakemelőt jó lenne megcsináltatni, mielőtt beáll a kánikula...

Egyebek

Érdekes és hasznos tapasztalat volt még eljutnom a kézi autómosóba, ahol a felkínált szolgáltatások nagy részét egyáltalán nem értettem, de azért biztos, ami biztos alapon kértem bogártalanítást. Nem vagyok én egy bogaras alkat! Elképesztő volt az első esti vezetésem, amikor szentül meg voltam győződve róla, hogy minden autós bekapcsolva felejtette a reflektorját, mindezt persze csakis az én bosszantásomra. Ezt a vakító érzést csak nagyon sokára szokta meg a szemem. Megdöbbentően higgadtan fogadtam, amikor életem első igazi mélygarázsos parkolásomkor jó alaposan meghúztam kicsi kocsim oldalát (a férjem szerint egy teljesen valószínűtlen helyzetben), s tárgyaltam utána biztosítóval és egy eléggé szemrevaló karosszérialakatossal (végül a sufnituning mellett döntöttünk). Kerepesen ért az a megtiszteltetés, hogy megmutathattam az igazolványfényképemet egy délceg rendőrúrnak közúti ellenőrzés ürügyén. Édes pofa volt, hamarosan megállapította, hogy egy napon születtünk...csak ő 13 évvel KÉSŐBB! Öregszem...de azért még törekszem, na!

S amivel még szembe kell néznem

Mi nem volt még? Nem vezettem még más autót a polon kívül (az oktató kocsikat nem számítva, persze), fogalmam sincs, hogy kell dízelautót indítani, nem vezettem még hosszan autópályán, nem vezettem még külföldön (egy-két említésre sem méltó németországi próbálkozást leszámítva), nem robbantam még le (sem gyerekkel, sem nélkülük), nem okoztam s nem is szenvedtem el még balesetet, tehát pl. fogalmam sincs, hol van az autómban a betétlap, a pótkerék meg az emelő...alapfelszereltség ez egyáltalán? És akkor a Tuning Show-ról meg az éjszakai gyorsulási versenyekről még nem is beszéltem...

Szóval kihívás van még bőviben, úgyis tudósítok majd róla, ha esetleg átestem valamelyik tűzkeresztségen! Addig is szorítsátok bátran a majrévasat (ez a szó, édesanyám!), ha bemerészkedtek mellém!